19. rész

Új rész! Sajnálom, hogy mindig megváratlak titeket, de őszintén rettentő lusta vagyok. Na meg néha ihlet hiányban szenvedek, ami miatt leragadok egy-egy jelenetnél. Ne haragudjatok azért sem, mert ennyire borzalmas, összecsapott részt hagytam magam után. De 6 rész van még amibe bele kellene férnem ezért egy kicsit gyorsítanom kellene az eseményeket.
Köszönöm, hogy itt vagyok még és ilyen hűségesen kommenteltek. Imádás van. L- xoxo

Nathalie Hayley Peterson

- Oké lányok! Én most itt leülök, nem érdekel mit szóltok. Menjetek csak tovább itt megvárlak titeket - szólok oda az előttem loholó két lánynak és leülök a kávézó egyik kis asztalához egy halom táskával a kezemben, levegőt alig kapva.
- Ne már, Nats! Gyere tovább - áll meg először Dani és indul vissza hozzám.
- Eszemben sincs - intem le egyszerre. - Én itt megvárlak titeket - masszírozom meg a csuklómat, ami egy kicsit eldeformálódott a sok szatyortól.
- Rendben - adta be a derekát Perrie. - Végül is öt perc szünet még belefér - rántja meg egy kicsit a vállát és leül a társaságomhoz.

- Öt perc? Ugye csak viccelsz? - nézek rá hitetlenkedve. - Délelőtt tizenegykor indultunk el és most van - nézem meg a lány telefonját -, majdnem három óra - akadok ki teljesen.
- Ez csak négy óra Nats - foglal helyet Dani is. - És még mindig egy csomó dolgunk van.

- Végeztünk volna, ha ti nem akarnátok bemenni minden boltba, aminek a kirakatában láttok egy szép ruhát - húzom nyerő mosolyra a számat, mert enyém az ütő kártya.
A terv végül is csak az volt, hogy megszerezzük Liam bulijához való maradék cuccot, amit úgy három bolt után le is zárhattunk volna. De nem. A lányoknak muszáj volt még egy kis csajos programot belecsempészni a napba, hogy jól szórakozzunk. Egészen addig élveztem én is ameddig az ötödik üzletbe nem rángattak be, és a századik ruhát nyomták a kezembe, hogy próbáljam fel. Élvezet volt minden egyes ruhába belebújni, meghallgatni a lányok véleményét utána levenni és visszarakni a helyére. Persze céljuk az volt, mint múltkor, hogy megveszik az összeset, de ez alkalommal résen voltam és nem sikerült a cselük, hogy titokban megveszik.
- Azért ne mond, hogy neked nem tetszett egy-két ruha - mutat rám fenyegetően Perrie.
- Oké, azt nem mondom. Volt egy kettő egész jó ruha - főleg az, amit a lányok rám erőltettek és megvettek. Három darab ruhától csak nem dől össze a világ.
- Na csak azért - szólal meg Dani is. - Rendelünk elvitelre kávét, ha már itt vagyunk? - néz ránk kérdőn.
- Aha - egyezett bele Perrie, én pedig csak bólintottam.
London belvárosában lehettünk, mert rettentő nagy volt a forgalom. Autók hegynén hátán, emberek embereket kerülgettek folyamatosan bocsánatot kérve amikor egymásnak ütköznek.
Az én figyelmemet egy fekete Range Rover kötötte le, ami éppen akkor haladt el a kávézó előtt. Egyből Louis jutott eszembe, mert neki is ilyen autója van, de ez nem ő volt. Lehet, hogy sötétített ablaka volt a járműnek még azon keresztül is éreztem, hogy valaki onnan engem figyel. És az nem Louis.
- Hol jársz Nats? - csettint kettőt az orrom előtt Dani.
- Bocs elbambultam - rázom meg a fejem.

- És visszatértél egy héttel ezelőttig - húzza huncut mosolyra ajkait.
- Hogy mi? -kapcsolok egy kicsit késve. Egy héttel ezelőtt? Nem történt akkor semmi igazából, csak... Csak Louis.
- Tudod te mire gondolok - kacsint rám.
Oké. Ha eddig nem féltem Danitól, most megvan rá minden okom. Senkinek sem mondtam semmit arról a két estéről és nem tudom melyikre gondol itt pontosan. A részeg Louis-ra, amit kétlek mert nem emlékszik semmire, úgyhogy nagyon nem tud róla mondani semmit. Vagy a következő estére, amiben mondjuk semmi érdekes sem volt és nem hiszem, hogy Louis valamit is mondott róla.
- Nem. Mire? - meresztem rá a szememet egyre jobban félve a választól.

Biztos is, hogy a részég éjszakára gondol. De mit tudhat róla? Hogy segítettem Louis-nak mert nem tudott megállni a saját lábán? Órákon át beszélgettünk amire ő nem emlékszik és ezért el sem tudja mondani senkinek? Vagy arra a csókra, ami szintén nem rémlik neki?
- Arra amire most te is gondolsz - néz mélyen a szemeimbe. - A csókra.
- Milyen csók? - szólal meg Perrie tekintetét közöttünk kapkodva. Én csak néztem Danielle barna szemeit amik érdeklődve pillantottak vissza rám a választ várva. Megnémultam. Ebben a percben egy hang sem jött ki a torkomon. Tőlem nem tudhatja, mert senkinek sem mondtam el. Ezek szerint Louis hazudott, mert ő is tökéletesen emlékszik a pillanatra, ahogy én. Lehet, hogy megbánta és jobb ha úgy tesz mintha meg sem történt volna? Istenem!
- Lou megcsókolta Nathalie-t - pillant Dani gyors Perrie-re majd vissza rám -, de úgy látszik Nats nem hajlandó nekünk beismerni.
Louis elmondta Liam-nek, ő pedig tovább adta Daninak? Milyen jó, hogy már mindenki tud róla csak én nem.
- Nem telt már le az öt perc? - állok fel kicsit hevesen a szatyrokat megfogva hátat fordítva a lányoknak és elindultam. Sorjába kértem bocsánatot minden embertől, akinek neki mentem a nagy rohanás közepette. Mögöttem hallottam a lányokat, ahogy a nevemet mondják és könyörögnek, hogy várjam meg őket.
- Nats kérlek! - kapja el a karom Dani. - Most ezzel mi a gond, hogy elmondtam? Baj, ha tudom, vagy mi? - néz le rám.
- Nem dehogy - ráztam meg a fejem. - Csak én nem tudtam, hogy Louis tudja - mondtam. - Ő nekem azt mondta nem emlékszik semmire - hajtom le csalódottan a fejem. Mert tényleg fájt. Életemben nem gondoltam volna, hogy én majd Louis Tomlinsonnal fogok csókolózni a hálószobájában, úgy hogy ő részeg. Azt meg nem is gondoltam volna, hogy letagadja. Bár erre gondolhattam is volna, hogyha a média előtt sem vállal fel, akkor ezt a csókot miért kellet volna?
- Mi van? - kérdezi mind a kettő lány egyszerre szemüket meresztve rám. Ez most őket is meglepte.
- Hagyjuk - fordulok meg, és indulok el újból fogalmam sincs merre.
De nem jutottam sokáig. Ahogy kitisztult előttem a tér tőlünk nem messze vagy tíz riporter áll, akik ahogy észrevettek minket rögtön felénk indulta egy "Ott vannak!" kiáltással.
- A francba! - szitkozódik Dani. - Gyere!
Kezét rákulcsolja az enyémre és elindulunk a másik irányba. Amekkora tömeg volt öt perccel ezelőtt most már semmi sincs belőle. Előttünk az úton nem szédelegtek már emberek így esélytelen volt, hogy a tömegben el tudjunk vegyülni. Mögöttünk a sajtó a kérdéseivel bombázott minket.
- Lányok! - hallok meg egy férfi hangot a harmadik irányból. - Nathalie! - nevem hallatán már egyszerre odakapom a fejem.
- Apa? - állok meg egyszerre, és nézem ahogy Thomas négy őrrel a nyomában közeledik felénk.
- Gyertek gyorsan! - int, mi egyszerre arra vettük az irányt. A riporterek is már beértek minket ahogy elértünk apám őreihez, akik egyből a védelmünkre szolgáltak.
- Kérem! - szólt az egyik hölgy. - Válaszoljanak nekünk egy pár kérdésre!
Végig lehajtott fejjel haladtam egyik kezemmel az őr karját fogva másikkal pedig Perrie kezét szorongatva.
- Nem nyilatkozunk! - vágta oda gorombán Thomas.
Nem mintha ezzel foglalkoztak volna. Továbbra is dulakodtak, próbáltak átverekedni a testőrökön - az egyiknek sikerült elkapnia a karom - és továbbra is záporoztak a kérdések.
Mr. Peterson, a lánya kapcsolatban áll egy fiúval? Nathalie-nak, köze van az egyik 1D-s taghoz? Van valami ön, és Louis Tomlinson között? Danielle, maga mit tud a dologról? Valaki kérem nyilatkozzon?És stb. A kérdések kilencven százaléka rám irányul. Ezek szerint mégsem vagyok annyira elrejtve a média elől, mint ahogy azt én gondoltam. Lassan már kész nyitott könyv lesz az életem, amit ők jobban ismernek, mint én.
Egészen egy fekete Range Rover-ig mentünk, amit 5 perccel ezelőtt is láttam. Ezek szerint apámé.
- Jól vagytok lányok? - néz hátra Thomas a volán mögül.
- Igen, köszönjük! - válaszol kissé még sokkos állapotban Dani.
Én sem voltam jobban. Megint elég volt tíz perc arra, hogy az életkedvem elmenjen. Nem elég, hogy a sajtó letámadott, apámmal találkoztam, aki most nem tudom hova visz mindet, de most is mond valamit csak nem vagyok képes megérteni a kapott információt. Aztán itt van még Dani túl sok mindennel a történtekkel kapcsolatban és már Perrie is betekintést nyerhetett. Végül pedig Louis, akiről most nem tudok mit mondani. Már megint úgy vagyok, hogy nem tudok vele szemben semmit. Egyszerűen elegem van mindenből.
- Itt vagyunk - felkapom a fejem, amikor az autó motorja leáll egy ismeretlen környéken.
A lányok után én is kiszállok az elém táruló hatalmas ikerházakat nézem, ami elég ismerős fogalmam sincs honnan. - Gyertek be! - invitál be minket Thomas.
- Hol vagyunk? - hajolok oda gyorsan Perrie-hez.
- Nálatok - mosolyog rám és el is indul. Követem én is egyből fel a lépcsőn a hatalmas fekete bejárati ajtóhoz, ami már nyitva áll előttünk.
Thomas Peterson - olvasom le a postafiókról a nevet. Ezek szerint itt éltem.
Nem volt időm körbenézni, mert ahogy a nappaliba léptem valaki rögtön a nyakamba ugrott.
- Úristen Nathalie! - suttogta a fülembe, míg én próbáltam az egyensúlyomat megtartani. -Annyira hiányoztál!- kicsiny vékonyka teste volt és körülbelül annyira alacsony, mint én. Hatalmas göndör hajkoronájától semmit sem láttam. Kicsit feszengve álltam ott várva, hogy a kis csaj mikor mászik le rólam.
- Skyler - szólal meg Thomas kicsit idegesen -, említettem már, hogy Nathalie nem emlékszik semmire - köszörüli meg a torát a mondat végére. A lány egyből elengedett kétségbeesetten meresztette rám hatalmas barna szemeit, amik kezdtek könnyel megtelni.
- Nats - remeg meg a hangja -, a húgos vagyok Skyler! Emlékezned kell rám - fogja meg a vállaimat egyre jobban szorítva. - Emlékezned kell rám - suttogja és egy könnycsepp végigfolyik az arcán.
Segítségkérően nézek a lányokra, de már ők is a sírás határán vannak velem együtt, mert nem emlékszem a saját húgomra.
- Sajnálom - nézek őszintén a lányra utána meg az apámra. Tényleg próbáltam felidézni őket, minden agysejtemmel azon voltam, hogy valami ugorjon be róluk. De se apám, se Skyler, se senki.
- Nathie? - egy szőke ragyogó kék szemű lány nézett rám csodálkozva az ajtóból. Elizabeth. Emlékszem rá a Jacknél nézett képeken keresztül. Nála sem tudtam semmit sem reagálni.
- Tényleg nem emlékszik semmire - mondja neki hitetlenkedve Skyler.
Éreztem ahogy az én arcomról is lefolyik az első könnycsepp. Ebben a pillanatban szerettem volna mindenre emlékezni. A születésemtől fogva mindenre. Tudni szeretném milyen emberek játszanak fontos szerepet az életemben. Nem akarom ebben a semmit sem tudó világban élni. Ott, ahol az emberek mosolyogva mesélik el a gyermekkorukat, hosszasan mesélik el a legviccesebb vagy éppen a legszomorúbb dolgokat. Én is ezek közé az emberek közé szeretnék tartozni. Egyszerűen csak szeretném a régi életemet.

***

Hat óra után járhatott az idő amikor a taxi leparkolt Louis háza előtt. A lányoktól elbúcsúzva hat táskával a kezemben igyekezte be a meleg nappaliba.
A délután amennyire pocsékul indult annyira is lett jó.Egész jól elvoltunk a családommal egész sok mindent megtudtam, ami mindig motoszkált bennem egymillió kérdéssel. Volt, ami sokkolt volt amin egész jót derültem. Mint kiderült az apám nem is annyira rossz ember az évek során a húgom szerint sokat változott legfőképpen miattam, ami nagyon jól esett, de azért rossz volt mert nem tudtam mit tettem. Skyler pedig egy angyaltestbe bújt ördög. Amelyen érzékeny kis léleknek tűnt az elején kiderült, hogy teljesen az ellentéte. Ahogy az én tökéletes ellentétem is. Mint tűz és víz. Elizabeth meg tényleg olyan, mintha a testvérem lenne, ő pont olyan, mint én. Lehet, hogy külsőre nem, belsőre inkább. Anyával meg nem is találkozhattam és nem is fogok tudni. Mint kiderült 10 éve meghalt amikor én még csak tíz éves voltam Skyler meg nyolc. Nehéz volt ezt az információt feldolgoznom.
- Louis! - szólítottam meg egyszerre az ajtó becsukása után. Semmi válasz. - Louis!- próbálkoztam még egyszer. A szatyrokat ledobtam a nappaliba a konyha felé indulva. - Lou.. - álltam meg hirtelen.
- Minden rendben? - néz rám talán egy kicsit aggódó tekintettel.
- Igen - mondtam. - És itt minden oké? - mutatok körebe egyre érdekesebb arckifejezéseket felvéve, ahogy Louist és Harryt figyelem.
- Persze.
Nincs semmi törött edény, tányér, pohár, váza, ami jó jel. A konyha ugyanúgy áll, mint amikor elmentem. Harry és Louis sem ideges, ami megint egy jó pont.
- Miért nézel ilyen furán? - kérdezi Harry. A hangja is teljes nyugalmat áraszt némi jókedvvel.
- Egyben van a ház - válaszoltam csodálkozva. - Ti is egyben vagytok - mutatok rájuk.
Mindketten felnevettek, mert végre leesett nekik mire gondolok.
- Nathie - sétált oda hozzám Louis. - Csak áthívtam Harryt, hogy megbeszéljük a dolgokat.
Szóval megfogadta a tanácsom, amit akkor mondtam neki amikor részeg volt. Ezek szerint a beszélgetésünkre is emlékszik. Nagyszerű.
- Értem - vágom oda gorombán távozva a konyha területéről.
Még ennyit halottam, hogy Harry megkérdezte mi bajom van Louis pedig csak rávágta, hogy fogalma sincs. Pedig, ha tudná mi minden játszódik le bennem miatta. Most nagyon szeretném utálni, de nem megy. Inkább csak haragszom rá, mert eltitkolta, sőt az arcomba hazudta azt, hogy nem emlékszik semmire.

Kezemben egy fotóalbummal leülök a tévé elé, amiből már szól a mai nap hírei, ami most pont nem köt le. Thomas induláskor a kezembe adta ezt az albumot azzal az indokkal hátha segíteni fog emlékezni. Kedves gesztus volt tőle persze azonnal elfogadtam. Kicsi kis kék album ezüst csillogó pillangókkal díszítve a borítóján. Látszik, hogy nem olyan új darab a kopottas részei miatt, mégis több millió emléket rejt. Az első fényképen rögtön én vagyok apa kezében a születésem napján napján lehet. Fehér plédbe bebugyolálva alszok Thomas karjaiban, aki mosolyogva figyel engem. Kivettem a fotót közelebbről is megnézve.
N. Hayley Peterson 1993. június 14. - volt a hátuljára írva. Ahogy minden kép hátulja meg volt címezve a pontos dátummal.
Sorjába néztem, vettem elő egy-egy képet hosszasan megcsodálva - legtöbben én vagyok, néha apával vagyok rajt, és Skyler is belekerült a felétől -, reménykedve abban, hogy valami beugrik. Semmi. Az első képet, ahol anyával vagyok a kezemben tartottam és csak néztem. Anya mellém guggolva kezében egy mikrofon az enyémben egy játékgitár lehunyt szemmel énekelek míg anya mosolyog mellettem.
1999. - ennyi volt a hátuljára írva. Semmi más megjegyzés, mint a többin. Ahogy anya is csak ezen az egy képen van rajta. Hiába lapoztam át őrült módjára az albumot semmi más képet nem találtam róla.
- Hé! - állít le Louis. - Mi a baj? - emeli meg a fejem az államnál fogva egy kósza könnyet letörölve arcomról.
- Annyira rossz - csapok rá az albumra dühösen. Majd még egyszer. És megint. Louis pedig csak egyszerűen elveszi tőlem és félre rakja.
- Gyere - ölel magához. A mellkasába fúrom az arcom a könnyeimnek szabad utat engedve. Louis nyugtatóan a hátamat simogatja enyhe borostája böki a fejbőrömet. Annyira haragszom rá. Legszívesebben elhúzódnék tőle és jól leordítanám a fejét, hogy, hogy lehet ekkora tahó. Csak most ez sem megy. - Annyira sajnálom -  suttogta halkan a fülembe.
Valószínűleg sejti hogy az emlékeimmel van problémám. Még mindig magát okolja egy aprócska baleset miatt. Ez miatt pedig sosem haragudtam rá. Mindig is hálás leszek neki hogy a történtek után nem hagyott magamra és végig mellettem volt.
- Itt semmi sem a te hibád - motyogom a pólójába. 

Oldalra fordítom a fejem, hogy nagyjából lássam a tévét amiben éppen mi vagyunk. Vagyis Dani Perrie én Thomas. A délutáni kis akciónk már be is került a sztárhírekbe.
"London belvárosában végre lencsevégre kaptuk hosszú idő után Thomas Petersont és lányát. Pár évvel ezelőtti elválásuk úgy látszik rég elfelejtődött és újra szent a béke apja és lánya között. Nathalieval két barátnője - Danielle Peazer és Perrie Edwards - is jelen volt. Hiába faggattuk őket bennfentes témákkal kapcsolatban nem nyilatkoztak nekünk.." - nyomtam ki a tévét egyszerre.
- Minden rendben volt? - néz rám aggódóan.
- Persze - felelem kifújva magamból az eddig benntartott levegőt. - Megismertem a családom. Nem volt rossz - rántottam vállat. Valahogy most már nem tüzel fel annyira ez a dolog. Inkább lefárasztott.
- Na - derül fel az arca -, és milyen volt?
- Majd máskor Louis - kerülöm el rögtön a beszélgetés. Kicsit távolabb ültem még tőle, mert úgy érzem kell közénk a távolság. Több száz érzelem zajlik le bennem és fogalmam sincs melyiket részesítsem előnybe. Harag, csalódottság, kétségbeesés, félelem? Vagy egyszerre mindegyik?
- Rendben - vesz egy mély levegőt. - Elmondanád mi bajod van vagy nekem kell kitalálnom?
Meglepetten nézek fel rá és az egyre érdekesebb érzelmeket felvevő arcára. Csak annyi, hogy egész végig az orromnál fogva vezettél és átvertél azzal az éjszakával kapcsolatban! - gondoltam.
- Nincs semmi gond, csak fáradt vagyok - adom be az aduászt.
Nem volt kedvem előhozni a témát, hogy pár perc alatt lezárjuk egy vitával, amiből én fogok rosszul kijönni. Szerintem egy napra bőven elég egy csalódás, nem kell még egy.
Vagy esetleg reménykedhetek abban, hogy Lou elmondja egy szép napon egy igazán nyomós indokkal. Ha egyáltalán van erre egy jó magyarázata. - Megyek lefekszem - motyogom oda neki elindulva.
Igazából pedig csak sírtam, mert ez kellett. Egy párnát a karjaim közé ölelve ültem az ágyamon az ablakon kibámulva számoltam a könnycseppjeimet, amik lehullottak arcomon.

18. rész

Louis William Tomlinson

Egy újabb éjszaka amire szintén nem emlékszem. Pontosan már meg sem tudom határozni hányadik alkalom is ez. Most is furcsállva nézek körbe a szobámban. Az eddigieknél is még nagyobb rendetlenségre számítottam, hogy az egész szoba összedőlt mondjuk, de helyette rend és tisztaság fogadott. Nem rémlik, hogy részegen rendet szoktam rakni csak úgy. Ezért is volt furcsa a hosszú idő utáni újbóli rend.
De a fejfájás az sosem változik.
Ahogy felültem az ágyban egyből a fejembe hasított a fájdalom. Csak a szokásos.
Semmi sem rémlik az után, hogy mindenkit elküldtem a házból és utáni törni, zúzni és inni kezdem. Talán ez is volt itt a probléma. Próbálom magam rávenni a változásra, hogy ne mindig italba fojtsam a bánatom, hanem valami másba. De, ha négy hónap után ez nem ment kétlem, hogy akkor pont most fog sikerülni.
A konyhába belépve Nathalie pillantottam meg, ahogy sürög-forog már otthonosan mindenhol.
- 'Reggelt! - morgom félig kómásan még. Kicsit megugrik a hangomtól és egyből felém fordult.
- Jó reggelt! - mosolyogva nyújtott felém egy bögre kávét, amit most örömmel fogadtam el. - Hogy vagy? - kérdezte.
- Másnaposan - feleltem felemelve a bögrét, fél tartalmát el is fogyasztva belőle. Fél szemmel figyeltem ahogy alsó ajkát harapdálta alig észrevehetően. Ma reggel különösen furcsa volt.
- Ööö.. Liam hívott, hogy nemsokára itt lesznek Danival. Remélem nem gond, hogy felvettem a telefonodat csak állandóan csörgött - motyogta el már a végét.
- Dehogy semmi gond - eresztettem meg egy kis mosolyt felé. Valahogy örülök is neki, így nem kellett korán reggel Liam üvöltözését hallgatnom készüléken keresztül. Elég lesz személyesen.
- Hogy van a kezed? - érdeklődve pillanatok le a bal kezemre, amit Nathalie is figyel. Valóban a tenyerem közepén egy elég mély seb húzódik végig. Fel sem tűnt eddig, sem az, hogy ennyire fáj.
- Fogalmam sincs mit csináltam - felelem továbbra is a kezemet vizsgálva. Kibaszottul fáj!
- Hogy érted? Nem emlékszel semmire? - kérdezi láthatóan nagyot nyelve a mondat végén.
Az biztos, hogy az egész éjszaka homály. Fogalmam sincs a legtöbb dologról, hogy mi történt és hogyan. De, ha talán sorjában veszem akkor könnyebb.
Az első emlékem az, amikor mindenkit szó szerint kidobok a házból és miután egyedül vagyok a konyhába vonulok és a rejtekhelyeimről előpakolom az üvegeket. Tömény alkohol az összes. De ez még nem számít itt józan vagyok.
Második az, amikor az első üres vodkás üveg előttem hever kezemben már ott a következő, de az sincs tele.
Harmadik egy hatalmas képkiesés, amikor nem rémlik semmi csak feketeség.
Negyedik egy törött lámpa és még több üres üveg. Talán itt már le kellett volna állnom. De inkább tovább folytattam.
Ötödik emlékként csak annyi rémlik, hogy a szobámban rombolok. Minden, ami a kezem ügyébe kerül az a szoba másik felébe lendült. Csak úgy tomboltam az elmúlt hónapok keserves időszaka pörgött le a szemem előtt.
Hatodik ismét feketeség.
Hetedik már annyi rémlik, hogy Nathalie is itt van velem és segít nekem. Fogalmam sincs miért, hisz őt is kidobtam a házból a többiekkel együtt. De akkor, hogy is került ide vissza?
Nyolcadik és egyben az utolsó a reggel amikor felkelek. Az este maradék része annyira nem rémlik. Még annyit hogy beszélgetünk Nathalie-val a... A múltamtól. Te szentséges isten!
- Nem -  válaszolok még mindig nagyban törve az agyam a tegnappal kapcsolatban. - Néhány dolog rémlik, de semmi komoly.
- Értem - motyogta.
- Ugye nem csináltam semmilyen hülyeséget vagy mondtam valami furcsát? - néztem rá riadtan.
- Nem! Dehogy - ellenkezett. - Úgy viselkedtél mint egy részeg ember. Vagyis remélem - rántotta meg a vállát majd elfordult tőlem.
Szerettem volna még egy kicsit faggatni, mert valami nekem nem stimmelt a dologban, de csengettek. Vagyis megjött Liam és Danielle. Beinvitáltam őket a nappaliba és míg a két lány eltűnt az emeleten, én itt maradtam Liammel.
- Hogy érzed magad haver? - Próbáltam a hangjában rejlő kis cinizmus felől eltekinteni és úgy venni, mintha tényleg érdeklődne hogylétem felől.
- Egészen jól - nézek fel rá egy pillanatra, majd elterülök a hatalmas kanapén.
- Tényleg? Olyan másnapos fejed van - mondja.
Magamban megköszöntem ezt az apró kis észrevételt, de szó nélkül hagytam. Karommal eltakartam a szememet és tovább agyaltam a tegnap történetekkel kapcsolatban. Egyre több minden ugrik be például már az is megvan, hogy sérült meg a kezem. Az a fránya sörös üveg rosszkor volt, rossz helyen.
- Mennyire ütötted ki magad? - sóhajtott fel Liam.
- Csak egy kicsit - néztem rá fél szemmel. Ekkorát nem hazudok, mert a srácok tudják, hogyha elkezdek inni, azt nem hagyom abba ameddig teljesen K.O. nem leszek. Hülye kérdés hülye válasz.
- A kezed nem azt mondja.
- Nagyon jó észrevétel - csettintettem is egyet a hatás kedvéért. - Tudod, hogy totál végem volt tegnap, úgyhogy nem tudom miért kérdezel ekkora marhaságot.
- Mit csináltál? - kérdezi úgy általánosságban mikor részeg szoktam lenni.
- Csak a szokásos - legyintettem egyet. Vagyis törés, zúzás, robbantás meg úgy minden ami egy világháborúhoz hasonlít. Ezt nem kell Liamnek sem magyaráznom.
- Nathie, hogy került vissza hozzád?
- Valamikor az este jött vissza - mondtam.
Rémlik, hogy mondott valamit ezzel kapcsolatban. Megvan! Harry-nél volt. Emlékszem amikor részegen erről faggattam és nem akarta elmondani hol volt. Talán az eddigi legaranyosabb gesztus volt tőle, hogy éjszaka közepén vissza jött és segített nekem.
- Tényleg? - nem kellett ránéznem tudtam, hogy meglepetten felhúzta a fél szemöldökét és úgy bámul tovább engem.
- Tényleg - sóhajtottam fel. Mi nem hihető el ebben, de most komolyan?
- És mit csináltál vele? - szemeim kipattantak és csak úgy meredtem az előttem ülő Liamre. Próbáltam felfogni, hogy az előbbi kérdést tényleg kimondta vagy csak a másnaposságtól már félre is hallok. Nem, határozottan megkérdezte.
- Mi van? - nézek rá továbbra is értelmetlenül. - Semmit sem. Mit csináltam volna?
- Jól van nyugi csak kérdeztem - emelte maga elé a kezét védelmezően. - Csak nagyon fura volt Nathalie, azért kérdeztem, hogy nem e tettél valamit az este - ismételte meg.
- Haver mondom, hogy semmit sem csináltam - ültem fel hirtelen a kanapén nem is foglalkozva a fejfájással, ami villámként hasított a fejembe. - Alig emlékszem valamire a tegnap estéből és biztos vagyok benne, hogy.. Hogy.. - teljesen lefagytam. - Te úristen!
- Mi van?
Ez lehetetlen. Nem lehet. Ezt mégis hogy?
- Uramisten!
- Mi van? - hallottam Liam hangját.
Egyáltalán megtörtént? Lehet hogy csak álmodtam? À, nem. Határozottan emlékszem erre a pillanatra. Össze szorítottam az ajkaimat majd elmosolyodtam. Igen, ez határozottan megtörtént. Megcsókoltam! Te Jézusom megcsókoltam Nathalie-t!
- Jesszusom! - motyogta magam elé meredve.
Ez a pillanat tisztán él bennem. Ahogy az ölelésből egy kicsit elhúzódik úgy, hogy az arcunk pár centire volt egymástól. Én meg csak úgy megcsókoltam. Ő pedig hagyta.
Istenem micsoda egy csodálatos csók volt!
- Mi van? - kérdezte Liam egyre hangosabban. De még mindig sokk hatása alatt voltam. Nagyon is.
Nem lökött el nem pofozott fel nem ordibált csak hagyta, hogy végig döntsem az ágyon fölé magasodva tovább ostromolva az ajkait.
- Megcsókoltam - néztem Liamre felébredve az átmeneti sokkból.
- Mi van?
- Megcsókoltam - ismételtem el neki.
- Mi van? - nézett rám döbbenten, mintha nem értené mit mondtam.
- Beakadt a lemez? - kérdeztem rá kissé már szórakozottan.
- Mi... - hihetetlenül elröhögte magát ujjaival végigszántott a haján. - Most komolyan haver. Mi van? - röhögte el magát megint.
- Megcsókoltam Nathalie-t - ismételtem el sokadszorra. De ezt még nekem is szoknom kellet. Tényleg megtettem?
- Komoly? - Liam sem karja elhinni. Végül is, én sem.
- Komolyan haver. Megtettem. Részegen - feleltem.
Szóval akkor azért volt ma olyan fura Nathalie, amikor elmondtam, hogy nem emlékszem semmire azért volt olyan zavarodott az arckifejezése. Vajon mit akart azzal kapcsolatban kérdezni?
- Haver... - kezdte. -  Na jó fogalmam sincs mit mondjak -  dőlt vissza a fotelba, de a szemét le nem vette volna rólam. - Hihetetlen vagy.
- Kösz! - ültem fel.
- És milyen volt? - eléggé hülye fejet vághattam mert Liam nevetni kezdett rajta.
- Mi?
- Milyen volt? A csók - ismételte meg.
- Most ilyen lányos megbeszélést tartunk ahogy a csajok szokták? - kérdezem teljesen komolyan. Mert hát, a lányok szokták ennyire kivesézni az ilyen dolgokat.
- Haver - állt fel Liam és elém sétált.- Felfogod, hogy négy hónap után Nats az első csaj, akit megcsókoltál és ő az, aki még érzéséket is vált ki belőled? - fogja meg a nyakam kényszerítve, hogy figyeljek rá. - Érted, hogy Nats az, aki megment téged a régi emlékektől? Felfogod ezt, Louis?
Azt mondják, hogy az emlékeinktől vagyunk azok, akik; hogy a múltunk határoz meg bennünket, de nem felejthetjük el, hogy tovább kell fejlődnünk, mert néha az emlék olyan erőteljes lehet, hogy benne ragadunk, megrekedünk a pillanatban. Akik nem törődnek a múlttal, hajlamosak újra elkövetni a hibáit, míg akik a múltban ragadtak, mit sem szeretnének jobban, mint átélni azt ismét. De az emlékek, akárcsak a fotók, idővel elhalványulnak. Esetleg egy személy feledteti el velünk. Velem is ez van. Bár nem ismerem be, de tudom, hogy igaz. Nathalie az, aki engem megment. Ő az, aki kihúz engem a gödörből. Amióta mellettem van tényleg változáson megyek keresztül nem is kicsin, hanem jó nagyon. Újra megtanulok érzelmeket kifejezni és lassan vissza is szerzem a régi életem. Többet kezdek el foglalkozni a fontos dolgokkal, mint a banda, a családom vagy saját magam és nem foglalkozok a múlttal. Mert van egy korszak, amit le kell zárom és egy új kaput nyitni. Ami nekem most Nathalie. Ő az, aki most belépett az életembe és egy új kezdetet nyit meg számomra. És csak bele kéne vetnem magam egy új kalandba, amibe együtt lehetünk.
- Igen, tudom.

***

Az óra lassan éjfélt üt és én még mindig éberen fekszek az ágyamban. Az esőcseppek egyre erősebben csapódtak az ablakomhoz, a szél vadul csapkodta a fák ágait a távolban már hallani lehetett egy-egy mennydörgés hangját. Tipikus londoni vihar közeleg.
Szeretem hallgatni az esőt, valahogy mindig megnyugtat. Olyan mintha a belső érzéseim törnének ki pár órára és tombolják ki magukat Londonnak majd szép lassan vissza vonulnak egy kis nyugalomra, míg újabb problémák nem keletkeznek egy újabb kitörésre várva. Valahogy mindig akkor kezd esni az eső amikor úgy érzem, hogy muszáj ordítanom. Hogy kiadjam a fájdalmakat meg minden mást, ami a szívemet nyomja. Erre a vihar nekem mindig a tökéletes időpont.
Egy villám hasít végig az ablak előtt, amit követ egy hatalmas dörgés.
Ugyanekkor halk kopogást hallottam, majd a szobám ajtaja lassan kinyílik. Érdeklődve ülök fel az ágyamban és néztem, ahogy Nathie alakja kirajzolódik a folyosóról beszűrődő fényben.
- Minden rendben? - kérdezek rá halkan. Ahogy a szemem hozzászokik a gyér világításhoz észre veszem, hogy a lány egy párnát ölelget maga körül és enyhén zavarban van.
- Ööö.. Ne haragudj, csak... - ismét egy hatalmas dörgés zengett fel, mire Nathalie összerezzent. - Csak félek.
- Mitől? - kérdezek vissza egyszerre mire gondolatban jól fejbe csapom magam. Idióta!
- A vihartól - hajtotta le a fejét zavarában. - Itt maradhatok egy kicsit, amíg..
- Gyere - vágok a szavába és arrébb húzódok az ágyban. Nem is kellett neki többször mondanom egyből ide sietett és már az a takaróm alatt volt, amikor újra dörögni kezdett. - Ennyire félsz?
- Igen - motyogja. - Annyira ijesztő ez a vihar.
- Pedig Londonban gyakori - válaszolom. Kicsit feljebb ült, hogy az arcunk egy vonalban legyen. Egyből a tegnap este pillanatai jutottak az eszembe. Olyan tisztán él ez a pillanat az emlékezetemben, hogy ha akarnám se tudnám kitörölni. Vajon mit szólna, ha megismétlődne?
- Tudom, de egyik sem volt még ennyire félelmetes - sokkal távolságtartóbb volt és a hangja kissé rekedtes. Biztos voltam benne, hogy neki is a tegnap este emlékei cikáznak a fejében.
- Pár óra és véget ér -  nyugtatom meg kicsit elbizonytalanodva.
- Danielle meg ilyen időben akár engem elrángatni vásárolni - dünnyögi.
- Hát ő mindig a tökéletesre törekszik. Főleg, ha Liamről van szó.
Liam szülinapja másfél hét múlva lesz. Dani pedig egy nagy medencés bulit akar tartani - ha az idő engedi -, csak baráti és családi körben. Minden évben újabb és újabb dolgokat talál ki. Tavaly például kempingeznünk kellett a semmi közepén. Azt hittem halálra fogjuk unni magunkat, de Dani mindenről gondoskodott és egy felejthetetlen szülinapja lett Liamnek. Ezért nagyon a mostanitól sem tartok annyira.
- Értem én. De na.. - a takaró alá bújt amikor látta, hogy egy villám szelte át az eget. - Akkor is várhatnánk míg jobb idő lesz.
- Dani most megállíthatatlan - mosolygok rá. - Rám bízta a tortát, hogy rendezzem le holnap. És, ha valamit elrontok a nyakamat tekeri ki.
Bele sem merek gondolni, hogy Dani mi mindent csinálna még velem, ha elrontom a kedvese tortáját. Mindent pontosan leírt nekem egy papírra a torta ízéről, magasságáról, díszítéséről és alakjáról. És még nem tudom miről. A lényeg, hogy tökéletes legyen és én ne rontsam el.
- Kezdek félni Danitól - nevet fel egy kicsit.
Figyeltem minden mozdulatát, ahogy egy cseppnyi kis boldogság átsuhant az arcán. Ajkai hatalmas mosolyra húzódtak, szemei egy pillanatra megcsillantak és csak úgy sugárzott belőle a vidámság. Ezt látva nekem is mosolyognom kellett. Tökéletes.
De kár, hogy csak egy pillanatig tartott.
A vihar most kapcsolt a tetőfokára. Az esőcseppek kopogása egyre hangosabb volt, a szél is jobban rázendített és mindezek mellet a villámlás és a dörgések száma is megszaporodott.
A következő dörgésnél Nathalie teljes testével összerezzent és még a fülét is befogta, ahogy az arcát a párnába fúrta. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, csuklóját megfogva elvettem a kezét a fülétől és ujjait az enyémekre kulcsoltam. Lassan elemelte a fejét a párnától tekintetét rám szegezve néha pedig az összekulcsolt kezünkre pillantva. A szemem már annyira hozzászokott a sötéthez, hogy Nathalie íriszeiben láttam a félelmet és az értetlenséget is egyszerre.
- Nincs semmi baj - egy sötét hajtincsét a füle mögé tűrtem, ami az arcába hullott. Éreztem, hogy érintésemre egy kicsit összerezzent és mélyen beszívta a levegőt.
Eszemben sem volt semmit sem tenni csak szép csendben csodálni őt, érezni a teste melegét, bőre finom illatát, lágy érintését és minden mást, ami ehhez a lányhoz tartozik.
- Te nem félsz semmitől? - kérdezte halkan szinte már suttogva.
- Nem félek, hanem rettegek néhány dologtól, ami tudom hogy bármikor bekövetkezhet az életemben - feleltem.
- Például? - nyelt egy nagyot.
Hüvelykujjammal lassan kis körkörös mozdulatokat végeztem a kézfején.
- Elveszítem a legfontosabb embereket az életemben. Valamit elrontok, amit nem fogok tudni helyrehozni. Elvesztem a fejem rossz pillanatokban.. Meg ilyesmi - rántom meg a vállam.
Fura volt ezt így kimondani főleg, hogy csak most kérdeztek tőlem először ilyesmit. De valószínű mindenki ezektől tart a legjobban még, ha nem is erre gondolnak a kérdés elhangzásakor.
- Elveszted a fejed - emeli fel a fejét egy kicsit -, mint amikor részég vagy.
Ez betalált. Már megint oda jutottunk el a beszélgetésben, ahol a legrosszabb oldalamat mutatom be. Gyűlölöm és gyűlölni is fogom ezt a fajta viselkedésemet az életem során. Ha megváltoztatom, ha nem ez az érzés nem fog elmúlni.
- Részegen sosem vagyok képben - hirtelen megálltam a beszédben mert fogalmam sem volt, mit tudnék még erről mondani. Hogy gyáva vagyok, mert italba menekülök? Undorító, mert részegen keresem a boldogságot? Elviselhetetlen, mert nem bírok magammal? Agresszív, mert irányíthatatlan vagyok? - Olyan mintha... Mint.
- Olyan, mint amikor nincs irányításod ? -fejezi be a mondatom. Igen, valami ilyesmire gondoltam csak a megfogalmazás ment nehezen. Nincs irányításom.
- Nincs irányításom - ismétlem el.
Mennyire igaza van! Nincs semmiféle önkontrollom amivel irányítani tudnám a dolgokat. Nincs biztos pont az életemben. Még..
- Valamit csak tudsz tenni ellene - nézett rám értetlenül majd újból összerezzent a vihar miatt.
Megszorítottam a kezét és a haját kezdtem el simogatni ezzel élérve, hogy még közelebb lehessek hozzá. Túl sok mindent köszönhetek ennek a lánynak és fogalmam sincs mikor fogom én ezeket viszonozni.
Lehet hogy nem a legromantikusabb módon találkoztunk és a kapcsolatunk nem indult olyan szépen, mint ahogy a filmekben szoktak, de szerintem így tökéletes. Mindennek így kellett történnie, hogy idáig eljussunk a közöttünk lévő most már fura viszonyhoz.
- Persze, mert már van egy személy, aki segít nekem.
Fejlődök. Amióta itt van mellettem ez a lány érzem, hogy kezdek visszatérni a valóságba. Érzem, hogy újra a régi Louis vagyok, akit mindenki szeret. Vagyis hát remélem.
- És ki az? - néz rám csodálkozva száját eltátva.
Amennyire meg szeretném most csókolni, annyira nem fogom. Ez is már az önkontroll része szerintem. Valahogy nem akarom, hogy tudja, hogy emlékszem arra, amikor megcsókoltam. Tartok attól, ha ez kiderül akkor ami köztünk van az megint megváltozott, amit most nem nagyon szeretnék. Jó így minden.
- Az őrangyalom - mosolygok rá a sötétben.
A vihar lassan csendesedik az ég zajai is alább hagytak. Vagyis Nathalie hamarosan elmegy mellőlem vissza a saját szobájába. A saját ágyába.
- Na és az kicsoda? - még ha sötét is van láttam, hogy megforgatta a szemeit.
Az én arcomon a mosoly pedig még szélesebb lett. Odahajoltam hozzá és a fülébe suttogtam: - Te.