12. rész

Mindenkinek szeretnék Békés karácsonyi ünnepeket kívánni. Ajándékul pedig meg is hoztam nektek az új részt. Köszönöm az eddigi feliratkozóknak. Hálás vagyok nekik, hogy ilyen hűségesen követik a blogot még, ha ritkán is érkeznek részek. De igyekszem. Látjátok. Elég gyorsan sikerült megírnom az új részt kárpótlásul. Meg még egyet hozok ha mondtok valamilyen véleményt a részről. Utólag is Boldog Születésnapot Louis Tomlinsonnak. A blog főszereplőjének, aki már 24 éves lett. Életem. ú

Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást. L. xoxo

Nathalie Hayley Peterson

Azt hiszem egy életre megtanultam a leckét. Mindössze három pontban összefoglalva. Ehhez pedig kellett egy egész hét, hogy rájöjjek milyen az élet egy vadállattal.

Egy: Mindegy hogy nincs emlékezeted és azt sem tudod, hogy hol vagy mit kell tenned a szabályokat akkor is tudnod kell. Ha megszeged jön a kemény büntetés, amit mindig megkapsz. Sírhatsz, de az illető tesz rá egy nagy lapáttal.

Kettő: Minden napos megerőszakolás, amit túl kell élned. Fájhat, sírhatsz ez miatt, de kit érdekel? A szex az szex, még ha te ellenzed is és a partnered irányít. Nincs ellenszegülés, mert csak rosszabb lesz. Jó tanács; hunyd le erősen a szemeidet, harapd be az alsó ajkat és zárt ki a külvilágot. Tompít a fájdalmon.

Három: Nincs feleselés. Amit kapsz parancsnak azt meg kell tenned. Nincs értetlenkedés visszabeszélés ellenvetés az ötlettel szemben, hidd el jobb, ha szót fogatsz. Mert ha nem mi lesz? Büntetés. Úgy ahogy mindig az lesz mindennek a végeredménye.

Ennyi. Látjátok valamelyik pontban azt a szót, hogy kegyelem? Nem. Mert ilyen nincs is. Vagyis csak Jack számára. Nála minden  büntetésről szól. Nem kell rossznak lenned sem jónak, mert úgyis alatta kötök ki. Nem ti, hanem egyedül én. Mert most én vagyok itt a kielégítő. Senkinek sem kívánom ezeket a pillanatok, hogy megtudják milyen is. Elképzelni el lehet, de nem tudják, hogy milyen is, valójában mert nem tapasztalták. Nem képzelik annyira fájdalmasnak, mint amilyen valójában. Itt sokkal többről van szó, mint fájdalom. A legkellemetlenebb érzések is kevesek ehhez. Mondom; tapasztaltam. 

A tegnapi volt az utolsó alkalom. Miért? Hát mert én végleg feladtam. Vagy örökre. Én ezt nem tudom tovább fojtatni. Azt hittem elég bátor leszek ahhoz, hogy várjak, míg valaki megment. De nem. Egy hete kerültem ide és nem találtak meg. Még az is lehet, hogy nem keresnek. Ki tudja. Nekem már nem számít. Ma véget vetek mindennek. Hála Jack-nek tegnap olyanban lehetett részem, amiben talán soha nem is akarok. Nem hazudtolta meg magát. Nekem kellett kielégítenem Őt. Nem is akármilyen módom. Ő neki szintén nem fájt csak nekem. Érezni azt a keserű ízt a számban, amit nem akartam megtapasztalni. De sikerült. Az ájulás határán állva csak leállt. Azt hittem, hogy békén hagy, de mint mindig akkor is tévedtem. Elég nagyot. Mert az után tényleg csak teljes homály majd feketeség fogadott. Már azt hittem a halál, de nem. Még a mennyország fehér kapuit sem láttam vagy az ördög fekete gödrét. Semmit. Nem haltam meg. Kár. Pedig akkor sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, és nem kellene átélnem, hogy milyen módon is halhatnák meg. Úgy látszik, Jack nélkül kell ezt megoldanom. Igen. Meghalok. Nekem ez már túl sok volt. Húsz éves létemre ilyeneket átélni maga a pokol. És ha Jack nem hazudott és azt mondta, hogy a barátom akkor ki tudja mióta művelte ezt velem az amnéziám előtt. Nem is baj. Még gondolni sem akarok rá. Ez könnyen is fog menni, ha már nem élem meg a holnapot. Nem igaz?

A csuklómon lévő újabb sebet masszírozva próbálom magam ülő helyzetbe tornázni. A testemen éktelenkedő újabb kék zöld foltoknak hála a mozgás már annyira sem megy, mint két nappal ezelőtt. Így nehéz lesz minden.  

Az egész szobában felfordulás van. Ruhák és a tárgyak szerte hevernek a padlón még az ágynemű is fel van túrva. Jack jelenleg sem tartózkodik a szobában. Hála isten. 

Nagyot sóhajtva túrok bele a hajamba - már amennyire sikerül -, az arcomról a maradék könnycseppet is letörlöm. Még egy nagyon sóhajtok.  Most vagy soha. 

Sokadik próbálkozásomnak hála sikerült végre felállnom az ágyról. Egy lépést tettem előre, amikor egy telefon szólalt meg mellettem. Jack telefonja. A kijelző hosszú perceken keresztül világít, míg rezgő hangot ad ki és elhallgat. Remegő kezekkel veszem, a kezembe az oldalsó gombot megnyomva próbálkozok a bekapcsolásával. Nincs rajta semmilyen kód, amit kért volna ezzel is egy kicsit ki vagyok segítve. Legalább ennyivel. Egy nem fogadott hívása van, amivel jelenleg most nem foglalkoztam. A cetli. Olyan rég óta nem is foglalkoztam azzal, hogy esetleg mentésként felhívjak valakit, hogy már el is felejtettem hova tettem. De nem. Az ágy alatt van, annyi még legalább rémlik. Még nagy nehezen térdre ereszkedtem a papír fecnit előhalászva a telefon újból megszólalt. Nem foglalkoztam a névvel sem azzal, hogy esetleg valami fontos dolog miatt keresik Jack-et, mert itt most én vagyok a lényeg. Széthajtogattam a rongyosra gyűrődött sárga papírlapot és elkezdtem bepötyögni a számokat és a zöld kis ikonra kattintottam. A fülemhez emeltem a telefont és vártam. Vártam a csodára, hogy egy hang beleszóljon, a túloldalon majd a segítségemre siessen. Nem kellett egyáltalán sokat várnom csak másodpercek kellettek, amikor meghallottam egy hangot.

- Igen? - ő volt az. Nem is kellett sokat találgatnom, mert tudtam, hogy Louis az. A hangja ideges volt nyugtalan és talán egy kicsit ijedt is. Nem mertem megszólalni. Mi lesz, ha Jack meghallja és feljön. Én meg lebukok. Aztán jön a büntetés. Nem akarom. Éreztem, ahogy a szemem újra megtelik könnyel és azok patakonként kezdenek el lefolyni az arcomon. Nem lehet igaz. Végre sikerült azt elérnem amint napok óta akarok, és ismét megijedek. Próbálok ép ésszel gondolkodni azt a maradék erőmet is összeszedve megszólalni. Szaggatottan kifújom az eddig benn tartott levegőt és megszólalok.

- Louis.. Segíts!

***

Ujjaimat törtelve foglaltam helyet a kanapén. Az ideg átjárta az egész testem. Louis-val való beszélgetésem óta - ami úgy tíz perccel ezelőtt volt - félek minden egyes mozdulattól. Egy részt örülök is, mert kijuthatok innen, de félni is van okom bőven. Jack bármelyik pillanatban leronthat az emeletről azzal az okkal, hogy hozzányúltam a telefonjához és engedély nélkül felhívtam valakit. Pedig csak segítséget hívtam, amiről jobb, ha nem tud. Említettem Louis-nak hogy vigyázzon, mert veszélyes itt minden. Nem akarom, hogy még neki is baja essen Jack miatt. Mert ha egy lánnyal így bánik, akkor ki tudja, mit művelhet egy fiúval.  Ezen kívül meg még velem is művelhet bármit az következő húsz percben vagy még többen. Louis azt mondta, hogy nem vagyok olyan messze tőle, úgyhogy hamarosan itt lesz. Igen, de mennyit is takar az a hamarosan? Nem szeretnék én itt időtlen időket várni, hanem most azonnal kiszabadulni a vadállat fogságából.  

Ezernyi gondolat és kérdés fut át az agyamon, amikor besüpped mellettem a kanapé. Rögtön szembetalálom magam Jack kék íriszeivel. Nem látom, rajta hogy feldúlt lenne vagy esetleg dühös volna valamilyen októl fogva. Ezek szerint még nem nézte meg a telefonját. Nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy a hívás listáról kitörlöm Louis számát és akkor talán nem kellene ennyire félnem. Igaz éppen akkor tettem le a telefont, amikor Jackson benyitott szobába és így még talán egy kis mázlim volt, hogy nem buktam le. Egyszer pedig úgyis észreveszi. Ha nem most vagy az elkövetkezendő néhány percben, akkor a nap folyamán bármikor a kezébe kerülhet a készülék. Lehet, hogy nem itt leszek, hanem máshol de az is lehet, hogy nem úszom meg ezt az egészet büntetés nélkül.

Túl sokáig néztem Jack-re, amit az illető is észrevett. Nem kezdtem magyarázkodásba, hogy mégis mi van, hanem elkaptam a tekintetem. A falon lógó képeken akadtam meg. Megint. Az utóbbi időben talán túl sokszor néztem végig az összes fotón. Ezekkel kapcsolatban is rengeteg kérdésem van. Annyi mindent szeretnék tudni a családommal kapcsolatban, amit egyedül csak Jack-től tudnék megkérdezni. Ki az a szőke hajú lány, aki oly vidáman mosolyog mellettem az egyik keretben, aki az állítólagos barátnőm. Ki az a barna hajú lány, akit a testvéremnek nevezhetek. Szeretném tudni, hogy kik a szüleim, akik felneveltek és ilyen lányt faragtak belőlem - nem a mostani ént, hanem aki a baleset előtt voltam. Meg akarom őket ismerni. Azt a szeretetet és tiszteletet adni nekik, amit megérdemelnek. Meg kell tudnom. Igaz egyszer már beszélt nekem a fiú róluk, de nem volt elég.

- Mit szeretnél tudni? - szólal fel Jack mellőlem. Túl sokáig bámultam volna a képeket? Nem baj. Túl sok mindent kell tudnom, hogy most ezzel, foglalkozzak. De hol is kezdjem?

- A szőke hajú lány.. - kezdtem bátortalanul félszegen Jack-et figyelve.

- A legjobb barátnőd, Elizabeth - bólintott. - Kiskorotok óta barátnők vagytok, ahogy anyáitok is legjobb barátnők voltak és ez így megy tovább. Hogy hol van, azt nem tudom. Biztos London utcáit rója valahol - feleli unottan. Legjobb barátnő. Nehéz elhinni, hogy nekem olyanom is volt. De akkor miért nem keresett eddig? Csak feltűnt neki hogy eltűntem.

- A testvérem.. - folytatom a faggatást. Róla tényleg szeretnék sok mindent tudni. Csak a kérdés hogy Jack mennyi információba fog beleavatni.

- A húgod, Skyler. Vele nem tudom, mi van. Nem nagyon tartjátok a kapcsolatot mióta elköltöztél, sőt az utolsó hónapokban már nem is beszéltetek pedig nagyon jóban voltatok - csalódott voltam a hallottakkal kapcsolatban. Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy valamennyivel több információ köt a húgomhoz. Úgy látszik nem.

- Honnan tudsz rólam ennyi mindent? - elég rég óta böki a csőrömet ez a kérdés és most, hogy végre kimondtam kicsit nyugodtabbnak érzem magam. Felnevetett kérdésem hallatán, de nem térült ki a válasz elől.

- Már egyszer mondtam, hogy mi már lassan két és fél éve egy párt alkotunk. Volt elég időm megismerni téged és a családodat is - közli egyszerűen. Bennem pedig az ütő is megállt. Két és fél éve? Az hogy lehet? Ki bírtam mellette ennyi időt és még most is itt vagyok?

Lepillantok a csuklómra amint az elmúlt napok kínlódásai látszódnak. Elég szép seb keletkezett mindkét alkaromra zöld és lila foltokkal együtt. Vajon akkor is? Képes volt még akkor is így bánni velem minden ok nélkül. Nem. Nem akarom tudni. De. Szeretném. Vagy inkább nem. Ez így nehéz. Így is elég sokkban vagyok, kell még ez is nekem?

- Látom, mit akarsz kérdezni - váltja komolyra a szót. - A válaszom pedig igen. Akkor is bántottalak csak nem ennyire - Nem. Határozottan nem akartam tudni. Túl sok(k) ez nekem mára. A könnyeim már automatikusan gyűlnek fel szemeiben, miközben újra a képekre nézek. Nem foglalkozok a könnyimmel mert úgy sem tudnék ellene mit tenni.

- A szüleim.. - teszem fel az inkább kijelentésnek hangzó kérdésemet. A hangom cserben hagyott csak a meggyötörtség érződik. Köszönöm Jack.  

- Az apád Thomas ügyvéd - sóhajt egy nagyot, tarkóját masszírozva. - Máig London egyik legjobb ügyvédje. Az anyukád… - nem tudta befejezni, mert a telefonja megszólalt. Jaj, ne!

Az egész testem remegett a félelemtől. Tudtam, hogy nem úszom meg. Nem akartam hallgatni a beszélgetésüket, de azt pont hallottam, amikor Jack azt mondja, hogy „Nem jelezte ki a telefonom, hogy hívtál.” Elmenekülni sem akartam, mert akkor tudom, hogy lebukok. Meg így is. Tétlenül megálltam a fal előtt ahol a fotók sorozatai lógnak szerteszét. Próbáltam úgy tenni mintha törném a fejem az emlékek kutatásával. De nem. Az egész agyam az elkövetkező percekre gondol, amikor Jack megint hatalmába vesz és én megsemmisülök. A halált kellett volna választanom. Késő. Túl késő.

- Nathalie! - Jack hangjába az egész testem beleremegett. Lebuktam. Ártatlan arccal megfordultam, de a lábaim mintha kocsonyák lennének úgy remegtek. Ez nem segít. - Hozzá nyúltál a telefonomhoz engedély nélkül? - a hangja fokozatosan emelkedett, ahogy közelített felém. Féltem, sőt rettegtem ezekben a percekben.

- N-nem - a hangom is cserben hagyott. Igyekeztem a torkomban keletkező gombócot lenyelni a könnyimmel együtt. Louis!

- Miért hazudsz? - egyenesen a képembe ordítja a szavakat. Én meg elbőgtem magam. Csak ennyi tellett tőlem. Hiába ráztam a fejem ellenvetés nélkül a következő tette a földbe alázott szó szerint. A keze csak úgy minden jel nélkül repült egyenesen az arcom bal felére. Váratlanul ért az egész ütés így szépen hátraestem a mögöttem lévő kis asztalra. A rajta elhelyezkedő kis vázát ledöntve összetört én meg borultam - az asztallal együtt - a szilánkokba. Az ajtó ugyanebben a pillanatban kicsapódott és emberek hadai csörtettek be rajta. Nem tudtam velük már foglalkozni. A fájdalom, ami kívülről és belülről mardosta az egész testemet elvette a tudatomat is. Hallottam, ahogy emberek beszélnek körülöttem, amit nem értettem. A sírásom csak még jobban rásegített a gyengeségemre. Nem mertem felnézni. Nem akartam tudni, hogy kik vannak még itt. Nem akartam, hogy engem így ilyen állapotban félholtra verve sajnáljanak. Hagyjanak itt magányosan meghalni. Nem kell nekem az élet. De nem. Két kar mégis nyúlt felém hogy segítsen. Én pedig még a homályos látásom ellenére is ki tudtam venni, hogy ki is ő valójában. Louis. Eljött. Eljött értem. Megmentett. Köszönöm!

11. rész

Nathalie Hayley Peterson

Kényelmetlennek érzem az egész helyzetet.  Az alsó felem fáj a nyakamat fordítani sem tudom, a könnyek megállíthatatlanul folynak le az arcomon. 

A tegnap este minden egyes pillanata beleégett az elmémbe. Amikor csak lehunyom a szemem csakis azok a képek jelennek meg előttem, amit Jack művelt velem. Egész testemben rettegek a félelemtől hála ennek a vadállatnak. Az életem a tegnapi nap folyamán lepergett a szemem előtt és már csak a halálon kellene túljutnom. Szégyen az egész az, amit most én érzek. Szégyellem magam, hogy ilyen könnyen feladtam és nem küzdök az életért. Megkaptam szerintem már azt, amit megérdemlek, még ha semmit sem tettem, de büntettek. Jogtalanul. Nem számít, hogy nekem nem kedvez az élet, mert akit büntetnek az csak is én vagyok. Nem is tudom hol ronthattam el az egész életemet. De ez így nem mehet tovább. Ki kell innen szabadulnom bármi áron. Ha nem is sikerül, akkor egy újabb büntetés vár Jack-nél, vagy pedig kiszabadulok és menekülök az életért. Akkora szerencsém meg biztos, hogy nem lesz, hogy én ebből a házból valahogy is kijutok.

A nappali üresen állt. A fürdőszobából hallatszott a víz csobogása miszerint Jack épp ott tartózkodik. A lassú mozgásomnak köszönhetően csak nehezen tudok eljutni a bejárati ajtóig. A kilincsre helyezve a kezem, lenyomom, de mind hiába. Zárva. Nem jutottam előre semmit. Újból megpróbáltam. Rángattam, húztam minden csináltam, de nem történt semmi. Erősen beleütöttem a fából készült ajtóba majd még egyet. Tehetetlenül csúsztam le a fal mentén lábaimat felhúzva fejemet a térdemnek döntve.

- Nem sikerült kijutni cica? - hallom meg szórakozott hangját Jack-nek. Fölkaptam rá a fejem és szinte már mellettem állt.

Egy laza mozdulattal felkapott a földről és a falra taszított. Könnyeim újból megeredtek, ami ellen már semmit sem tudtam tenni. A félelem már megint átvette az uralmat felettem. Okom pedig volt berezelni. Tőle legfőképpen.

- Tudod, mi jár annak, aki megszegi a szabályt, nem? - ujjait lassan húzza végig a nyakam vonalán egészen az államig. Felemeli a fejem ezzel parancsolva, hogy a szemébe nézzek. A könnyfátyoltól szinte már semmit sem látok. Várom, hogy történjen valami. Hogy Jack lépjen, tegyen velem valamit. - Nem kell sírni Nats. Hisz nincs semmi baj. - annyira félvállról veszi a dolgokat, hogy még más érzésével sem foglalkozik. Egy ilyen szívtelen dög nincs még egy a világon az biztos.

Erőszakosan fordítom el a fejem könnyimet letörölve arcomról és Jack-et kikerülve mentem vissza a nappaliba. Az emelet felé indultam meg éppen az első lépcsőfokra rálepve, amikor egy hirtelen mozdulattal a földön kötöttem ki. Jack kimagasló alakja tornyosult fölém a legfélelmetesebb arckifejezésével. Csuklómat masszírozva - mert ugye sikerült pont ráesnem - próbáltam hátrálni. Nem tudom minek erőlködtem, mert tudtam, hogy semmi esélyem sincs. Sikerült megint kivívnom Jack haragját és egy újabb tornádót elindítanom. Könyöröghettem, ficánkolhattam, sikoltozhattam, csapkodhattam csinálhattam bármit is nem hatott.  A düh megint felülkerekedett rajta és megállíthatatlan volt. Egyszer az életben kellene csak befognom a szám és engedelmeskedni akkor talán nem is lenne baj. De ki lennék én, ha nem csinálnék felfordulást?

-  Kérlek... Hagyd.. Abba... - zokogtam fel keservesen, amikor Jack fájdalmasan a nyakam egyik gyenge pontját megszívta. Arra pedig megesküdnék, hogy nincs, már olyan hely a nyakamon ahol nem éktelenkedne, egy lila, zöld, piros folt is.

Nem hallgatott rám, sőt sokkal rosszabb lett. Ahogy a ruháimat kezdte eltávolítani tudtam, hogy ugyan az vár rám, mint tegnap este. Nem fog kímélni semmitől, sem ami nekem a legfájdalmasabb ezekben a percekben az a későbbiekben csak rosszabb lesz.

Most legszívesebben bárhol lennék csak nem itt. Lennék, Louis mellett nem érdekel, hogy mennyit vitáznánk vagy akármi, de még őt is jobban elviselem, mint ezt a kínlódó fájdalmat. Még egy híd alatt is jobban lennék, egy sikátorban egy ismeretlen helyen. Bárhol. Mindent visszasírok, ami eddig az életemben történt. Szeretnék újra Louis mellett lenni. Szeretnék vele veszekedni vagy egy néma kommunikációt leadni esetleg a haverjai mellett lenni. Szeretném ismerni a régi énem hogy, tudjam ő is ilyen gyáva volt, mint én. Tudjam, hogy ő is ilyen hamar feladja, és nem küzd semmiért. Mert én most pont ezt teszem. Feladom.

Felsikoltottam, amikor Jack minden jel nélkül belém hatolt. Fájt. Elmondhatatlanul fájt minden tette. A kezemet kikötötte az ágyból, és ha akarnám, se tudnám magam onnan kiszabadítani. A tegnapi nap folyamán már elég szép seb keletkezett a csuklóm köré, és most, hogy még egyszer egy bőrszíjjal körbekötötte csak még csúnyább lesz. Csípőmet erősen szorította, ahogy egyre durvábban, keményebben és gyorsabban lökött. Közben persze csókokat próbált tőlem lopni, de az ellenszenvességemnek hála egy új büntetést eszelt ki. Nem részletezném. Ha a saját könnyeimben meg lehetne fulladni, akkor én már rég halott lennék. Nem tudok megálljt parancsolni magamnak, mert ez most képtelenség. Csak szenvedek, miközben Jack kielégíti magát rajtam. Nem kíméli sem a nyakamat sem a melleimet. Harapja, szívja, mindent csinál, ami neki tetszik. De nekem nem! Éreztem, hogy mindjárt a csúcsra ér, ahogyan gyorsít a tempón. És bumm. Elélvezett. Utoljára még lökött párat és egy erőszakos csókkal fejezte be az egészet. Én meg ott megsemmisülve feküdtem az ágyán szapora lélegzettel hulló könnyekkel és ki kötözött kezekkel. Hallottam, ahogy becsapja maga után az ajtót ezzel magamra hagyva. És kész. Ahogy kilepett újból rám tört a sírás. Sőt, a zokogás. Túl sok volt ez nekem és tudom, hogy még nincs vége. Ez csak a kezdet.

***

Azt hiszi az ember, hogy egy hét után majd minden megváltozik. Hát akkor mindenki nagyot téved. Még én is. Nem hogy nincs vége ennek az egésznek csak jobban borzalmasodott. Mindennapos kemény szex hiába vagy ártatlan. Szenvedés nap, mint nap és nincs egy nyugodt szabad perced, ha egy vadállattal élsz együtt.  Nem kell megcáfolni én ezt átéltem. Sőt! Még mindig ebben élek. Ha azt hiszem, hogy fel tudok egy percre is nyugodtan lélegezni, na, akkor kezdhetek egyben pánikolni is. Egyszerűen Jack mindenhol ott van. Hallod a bejárati ajtó hangos csapódását, ami azt jelzi, hogy elment, de mire te leérsz a földszintre ő is ott van. Tudja, hogy mire készülök minden áldott nap és keresztbe tesz a terveimnek. Hiába. Innen nincs menekvés. Ha szeretnék, se tudnák innen olyan könnyen kiszabadulni. Még a hálószoba küszöbét is félek átlépni, mert, tudom, hogy ő ott van. Mindenhol.

A ruhásszekrény aljában kutatva keresek magamnak egy újabb ruhát, mert hát Jack-nek sikerült tegnap este szó szerint letépnie azt az egy normális ruhát is rólam. Így hát ruha nélkül kellett lennem egész délelőtt. Ijesztő. Tudva, hogy egy vadállat él ebben a házban és én még képes vagyok fehérneműben mászkálni előtte - amit csak úgy megsúgok, hogy egy parancs volt és én minden ellenvetés nélkül belementem. Szóval a szekrény legalján kutatok, mert elvileg van itt nekem még pár ruhám Jack szerint. De nem találom meg. Helyette pedig a kezembe akad egy táska. Az én táskám! Amit az elrablásom napján hordoztam magammal. Jack elrejtette előlem én pedig csak most bukkanok rá. Nem igaz. Lehet, hogy ebben a kis értéktelen táskában van a menekülésem kulcsa és én meg csak most találom meg. Hihetetlen. Egyből kiszórom a benne található dolgokat, de mind csak használhatatlan kacat. Zsebkendő, szájfény, ékszer, üres pénztárca, sál (?). Kinek kell ennyi felesleges holmi? Egy nőnek. Hülye kérdés. Találok még egy kis papír fecnit rajta ronda kézírással. Meg van! A Louis által feljegyzett telefonszámok, amit még nekem írt fel, amikor először hagyták egyedül a házban. Nem tudtam, hogy mit csináljak ezekkel, de úgy gondoltam későbbre majd jó lesz így hát eltettem. Jól tettem. Mindenkinek a száma rajta van. Louis, Niall, Liam, Zayn, Harry, Danielle, Perrie, Leigh, Jade, Jesy. Meg vagyok mentve. De most kell egy telefon. Ó, a francba!

A szoba ajtaja kinyitódik én meg azzal a lendülettel dobom vissza a táskát a helyére, amikor Jack feje megjelenik a látó körömben.

- Nats gyere.. - egyből elakad a szava, amikor meglát - Te meg mi a jó büdös francokat csinálsz? - üvölt le és egyből felránt a földről. Nem, mondom, hogy nem fájt vagy, hogy nem ijedtem meg, mert akkor hazudnék.

- Ruhát keresek. Te mondtad, hogy itt találok. - keltem egyből a saját magam védelmére.

- De nem abban a szekrényben te szerencsétlen! - korhol le még jobban. Félre lök aztán az általa beszélt szekrényből elővesz pár ruhadarabot és hozzám vágja. Parancsként meg csak bezár a fürdőbe, ahol két percem van felöltözni és utána nyomás ebédelni. Azt a kis fecnit a kezembe szorítva kapkodtam fel magamra a ruhákat majd a farmerem egyik zsebébe el is rejtettem a számokat.

A konyhaasztalnál is feszengve ültem Jack mélykék szemei miatt, amik engem bámultam különböző érzelmeket váltva. Az ételhez ugyan úgy nem nyúlok, mint előző nap. Egyszerűen félek, hogy valamit belerakott, és ha én azt megeszem, akkor valami fog történni. Hogy mi? Azt elképzelni sem merem, vagy csak egyszerűen nem akarom. Elég sok mindent sikerült tapasztalnom Jack-ről az elmúlt egy hétben. Tudom, hogy bármire képes. És itt a bármire szóban tényleg lehet mindenre gondolni, még a legrosszabbra is. Igen. Én már belegondoltam ezért nem teszek semmi olyat, amiből rosszul jövök ki. Vagyis semmit sem csinálok. Mindig rossz vagyok. A következő rossz tettem az lesz, hogy levegőt mertem venni engedély nélkül. Elképzelem, hogy Jack még ezt is képes leszólni, csak várni kell a megfelelő pillanatra.

Minden nap várom, hogy mikor húzza fel magát a nagy semmin, és támad le, majd erőszakol meg ott ahol vagyunk. Legyen az a nappali, a fürdőszoba, a hálószoba, a folyosó vagy a konyha. Igen a konyhaasztal. Az a hely ahol most jelenleg is étkezünk. Vagyis csak Jack, mert én hozzá nem nyúlok az ételhez. Milyen undorító már. Itt eszik azon a helyen ahol alig három napja lemeztelenített és a legszörnyűbb dolgokra késztetett. Én itt elborzadva nézek körbe, míg ő nyugodt szívvel fogyasztja az általa elkészített csirkét.

- Egyél! - szól rám tele pofával és az előttem levő tányérra bök. Csak megrázom a fejem és eltolom az ételt. Láttam, rajta hogy nem tetszett neki a tettem és kitörni készül. Mint egy vulkán, ami még nyugodtan alszik, de egyszer csak elkezdenek pattogni belőle a kőzetek majd a láva is csatlakozik hozzá. Vagyis kitört a vulkán… most! - Azt mondtam egyél! - szó szerint kiabált velem mire összerezzentem.

- Nem.

A meglepődöttség kiült az arcára. Gondolom nem számított rá, hogy képes leszek neki ellent mondani. Még én sem hittem. Ez a szó is csak úgy reflexből jött a számra és csak úgy kimondtam. Nem szólalt meg csak egy egyszerű mozdulattal felállt - ezzel eldöntve a széket - három lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot. Én is gyorsan felpattantam és hátráltam ameddig csak tudtam. A konyhapultba ütköztem a szapora lélegzetvételemen már nem tudtam csillapítani. Jack mélykék szemei, amiben most düh látszódott egyenesen a lelkemig hatoltak. Már megint olyat tettem, amit nem kellett volna. Levegőt vettem. Na, jó ez vicces lett volna, ha nem ilyen helyzetkörülmények között lennék. Egyszer talán tényleg ki kéne próbálnom, hogy milyen az, amikor nem szólok vissza az embereknek és ki tudja. Talán nem bántanának!?

Jack kezét a hajamba vezette és egy gyors mozdulattal megtépve ezzel elérve, hogy oldalra fordítsam a fejem. A nyakam így szabad volt számára. Nem is kellett semmire sem várnom egyből megéreztem, ahogy fogait végighúzza a vékony bőrömön. Ugyan ott kezdte el szívni a nyakam ahol tegnap. Tudom, mert láttam reggel a tükörben, és mert iszonyatosan fáj, ahogy újra végighúzta rajt a fogait. A kezemet a mellkasára helyeztem és próbáltam eltolni magamtól. Hát, nem sikerült. Ki nem gondolta volna!? Egy ilyen vadállatot nehezen lehet eltaszítani magamtól.

Derekamat megfogva ültet fel a pultra és folytatja az eddig elkezdett cselekedetét. A kínzásomat.

- Ne.. - szólalok fel ijedten, ahogy ujjai a pólóm alá vándorolnak. - Alig fél napja erőszakoltál meg - motyogom. - Kérlek ne. - hátrált pár lépést, azt követőleg pedig már csak a hangos kacagását hallottam. Nézzük a jó oldalát legalább békén hagyott és cserébe jól elszórakozik rajtam. Vagy nem?

- De buta vagy Nats. - rázza a fejét hevesen. - Így hogy tanulod meg a szabályt? Az nem jó hogy mindig ellenszenves vagy velem. Meg kell tanulnod, hogy az van, amit én akarok, és ezt csak büntetéssel tudom elérni. - mondta egy kis gúnnyal a hangjában.

- Nem lehetne valami más büntetés? - kérdem suttogva, félve fel-fel pillantva rá. Egy kicsit elgondolkodott a szavaimon majd egy undorító vigyor terült el az arcán. NE!

- Oké. - csapta össze a tenyerét. - Hogy egyszer legyen jó kedved - húzza féloldalas mosolyra a száját - Eddig mindig én elégítettelek ki. Itt az idő, hogy most te szórakoztass engem. - csillantak fel a szemei mondata végére. Erről nem volt szó. Én nem erre gondoltam. Csak annyit kértem, hogy ne bántson, hogy ne kelljen minden nap megerőszakolnia, hogy ne legyen semmilyen szexuális kapcsolat közöttünk.

- Én.. én nem erre gondoltam. - ráztam a fejem rémülten.

- Akkor mégis mire Nats? - vonta fel fél szemöldökét. - Nincs olyan, hogy nem kapsz büntetést, mert abból nem tanulsz. - Már miért ne tanulnék belőle? Tényleg csak ez a gyerek ennyire sötét, hogy csak a farkát követi? Istenem segíts meg.

- De..

- Nincs, de. Már megint belém kötsz, amit tudod, hogy kurvará utálok. Örülj, hogy meghallgattalak te semmirekellő. De most indulj! - mutat az emelet felé vérben izzó szemekkel. Hurrá! Gratulálok magamnak, mert nem tudom befogni.

Nem mozdultam, ami szintén nem tetszett neki és egy egyszerű mozdulattal a vállára kapott. Felsikítottam majd a hátát kezdtem ütni egészen addig, míg a szobájába értünk és egy sima mozdulattal az ágyra dobott. Kezdődik…