10. rész

Louis William Tomlinson

- Mi az, hogy nem tud nekünk segíteni? - csaptam rá idegesen a rendőr asztalára. Hiába könyörgök ennek az embernek már fél órája, hogy valamit segítsen már nekünk, de tesz rá egy lapáttal. Ha a biztonsági őreink nem lennének itt, akkor már tuti, hogy neki mentem volna ennek az embernek. Mindent tud, ami nem a munkájával kapcsolatos nekünk még baszik segíteni hiába kérjük. De azért csak fontosabb egy eltűnést bejelenti, mint hogy hányadik szinten tart az Angry Birds játékban. Komolyan, ha még egyszer bejelenti, hogy szintet lépett akkor én is a színek mezejére lépek és leterítem abból a székből.

- Állítsd, le magad mielőtt még valamilyen nagyobb bajt csinálsz. - ültetett le Liam az egyik székre majd ő vette át a helyem, hogy bejelentse Nathie eltűnését. Tény és való hogy amióta elrohant a házból azóta elő sem került. Még másnap reggel is átnéztük a környéket embereket kérdeztünk meg hogy nem e látták valahol Nathiet, de semmi.

A bűntudat meg már teljesen mart, minden egyes percben. Sosem fogom magamnak megbocsátani, ha valami történt vele, mert annak kizárólag csak én vagyok a hibája. Csinálhat, velem majd akkor bárki akármit én tűrni fogom, mert tudom, hogy megérdemeltem. A lányoktól minden órában kapok egy fejmosást, amikor már halálra aggódják magukat és rajtam vezetik le a feszültséget. Este is mindenki nálam maradt hátha Nathie majd az éjszaka folyamán visszatalál, de nem történt meg. Mindenki csalódottan kelt reggel és még idegesebben hogy nem került elő. Ahogy ma is.

- Sajnálom, uram nem kezdhetjük el a keresést, míg le nem telt a 48 óra addig várniuk kell. - állt fel a férfi és a helyére invitálta Liamet. Mint aki jól elvégezte dolgát büszkén kihúzza magát megigazítja a gallérját és mintha magában megdicsérte volna magát elismerően bólintott egyet. Bennem pedig felment teljesen a pumpa és csak úgy a rendőrnek rontottam.

A most megigazított ingjét két kezembe fogtam és teljes erőből a falnak nyomtam. Ahhoz képest, hogy pár centivel magasabb és sokkal szélesebb elég könnyen fel lehetett kenni a falra. Kezeim már a dühtől remegett az összes erem kidagadt a fogaimat összeszorítottam és a leggyilkosabb pillantásomat vettem elő.

- Na, ide figyeljen! - kezdtem el elég hangosan beszélni - Nem jó kedvemből kocsikázás 60 kilométert és kötöttem ki itt. Egy amnéziás lányról van szó, aki eltűnt, úgyhogy ne szórakozzon velünk... - befejezni nem tudtam, mert körülbelül hat kéz ragadott meg és szedett le a pasasról.

Liam gyilkoló pillantás küldött felém, míg Harry lefogott és a lányok beszéltek hozzám, hogy nyugodtak le. Továbbra is a férfit bámultam, aki látszólag teljesen bepárázott és még talán segítséget is akart hívni, de az őreink Niall meg Liam lebeszélték róla. Odaakartam még egyszer menni csak le lettem fogva és a lányok sem engedték. Most is egy jó adag fejmosást kapok, hogy mégis mit képzeltem nem vagyok normális és stb.

- Elengednél? - mordultam rá Harry-re, aki ennek hatására le is vette a kezét rólam. - Köszönöm.

- Tényleg ne haragudjon, csak hát a barátom nem tudja kontrollálni magát mostanában. - magyarázkodik Liam még mindig a rendőrnek. Csoda hogy nem tartóztat le.

- Igen az ön barátja nem normális pszichológushoz kéne járnia. - fakad ki a férfi felháborodottan. Szívesen neki mennék, még egyszer csak tiszteletben tartom azt, hogy egy rendőrségen vagyunk, és itt emberek mászkálnak. Meg szerintem az előbbi jelenet bőven elég volt mindenkinek.

- Hogy mondja? - bújok, élő Paddy háta mögül felhúzott szemöldökkel. Az oké hogy néha ismétlem, néha kijövök a sodromból és akkor kezelhetetlen vagyok, de attól még nem vagyok bolond. 

Az emberek 90 %-a nem tudja kezelni a kirohanásait had ne én legyek a kivételek között. Eléggé zaklatott vagyok amúgy is és Nathie eltűnése csak rátett még egy lapáttal. Ha most nem jelentjük be hogy eltűnt, akkor mikor? Nem várhatunk a végtelenségig, hogy talán egyszer egy napon majd felbukkan. Az is lehet, hogy már most elkéstünk és ki tudja mi történt vele.

- S-semmi - köszörülte meg a torkát - Milyen eltűnést akarnak bejelenteni? - ült vissza a székébe. Elismerően bólintottam és egy széles mosoly húzódott ajkaimra. Ezt már szeretem. A többiek tátott szájjal nézték, ahogy a férfi papírokat szed elő, hogy feljegyezhesse az információkat.

- Egy amnéziás lányt, akit elraboltak. - lépek az asztal elé a srácokkal a nyomomba.

- Ki? - húzza fel fél szemöldökét a rendőr vagyis Ben.

- Azt szeretnénk mi is megtudni. - szólal meg Liam helyettem.

- Akkor ez most egy eltűnés végy egy elrablás?

- Nem mindegy magának csak be szeretnénk jelenteni. - mordulok rá kissé idegesen. Lehet, hogy kéne azt is tudniuk csak hát mi sem vagyunk benne biztosak.

- Nyugodj le! - lép mögém Lee kezét a vállamra helyezve. Mély levegőt veszek és próbálok a lány szavaira hallgatni. Most kéne normálisan viselkednem, hogy valamire jussunk Nathie-val kapcsolatban.

- Az eltűnt neve? - sóhajt fel Ben.

- Nathalie Hayley Peterson. - a lányok vették át helyettünk a beszédet és az összes információt, amit tudták elmondtak Nathie-ról. Én csak hallgattam ott némán, hogy mennyi mindent tudnak róla ellenben velem. Három hete lakott nálam és semmit sem tudtam meg róla azalatt az idő alatt. Tényleg ennyire borzalmas lennék? Ennyire szívtelen ember, aki még a másikról sem tud semmit. Lehetetlen.

Leigh kicsit megszorítja a vállamat ezzel jelezve, hogy végeztek a bejelentéssel. Szomorú mosollyal az arcomon fordultam felé és egy hirtelen mozdulattal megöleltem. Ő is meglepődött a hirtelen keletkezett tettemtől, de némi fázis késéssel visszaölelt.

- Minden az én hibám. - motyogtam a hajába. Most tényleg minden érzelem rám tört és Leigh vállán adtam ki mindent. - Egy akkora seggfej vagyok! - szidtam magam amennyire csak tudtam.  Nathie eltűnt, állandóan iszok,  veszekszek a srácokkal, hanyagolom a családom, nem törődök a rajongókkal, csak magammal foglalkozok. Tényleg ez lennék? Abból a vidám vicces hülyéskedős srácból lett egy szétesett alkoholista dög. Jól állunk.

- Fejezd be! Minden rendbe fog jönni csak idő kell. - szorított az ölelésén Lee. Hangja halk volt és nyugodt - vagy csak miattam próbált az lenni. Éreztem rajta, hogy megértett tudja, hogy mi bánt engem. Megsajnált.

- Három hónapja vagyok ilyen. Mennyi kell még? - hangom teljesen elhalt szinte megnémultam. A szakadék szélén állok és csak pár milliméter válasz el attól, hogy leessek. Ez kell nekem?

- Nem kell sok Louis. Hidd el hamarosan minden rendben lesz. - két keze közé fogta arcomat hüvelykujjával végigsimított arccsontomon egy biztató mosolyt küldve. Szemeiben könnyek voltak, de próbált erős maradni a helyzet kedvéért. Letöröltem egy kósza könnycseppet arcáról majd egy puszit nyomtam rá. Kicsit felnevetett a tettem miatt majd még egyszer megölelt. 

Ahogy kiléptünk az épületből egy nem várt meglepetés várt. Több száz újságíró és riporter várt minket. A vakuk csak úgy irritálták a szemeimet, ahogy az állandó bekiabálások és a lökdösések is idegesítettek. Különböző kérdésekkel bombáztak minket, amit próbáltunk a fülünk mellett elhagyni. Legjobban már megint engem faggattak, amin meg sem lepődök.

-  Kérem, avassanak be minket. Miért jártak a rendőrségen? Louis-val történt valami? Milyen bajba keveredett a banda? - zúdították a kérdéseket több százan. - Eleanor az oka hogy ide keveredett? - ezt az egyet nem akartam hallani. Számítottam rá hogy én leszek a középpont, hogy ide jöttünk, de hogy már megint visszatérnek a múlthoz abból már elegem van. Nem könnyítik a dolgom, hogy minden fellépésen, interjún felhozzák Eleanor-t. Három hónap után is még mindig ezen a témán rágódnak, mert nem tudják az igazságot a hirtelen vége szakadt kapcsolatunknak.

Igyekszem a további ilyen kérdéseket elengedni a fülem mellett és csak előre haladni, de az egyre jobban gyűlő tömeg miatt ez lehetetlen. Több száz riporter kerül elő a helyszínen és csak három őr áll a védelmünkre. Szorosan fogom magam mellett Leigh-t aki Jade kezét szorongatja, ahogy előre próbálunk jutni egészen az autóig. Sikerült.

Mindenki igyekezett az általa kiválasztott autóba beszállni és egyszerre rátenni a zárat. A riporterek még a kocsit is megszállták és tovább is a kérdéseiket teszik fel. Lassan fújom ki a levegőt és bennem levő összes gondolatot próbálom rendbe rakni. Hogy a fenében tudták meg ezek a vérszívók, hogy a rendőrségen vagyunk? Álruhában léptünk be a helyiségben és még őrök is kísértek. Nem értem.

- Rendben vagy? - hajol előre Danielle. Bólintok egyet, hogy lássa, reagálok még a külvilággal. Szemem előtt még mindig az újságírók jelennek meg az idegölő kérdéseikkel. Eleanor, Eleanor, Eleanor.. Még mindig Ő.

- Hát persze.

***

Kicsöng... Egy... Kettő... Három. Felvette.

Hallom a sok zajt a vonal túlsó végéről. Valaki sugdolózni amiből egyre nagyobb hangzavar lesz és a végén Anya némítja el őket.

Megint elkövettem azt a hibát, hogy napokig nem kerestem őket az üzenetekre nem válaszoltam a hívásokat is figyelmen kívül hagytam. Ezt az egyet nem érdemli meg a családom; hogy elhanyagolom őket. Mindig is segíteni próbálták nekem, de valahogy sosem voltam kíváncsi a véleményükre. Szép ember vagyok, hogy még a saját családommal is így viselkedek. Nem ezt érdemlik.

- Sziasztok.  - szólalok meg én elsőnek. Hátradőlök a kanapén és a falat kezdem kémlelni. - Mi van veletek?

-  Ez mi is kérdezhetnénk - meglepetésemre először nem Anya hanem Lottie akadt ki - Megint napokra tűntél el. Meddig akarod még ezt csinálni Tommo? -  nem kellett neki sok, hogy sírjon. Nem akartam ezt. Tudtam, hogy Lottie nagyon érzékeny is tud lenni, főleg ha a családjáról van szó. Máz elmúlt hónapokban is mindig ő próbált hozzám közeledni, hogy segíteni tudjon. Egy idő után már bűntudatom lett miatta és már nem is keresett. Valahogy sejtette, ha ő abba hagyja majd az állandó érdeklődést, akkor majd én fogom keresni. Nem tévedett. Utána én is felhívtam és beszélgettünk. De aztán jött ez.

- Sajnálom. - valahogy mindig ide jutok ki, hogy bocsánatot kell kérnem mindenkitől. Az elején még oké volt, de most már kezd mindenkinek elege lenni belőle. Még nekem is.

- Kisfiam tudod ezt már te is, hogy ez nem mentség. - sóhaj fel Anya. Valójában már nem tudok mit mondani annyi kifogás után, amit már kitaláltak itt most nem fog menni. - Mi történt?

- Anya egy akkora barom vagyok. - lehunyom a szememet és várom a reakciót. Tudom, hogy ebből egy Anya- Fia beszélgetés lesz most.

- Gyerekek menjetek most egy picit, had beszéljek a bátyátokkal. – kérte meg Anya a testvéreimet. Egy kis mérgelődést hallottam mindenkitől, de azért engedelmeskedtek. – Mit történt, Kisfiam?

- Tudod meséltem neked Nathie-ről, az amnéziás lányról, aki nálam lakik. – kezdtem bele a mesébe. Halk hümmögést hallottam miszerint tudja, kiről van szó. – Eltűnt.

- Mit csináltál Louis? – habár nincs itt mellettem még így is láttam, ahogy megforgatja a szemeit és hevesen rázva a fejét lehajtja. Szinte már előre látta, hogy én miattam tűnt el a lány. Hát nem tévedett.

- Egy kis konfliktus keletkezett közöttünk és.. – próbáltam erőt venni magamon, hogy egy épséges mondatot is ki tudjak nyögni anyámnak, de nem megy valami sikeresen. Nem tudom, milyen reakcióra számítsak tőle. – hát Nathie kifutott a házból. – annyira úgy hangzik, mintha ezt az egészet szegény lányra akarnám fogni. Pedig nem.

- Most mond el, hogy miért futott el. Mi volt az oka? Mert csak úgy nem futnak el a lányok. – okosít ki és várja a folytatást.

- Nem tudom. Pontosan nem emlékszem. De azt hiszem azt mondtam neki, hogy soha nem jönnek vissza az emlékei. Ezek után pedig elmondta, hogy mennyire utál, sőt gyűlöl, majd sírva kifutott a házból.

- Mi az, hogy nem emlékszel? Louis nem lehetsz ilyen buta, hogy..

- Anya.. ittam. – vágtam a szavába. Nem fog neki tetszeni ez a magyarázat, mert ő megmondta nekem múlt hónapban, hogy nem szeretne engem részegen látni sem azt hallani, hogy valamilyen féle alkoholt fogyasztottam. Igaz azóta már vagy százszor megszegtem az ígéretet ez miatt sem merek a szemébe nézni.

Nem válaszolt. Most próbálja feldolgozni a kapott információt. Sejtettem, hogy semmiféle reakciót nem fogok kapni efelől, de azért csak történik majd valami.

- Sajnálom. - és már megint itt tartunk. – Csak a lányok az nap vásárolni mentek és mi a fiúkkal meg itthon maradtunk. ÉS hát elkezdtünk szórakozni, és így már sejtheted a többit. – nem akartam neki az egészet elmesélni, mert akkor bele kellett volna vennem a Harry-vel való veszekedésemet is, annak meg végképpen nem örült volna. Így hát hagytam.

- Jól van, én már egyszer elmondtam többet nem fogom. – érzem a hangján a csalódottságot. Megbántottam pedig nem akartam. Valamilyen irányba változnom kell, és az legyen pozitív ne negatív. –  És ne félj, csak előkerül.

- Három napja tűnt el. – mondom elhaló hangon. – Azóta jártunk a rendőrségen tettünk eltűnési bejelentést. Minden napa körbejárjuk, a környéket hátha találunk valami nyomot, de semmi. Anya, tényleg ennyire borzalmas lennék? – tettem fel azt a kérdést, ami már napok óta nyomja a szívem.

- Dehogy Kisfiam. Ne mondj ilyeneket. Lehet, hogy ezt most megbántad és mindent meg akarsz tenni a lány megtalálásának érdekébe, de aggódnod nem kell. Biztos elő fog kerülni. Ha ma nem lehet, hogy holnap vagy a jövő héten. Elő fog kerülni. – teljes nyugodtsággal beszél olyan biztos magában, hogy minden rendben lesz Nathie-val kapcsolatban. Én miért nem lehetek ilyen? - Te pedig vagy olyan méltó ember hogy majd bocsánatot kérsz a lánytól és mindent meg fogtok beszélni. Rendben?

- De hogy ha elrabolták? És mi van, ha az a személy egy pszichopata állat?

- Elrabolták? – hupsz. Ezt az információt elfelejtettem mondani.

- Igen. Az eddigi nyomok azt mutatják, hogy valaki elrabolta. Csak még megközelítést sem tudunk mondani, hogy ki volt az, mert ugye Nathie sem ismer senkit így nem tudott nekünk mesélni a múltbéli barátairól. – masszírozni kezdem a homlokom. Egyre kellemetlenebbül érzem magam a téma kapcsán. A végén még reménytelennek fogom látni az egészet. Maradj erős Louis.

- Még jó hogy ezt is említed. – emeli meg egy kicsit a hangját. – Ez esetben pedig egy kicsit sietni kell. Ki tudja is mi történhet vele. Nem jó ez így hogy amnéziásan elrabolták, nem mindig sül ki jó belőle. – nem volt valami biztató, mert így csak egyre rosszabbul érzem magam. Csak ne legyen semmi baja.

- Igyekszünk Anya, de nem megyünk semmire. Olyan nehéz így ez az egész. – sóhajtok fel.

- Elhiszem. De ne add fel, erős vagy te Louis. Mindig van egy kis remény, ami ad egy löketet az egész történetnek és majd meglátod, hogy minden jóra fordul. – hallom, ahogy mosolyog. Több mindenre próbált ezzel az egy mondatával célozni és itt az a kis remény szikrája a szemem előtt, ami majd segít rendbe hozni a jövőt. De bár egy kicsit gyorsítani tudnám az egészet, mert ez így annyira idegölő.

- Erős maradok. Köszönöm, Anya. Annyira örülök, hogy vagy nekem. – nem tudtam visszatartani. Éreztem, ahogy az első könnycsepp lefolyik arcomon. Köszönöm Anya, hogy vagy nekem.

- Nincs mit Kisfiam. Ez az anyák dolga. – nevet fel egy kicsit. Jó volt ezt is hallani újra.

- Szeretlek. – tiszta szívből mondtam neki s akár még milliószor elismételtem volna, hogy tudja, igazat mondok neki.
- Én is Louis. – szipogott. Hitt nekem. Tudja, hogy számomra ő a legfontosabb személy a világon. És ez sosem fog megváltozni.