12. rész

Mindenkinek szeretnék Békés karácsonyi ünnepeket kívánni. Ajándékul pedig meg is hoztam nektek az új részt. Köszönöm az eddigi feliratkozóknak. Hálás vagyok nekik, hogy ilyen hűségesen követik a blogot még, ha ritkán is érkeznek részek. De igyekszem. Látjátok. Elég gyorsan sikerült megírnom az új részt kárpótlásul. Meg még egyet hozok ha mondtok valamilyen véleményt a részről. Utólag is Boldog Születésnapot Louis Tomlinsonnak. A blog főszereplőjének, aki már 24 éves lett. Életem. ú

Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást. L. xoxo

Nathalie Hayley Peterson

Azt hiszem egy életre megtanultam a leckét. Mindössze három pontban összefoglalva. Ehhez pedig kellett egy egész hét, hogy rájöjjek milyen az élet egy vadállattal.

Egy: Mindegy hogy nincs emlékezeted és azt sem tudod, hogy hol vagy mit kell tenned a szabályokat akkor is tudnod kell. Ha megszeged jön a kemény büntetés, amit mindig megkapsz. Sírhatsz, de az illető tesz rá egy nagy lapáttal.

Kettő: Minden napos megerőszakolás, amit túl kell élned. Fájhat, sírhatsz ez miatt, de kit érdekel? A szex az szex, még ha te ellenzed is és a partnered irányít. Nincs ellenszegülés, mert csak rosszabb lesz. Jó tanács; hunyd le erősen a szemeidet, harapd be az alsó ajkat és zárt ki a külvilágot. Tompít a fájdalmon.

Három: Nincs feleselés. Amit kapsz parancsnak azt meg kell tenned. Nincs értetlenkedés visszabeszélés ellenvetés az ötlettel szemben, hidd el jobb, ha szót fogatsz. Mert ha nem mi lesz? Büntetés. Úgy ahogy mindig az lesz mindennek a végeredménye.

Ennyi. Látjátok valamelyik pontban azt a szót, hogy kegyelem? Nem. Mert ilyen nincs is. Vagyis csak Jack számára. Nála minden  büntetésről szól. Nem kell rossznak lenned sem jónak, mert úgyis alatta kötök ki. Nem ti, hanem egyedül én. Mert most én vagyok itt a kielégítő. Senkinek sem kívánom ezeket a pillanatok, hogy megtudják milyen is. Elképzelni el lehet, de nem tudják, hogy milyen is, valójában mert nem tapasztalták. Nem képzelik annyira fájdalmasnak, mint amilyen valójában. Itt sokkal többről van szó, mint fájdalom. A legkellemetlenebb érzések is kevesek ehhez. Mondom; tapasztaltam. 

A tegnapi volt az utolsó alkalom. Miért? Hát mert én végleg feladtam. Vagy örökre. Én ezt nem tudom tovább fojtatni. Azt hittem elég bátor leszek ahhoz, hogy várjak, míg valaki megment. De nem. Egy hete kerültem ide és nem találtak meg. Még az is lehet, hogy nem keresnek. Ki tudja. Nekem már nem számít. Ma véget vetek mindennek. Hála Jack-nek tegnap olyanban lehetett részem, amiben talán soha nem is akarok. Nem hazudtolta meg magát. Nekem kellett kielégítenem Őt. Nem is akármilyen módom. Ő neki szintén nem fájt csak nekem. Érezni azt a keserű ízt a számban, amit nem akartam megtapasztalni. De sikerült. Az ájulás határán állva csak leállt. Azt hittem, hogy békén hagy, de mint mindig akkor is tévedtem. Elég nagyot. Mert az után tényleg csak teljes homály majd feketeség fogadott. Már azt hittem a halál, de nem. Még a mennyország fehér kapuit sem láttam vagy az ördög fekete gödrét. Semmit. Nem haltam meg. Kár. Pedig akkor sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, és nem kellene átélnem, hogy milyen módon is halhatnák meg. Úgy látszik, Jack nélkül kell ezt megoldanom. Igen. Meghalok. Nekem ez már túl sok volt. Húsz éves létemre ilyeneket átélni maga a pokol. És ha Jack nem hazudott és azt mondta, hogy a barátom akkor ki tudja mióta művelte ezt velem az amnéziám előtt. Nem is baj. Még gondolni sem akarok rá. Ez könnyen is fog menni, ha már nem élem meg a holnapot. Nem igaz?

A csuklómon lévő újabb sebet masszírozva próbálom magam ülő helyzetbe tornázni. A testemen éktelenkedő újabb kék zöld foltoknak hála a mozgás már annyira sem megy, mint két nappal ezelőtt. Így nehéz lesz minden.  

Az egész szobában felfordulás van. Ruhák és a tárgyak szerte hevernek a padlón még az ágynemű is fel van túrva. Jack jelenleg sem tartózkodik a szobában. Hála isten. 

Nagyot sóhajtva túrok bele a hajamba - már amennyire sikerül -, az arcomról a maradék könnycseppet is letörlöm. Még egy nagyon sóhajtok.  Most vagy soha. 

Sokadik próbálkozásomnak hála sikerült végre felállnom az ágyról. Egy lépést tettem előre, amikor egy telefon szólalt meg mellettem. Jack telefonja. A kijelző hosszú perceken keresztül világít, míg rezgő hangot ad ki és elhallgat. Remegő kezekkel veszem, a kezembe az oldalsó gombot megnyomva próbálkozok a bekapcsolásával. Nincs rajta semmilyen kód, amit kért volna ezzel is egy kicsit ki vagyok segítve. Legalább ennyivel. Egy nem fogadott hívása van, amivel jelenleg most nem foglalkoztam. A cetli. Olyan rég óta nem is foglalkoztam azzal, hogy esetleg mentésként felhívjak valakit, hogy már el is felejtettem hova tettem. De nem. Az ágy alatt van, annyi még legalább rémlik. Még nagy nehezen térdre ereszkedtem a papír fecnit előhalászva a telefon újból megszólalt. Nem foglalkoztam a névvel sem azzal, hogy esetleg valami fontos dolog miatt keresik Jack-et, mert itt most én vagyok a lényeg. Széthajtogattam a rongyosra gyűrődött sárga papírlapot és elkezdtem bepötyögni a számokat és a zöld kis ikonra kattintottam. A fülemhez emeltem a telefont és vártam. Vártam a csodára, hogy egy hang beleszóljon, a túloldalon majd a segítségemre siessen. Nem kellett egyáltalán sokat várnom csak másodpercek kellettek, amikor meghallottam egy hangot.

- Igen? - ő volt az. Nem is kellett sokat találgatnom, mert tudtam, hogy Louis az. A hangja ideges volt nyugtalan és talán egy kicsit ijedt is. Nem mertem megszólalni. Mi lesz, ha Jack meghallja és feljön. Én meg lebukok. Aztán jön a büntetés. Nem akarom. Éreztem, ahogy a szemem újra megtelik könnyel és azok patakonként kezdenek el lefolyni az arcomon. Nem lehet igaz. Végre sikerült azt elérnem amint napok óta akarok, és ismét megijedek. Próbálok ép ésszel gondolkodni azt a maradék erőmet is összeszedve megszólalni. Szaggatottan kifújom az eddig benn tartott levegőt és megszólalok.

- Louis.. Segíts!

***

Ujjaimat törtelve foglaltam helyet a kanapén. Az ideg átjárta az egész testem. Louis-val való beszélgetésem óta - ami úgy tíz perccel ezelőtt volt - félek minden egyes mozdulattól. Egy részt örülök is, mert kijuthatok innen, de félni is van okom bőven. Jack bármelyik pillanatban leronthat az emeletről azzal az okkal, hogy hozzányúltam a telefonjához és engedély nélkül felhívtam valakit. Pedig csak segítséget hívtam, amiről jobb, ha nem tud. Említettem Louis-nak hogy vigyázzon, mert veszélyes itt minden. Nem akarom, hogy még neki is baja essen Jack miatt. Mert ha egy lánnyal így bánik, akkor ki tudja, mit művelhet egy fiúval.  Ezen kívül meg még velem is művelhet bármit az következő húsz percben vagy még többen. Louis azt mondta, hogy nem vagyok olyan messze tőle, úgyhogy hamarosan itt lesz. Igen, de mennyit is takar az a hamarosan? Nem szeretnék én itt időtlen időket várni, hanem most azonnal kiszabadulni a vadállat fogságából.  

Ezernyi gondolat és kérdés fut át az agyamon, amikor besüpped mellettem a kanapé. Rögtön szembetalálom magam Jack kék íriszeivel. Nem látom, rajta hogy feldúlt lenne vagy esetleg dühös volna valamilyen októl fogva. Ezek szerint még nem nézte meg a telefonját. Nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy a hívás listáról kitörlöm Louis számát és akkor talán nem kellene ennyire félnem. Igaz éppen akkor tettem le a telefont, amikor Jackson benyitott szobába és így még talán egy kis mázlim volt, hogy nem buktam le. Egyszer pedig úgyis észreveszi. Ha nem most vagy az elkövetkezendő néhány percben, akkor a nap folyamán bármikor a kezébe kerülhet a készülék. Lehet, hogy nem itt leszek, hanem máshol de az is lehet, hogy nem úszom meg ezt az egészet büntetés nélkül.

Túl sokáig néztem Jack-re, amit az illető is észrevett. Nem kezdtem magyarázkodásba, hogy mégis mi van, hanem elkaptam a tekintetem. A falon lógó képeken akadtam meg. Megint. Az utóbbi időben talán túl sokszor néztem végig az összes fotón. Ezekkel kapcsolatban is rengeteg kérdésem van. Annyi mindent szeretnék tudni a családommal kapcsolatban, amit egyedül csak Jack-től tudnék megkérdezni. Ki az a szőke hajú lány, aki oly vidáman mosolyog mellettem az egyik keretben, aki az állítólagos barátnőm. Ki az a barna hajú lány, akit a testvéremnek nevezhetek. Szeretném tudni, hogy kik a szüleim, akik felneveltek és ilyen lányt faragtak belőlem - nem a mostani ént, hanem aki a baleset előtt voltam. Meg akarom őket ismerni. Azt a szeretetet és tiszteletet adni nekik, amit megérdemelnek. Meg kell tudnom. Igaz egyszer már beszélt nekem a fiú róluk, de nem volt elég.

- Mit szeretnél tudni? - szólal fel Jack mellőlem. Túl sokáig bámultam volna a képeket? Nem baj. Túl sok mindent kell tudnom, hogy most ezzel, foglalkozzak. De hol is kezdjem?

- A szőke hajú lány.. - kezdtem bátortalanul félszegen Jack-et figyelve.

- A legjobb barátnőd, Elizabeth - bólintott. - Kiskorotok óta barátnők vagytok, ahogy anyáitok is legjobb barátnők voltak és ez így megy tovább. Hogy hol van, azt nem tudom. Biztos London utcáit rója valahol - feleli unottan. Legjobb barátnő. Nehéz elhinni, hogy nekem olyanom is volt. De akkor miért nem keresett eddig? Csak feltűnt neki hogy eltűntem.

- A testvérem.. - folytatom a faggatást. Róla tényleg szeretnék sok mindent tudni. Csak a kérdés hogy Jack mennyi információba fog beleavatni.

- A húgod, Skyler. Vele nem tudom, mi van. Nem nagyon tartjátok a kapcsolatot mióta elköltöztél, sőt az utolsó hónapokban már nem is beszéltetek pedig nagyon jóban voltatok - csalódott voltam a hallottakkal kapcsolatban. Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy valamennyivel több információ köt a húgomhoz. Úgy látszik nem.

- Honnan tudsz rólam ennyi mindent? - elég rég óta böki a csőrömet ez a kérdés és most, hogy végre kimondtam kicsit nyugodtabbnak érzem magam. Felnevetett kérdésem hallatán, de nem térült ki a válasz elől.

- Már egyszer mondtam, hogy mi már lassan két és fél éve egy párt alkotunk. Volt elég időm megismerni téged és a családodat is - közli egyszerűen. Bennem pedig az ütő is megállt. Két és fél éve? Az hogy lehet? Ki bírtam mellette ennyi időt és még most is itt vagyok?

Lepillantok a csuklómra amint az elmúlt napok kínlódásai látszódnak. Elég szép seb keletkezett mindkét alkaromra zöld és lila foltokkal együtt. Vajon akkor is? Képes volt még akkor is így bánni velem minden ok nélkül. Nem. Nem akarom tudni. De. Szeretném. Vagy inkább nem. Ez így nehéz. Így is elég sokkban vagyok, kell még ez is nekem?

- Látom, mit akarsz kérdezni - váltja komolyra a szót. - A válaszom pedig igen. Akkor is bántottalak csak nem ennyire - Nem. Határozottan nem akartam tudni. Túl sok(k) ez nekem mára. A könnyeim már automatikusan gyűlnek fel szemeiben, miközben újra a képekre nézek. Nem foglalkozok a könnyimmel mert úgy sem tudnék ellene mit tenni.

- A szüleim.. - teszem fel az inkább kijelentésnek hangzó kérdésemet. A hangom cserben hagyott csak a meggyötörtség érződik. Köszönöm Jack.  

- Az apád Thomas ügyvéd - sóhajt egy nagyot, tarkóját masszírozva. - Máig London egyik legjobb ügyvédje. Az anyukád… - nem tudta befejezni, mert a telefonja megszólalt. Jaj, ne!

Az egész testem remegett a félelemtől. Tudtam, hogy nem úszom meg. Nem akartam hallgatni a beszélgetésüket, de azt pont hallottam, amikor Jack azt mondja, hogy „Nem jelezte ki a telefonom, hogy hívtál.” Elmenekülni sem akartam, mert akkor tudom, hogy lebukok. Meg így is. Tétlenül megálltam a fal előtt ahol a fotók sorozatai lógnak szerteszét. Próbáltam úgy tenni mintha törném a fejem az emlékek kutatásával. De nem. Az egész agyam az elkövetkező percekre gondol, amikor Jack megint hatalmába vesz és én megsemmisülök. A halált kellett volna választanom. Késő. Túl késő.

- Nathalie! - Jack hangjába az egész testem beleremegett. Lebuktam. Ártatlan arccal megfordultam, de a lábaim mintha kocsonyák lennének úgy remegtek. Ez nem segít. - Hozzá nyúltál a telefonomhoz engedély nélkül? - a hangja fokozatosan emelkedett, ahogy közelített felém. Féltem, sőt rettegtem ezekben a percekben.

- N-nem - a hangom is cserben hagyott. Igyekeztem a torkomban keletkező gombócot lenyelni a könnyimmel együtt. Louis!

- Miért hazudsz? - egyenesen a képembe ordítja a szavakat. Én meg elbőgtem magam. Csak ennyi tellett tőlem. Hiába ráztam a fejem ellenvetés nélkül a következő tette a földbe alázott szó szerint. A keze csak úgy minden jel nélkül repült egyenesen az arcom bal felére. Váratlanul ért az egész ütés így szépen hátraestem a mögöttem lévő kis asztalra. A rajta elhelyezkedő kis vázát ledöntve összetört én meg borultam - az asztallal együtt - a szilánkokba. Az ajtó ugyanebben a pillanatban kicsapódott és emberek hadai csörtettek be rajta. Nem tudtam velük már foglalkozni. A fájdalom, ami kívülről és belülről mardosta az egész testemet elvette a tudatomat is. Hallottam, ahogy emberek beszélnek körülöttem, amit nem értettem. A sírásom csak még jobban rásegített a gyengeségemre. Nem mertem felnézni. Nem akartam tudni, hogy kik vannak még itt. Nem akartam, hogy engem így ilyen állapotban félholtra verve sajnáljanak. Hagyjanak itt magányosan meghalni. Nem kell nekem az élet. De nem. Két kar mégis nyúlt felém hogy segítsen. Én pedig még a homályos látásom ellenére is ki tudtam venni, hogy ki is ő valójában. Louis. Eljött. Eljött értem. Megmentett. Köszönöm!

11. rész

Nathalie Hayley Peterson

Kényelmetlennek érzem az egész helyzetet.  Az alsó felem fáj a nyakamat fordítani sem tudom, a könnyek megállíthatatlanul folynak le az arcomon. 

A tegnap este minden egyes pillanata beleégett az elmémbe. Amikor csak lehunyom a szemem csakis azok a képek jelennek meg előttem, amit Jack művelt velem. Egész testemben rettegek a félelemtől hála ennek a vadállatnak. Az életem a tegnapi nap folyamán lepergett a szemem előtt és már csak a halálon kellene túljutnom. Szégyen az egész az, amit most én érzek. Szégyellem magam, hogy ilyen könnyen feladtam és nem küzdök az életért. Megkaptam szerintem már azt, amit megérdemlek, még ha semmit sem tettem, de büntettek. Jogtalanul. Nem számít, hogy nekem nem kedvez az élet, mert akit büntetnek az csak is én vagyok. Nem is tudom hol ronthattam el az egész életemet. De ez így nem mehet tovább. Ki kell innen szabadulnom bármi áron. Ha nem is sikerül, akkor egy újabb büntetés vár Jack-nél, vagy pedig kiszabadulok és menekülök az életért. Akkora szerencsém meg biztos, hogy nem lesz, hogy én ebből a házból valahogy is kijutok.

A nappali üresen állt. A fürdőszobából hallatszott a víz csobogása miszerint Jack épp ott tartózkodik. A lassú mozgásomnak köszönhetően csak nehezen tudok eljutni a bejárati ajtóig. A kilincsre helyezve a kezem, lenyomom, de mind hiába. Zárva. Nem jutottam előre semmit. Újból megpróbáltam. Rángattam, húztam minden csináltam, de nem történt semmi. Erősen beleütöttem a fából készült ajtóba majd még egyet. Tehetetlenül csúsztam le a fal mentén lábaimat felhúzva fejemet a térdemnek döntve.

- Nem sikerült kijutni cica? - hallom meg szórakozott hangját Jack-nek. Fölkaptam rá a fejem és szinte már mellettem állt.

Egy laza mozdulattal felkapott a földről és a falra taszított. Könnyeim újból megeredtek, ami ellen már semmit sem tudtam tenni. A félelem már megint átvette az uralmat felettem. Okom pedig volt berezelni. Tőle legfőképpen.

- Tudod, mi jár annak, aki megszegi a szabályt, nem? - ujjait lassan húzza végig a nyakam vonalán egészen az államig. Felemeli a fejem ezzel parancsolva, hogy a szemébe nézzek. A könnyfátyoltól szinte már semmit sem látok. Várom, hogy történjen valami. Hogy Jack lépjen, tegyen velem valamit. - Nem kell sírni Nats. Hisz nincs semmi baj. - annyira félvállról veszi a dolgokat, hogy még más érzésével sem foglalkozik. Egy ilyen szívtelen dög nincs még egy a világon az biztos.

Erőszakosan fordítom el a fejem könnyimet letörölve arcomról és Jack-et kikerülve mentem vissza a nappaliba. Az emelet felé indultam meg éppen az első lépcsőfokra rálepve, amikor egy hirtelen mozdulattal a földön kötöttem ki. Jack kimagasló alakja tornyosult fölém a legfélelmetesebb arckifejezésével. Csuklómat masszírozva - mert ugye sikerült pont ráesnem - próbáltam hátrálni. Nem tudom minek erőlködtem, mert tudtam, hogy semmi esélyem sincs. Sikerült megint kivívnom Jack haragját és egy újabb tornádót elindítanom. Könyöröghettem, ficánkolhattam, sikoltozhattam, csapkodhattam csinálhattam bármit is nem hatott.  A düh megint felülkerekedett rajta és megállíthatatlan volt. Egyszer az életben kellene csak befognom a szám és engedelmeskedni akkor talán nem is lenne baj. De ki lennék én, ha nem csinálnék felfordulást?

-  Kérlek... Hagyd.. Abba... - zokogtam fel keservesen, amikor Jack fájdalmasan a nyakam egyik gyenge pontját megszívta. Arra pedig megesküdnék, hogy nincs, már olyan hely a nyakamon ahol nem éktelenkedne, egy lila, zöld, piros folt is.

Nem hallgatott rám, sőt sokkal rosszabb lett. Ahogy a ruháimat kezdte eltávolítani tudtam, hogy ugyan az vár rám, mint tegnap este. Nem fog kímélni semmitől, sem ami nekem a legfájdalmasabb ezekben a percekben az a későbbiekben csak rosszabb lesz.

Most legszívesebben bárhol lennék csak nem itt. Lennék, Louis mellett nem érdekel, hogy mennyit vitáznánk vagy akármi, de még őt is jobban elviselem, mint ezt a kínlódó fájdalmat. Még egy híd alatt is jobban lennék, egy sikátorban egy ismeretlen helyen. Bárhol. Mindent visszasírok, ami eddig az életemben történt. Szeretnék újra Louis mellett lenni. Szeretnék vele veszekedni vagy egy néma kommunikációt leadni esetleg a haverjai mellett lenni. Szeretném ismerni a régi énem hogy, tudjam ő is ilyen gyáva volt, mint én. Tudjam, hogy ő is ilyen hamar feladja, és nem küzd semmiért. Mert én most pont ezt teszem. Feladom.

Felsikoltottam, amikor Jack minden jel nélkül belém hatolt. Fájt. Elmondhatatlanul fájt minden tette. A kezemet kikötötte az ágyból, és ha akarnám, se tudnám magam onnan kiszabadítani. A tegnapi nap folyamán már elég szép seb keletkezett a csuklóm köré, és most, hogy még egyszer egy bőrszíjjal körbekötötte csak még csúnyább lesz. Csípőmet erősen szorította, ahogy egyre durvábban, keményebben és gyorsabban lökött. Közben persze csókokat próbált tőlem lopni, de az ellenszenvességemnek hála egy új büntetést eszelt ki. Nem részletezném. Ha a saját könnyeimben meg lehetne fulladni, akkor én már rég halott lennék. Nem tudok megálljt parancsolni magamnak, mert ez most képtelenség. Csak szenvedek, miközben Jack kielégíti magát rajtam. Nem kíméli sem a nyakamat sem a melleimet. Harapja, szívja, mindent csinál, ami neki tetszik. De nekem nem! Éreztem, hogy mindjárt a csúcsra ér, ahogyan gyorsít a tempón. És bumm. Elélvezett. Utoljára még lökött párat és egy erőszakos csókkal fejezte be az egészet. Én meg ott megsemmisülve feküdtem az ágyán szapora lélegzettel hulló könnyekkel és ki kötözött kezekkel. Hallottam, ahogy becsapja maga után az ajtót ezzel magamra hagyva. És kész. Ahogy kilepett újból rám tört a sírás. Sőt, a zokogás. Túl sok volt ez nekem és tudom, hogy még nincs vége. Ez csak a kezdet.

***

Azt hiszi az ember, hogy egy hét után majd minden megváltozik. Hát akkor mindenki nagyot téved. Még én is. Nem hogy nincs vége ennek az egésznek csak jobban borzalmasodott. Mindennapos kemény szex hiába vagy ártatlan. Szenvedés nap, mint nap és nincs egy nyugodt szabad perced, ha egy vadállattal élsz együtt.  Nem kell megcáfolni én ezt átéltem. Sőt! Még mindig ebben élek. Ha azt hiszem, hogy fel tudok egy percre is nyugodtan lélegezni, na, akkor kezdhetek egyben pánikolni is. Egyszerűen Jack mindenhol ott van. Hallod a bejárati ajtó hangos csapódását, ami azt jelzi, hogy elment, de mire te leérsz a földszintre ő is ott van. Tudja, hogy mire készülök minden áldott nap és keresztbe tesz a terveimnek. Hiába. Innen nincs menekvés. Ha szeretnék, se tudnák innen olyan könnyen kiszabadulni. Még a hálószoba küszöbét is félek átlépni, mert, tudom, hogy ő ott van. Mindenhol.

A ruhásszekrény aljában kutatva keresek magamnak egy újabb ruhát, mert hát Jack-nek sikerült tegnap este szó szerint letépnie azt az egy normális ruhát is rólam. Így hát ruha nélkül kellett lennem egész délelőtt. Ijesztő. Tudva, hogy egy vadállat él ebben a házban és én még képes vagyok fehérneműben mászkálni előtte - amit csak úgy megsúgok, hogy egy parancs volt és én minden ellenvetés nélkül belementem. Szóval a szekrény legalján kutatok, mert elvileg van itt nekem még pár ruhám Jack szerint. De nem találom meg. Helyette pedig a kezembe akad egy táska. Az én táskám! Amit az elrablásom napján hordoztam magammal. Jack elrejtette előlem én pedig csak most bukkanok rá. Nem igaz. Lehet, hogy ebben a kis értéktelen táskában van a menekülésem kulcsa és én meg csak most találom meg. Hihetetlen. Egyből kiszórom a benne található dolgokat, de mind csak használhatatlan kacat. Zsebkendő, szájfény, ékszer, üres pénztárca, sál (?). Kinek kell ennyi felesleges holmi? Egy nőnek. Hülye kérdés. Találok még egy kis papír fecnit rajta ronda kézírással. Meg van! A Louis által feljegyzett telefonszámok, amit még nekem írt fel, amikor először hagyták egyedül a házban. Nem tudtam, hogy mit csináljak ezekkel, de úgy gondoltam későbbre majd jó lesz így hát eltettem. Jól tettem. Mindenkinek a száma rajta van. Louis, Niall, Liam, Zayn, Harry, Danielle, Perrie, Leigh, Jade, Jesy. Meg vagyok mentve. De most kell egy telefon. Ó, a francba!

A szoba ajtaja kinyitódik én meg azzal a lendülettel dobom vissza a táskát a helyére, amikor Jack feje megjelenik a látó körömben.

- Nats gyere.. - egyből elakad a szava, amikor meglát - Te meg mi a jó büdös francokat csinálsz? - üvölt le és egyből felránt a földről. Nem, mondom, hogy nem fájt vagy, hogy nem ijedtem meg, mert akkor hazudnék.

- Ruhát keresek. Te mondtad, hogy itt találok. - keltem egyből a saját magam védelmére.

- De nem abban a szekrényben te szerencsétlen! - korhol le még jobban. Félre lök aztán az általa beszélt szekrényből elővesz pár ruhadarabot és hozzám vágja. Parancsként meg csak bezár a fürdőbe, ahol két percem van felöltözni és utána nyomás ebédelni. Azt a kis fecnit a kezembe szorítva kapkodtam fel magamra a ruhákat majd a farmerem egyik zsebébe el is rejtettem a számokat.

A konyhaasztalnál is feszengve ültem Jack mélykék szemei miatt, amik engem bámultam különböző érzelmeket váltva. Az ételhez ugyan úgy nem nyúlok, mint előző nap. Egyszerűen félek, hogy valamit belerakott, és ha én azt megeszem, akkor valami fog történni. Hogy mi? Azt elképzelni sem merem, vagy csak egyszerűen nem akarom. Elég sok mindent sikerült tapasztalnom Jack-ről az elmúlt egy hétben. Tudom, hogy bármire képes. És itt a bármire szóban tényleg lehet mindenre gondolni, még a legrosszabbra is. Igen. Én már belegondoltam ezért nem teszek semmi olyat, amiből rosszul jövök ki. Vagyis semmit sem csinálok. Mindig rossz vagyok. A következő rossz tettem az lesz, hogy levegőt mertem venni engedély nélkül. Elképzelem, hogy Jack még ezt is képes leszólni, csak várni kell a megfelelő pillanatra.

Minden nap várom, hogy mikor húzza fel magát a nagy semmin, és támad le, majd erőszakol meg ott ahol vagyunk. Legyen az a nappali, a fürdőszoba, a hálószoba, a folyosó vagy a konyha. Igen a konyhaasztal. Az a hely ahol most jelenleg is étkezünk. Vagyis csak Jack, mert én hozzá nem nyúlok az ételhez. Milyen undorító már. Itt eszik azon a helyen ahol alig három napja lemeztelenített és a legszörnyűbb dolgokra késztetett. Én itt elborzadva nézek körbe, míg ő nyugodt szívvel fogyasztja az általa elkészített csirkét.

- Egyél! - szól rám tele pofával és az előttem levő tányérra bök. Csak megrázom a fejem és eltolom az ételt. Láttam, rajta hogy nem tetszett neki a tettem és kitörni készül. Mint egy vulkán, ami még nyugodtan alszik, de egyszer csak elkezdenek pattogni belőle a kőzetek majd a láva is csatlakozik hozzá. Vagyis kitört a vulkán… most! - Azt mondtam egyél! - szó szerint kiabált velem mire összerezzentem.

- Nem.

A meglepődöttség kiült az arcára. Gondolom nem számított rá, hogy képes leszek neki ellent mondani. Még én sem hittem. Ez a szó is csak úgy reflexből jött a számra és csak úgy kimondtam. Nem szólalt meg csak egy egyszerű mozdulattal felállt - ezzel eldöntve a széket - három lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot. Én is gyorsan felpattantam és hátráltam ameddig csak tudtam. A konyhapultba ütköztem a szapora lélegzetvételemen már nem tudtam csillapítani. Jack mélykék szemei, amiben most düh látszódott egyenesen a lelkemig hatoltak. Már megint olyat tettem, amit nem kellett volna. Levegőt vettem. Na, jó ez vicces lett volna, ha nem ilyen helyzetkörülmények között lennék. Egyszer talán tényleg ki kéne próbálnom, hogy milyen az, amikor nem szólok vissza az embereknek és ki tudja. Talán nem bántanának!?

Jack kezét a hajamba vezette és egy gyors mozdulattal megtépve ezzel elérve, hogy oldalra fordítsam a fejem. A nyakam így szabad volt számára. Nem is kellett semmire sem várnom egyből megéreztem, ahogy fogait végighúzza a vékony bőrömön. Ugyan ott kezdte el szívni a nyakam ahol tegnap. Tudom, mert láttam reggel a tükörben, és mert iszonyatosan fáj, ahogy újra végighúzta rajt a fogait. A kezemet a mellkasára helyeztem és próbáltam eltolni magamtól. Hát, nem sikerült. Ki nem gondolta volna!? Egy ilyen vadállatot nehezen lehet eltaszítani magamtól.

Derekamat megfogva ültet fel a pultra és folytatja az eddig elkezdett cselekedetét. A kínzásomat.

- Ne.. - szólalok fel ijedten, ahogy ujjai a pólóm alá vándorolnak. - Alig fél napja erőszakoltál meg - motyogom. - Kérlek ne. - hátrált pár lépést, azt követőleg pedig már csak a hangos kacagását hallottam. Nézzük a jó oldalát legalább békén hagyott és cserébe jól elszórakozik rajtam. Vagy nem?

- De buta vagy Nats. - rázza a fejét hevesen. - Így hogy tanulod meg a szabályt? Az nem jó hogy mindig ellenszenves vagy velem. Meg kell tanulnod, hogy az van, amit én akarok, és ezt csak büntetéssel tudom elérni. - mondta egy kis gúnnyal a hangjában.

- Nem lehetne valami más büntetés? - kérdem suttogva, félve fel-fel pillantva rá. Egy kicsit elgondolkodott a szavaimon majd egy undorító vigyor terült el az arcán. NE!

- Oké. - csapta össze a tenyerét. - Hogy egyszer legyen jó kedved - húzza féloldalas mosolyra a száját - Eddig mindig én elégítettelek ki. Itt az idő, hogy most te szórakoztass engem. - csillantak fel a szemei mondata végére. Erről nem volt szó. Én nem erre gondoltam. Csak annyit kértem, hogy ne bántson, hogy ne kelljen minden nap megerőszakolnia, hogy ne legyen semmilyen szexuális kapcsolat közöttünk.

- Én.. én nem erre gondoltam. - ráztam a fejem rémülten.

- Akkor mégis mire Nats? - vonta fel fél szemöldökét. - Nincs olyan, hogy nem kapsz büntetést, mert abból nem tanulsz. - Már miért ne tanulnék belőle? Tényleg csak ez a gyerek ennyire sötét, hogy csak a farkát követi? Istenem segíts meg.

- De..

- Nincs, de. Már megint belém kötsz, amit tudod, hogy kurvará utálok. Örülj, hogy meghallgattalak te semmirekellő. De most indulj! - mutat az emelet felé vérben izzó szemekkel. Hurrá! Gratulálok magamnak, mert nem tudom befogni.

Nem mozdultam, ami szintén nem tetszett neki és egy egyszerű mozdulattal a vállára kapott. Felsikítottam majd a hátát kezdtem ütni egészen addig, míg a szobájába értünk és egy sima mozdulattal az ágyra dobott. Kezdődik…

10. rész

Louis William Tomlinson

- Mi az, hogy nem tud nekünk segíteni? - csaptam rá idegesen a rendőr asztalára. Hiába könyörgök ennek az embernek már fél órája, hogy valamit segítsen már nekünk, de tesz rá egy lapáttal. Ha a biztonsági őreink nem lennének itt, akkor már tuti, hogy neki mentem volna ennek az embernek. Mindent tud, ami nem a munkájával kapcsolatos nekünk még baszik segíteni hiába kérjük. De azért csak fontosabb egy eltűnést bejelenti, mint hogy hányadik szinten tart az Angry Birds játékban. Komolyan, ha még egyszer bejelenti, hogy szintet lépett akkor én is a színek mezejére lépek és leterítem abból a székből.

- Állítsd, le magad mielőtt még valamilyen nagyobb bajt csinálsz. - ültetett le Liam az egyik székre majd ő vette át a helyem, hogy bejelentse Nathie eltűnését. Tény és való hogy amióta elrohant a házból azóta elő sem került. Még másnap reggel is átnéztük a környéket embereket kérdeztünk meg hogy nem e látták valahol Nathiet, de semmi.

A bűntudat meg már teljesen mart, minden egyes percben. Sosem fogom magamnak megbocsátani, ha valami történt vele, mert annak kizárólag csak én vagyok a hibája. Csinálhat, velem majd akkor bárki akármit én tűrni fogom, mert tudom, hogy megérdemeltem. A lányoktól minden órában kapok egy fejmosást, amikor már halálra aggódják magukat és rajtam vezetik le a feszültséget. Este is mindenki nálam maradt hátha Nathie majd az éjszaka folyamán visszatalál, de nem történt meg. Mindenki csalódottan kelt reggel és még idegesebben hogy nem került elő. Ahogy ma is.

- Sajnálom, uram nem kezdhetjük el a keresést, míg le nem telt a 48 óra addig várniuk kell. - állt fel a férfi és a helyére invitálta Liamet. Mint aki jól elvégezte dolgát büszkén kihúzza magát megigazítja a gallérját és mintha magában megdicsérte volna magát elismerően bólintott egyet. Bennem pedig felment teljesen a pumpa és csak úgy a rendőrnek rontottam.

A most megigazított ingjét két kezembe fogtam és teljes erőből a falnak nyomtam. Ahhoz képest, hogy pár centivel magasabb és sokkal szélesebb elég könnyen fel lehetett kenni a falra. Kezeim már a dühtől remegett az összes erem kidagadt a fogaimat összeszorítottam és a leggyilkosabb pillantásomat vettem elő.

- Na, ide figyeljen! - kezdtem el elég hangosan beszélni - Nem jó kedvemből kocsikázás 60 kilométert és kötöttem ki itt. Egy amnéziás lányról van szó, aki eltűnt, úgyhogy ne szórakozzon velünk... - befejezni nem tudtam, mert körülbelül hat kéz ragadott meg és szedett le a pasasról.

Liam gyilkoló pillantás küldött felém, míg Harry lefogott és a lányok beszéltek hozzám, hogy nyugodtak le. Továbbra is a férfit bámultam, aki látszólag teljesen bepárázott és még talán segítséget is akart hívni, de az őreink Niall meg Liam lebeszélték róla. Odaakartam még egyszer menni csak le lettem fogva és a lányok sem engedték. Most is egy jó adag fejmosást kapok, hogy mégis mit képzeltem nem vagyok normális és stb.

- Elengednél? - mordultam rá Harry-re, aki ennek hatására le is vette a kezét rólam. - Köszönöm.

- Tényleg ne haragudjon, csak hát a barátom nem tudja kontrollálni magát mostanában. - magyarázkodik Liam még mindig a rendőrnek. Csoda hogy nem tartóztat le.

- Igen az ön barátja nem normális pszichológushoz kéne járnia. - fakad ki a férfi felháborodottan. Szívesen neki mennék, még egyszer csak tiszteletben tartom azt, hogy egy rendőrségen vagyunk, és itt emberek mászkálnak. Meg szerintem az előbbi jelenet bőven elég volt mindenkinek.

- Hogy mondja? - bújok, élő Paddy háta mögül felhúzott szemöldökkel. Az oké hogy néha ismétlem, néha kijövök a sodromból és akkor kezelhetetlen vagyok, de attól még nem vagyok bolond. 

Az emberek 90 %-a nem tudja kezelni a kirohanásait had ne én legyek a kivételek között. Eléggé zaklatott vagyok amúgy is és Nathie eltűnése csak rátett még egy lapáttal. Ha most nem jelentjük be hogy eltűnt, akkor mikor? Nem várhatunk a végtelenségig, hogy talán egyszer egy napon majd felbukkan. Az is lehet, hogy már most elkéstünk és ki tudja mi történt vele.

- S-semmi - köszörülte meg a torkát - Milyen eltűnést akarnak bejelenteni? - ült vissza a székébe. Elismerően bólintottam és egy széles mosoly húzódott ajkaimra. Ezt már szeretem. A többiek tátott szájjal nézték, ahogy a férfi papírokat szed elő, hogy feljegyezhesse az információkat.

- Egy amnéziás lányt, akit elraboltak. - lépek az asztal elé a srácokkal a nyomomba.

- Ki? - húzza fel fél szemöldökét a rendőr vagyis Ben.

- Azt szeretnénk mi is megtudni. - szólal meg Liam helyettem.

- Akkor ez most egy eltűnés végy egy elrablás?

- Nem mindegy magának csak be szeretnénk jelenteni. - mordulok rá kissé idegesen. Lehet, hogy kéne azt is tudniuk csak hát mi sem vagyunk benne biztosak.

- Nyugodj le! - lép mögém Lee kezét a vállamra helyezve. Mély levegőt veszek és próbálok a lány szavaira hallgatni. Most kéne normálisan viselkednem, hogy valamire jussunk Nathie-val kapcsolatban.

- Az eltűnt neve? - sóhajt fel Ben.

- Nathalie Hayley Peterson. - a lányok vették át helyettünk a beszédet és az összes információt, amit tudták elmondtak Nathie-ról. Én csak hallgattam ott némán, hogy mennyi mindent tudnak róla ellenben velem. Három hete lakott nálam és semmit sem tudtam meg róla azalatt az idő alatt. Tényleg ennyire borzalmas lennék? Ennyire szívtelen ember, aki még a másikról sem tud semmit. Lehetetlen.

Leigh kicsit megszorítja a vállamat ezzel jelezve, hogy végeztek a bejelentéssel. Szomorú mosollyal az arcomon fordultam felé és egy hirtelen mozdulattal megöleltem. Ő is meglepődött a hirtelen keletkezett tettemtől, de némi fázis késéssel visszaölelt.

- Minden az én hibám. - motyogtam a hajába. Most tényleg minden érzelem rám tört és Leigh vállán adtam ki mindent. - Egy akkora seggfej vagyok! - szidtam magam amennyire csak tudtam.  Nathie eltűnt, állandóan iszok,  veszekszek a srácokkal, hanyagolom a családom, nem törődök a rajongókkal, csak magammal foglalkozok. Tényleg ez lennék? Abból a vidám vicces hülyéskedős srácból lett egy szétesett alkoholista dög. Jól állunk.

- Fejezd be! Minden rendbe fog jönni csak idő kell. - szorított az ölelésén Lee. Hangja halk volt és nyugodt - vagy csak miattam próbált az lenni. Éreztem rajta, hogy megértett tudja, hogy mi bánt engem. Megsajnált.

- Három hónapja vagyok ilyen. Mennyi kell még? - hangom teljesen elhalt szinte megnémultam. A szakadék szélén állok és csak pár milliméter válasz el attól, hogy leessek. Ez kell nekem?

- Nem kell sok Louis. Hidd el hamarosan minden rendben lesz. - két keze közé fogta arcomat hüvelykujjával végigsimított arccsontomon egy biztató mosolyt küldve. Szemeiben könnyek voltak, de próbált erős maradni a helyzet kedvéért. Letöröltem egy kósza könnycseppet arcáról majd egy puszit nyomtam rá. Kicsit felnevetett a tettem miatt majd még egyszer megölelt. 

Ahogy kiléptünk az épületből egy nem várt meglepetés várt. Több száz újságíró és riporter várt minket. A vakuk csak úgy irritálták a szemeimet, ahogy az állandó bekiabálások és a lökdösések is idegesítettek. Különböző kérdésekkel bombáztak minket, amit próbáltunk a fülünk mellett elhagyni. Legjobban már megint engem faggattak, amin meg sem lepődök.

-  Kérem, avassanak be minket. Miért jártak a rendőrségen? Louis-val történt valami? Milyen bajba keveredett a banda? - zúdították a kérdéseket több százan. - Eleanor az oka hogy ide keveredett? - ezt az egyet nem akartam hallani. Számítottam rá hogy én leszek a középpont, hogy ide jöttünk, de hogy már megint visszatérnek a múlthoz abból már elegem van. Nem könnyítik a dolgom, hogy minden fellépésen, interjún felhozzák Eleanor-t. Három hónap után is még mindig ezen a témán rágódnak, mert nem tudják az igazságot a hirtelen vége szakadt kapcsolatunknak.

Igyekszem a további ilyen kérdéseket elengedni a fülem mellett és csak előre haladni, de az egyre jobban gyűlő tömeg miatt ez lehetetlen. Több száz riporter kerül elő a helyszínen és csak három őr áll a védelmünkre. Szorosan fogom magam mellett Leigh-t aki Jade kezét szorongatja, ahogy előre próbálunk jutni egészen az autóig. Sikerült.

Mindenki igyekezett az általa kiválasztott autóba beszállni és egyszerre rátenni a zárat. A riporterek még a kocsit is megszállták és tovább is a kérdéseiket teszik fel. Lassan fújom ki a levegőt és bennem levő összes gondolatot próbálom rendbe rakni. Hogy a fenében tudták meg ezek a vérszívók, hogy a rendőrségen vagyunk? Álruhában léptünk be a helyiségben és még őrök is kísértek. Nem értem.

- Rendben vagy? - hajol előre Danielle. Bólintok egyet, hogy lássa, reagálok még a külvilággal. Szemem előtt még mindig az újságírók jelennek meg az idegölő kérdéseikkel. Eleanor, Eleanor, Eleanor.. Még mindig Ő.

- Hát persze.

***

Kicsöng... Egy... Kettő... Három. Felvette.

Hallom a sok zajt a vonal túlsó végéről. Valaki sugdolózni amiből egyre nagyobb hangzavar lesz és a végén Anya némítja el őket.

Megint elkövettem azt a hibát, hogy napokig nem kerestem őket az üzenetekre nem válaszoltam a hívásokat is figyelmen kívül hagytam. Ezt az egyet nem érdemli meg a családom; hogy elhanyagolom őket. Mindig is segíteni próbálták nekem, de valahogy sosem voltam kíváncsi a véleményükre. Szép ember vagyok, hogy még a saját családommal is így viselkedek. Nem ezt érdemlik.

- Sziasztok.  - szólalok meg én elsőnek. Hátradőlök a kanapén és a falat kezdem kémlelni. - Mi van veletek?

-  Ez mi is kérdezhetnénk - meglepetésemre először nem Anya hanem Lottie akadt ki - Megint napokra tűntél el. Meddig akarod még ezt csinálni Tommo? -  nem kellett neki sok, hogy sírjon. Nem akartam ezt. Tudtam, hogy Lottie nagyon érzékeny is tud lenni, főleg ha a családjáról van szó. Máz elmúlt hónapokban is mindig ő próbált hozzám közeledni, hogy segíteni tudjon. Egy idő után már bűntudatom lett miatta és már nem is keresett. Valahogy sejtette, ha ő abba hagyja majd az állandó érdeklődést, akkor majd én fogom keresni. Nem tévedett. Utána én is felhívtam és beszélgettünk. De aztán jött ez.

- Sajnálom. - valahogy mindig ide jutok ki, hogy bocsánatot kell kérnem mindenkitől. Az elején még oké volt, de most már kezd mindenkinek elege lenni belőle. Még nekem is.

- Kisfiam tudod ezt már te is, hogy ez nem mentség. - sóhaj fel Anya. Valójában már nem tudok mit mondani annyi kifogás után, amit már kitaláltak itt most nem fog menni. - Mi történt?

- Anya egy akkora barom vagyok. - lehunyom a szememet és várom a reakciót. Tudom, hogy ebből egy Anya- Fia beszélgetés lesz most.

- Gyerekek menjetek most egy picit, had beszéljek a bátyátokkal. – kérte meg Anya a testvéreimet. Egy kis mérgelődést hallottam mindenkitől, de azért engedelmeskedtek. – Mit történt, Kisfiam?

- Tudod meséltem neked Nathie-ről, az amnéziás lányról, aki nálam lakik. – kezdtem bele a mesébe. Halk hümmögést hallottam miszerint tudja, kiről van szó. – Eltűnt.

- Mit csináltál Louis? – habár nincs itt mellettem még így is láttam, ahogy megforgatja a szemeit és hevesen rázva a fejét lehajtja. Szinte már előre látta, hogy én miattam tűnt el a lány. Hát nem tévedett.

- Egy kis konfliktus keletkezett közöttünk és.. – próbáltam erőt venni magamon, hogy egy épséges mondatot is ki tudjak nyögni anyámnak, de nem megy valami sikeresen. Nem tudom, milyen reakcióra számítsak tőle. – hát Nathie kifutott a házból. – annyira úgy hangzik, mintha ezt az egészet szegény lányra akarnám fogni. Pedig nem.

- Most mond el, hogy miért futott el. Mi volt az oka? Mert csak úgy nem futnak el a lányok. – okosít ki és várja a folytatást.

- Nem tudom. Pontosan nem emlékszem. De azt hiszem azt mondtam neki, hogy soha nem jönnek vissza az emlékei. Ezek után pedig elmondta, hogy mennyire utál, sőt gyűlöl, majd sírva kifutott a házból.

- Mi az, hogy nem emlékszel? Louis nem lehetsz ilyen buta, hogy..

- Anya.. ittam. – vágtam a szavába. Nem fog neki tetszeni ez a magyarázat, mert ő megmondta nekem múlt hónapban, hogy nem szeretne engem részegen látni sem azt hallani, hogy valamilyen féle alkoholt fogyasztottam. Igaz azóta már vagy százszor megszegtem az ígéretet ez miatt sem merek a szemébe nézni.

Nem válaszolt. Most próbálja feldolgozni a kapott információt. Sejtettem, hogy semmiféle reakciót nem fogok kapni efelől, de azért csak történik majd valami.

- Sajnálom. - és már megint itt tartunk. – Csak a lányok az nap vásárolni mentek és mi a fiúkkal meg itthon maradtunk. ÉS hát elkezdtünk szórakozni, és így már sejtheted a többit. – nem akartam neki az egészet elmesélni, mert akkor bele kellett volna vennem a Harry-vel való veszekedésemet is, annak meg végképpen nem örült volna. Így hát hagytam.

- Jól van, én már egyszer elmondtam többet nem fogom. – érzem a hangján a csalódottságot. Megbántottam pedig nem akartam. Valamilyen irányba változnom kell, és az legyen pozitív ne negatív. –  És ne félj, csak előkerül.

- Három napja tűnt el. – mondom elhaló hangon. – Azóta jártunk a rendőrségen tettünk eltűnési bejelentést. Minden napa körbejárjuk, a környéket hátha találunk valami nyomot, de semmi. Anya, tényleg ennyire borzalmas lennék? – tettem fel azt a kérdést, ami már napok óta nyomja a szívem.

- Dehogy Kisfiam. Ne mondj ilyeneket. Lehet, hogy ezt most megbántad és mindent meg akarsz tenni a lány megtalálásának érdekébe, de aggódnod nem kell. Biztos elő fog kerülni. Ha ma nem lehet, hogy holnap vagy a jövő héten. Elő fog kerülni. – teljes nyugodtsággal beszél olyan biztos magában, hogy minden rendben lesz Nathie-val kapcsolatban. Én miért nem lehetek ilyen? - Te pedig vagy olyan méltó ember hogy majd bocsánatot kérsz a lánytól és mindent meg fogtok beszélni. Rendben?

- De hogy ha elrabolták? És mi van, ha az a személy egy pszichopata állat?

- Elrabolták? – hupsz. Ezt az információt elfelejtettem mondani.

- Igen. Az eddigi nyomok azt mutatják, hogy valaki elrabolta. Csak még megközelítést sem tudunk mondani, hogy ki volt az, mert ugye Nathie sem ismer senkit így nem tudott nekünk mesélni a múltbéli barátairól. – masszírozni kezdem a homlokom. Egyre kellemetlenebbül érzem magam a téma kapcsán. A végén még reménytelennek fogom látni az egészet. Maradj erős Louis.

- Még jó hogy ezt is említed. – emeli meg egy kicsit a hangját. – Ez esetben pedig egy kicsit sietni kell. Ki tudja is mi történhet vele. Nem jó ez így hogy amnéziásan elrabolták, nem mindig sül ki jó belőle. – nem volt valami biztató, mert így csak egyre rosszabbul érzem magam. Csak ne legyen semmi baja.

- Igyekszünk Anya, de nem megyünk semmire. Olyan nehéz így ez az egész. – sóhajtok fel.

- Elhiszem. De ne add fel, erős vagy te Louis. Mindig van egy kis remény, ami ad egy löketet az egész történetnek és majd meglátod, hogy minden jóra fordul. – hallom, ahogy mosolyog. Több mindenre próbált ezzel az egy mondatával célozni és itt az a kis remény szikrája a szemem előtt, ami majd segít rendbe hozni a jövőt. De bár egy kicsit gyorsítani tudnám az egészet, mert ez így annyira idegölő.

- Erős maradok. Köszönöm, Anya. Annyira örülök, hogy vagy nekem. – nem tudtam visszatartani. Éreztem, ahogy az első könnycsepp lefolyik arcomon. Köszönöm Anya, hogy vagy nekem.

- Nincs mit Kisfiam. Ez az anyák dolga. – nevet fel egy kicsit. Jó volt ezt is hallani újra.

- Szeretlek. – tiszta szívből mondtam neki s akár még milliószor elismételtem volna, hogy tudja, igazat mondok neki.
- Én is Louis. – szipogott. Hitt nekem. Tudja, hogy számomra ő a legfontosabb személy a világon. És ez sosem fog megváltozni.

#2 Dorothy Blog Award

A blog megkapta a második díját is!
Köszönet (ismét): Liana DoLil

Szabályok:
~ Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad! ~
~ Olvasd el annak a blogját, akitől kaptad! ~
~ Írj 12 dolgot az illető blogjáról! ~
~ Írj 12 dolgot a saját blogodról! ~
~ Válaszolj a díjazó által feltett 12 kérdésre! ~
~ Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban! ~
~ Kommentelj annak a blogján egy általad választott fejezethez, hiszen ez mindenkinek visszajelzés! Ez lehet kritika vagy véleményezés, a lényeg, hogy építő jellege legyen. ~
~ Cseréljetek linket! ~
~ Küldd el további 12 embernek a díjat! ~

~ Tedd ki a plecsnit jól látható helyre, hogy az én blogomra vezessen! ~

~ 12 dolog DoLil blogjáról ~

- Abby a főszereplő lány neve

- Louis Tomlinson FF

- Abby Liam unokatesója

- Még nem került bele Louis a történetbe

- Se Zayn se Louis nincs bent a történetben a bandában (1D)

- Abby Harryvel is kavart

- Abby dalszövegíró

- Érzelmekkel teli történet

- Abby nincs kiigazodva az érzéseivel

- Liam próbálja megvédeni az unokatesóját

- Abby lesz a fiúk dalszövegírója

- Lassan talán már megismerkedik Louis-val

+1 A jövőben lesz egy babájuk (Abby-Louis) *----*

~ 12 dolog a blogomról ~

- A főszereplő egy amnéziás lány (Nathalie)

- Louis Tomlinson FF

- Fő témája a múlt és az emlékek

- Louis teljesen maga alatt van

- Nathalie próbál Louis-nak segíteni

- Louis és Harry nincsenek jóban

- Folyamatosan jelennek meg új szereplők

- Jelenleg Nathie-t elrabolta az exe

- Nem tudom hogy legyen-e 2. évad

- Nathie is egy híresség leszármazottja

- Bonyadalmakkal teli romantikus történetet próbálok belőle faragni

- Az első évadot 30-40 részre tervezem ha addig megmarad a blog

~ 12 válasz a kérdésekre ~

- Mi az első véleményed a bloggal kapcsolatban? - Érdekes, figyelemfelkeltő

- Találkoztál már a blogommal a díj előtt? - Igen, az első résztől fogva követlek

- Ki a kedvenc szereplőd? - Louis.. :P .. De különben Liam <3

- Ha nézted a trailert, szerinted mi lehet Louis titka? - Nem tudom. Még sejtésem sincs.. :o Tűkön ülve várom hogy kiderüljön.. :)

- Louis-Abby vagy Harry-Abby? - Louis- Abby ;)

- Mi a véleményed a történetről? - Eszméletlen, teli váratlan fordulatokkal

- A cím alapján mire számítottál? - Huhh.. nem tudom, de az biztos, hogy nem erre. :D

- Elnyerte a tetszésedet a blog és a történet? - Igen, elég érdekesnek bizonyul.

- Min kellene javítanom a továbbiakban? - Több információ és leírás.

- Mit gondolsz a kampányról? - Elég jó ötlet. Nekem tetszik.

- Mi a véleményed a design-ról? - Gyönyörű.

- Továbbra is olvasni fogod a blogot? - Mindenképp.

~ 12 kérdés ~ 

- Mi a véleményed a történetről?

- Hogy találtál rá a blogra?

- Sablonos a történet?

- Min kellene javítanom?

- Mi a véleményetek a főszereplőről?

- Szerintetek hogy folytatódna a történet?

- A desing-ről mi a véleményed?

- Érdemes folytatnom a blogírást?

- Olvasnád a blogot?

- Ki a kedvenced?

- Első ránézésre mi volt a véleményed?

- Ezek után is olvasni fogod a blogot?

~ Akiknek küldöm ~

- Griny

- Eva H.

- Klau M

09. rész

Nathalie Hayley Peterson

Ismeretlen helyen ébredek. Az ablakon át beszűrődő napsugarak még bántják a szememet. Megdörzsölöm fáradt szemeimet, hogy hozzá tudjanak szokni az erős fényhez. A fejem fáj, émelygek, és egy kicsit szédülök is. Óvatosan ülök fel az ágyban, hogy jobban feltérképezzem a terepet. Egy nagy szobában vagyok egy hatalmas franciaággyal a közepén. Az egész szoba méregzöld színben pompázik és még az éj fekete bútorzatok is feldobják, amik szanaszét helyezkednek el. A mellettem lévő kis éjjeliszekrényen különböző ételek vannak felszolgálva egy tálcára. Vajon ki csinálta?

A tegnap estére csak részletekben emlékszem, de az nem rémlik, hogy hogy kötöttem ki egy idegen helyen. Az pontosan a fejembe vésődött, hogy Louis-val veszekedtem a nappali közepén a többiek szeme láttára, majd csak úgy ki rohantam a lakásból. Hogy hova futottam vagy, hogy hol kötöttem ki azon az estén azt nem tudom. Megvan! Amikor megálltam pihenni a sok futás után és hirtelen a semmiből hátulról egy kéz megragadott majd valami az orromra rakott és ezután teljes sötétség. Ezek szerint engem... elraboltak?  Egy idegen ember házában vagyok pontosabban a szobájában, az ágyában? Mit keresek itt?

Ijedten pattanok ki az ágyból egyből az ajtóhoz rohanva. Zárva, remek. Most hogyan jutok ki? Egyáltalán minek zárták be engem ide?

Föl alá járkálok a szobában egy kis menekülő utat keresve, de az ajtón kívül más nem volt csak az ablak. Kiugrani meg nem volt szándékomban, mert elég magasan vagyok ahhoz, hogy a halálomba ugorjak, amit valljuk be nem szeretném, ha most következne be majd egy jó pár száz év múlva inkább.

Tehetetlenül visszahuppanok a puha paplan közé fejemet a párnak közé fúrva kezdtem a plafont bámulni. Kellett nekem elrohannom azon az estén! Talán nem itt lennék, hanem Louis otthonában továbbra is ahol folynak a szürke hétköznapok. De kellett nekünk veszekedni és ezzel nekem a vesztembe rohanni. Kellett nekem vissza szólnom Louis mondandóinak és felhúznom magam rajta annyira, hogy sírva elfuthassak. De hát a tény az tény. Örökre amnéziás maradok. Sosem fogom megismerni a családomat. Nem tudom, meg hogy voltak e barátaim. Nem fogok többet emlékezni a kis kori pillanataimra. Nem fogom tudni elalvás előtt hogy a szüleim arcára milyen mosolyt csaltam, amikor valami jó dolgot tettem. Egyetlen születésnapomra se fogom emlékezni sem a karácsonyi ajándékaimra. Nem tudok majd nyolcvan éves koromban visszaemlékezni a kamaszkori cikis pillanataimra. Senkire és semmire se fogok tudni úgy tekinteni, mint ahogy régen. Ezzel az egyetlen balesettel ment tönkre az életem mindazzal, hogy amnéziás lettem. Nincs több régi emlékem, amit az unokáim az tovább adhattam volna. Nem maradt semmim. Elvesztem a nagyvilágban. Egyedül maradtam.

Kulcs zörgését majd egy kattanást hallok és a szoba ajtaja kinyílik. Felülök és az ágy legtávolabbi pontjára húzódok. Egy velem egy idős férfi lépett be az ajtón tekintetét egyszerre rám vezetve. Barna haja szanaszét állt kék szemeit rajtam tartotta, ahogy egyre jobban közeledett felém. Ismerős volt túlságosan is. Mintha már láttam volna, valahol csak nem ugrik be hogy hol. Kezdek egyre jobban félni, ahogy undorító vigyorral az arcán helyet foglalt az ágy szélén. Próbáltam meg távolabb húzódni, de valljuk be nem nagyon sikerült hisz már majdnem a földön vagyok. Szememet nem veszem le az előttem ülő fiúról félek, hogyha egy másodpercre is félrenézek, tesz valami olyat, amit én nem szeretnék. Nem jut eszembe hogy honnan ismerős ez az arc ez a szem. Semmi.

- Szia, cica. Remélem jól aludtál. - cica... Valahonnan nagyon ismerős ez a becenév. A véleményem padig még mindig az undorító. Lélegezz cica. Az el rablóm hangja. Ő az! Pontosan itt ül velem szemben levakarhatatlan vigyorral az arcán és egyre jobban közelít felém. - Nem vagy éhes? Még nem is ettél semmit. - mutat az étellel teli tálcára. Ezek szerint ő csinálta. -  Meg sem szólalsz? - dönti oldalra a fejét nevetve. Mi ebben a vicces? Számomra semmi szórakoztató nincs benne. Elraboltak! Habár ez őt nem érdekli, mert saját maga rabolt el a neki megfelelő helyre. Persze az én véleményem ne érdekeljen te faszfej. - Cica! - már megint ez a név kezd hányingerem lenni ettől a szótól, de legfőképpen Tőle.

- K-ki vagy te? - a hangom megremegett suttogva beszéltem hozzá, ahogy egy lépéssel közelebb ült hozzám. Az egész testem, mint a kocsonya úgy remegek a félelemtől. Nem tudom elképzelni, hogy mit, akar ez az ember tőlem. Egyáltalán minek hozott ide?

- Na... -  nevetett fel -  azt ne mond, hogy az a kocsi elvitte az emlékeidet! - nevetett tovább. Ott volt, ő volt az, aki miatt a baleset történt. Ő tett tönkre belülről. De mégis mit tett? -  Jaj, életem akkora ülést csak nem ért a buksid, hogy ne emlékezz. - látva értetlen tekintetem arcáról lefagyott az a mocskos vigyor. - Vagy mégis? - húzta fel fél szemöldökét kék íriszeit az enyémbe fúrva.

Ezek a szemek... Vásárlás, boltok, kávézó a lányok és Ő. Mindenhol ott volt. Követett bármerre is mentem a lányokkal. Az elején nem tűnt fel csak úgy a tízedik üzletnél ahova bementünk. Nem mertem szólni a lányoknak sem inkább magamban tartottam és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Jack ott van Egész nap követett még akkor is, amikor Louis házához mentünk. Kirohanásomkor is ő volt, aki először utánam futott, mert kémkedett egész nap utánam. Ő az...

- Ki vagy te? - hangom már egy kicsivel bátrabb, de még mindig érzékelhető benne a rettegés. A félelem. Egyre bizonytalanabb vagyok minden felől. Már magam sem tudom, hogy mit akar ez a személy tőlem.

- Jack. Jackson Carter Williams. - adta tudatomra becses nevét. - A pasid. - A.. a pasim? Szemeim háromszorosára kereskedtek kijelentése hallatára. Nekem nincs barátom főleg nem ő. Csak lett volna annyi eszem, hogy nem jövök össze egy olyan emberrel, aki majd a balesetem után csak úgy minden szó nélkül elrabol. Nem lehettem ennyire buta.

- Az ablakot kellett volna választanom. - motyogtam magam elé, de arra nem számítottam, hogy ő is meghallja. Hevesen ráztam a fejem miszerint nem mondtam semmit, és ha még lehet még hátrébb húzódtam az ágyon.

- Akármilyen hihetetlennek is tűnik akkor is igaz. - néz, rám miközben odébb ül ezzel egyre közeledve hozzám.

- M-miért raboltál el? - úgy látszik a hangom megint cserben hagyott. Egyre jobban kezdtem felni tőle nem tudom miért. Hiszen a pasim.. Nem, nem az!

- Nem raboltak el - néz rám komoran. - Csak haza hoztalak, mert ez az otthonod. - nekem nincs otthonom. Louis házában van az én menedékem nem egy vad idegennél. Sosem gondoltam volna, hogy én még ilyen helyzetbe is kerületek, hogy elrabolnak. Vagyis pontosan az állítólagos barátom rabol el az eredeti otthonomba.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezem reménytelenül. A világon több milliárd lány van miért pont engem kellett kiszemelnie.

- Azt, mint eddig, irányítani.  - még közelebb ült. Meg akarta fogni a kezemet, de még időben elrántottam ezzel egy időben a földön is kötöttem ki. Nem voltam hajlandó onnan felkelni, hanem egészen a szoba sarkáig húzódtam. - Most nem menekülhetsz. - jön oda hozzám és karomnál fogva ránt fel a földről. Felszisszentettem a hirtelen jött fájdalomtól, ami a karomba nyilat.  - Gyere meg mutatom neked a történetünket. - kezd el kifelé húzni a szobából. Egy hosszú folyosón vonszol végig majd lefelé egy lépcsőn és megérkezünk a nappaliba.

Szép tágas nincs drága bútorokkal felpakolva. Világoskék árnyalatot ölt a fal, amin különböző fotók lógnak. Az egyik oldalon egy hatalmas fehér bőrrel fedett kanapé előtte egy üveg asztallal és egy nagyképernyős tévével. Míg a másik oldalon egy fehér szekrénysor húzódik különböző porcelánokkal díszítve.

A falon lógó képek közül egyen akad még a szemem. Közelebb megyek, hogy jobban hogy jobban szemügyre vegyem a fotót. Egy boldogan mosolygó fiatal lány, akit átkarol a barátja, vagyis Jack és én. Olyan boldognak látszunk azon a képen, mint a friss házasok. Kár hogy nem emlékszem ezekre, mert akkor megtudnám, hogy milyen is volt igazából a mi kapcsolatunk. Ha nevezhető volt az a valami egy párkapcsolatnak.

Tovább haladok a képek nézésével és nem csak ezen az egyen vagyok rajt. Például ott van, amikor egy nagy hatalmas családi kép, aminek a közepén én és Jack állunk. Olyat is láttam ahol csak egyedül idétlenül mosolygok a kamerába. Szemet szúrt egy olyan kép is ahol egy szőke nálam pár centivel magasabb göndör hajú lánnyal állok, de nem volt messze rákérdezni, hogy ki ő. Talán a legérdekesebbnek azt a képet láttam ahol nincs mellettem Jack csak én és egy fiatalabb kislány az oldalamon és mögöttünk áll kettő felnőtt, akik édesen összebújva vonnak minket is közelebb magukhoz és mosolygunk a lencsevégbe. Sokáig tartom, a szemem azon a képen nem tudom felidézni azt a pillanatot, ahogy a másik ezret sem. Nem tudom, kik vannak, mellettem azon a fotón kik mosolyognak innen kívülről szelíden rám, hogy mi közöm van hozzájuk. Nem tudom.

- Kik ők? - kérdezem bátortalanul a képre mutatva Jackre nézve.

- A családod.  - lép hozzám közelebb a derekamat átkarolva, de én egyszerre elhúzódtam. Láttam rajta hogy nagyon nem tetszett neki, amit csináltam, de egy hangos megadó sóhaj után hagyta az egészet. - A magas férfi az az apád mellette a hölgy az anyukád és az a kislány ott melletted - mutat rá a lányra - ő a kishúgod Skyler.

- A családom.  - lehelem magam elé ledermedve. Van egy családom, akiről nem tudok semmit. Vannak emberek, akiknek még fontos vagyok és tudják, hogy vagyok. De akkor miért nem keresnek? Csak feltűnik, hogy nincs meg az egyik gyerek. Oké igaz már nem vagy kamasz felnőtt korban élek, de azért csak érdeklődnek, hogy élek e vagy halok. Van némi remény.

- Igen,  boldog kis család voltatok éveken át, amíg mindez fel nem robbant. - megugrottam egy kicsit, amikor két keze a csípőmhöz ért és erőszakosan a falnak nyomott. Próbáltam ellenkezni, de minden lehetséges módon lefogott. - Nézd meg magad tiszta makacs, vagy mint az apád. Tetőtől talpig rá hasonlítasz csak anyád szépségét és tehetségét örökölted. - morogta a hajamba és mélyen beszívta az illatát. A lábaim már megremegtek tudtam, hogy nincs sok hátra, hogy összeessek félelemben. - A nagy Lizzie Wundt lánya micsoda előny. -  nevetett fel kínosan Jack. Miről beszél itt nekem? Teljes zavar ült ki arcomra, amit a fiú is észrevett majd még hangosabban kezdett nevetni. - Jaj, buta vagy még te ehhez Nats nagyon buta. - simogatta meg a hajam. A szám sarka megremegett éreztem, hogy nem állok messze a sírástól.

Keze vándorlásra indult az egész testemen. Ahányszor ellöktem a kezét vagy próbáltam szabadulni annyiszor nyomott neki még jobban a falnak. Puszikkal kezdte behinteni az állam vonalát majd haladt lefelé a nyakamon egészen a kulcscsontomig.

- K-kérl-lek h-hagyj - zokogtam fel keservesen. Két kezemet a mellkasára raktam és úgy próbáltam eltolni, de mind hiába semmit sem értem el vele. Csak azt, hogy még erősebben lefogott, ami számomra már kínzás volt. Mindent megpróbáltam a kiszabaduláson érdekében tenni, de ez az állat megmozdíthatatlan. Tehetetlenségemben már ficánkolni és kapálózni kezdtem fogságában ezzel azt elérve, hogy Jack a két kezemet a fejem fölé emelte és leszorította, csípőjét meg erőszakosan az enyémnek döntötte. Fájt. Már nem bírtam tovább sem lelkileg sem fizikailag. Könnyeim is megállíthatatlanul folytak le arcomról Jack pedig folytatta, amit tenni akart velem. Semmi esélyem sem volt ellene. Tudtam, ha itt nem tudom leállítani, akkor már, nincs visszaút. Megvalósult az egyik legnagyobb félelmem; megerőszakol egy szörnyeteg.- Egyet jegyezz meg nagyon jól Nats - hajol vissza a fülemhez. Légzése szabálytalan csak úgy kapkodja a levegőt, de még mindig nem ereszt el. - amíg ebben a házban vagy én vagyok a főnök. Te pedig mindig mindenben engedelmeskedsz. Most eltekintettem az ellenkezésed felett, de legközelebb nem fogok. Mert ha rossz vagy akkor meg kell, hogy büntesselek. Ezt kell tenni a rossz kislányokkal. - magam előtt láttam, ahogy ajka győztes mosolyra húzódik - Szóval, ha nem csinálsz semmit, akkor büntetlek, ha csináltál valami olyat, ami számomra nem megfelelő büntetést kapsz. Egy szóval mindig büntetlek, amikor nekem jólesik. Világos? Ezt jól vesd a buksidba; ameddig itt vagy addig Én, irányítalak kedvem szerint.

08. rész

    Louis William Tomlinson

- Én is tiszta szívből gyűlöllek Louis Tomlinson! - szavai újból és újból visszhangzik a fejemben. - Utállak! - a szívem össze szorult, amikor ezt az átkozott szót kiejtette a száján. Én nem utálom! Csak nem akartam megbántani vagy rossz szót szólni, amikor az égvilágon semmit sem csinált. Próbáltam kerülni a közös beszélgetéseket, a testi kommunikációkat az egy másodperces szemkontaktusokat. Egyszerűen kerülni akartam őt és nem bántani. Ehelyett most minden a feje tetejére fordult, kezdve az egész vitával, amit Én indítottam el... megint. Ha nem az alkohol meg a düh beszélt volna belőlem, akkor talán el sem indítottam volna egy újabb lavinát. Nem kellett volna végig néznem, ahogy Nathalie könny áztatott arccal mondja szemembe az igazságot.. vagyis csak fél igazságot, mert még mindig nem utálom és nem is utálom meg nem is fogom. Csak én lehetek ekkora balfasz, hogy leordítok egy magatehetetlen lányt, majd végignézem, ahogy sírva elfut valahova. Pedig megállíthattam volna! Utána futhattam volna még időben láthattuk volna, hogy merre rohant el és akkor talán most is itt lehetne velünk. De én voltam a bamba szamár, aki még úgy percekig ült ott a kanapén az ajtót nézve ahol Nathie kirohant. Nehezen tértem magamhoz talán a Harry iránt érzett düh vagy a fejembe szállt alkohol nem terített időben magához. Vagy csak a csalódottság, amit az életben kaptam már rengetegszer. Igazából ne magamban, hanem másban keressem a hibát ez így jó nem? Könnyebb ráfogni másra, mint saját magunkra. De ebből most nem fogok olyan könnyen kimászni. A saját otthonomba nem merek visszamenni, mert előre tudom mi vár rám, ha átlépem a küszöböt.  Több mérges tekintettel találnám szembe magam és egy újabb adag fejmosást kellene túlélnem, amihez most nagyon, nincs kedvem.

Már vagy fél órája járom át a környékét Nathalie honlétét kutatva, de semmit sem találtuk. Párosával kezdtük el keresni hátha így szerencsés ebben vagyunk és találunk valamit, amiből megtudjuk, hogy járt itt Nathie, de semmi. Kezdek egyre jobban kétségbe esni, hogy esetleg nem találjuk meg egy ilyen hűvös éjszaka és ki tudja, hogy hol fogja tölteni az estét. Vagy, hogy egyáltalán mi történhet vele ilyenkor. Már belegondolni is borzasztó. A tudat, hogy az én hibámból van, az egész felemészt. Ha most nem találjuk meg akkor holnap meg fogjuk vagy holnapután esetleg a jövő héten? Egyáltalán megtaláljuk? Lehetséges az, hogy egy amnéziás lány ilyen gyorsan eltűnik London sötét utcáin és egy óra elteltével sem kerül elő hiába keressük tízen?

- Louis! - a hang irányába kapom a fejem. Danielle kétségbeesett arccal figyel, engem miközben leguggol. Pár lépéssel utolérem és megállok közvetlen mellette. A földről felvesz egy kulcsot és felém nyújtja. Remegő kezekkel veszem át tőle a tárgyat, hogy közelebbről is megnézzem és a tudatalattim nem tévedett, ez az én lakáskulcsom. Ezt hordozta ma magával Nathalie mindenhova. Kétség kívül is biztos, hogy ezt a mostani kirohanásakor ejtette el. Ez nem lehet igaz! - Fúj ez nagyon büdös! - nyújtja felém orrát befogva egy fehér ruhazsebkendőt.

Az orromhoz sem kell emelnem, mert már megérzem a zsebkendőn lévő folyadék szagát. Ezek szerint Nathie-t elkábították és... elrabolták? De az lehetetlen, ugyan ki tenne ilyet? Hülyeség, hisz ez már a XXI. század itt már minden  megtörténik. Az is lehet, hogy nem is Nathiet kábították el, hanem valaki mást és itt ejtették el a ruhadarabot.

- Jól van Louis, ekkora idióta is te lehetsz! - dicsér meg a tudatalattim. Valószínűleg nem lenne itt a lakáskulcsom - a parkban este ahol még az ember sem jár - a földön. Elrabolták. Most már biztos, de most mit csináljak? Szólnunk kell a többieknek. Jaj, hogy mit kapok én még ezért!

- Ez kloroform. Nathalie-t elkábították és elrabolták. - fogom meg Danielle csuklóját és kezdem el húzni a lakásomig.

- Lassíts egy kicsit és ezt meg honnan veszed? - kezd el ficánkolni, ahogy egyre jobban haladunk előre. Lassítok a tempón és így már gyors lépésekben haladunk előre. A kérdését a fülem mellett elhagytam, amire majd a házban válaszolok.

A bejárati ajtó nyitva volt miszerint a többiek befejezték a keresést és vissza jöttek ide. Nem tévedtem mindenki a nappaliban volt egy kört alkotva ültek egymás mellett. Érkezésünkre felkapták a fejüket érdeklődve figyeltek hátha megtaláltuk Nathalie-t, de hamar csalódniuk kellett, amikor Dani elment mellettem fanyar arckifejezéssel. A legjobban talán Leigh-t viselte meg, mert amikor Danielle helyet foglalt Liam és közte a legmérgesebb gyilkos pillantását lövellte felém és, ha Perrie le nem fogja még talán nekem is ugrott volna. Bár nem mintha nem érdemeltem volna meg akármit is akart velem csinálni a lány. A tekintetéből kiolvasva most engem nagyon csúnyán elküld egy melegebb éghajlatra, amiért ezt tettem.

A kis üvegasztalhoz lépve leteszem a talált zsebkendőt és a kulcsokat, míg Dani belekezd a mesélésbe. Lee-től legtávolabbi helyet megkeresve helyet foglalok. Még megszólalni is félek, mert tudom, hogy akkor rám zúdítják az összes gondolatot, szöveget, kiosztást, amit eddig a fejükben tartottak. Nem is figyelnek nagyon Danira, hanem inkább rám terelődik a tekintetük. Nem tudom most mit várnak el tőlem, de én sem érzem magam a legjobban Nathie-val kapcsolatban. Az összes eddig tettemet tiszta szívből sajnálok amit Nathie felé tettem. Csak egy este kellett ahhoz, hogy teljes lelkiismeret furdalásom legyen valaki iránt pedig nem is ez az első alkalom, hogy valakivel veszekedem. De Nathalie valahogy kivétel mindenki közül. Tudom, nem ismerem, sőt egyáltalán nem tudok róla semmit az ég adta világon pedig nálam lakik jó pár hete. De ő más.

- Louis!? Nincs neked ehhez valami hozzászólásod? - Leigh hangja idegesen és kissé hangosan csattan fel. Látom, hogy most még jobban kell kordában tartania magát, hogy ne essen valakinek - jelen esetben nekem - valami baja. - Biztos van valami, amit el akarsz mondani vagy esetleg valakivel veszekedni akarsz? - értettem a célzását és vettem a hangjában rejlő cinikusságot. Ha eddig nem voltunk jóban most tuti ős ellenségek lettünk egymásnak. Tudom, hogy csak az idegeimmel játszik. Próbára tesz, hogy meddig bírják az idegeim. Hát nem sokáig. - Na, mi van Tomlinson? Ennyi? Már meg sem szólalsz?

- Befejezned Leigh? - álltam fel a kanapéról a lány felé fordulva. - Tudom, hogy mit tettem oké?  Nem kell még neked is az orrom alá dörgölnöd! A legnagyobb idióta vagyok, tudom, és nem vagyok kíváncsi még a ti kioktatásotokra sem. - hadonászok tehetetlenül össze-vissza a kezemmel. Valahogyan erre a reakcióra számítottam mindenkitől, hogy ki lesznek akadva rám még jobban, mint a keresés előtt. Én is ki vagyok bukva, hogy ezt megtettem es ezzel elértem, hogy elraboljanak egy lányt, de én sem lehetek tökéletes. Az utóbbi időben teljesen szétestem és ennek megvan az oka, megvan rá a magyarázatom csak nem szeretek erről beszelni és kész.

- Pedig ezt érdemelned egy jó adag fejmosást, azért mert ekkora fasz voltál! - Leigh még most sem fejezi be, el akarja érni, hogy teljes lelkiismeret furdalásom legyen Nathie iránt, ami sikerül is neki.  - Tudod te, hogy mennyit szenved szegény lány azzal, hogy amnéziás lett, erre te meg ráteszel egy lapáttal. - áll meg velem szemben Leigh. Ha nem ismernem azt hinném, hogy most itt helyben két kezével akarna megfojtani. De inkább csak a mérhetetlen nagy dühöt és haragot akarja kimutatni felém. - Neki sem a legkönnyebb, ahogy neked se. Mindketten lelki problémákkal küszködtök, amit nehezen tudtok rendbe hozni. Senkinek sem könnyű Louis, de egy kis segítséggel minden rendbe hozható. Meg egy összetört szívű embert is meg lehet gyógyítani. - a hangja nyugodt minden eddigi érzelmet félretett es teljes nyugodtsággal beszel hozzám. A legérzékenyebb pontokat találta el és így próbál hatni rám.

- Hagyd abba! - szaggatottan mondom ki a szavakat és lassan hátrálni kezdek. Az izmaim megfeszültek, ahogy akaratlanul is Rá gondoltam. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből bármennyire is próbálom. Nincs, olyan nap mikor ne jutna eszembe Ő.. Eleanor..

-  Látod! - mutat rám Lee - A mai napig ugyanaz a reakciód, mint az előző hónapokban. Nem tudod elengedni, mert senkinek sem nyílsz meg. Ezzel szerinted jót teszel magadnak? Nem! Minden nap minden egyes percében csak rosszabbul érzed magad, amiért ez történt veled, amit..

- Leigh szerintem ezt ne! - szól közbe Liam. Aggódó pillantásokat küld felém, de azért látszik, rajta hogy egy kicsit feszeng a reakciómtól. Hát nem a legjobb érzést fogja kiváltani belőlem az biztos. De azt akkor sem értem, hogy miért ide lyukadtunk, ki ha egy teljesen más témánál vagyunk. Nem is tudom, hogy mi lesz ennek a vége.

- Ezt azért elmondom. - ülteti vissza Liamet a helyére és újból rám figyel. Nem is értem, hogy a többiek miért nem állítják le. Egyedül Perrien látom, hogy segítene nekem, de Zayn megakadályozza. Megint egyedül maradtam. - Szóval a lényeg annyi, hogy neked sem ez a legjobb időszakod, ahogy Nathie-nak sem. Totál idegenek közé került nem ismer senkit és semmit. A bizalmába kell férkőznünk, hogy megbízzon bennünk. Azzal nem érünk el semmit, ha csak a rossz oldalunkat mutatjuk neki. Az állandó veszekedések sem tesznek jót. - néz itt rám és Harryre - Ezeken változtatni kell. Most tehetetlenek vagyunk, mert ugye Nats eltűnt, de amint megtaláljuk, az egész ismerkedés dolgot újra kell kezdeni. És persze kedvesnek lenni nem pedig a gyűlöletet kimutatni. - néz mélyen a szemembe ezzel a tudatomra adva az üzenetet. Látom rajta is a megkönnyebbülést, hogy végre kimondhatta, amit akart veszekedés nélkül, és talán aminek mindenki örül, hogy nem kezdtem el ordibálni senkivel. Leigh-vel mindenki egyetértően bólintott es egy "Igen"- nel jelezték az igazát. De én nem értek mindennel egyet az elmondottakkal. Talán ezt nem fogom sosem megérteni.

Miért hiszi azt mindenki, hogy én utálom Nathalie-t?

Az életemet utálom nem pedig az embereket. Mindenki máshogy fejezi, mutatja ki az érzéseit. Nekem is megvan a saját módszerek, vagyis csak veszekedek másokkal. Ez már olyan napi szinten megy nekem. Csak egy kellemes párbeszéd váltás és semmi utálat senki iránt,  ahogy Nathie iránt sincs. Ezt csak feltételezi mindenki, nem hogy megkérdezném engem bárki is hogy most mi van. Így kell ezt, de akkor most tisztázom.
- Én nem utálom Nathalie-t! - rázom hevesen a fejem a többiekre meredve.

#1 Liebster Award

~ A blog megkapta az első díját!

Köszönöm: Liana DoLil

Szabályok:

~ Köszönd meg a díjat! ~

~ Írj magadról 10 dolgot! ~

~ Válaszolj a 10 kérdésre! ~

~ Tegyél fel 10 kérdést! ~

~ Küldd el 10 embernek! ~

10 dolog rólam:

- imádok olvasni (blogokat és könyveket egyaránt)

- most kezdtem a középiskolát (gólya lettem,.. :D)

- egészségügyön tanulok

- imádom a gyerekeket

- van két kutyám

- imádok különböző történeteket írni (akár blogban akár egy füzetbe)

- rengeted bloggert követek és olvasom a történneeiket

- nem vagyok valami szorgalmas (ez a részek érkezéséből is látszik.. :D)

- imádok zenét hallgatni

- kedvencem Niall (1D), de mégis Louis FF-t írok

10 válasz:

- Mitől félsz? - Az ijesztő emberektől, és az undorító nyálkás állatoktól :)

- Mit gondolsz a hazug emberekről? - Kétszínű alakok. nem szeretem őket.

- Milyen könyveket olvasol szívesebben? - Romantikus, Vörös pöttyös, Szerelmi háromszög, Kaland

- Ha lehetne egyetlen egy kívánságod, ami 100%, hogy valóra válna, mit kívánnál? - Hogy Ő végre az enyém legyen. ;)

- Mi a célod az életben? - Sikeres tanulmányok. Boldog élet, családalapítás. 

- Hogy telik el egy hétvégéd? - Pihenés, tanulás, olvasás, ha belefér blogírás.

- Vannak 'szerencsehozó' dolgaid? - Egy karkötő.

- Babonás vagy? - Attól függ. Nem mindegyik babonát veszem komolyan.

- Hol élnél a legszívesebben? - Nagy Britannia/ Írország 

- Írás vagy olvasás? - Olvasás, mert abból szerzek ihletet és megfogalmazást. 

10 kérdés:

- Az első szó ami eszedbe jut arról a szóról, hogy "írás"?

- Honnan jönnek az ihleteid az írással kapcsolatban?

- Volt már olyan az életedben, amikor azt gondoltad, hogy feladod?

- Miért kezdtél el írni?

- Sok embert ismertél meg a blogodon keresztül?

- Mit csinálsz szabadidődben?

- Valaha majd abba hagyod az írást?

- Mit jelent számodra a zene?

- Mik/kik tesznek boldoggá?

- Mi a legnagyobb álmod?

10 ember akiknek küldöm: (bocsi, hogy nem lett meg tíz ember)

- Dolly DeHaan

- Sofia Abraham

- Griny

- Dorothy C.

- Klau M

- Jessica T.

- Brooke Oakins

07. rész

Nathalie Hayley Peterson 

Fáradtan rogyok le a kávézó legeldugottabb szegletében kezemben a frissen készített kávémmal. Alig három órája rójuk London utcáit betérve különböző üzletekbe és egyéb más helyekre kiruccanásképp, de nekem már most elég volt ez az egész. A lábaimat nem érzem, a karom leszakad a sok szatyrok cipelésétől - mellesleg nem is az enyém - levegőt is alig kapok, az állandó rohanástól pedig még a java hátra van. Drága barátnőm és a barátnői - ellenben velem - vidáman kacarászva beszélgetnek valamiről, ami engem nem köt le. Legközelebb tiltakozni fogok ennek a "Megyünk vásárolni!" dolognak. A legjobb ébresztést is kaptam ezzel a kijelentéssel a mai nap folyamán. Soha többet nem fogok ilyenbe belemenni főleg ha Danielle Peazer áll elő ezzel az ötlettel. Először jó bulinak hangzott, de amikor már a századik ruhaüzletet jártuk át már nem élveztem annyira. Rengeteg ruhát próbáltattak fel velem vagy inkább erőltettek rám, de egyiket sem vettem meg. A legmakacsabb formámat hoztam és minden cucc ellen tiltakoztam, amit mutattak vagy felpróbáltattak velem. Már a legelején leszögeztem, hogy én nem fogok más pénzén ruhát venni magamnak. Nem és kész. Eleve hálásnak kell lennem, hogy ilyen rendesek velem, de nem fogom őket kihasználni semmi áron sem. Soha. Szerintük ez nem kihasználás, hanem egy kis kedvesség tőlük nekem, amit persze nem hiszek el. Másnak talán be adhatják ezt a dumát, de az egyetlen kivétel mindig Én leszek. Még ha egy hajléktalan leszek, aki a híd alatt tud csak megélni és felajánlják ezt a kedvességet még akkor is makacsan ellenezni fogom ezt a tettet. Most csak is azon vagyok, hogy valahogy valamilyen áron ezt a befogadást megháláljam nekik, mert ha nem lakhatnék most Louisnál ki tudja, hogy hol lennék. Lehet, hogy tényleg a híd alatt. Úgyhogy nem nagyon engedem a mai napon, hogy költekezzenek rám.

- Itt vagy köztünk Nathie? - legyezi meg szemem előtt kezeit Perrie.

Igen Danielle barátnői a Little Mix tagjai. Gyorsan összebarátkoztunk reggel, aranyos csajok mellettük unatkozni nem lehet, ha mindegyik percben csak hülyéskednek. Leigh – Anne-val jövök ki a legjobban bár nem mintha a többiekkel nem csak vele találtam meg először a közös hangot.

- Igen persze miről van szó? - rázom meg a fejem a gondolatokat elűzve körülöttem és a lányokra nézek.

- Azt kérdeztük, hogy te mit fogsz még venni? - mosolygott rám Leigh kedvesen. Igen ő megért. 

- Semmit. - rántom, meg a vállam miközben belekortyolok az addigra már rég kihűlt kávémba.

-  Ne már eddig egy ruhát sem vettél. - háborodott fel az összes lány egyszerre.

- De az a táska az enyém. - mutatok egy pink H&M feliratú papírtáskára. - Ja, tényleg azt sem én vettem. - játszottam a meglepődöttet.

Volt egy nagyon szép egybe részes szoknya az egyik üzletbe persze fel is kellett próbálnom és nem tagadom jól állt meg tetszett is. A lányok mindenáron próbáltak rávenni, hogy vegyem meg, de nem hallgattak rájuk. Aztán amikor gondolom nem figyeltem ők szépen odaosontak a kasszához és megvették nekem a szoknyát. Nagyon mérges voltam rájuk, amiért ezt tették ezért el sem fogadtam, de mint kiderült, hogy másnak nem jó csak nekem így kénytelen voltam megtartani. Ezt az egyet többet nem. De ki tudja, hogy mit fognak még cselekedni a hátam mögött még a lányok. 

- Azt le sem tagadhatod, hogy neked is nagyon tetszett. - mutatott rám Dani fenyegetően.

- De akkor is megmondtam, hogy nem fogok semmit sem venni más pénzén! - makacsoltam meg magam megint.

- Megmondta Louis is, hogy nyugodtan vásárolhatsz a kártyájával. - világosított fel Leigh. Na, igen. Akinek a pénzét én ma költhetem az nem más, mint Louis. Talán ebből az egészből volt a vita, hogy én nem fogok semmit sem vásárolni, mert Louis kártyáját kell használnom. Még indulás előtt nyomta a kezembe a kis műanyag darabot csak úgy egyszerűen és én is olyan egyszerűen adtam neki vissza, mint ahogy odaadta. Nem akartam semmi áron sem elfogadni tőle, és ha Dani nem állt volna közénk és kapta volna ki Louis kezéből a kártyát akkor lehetséges, hogy még most is ott állnánk a nappali közepén azon vitázva. Nem is tagadom haragudtam Danira, amiért ilyen egyszerűen elfogadta, és amikor elhagytuk a házat nekem adta oda a tárgyat. Louisra is haragszom, mert annyira azt akarta, hogy az ő pénzéből vásárolják, amit Én még mindig nem akarok és nem is lesz másképp. Majd ha akarok, akkor vásárolok magamnak ruhát a saját pénzemből - ami nincs - a közel jövőben. Addig is jó minden úgy, ahogy van.

- Akkor sem. - forgattam meg a szememet az utolsó korty kávémat lehúzva. Tekintetem rögtön az előttünk lévő asztalnál állapodik meg. Egy kék szemű sötétbarna hajú sráccal nézek farkasszemet. Már nem ez az első alkalom, hogy találkozók vele a mai napon. Mindig ahova bementünk a lányokkal ez a titokzatos fiú is ott volt. Olyan mintha követne. De az lehetetlen, hiszen nem is ismerjük egymást, vagyis csak én nem ismerem őt. Ez minden hogyan különös akárhogyan nézzük is. Miért követne engem egy ismeretlen srác, át különböző csajos boltokon? Miért ül most a velünk szemben lévő asztalnál és úgy bámul, mint aki kincset lelt volna? Mi van akkor, ha ő ismer, engem valahonnét csak én nem tudom ki ő?  Mi van akkor, ha egy barátom vagy családtagom és csak számomra ismeretlen? Vagy mi van, ha egy teljesen idegen fiú, aki nem ismer engem és csak úgy követ? Ha valamelyik állítások igaz akkor mi van? Mit kell tennem? 

Jobb, ha inkább nem csinálok semmit és hátha az idegen lép valamit. Valószínűleg ez lesz a legjobb megoldás. Tudatlanul nem kéne semmibe sem belekeverednem. Főleg nem egy ismeretlennel.

***

Táskámat ledobva a földre lépkedek a szatyrokkal a kezembe a lányok után a nappaliba. Néma csend volt a lányok is megálltak a helyiség közepén. Nem tudtam elképzelni, hogy mi bajuk van, míg rá nem néztem a fiúkra. Louis és Harry egymással szemben állva néznek farkasszemet a többi fiú pedig köztük állnak és valamit motyognak nekik. Mindenki arca ideges és rémült is egyben csak az enyém totál zavarodott, mert nem tudom, mi van már megint. A légkör tele van feszültséggel és mindenki úgy áll mint egy darab szobor a fiúkat nézve. Liam az első, aki tesz valamit az ügy érdekében és leülteti a két srácot majd kedvesen köszönt minket. Zavarodottam megrázom a fejem és a lányokat kikerülve az emeletre indultam kezemben a ma vásárolt cuccokkal. Mindössze négy táska az egész, amit megvették helyettem a lányok. Igen sikerült kicselezniük többször is. Igaz a legtöbbje ilyen kis apróságok, mint a smink ékszer tisztálkodási szerek, amit jobbára fel vásároltak nekem, meg amit engedtem már a végére. Olyan szinten lefárasztottak, hogy a végére már mindenbe belementem, ami nem egy méregdrága cipő vagy egy ruha volt. Ennyit a makacsságomról és a fogadalmamról. 

- Fejezzétek be! - hallom meg Liam hangját, ahogy lefelé haladok a lépcsőn. Mindenki rám kapja a tekintetét, ahogy lelépek az utolsó fokról és különböző tekintetekkel bámulnak rám. Felhúzott szemöldökkel nézek végig rajtuk választ várva reménytelenül, mert csak csendben figyelnek. Perrie vonja el mindenki figyelmét, ahogy nagyban elkezd magyarázni, hogy hol jártunk mit csináltunk milyen cuccokat vásároltunk. Látva a fiúk arckifejezését nagyon érdekelte őket ez az egész, főleg amikor a többi lány is beszállt a mesélésbe és azt a rengeteg cuccot kezdték el mutogatni, amit ők vásároltak. Nem nagyon figyeltem a lányokra, mert tekintetem a két fiúra tévedt - Louisra és Harryre. Mindkettőjük arckifejezése feszült és ideges néha küldenek egymás felé egy-egy gyilkoló pillantást és ennyi. Mit csináltak már megint?

-  Nats is el volt nem igaz? - fordult felém Dani mosolyogva. Nem tudom mi lett volna a legjobb válasz ez esetben, mert nem volt valami nagy móka ez a bevásárlás. Főleg ezekkel a bolondokkal.

- Hát persze.  - vigyorodtam el úgy, mint aki elvezte volna az egész napot és még a hüvelykujjamat is fel mutattam.

- Vettél is valamit? - húzta fel a szemöldökét mosolyogva a Szöszi.

- Én aztán nem. - emeltem fel védekezően a kezeimet majd a lányokra mutogattam, akik fejt rázva figyeltek engem. - Ők vásároltak be helyettem is. - bólogattam feléjük és még mindig ki mutatva nem tetszésemet a tettük véget. Ki csinál még olyat, hogy a barátnőjüknek a hátuk mögött vesznek meg cuccokat? Mert én nem az biztos. Csak ők.

- Direkt adtam azt a rohadt kártyát, hogy nyugodtan vásárolj vele. -  Louis hangja hirtelen csendült fel nyugodt volt túlságosan is nyugodt, de a hangjában volt valami, ami senkinek sem tetszett. Következtetek rá hogy mindenki felmordult, ahogy felszólalt.

- Mintha megmondtam volna, hogy Én nem fogok vásárolni a pénzeden. - válaszoltam ingerülten visszagondolva a délelőtti incidensre. Arról nem tehetek, hogy ilyen makacsan tartom magam az ígéreteimhez, ahogy arról sem hogy nem képes ezt felfogni.

- Csak nem haltál volna bele, ha veszel magadnak pár ruhát a szaros kártyán! - mérgelődött tovább Louis. Én sem voltam nyugodtabb csak egyre feszültebb a beszélgetés során. Liam valamit odamotyogott a mellette ülő srácnak, de ő csak mintha meg se hallotta volna engem figyelt.

- Már bocs, de én megmondtam, hogy nem és ahhoz is tartottam magam! - feszélyeztem tovább a húrokat, amivel csak tovább ingereltem a fiút. - Ne azt hidd, hogy csak úgy a kezembe nyomsz egy kurva kártyát azzal a feltéttel, hogy nyugodtan vásároljak! Én nem leszek az a lány, aki ezeket a szavakat hallva kap az alkalmon és felvásárolja az egész üzletet, mert egy gazdag pasitól kapott egy kibaszott kártyát! Én nem leszek olyan! - világosítottam fel szegény drága lelket. De az a mérhetetlen nagy düh, ami belül keletkezik, bennem azt nem fogom tudni leállítani ha, kikelek magamból. Már előre látom.

- Nem így kéne felfognod! - rázza a fejét hevesen a hangja pedig megint nyugodt volt - Nem kéne makacsan ellenezned mindent, de ez is biztos valamilyen családi vonásod. Csak tudnám kitől örökölted! - szavai hallatán még levegőt is elfelejtettem szemeim tágra nyíltak. Hogy lehet valaki ennyire faragatlan tuskó? Meg sem próbál magyarázkodni csak az előtte lévő whiskys üveget bámulja - ami már szinte üres. Még arra sem reagált amikor Danielle hozzávágta az egyik cipős dobozát, amit ma vásárolt. Nyeltem egy nagyot és mély lélegzetet vettem. Most nem kéne alább hagynom a képességeimmel. Ha neki ilyen nagy a szája, akkor nekem miért nem lehet? Csak egyszer kell felhúznom magam rajta - ami most sikerült - és akkor talán elérek valamit a köztünk lévő fura izén. Mi is a megfelelő szó? Kapcsolat? Az még vicces is lenne.

- Ha tudnám meg mondanám, de mivel nincsenek emlékeim így nem tudom. - rántottam meg a vállam lebiggyesztett szájjal. Őt is meglepte ez a hirtelen jött hangulat változásom, de így én is az ő játékát játszom. - De ha eszembe jut, a többi emlékemmel együtt ígérem, te leszel az első ember, akinek megmondom, hogy anyám vagy apám belső tulajdonságait örököltem. - hadonásztam a kezemmel össze-vissza.

-  Csak ne bízd el magad azzal kapcsolatban, hogy vissza kapod az emlékeidet. - pillantott rám ártatlanul. Lesokkolt.

- Louis! - szólt rá a nappaliban tartózkodó összes ember.

Egyedül én álltam ott lesokkolva Louist bámulva. Az eddigi reményeim gondolataim miszerint egyszer újra normális életet élhetek szertefoszlott. Mindössze egy mondat és öt másodperc kellett ahhoz, hogy a bennem lévő kártyavár összeomoljon. Épp mikor az utolsó darabot illeszteném, a helyére jön ez a mondat és a vár összeomlik vele együtt Én is. Olyan életet kell élnem ahol nem, tudom, ki vagyok, ahol nem ismerem a családomat, a barátaimat és a legfontosabb hogy nem ismerem magamat. Egy olyan várat kell építenem, ami az új életemet fogja jelenteni összezárva ismeretlenekkel és a világgal. Minden szertefoszlott helyét átvette a kemény igazság miszerint lehet, hogy nem térnek vissza az emlékeim. Lehet... de nem biztos.

Tekintetemet rögtön végigvezetem az embereken reménykedve, hogy valaki felszólal és keresztbe tesz Louis állításának. Hogy van remény... de semmi. Mindenki sajnálkozva néz, rám vagy éppen lehajtja a fejét csak, hogy ne kelljen a szemembe nézniük. Danira pillantok utoljára tőle várva az utolsó reményt, hogy nincs igaza Louisnak, de látva azt a szomorú mosolyt az arcán minden elszállt. Kezdve az én életkedvemmel. Csalódott arccal kezdek hátrálni, míg a kellő távolságra nem kerülök tőlük. Tanácstalan vagyok mindennel kapcsolatban és, tehetetlen mert nem tudom mit kéne tennem. Belülről már egy mérhetetlen nagy űr fogad, amit nehéz lesz eltüntetni. Szemeim kezdenek homályosulni a sírás határán állva küzdők némi erőér, hogy most álljam meg a helyem. Talán most nem kéne feladnom mindent. Hisz ez nem csak rólam szól, hanem még Louisról is. Igen a kapcsolatunkról. Ezzel a beszélgetéssel nyilvánította ki felém, hogy csak egy teher vagyok számára, akit le akar rázni a lehető leggyorsabban. Ha ezt akarja, akkor teljesítem a kívánságát.

- Nem értelek. - kezdek bele elhaló hangom, de amilyen csönd van tisztán hallotta mindenki - Sohasem ártottam neked vagy tettem olyat, amiért utálnod kéne. Nem kértem, hogy vállalj értem felelősséget sem azt, hogy fogadj be. - ráztam meg a fejem - Az arcodra van írva, hogy mennyire ellenzel mindent és engem. Bármit tehettél volna az ellen hogy én most itt legyek. Bármit! Gázoltál volna halálra vagy hajtottál volna tovább azon az estén csak, hogy most ne legyek itt! Hogy ne legyek egy púp a hátadon, mert valljuk, be az vagyok. - erőltettem meg egy kínos mosolyt. Hangom már alig volt a sírás határán álltam, de ahogy láttam, hogy Louis felszólalni készül csak hevesen ráztam a fejem. Még nem végeztem. - Nem ismerjük egymást, egész héten úgy tettünk, mintha a másikunk egy szellem lenne, és csak úgy elsétálunk egymás mellet. Micsoda kedvesség nem? - nevettem fel miközben az első könnycsepp folyt le arcomon - Totál idegenek vagyunk egymásnak. Én, nem ismerlek téged, Te nem ismersz engem ez így tökéletes. Saját magamat sem ismerem, ahogy egyikkőtöket sem és ez fordítva is így van! - néztem végig rajtuk - Sajnálok mindent és mindenkit, de legfőképpen téged Louis. - fordultam az említett személy felé könnyeimnek utat engedve. - Ha már az első napon rájöttem volna mindenre, sőt még akkor amikor Niallel ott voltatok benn velem a kórházban akkor talán most nem lennék itt. Nem lennék valamennyiőtök terhe vagy úgymond a "kedves ellensége". Tényleg sajnálom, ha valami rosszat tettem vagy valami mást, ami miatt utálnod kéne, de itt most nem kell senkit sem álltatni. Az érzés kölcsönös. Nem tudom elképzelni, hogy, létezne még egy ilyen faragatlan bunkó a Földön, mint Te! Ebben az egy hétben csupa ellenszenves oldaladat ismertem meg. Semmi kedvesség vagy valami pozitív dolog. Semmi! Ebből pedig csak annyit kéne levenned, hogy én is tiszta szívből gyűlöllek Louis Tomlinson. - erőszakosan letöröltem az újból lehulló könnyeimet majd a bejárathoz futottam. A földről felkaptam a táskámat és az éppen kezembe akadó kulcsot.

- Nathie most hová mész? - hallom meg a lányok hangját vészesen közelről.

A bejárati ajtó hangos csattanással adta tudatára a bent tartózkodóknak a távozásom mely a szembe lévő parkba vezetett. A lábaimat gyorsan szedtem egymás után minél messzebb akartam kerülni a háztól. Könnyeim záporként hulltak le az arcomról pedig semmi okom sem volt sírásra. Tényleg igaz. Az igazság néha jobban fáj, mint a hazugság. De a fene sem gondolta, hogy ez ennyire összetör belülről. Hogy életem végéig egy szerencsétlen amnéziás lány leszek. Távol a világtól tele ismeretlen emberekkel és hazug álarcokkal.

Lábaim lassan felmondják, a szolgálatot érzem, hogy egyre lassabban haladok előre, míg végül teljesen meg nem állok. Kifulladva támaszkodok rá a térdeimre várva légzésem helyreállására. Időm sincs felegyenesedni, mert egy kéz kerül az arcom elé egy ronggyal befogva az orromat. Rögtön a kéz után kapok, de az én erőm vele szemben semmi.

- Lélegezz, cica gyerünk. Lélegezz. - dörmög a fülembe és jóleső bizsergés fut végig rajtam. Bársonyos hangjának nem tudtam ellenállni így tettem eleget a kérésének. Lélegeztem.A szemeim automatikusan csukódtak le a kültéri zajok elhalkultak a testem elernyedt a súlyokat sem tudtam megtartani. Két biztonságos kar emel fel ezzel megtartva engem, de mielőtt látnám, az elkábítom, arcát a szemem sötétségbe burkolózik engem elnyelve az Ő karjaiban.