Epilógus

Louis William Tomlinson

* 10 év múlva *

Ha valaki évekkel ezelőtt, azzal a mondattal jött oda volna hozzám, hogy majd boldog házasságban fogok élni gyerekekkel valószínűleg kinevettem volna őt. Tíz évvel ezelőtt, még azt sem tudtam, hogy hol vagyok a világban és mégis mit csinálok. Nem tudtam, hogy mi tevő is legyek annyi csalódás és veszteség után. Akkor nem tudtam, de azt hiszem mára már rájöttem. Lett négy gyönyörű gyermekem, akiket a világon a legjobban szeretek és óvok. Van egy gyönyörű feleségem, aki boldoggá teszi mellettük a mindennapjaimat és szeret úgy, ahogy vagyok.

Harmincöt évesen az életem teljesen egyenesbe jött. Saját lemezkiadó cégem van, ami csak úgy szárnyal az elmúlt években. London külvárosába költöztünk egy kis kertes családi házba. A helyi középiskolában, pedig, néha drámaoktató tanárként besegítek.
Nathalie lett a cégemnél a személyi asszisztensem, mellette még egy óvodában dada, mindezek mellett főállású anyuka és a feleségem. Miután visszakaptam tíz évvel ezelőtt, tudtam, hogy soha többet nem akarom elveszíteni, így nem túl elhamarkodva, de abban az évben meg is kértem a kezét, ő pedig egyből igent mondott. Az esküvőt csak a gyermekeink születése után tartottuk meg, kis baráti, családi körben pont úgy, ahogy elterveztük.
Habár az emlékei nem tértek vissza, csak néhány bevillanó képei vannak a múltjából mindig azt mondja, hogy boldog. El is hiszem, mert látszik rajta. Néha azért bennem van a kétely, hogy jobb lenne, ha több emlékkel rendelkezne, amit el tudna mondani a gyerekeknek. Egyszer azt mondta nekem, hogy még így is tökéletes élete van. Tudja, hogy van családja, vannak barátai és itt vagyok neki én és az újdonsült kis családunk, akik szeretik és ez neki pontosan elég. Azt is mondta, hogy a sors akarta így az életét, hogy ilyen helyzetben találkozzunk, mert, hogy a Jack korszaka maga lehetett a pokol és talán, így jobb is, hogy elfelejthette és kaphatott helyette más csodás ezer új gyönyörű emléket. Ez számomra is elegendő volt.
Gyerekek.
Tíz éves - lassan tizenegy -, a mi egy szem fiúnk. Thomas Daniel Tomlinson. Sokat vitatkoztunk a név kapcsán, de azt megbeszéltük, hogy mindenképpen a szülők nevét kapják meg. Csak az én részemről volt a probléma apák terén, de végül megegyeztünk. Az egyetlen fiam meghozta a végleges boldogságot az életünkben. Sötétbarna hajával, zöld szemével vitte az anyja génjeit, de az arcformáját és a belső tulajdonságait tőlem örökölte. Zeneiparban megvan a tehetsége már ennyi idősen is. Zongorázni tanul mellette pedig a gitározás is a listán van. Egyszer Nathie-val belementünk, amikor még hárman voltunk egy családi címlap-fotózásba. Azóta havonta jönnek az értesítők, hogy had álljon modellt itt meg ott. Szóval nem kétséges, hogy a későbbiekben ebbe is belefog. Ugyanígy vagyok az első lányommal.
Johannah Elizabeth Tomlinson. De mindenkinek csak Jo, ahogy ő mondaná. Még csak nyolc éves, de az esze már a helyén van. Ő lesz az egyetlen gyermekem, aki megmarad hétköznapinak szerintem. Érdekli a tanulás, maga az élet, a világhírnév pedig egyáltalán nem. Egyszer vett ő is részt egy fotózáson, de nem tetszett neki, idézem; "Ez az egész nem nekem való!". Tisztára az anyjára emlékeztet, mondjuk tökéletesen rá is hasonlít. Reménykedem, hogy ez így is marad nagy koráig.
A harmadik gyöngyszemem és titokban a kedvencem, a mai nap szülinaposa - hetedik -, a kis Mia Tomlinson. A kék szemei csak úgy ragyognak a világosbarna haja közül. Kis pisze orra van és a mosolyosa nagyon emlékeztet anyára, talán ezért is lett a kedvencem. Ja, és büszkén kijelentem, hogy lesz egy focista lányom! Persze, büszke vagyok a többi gyerekemre is. Csak nagyon megörültem, hogy a gyerekem a sport irányába érdeklődik, mellesleg lány létére. A családomban sosem volt egy lány sportoló, szóval ő még több boldogságot hozott a szívemben. Nathie aggódik egy kicsit, hogy mennyi sérülése lesz a későbbiekben, de nem ellenkezik. Biztos látta mennyire megörültem, amikor a focit választotta. A fiam is focizik, de csak hobbiként tartja fenn, Mia pedig rendszeressé teszi. Legalább lesz kivel játszanom még ötven évesen is.
Az utolsó pedig az újdonsült ovis, Sarah Tomlinson. Megnéztük a kis kori képeimet és Sarah egy az egyben rám hasonlít külsőleg, csak lányban. Már csak belsőleg imádkozom, hogy azt Nathalie-tól örökölje. Balettra jár, szóval remélem, hogy egy táncoslábú kisördög lesz a későbbiekben.
Így ennyi is lett volna a családom. Az én szerelmeim, büszkeségei, szemem fényei, boldogságaim, egy szóval az életeim így együtt.
- Hát nem csodásak? - ölel át oldalról Nathie. Mint említettem, Mia születésnapját ünnepeljük, nagy baráti körben - vagyis a testvéreim, Nathie apja és húga, meg persze a három egykori bandatársam a családjukkal. Mindenki rögzíti a pillanatot, amikor a hét gyertya elfújására kerül sor, testvérei segítségével.
- Gyönyörűek - csókolom meg gyorsan. - Na, angyalom! Kívántál valamit? - szólok oda Miának.
- Egy focilabdát - kiáltja hangosan. Mindenki felnevetett, majd a gyerekek megrohamozták az ajándéktáskákat egy-egy felnőttet magával rántva.
- Kétségtelen, hogy ő a te lányod - nevet még mindig a feleségem. Odahajolok és újból megcsókolom.
- Ők a mi csodálatos gyermekeink! - mondom, majd magam után húzva mi is csatlakozunk a többiekhez.
Mindenki nevetett és boldog volt.
Én pedig ezt a pillanatot akartam megjegyezni az emlékezetemben.
Örökre.

25. rész

Nathalie Hayley Peterson

Louis Tomlinson, 2017 nyarán szakított velem. Majdnem három év járás után. Indoktalanul vezette magát erre a cselekedetre, és csak hetek múltán kaptam rá magyarázatot. Elsőre megszeppentem, utána némi sokk következett be nálam, aztán jött a sírás és egy hatalmas pofon csattant, Louis jobb arcfelén. Ő nem lepődött meg, gondolom számított erre a reakciómra és csak némán bólintott rá.
- Sajnálom - mondta. A lehető legerősebben mellbe taszítottam. Az arcomat nem takartam el, hagytam, hogy nézze végig a könnyáztatta arcomat, azt, hogy ekkora csalódást okozott nekem ennyi idő után.
Ez nem ő volt.
Tudtam, hogy Jay halála is közre játszott a dolgokban, ettől is volt, Louis nagyon furcsa az utóbbi hónapokban. De én tisztességesen kiálltam mellette, mert tudtam, hogy erre van most szüksége. Nem hibáztatom, tudom milyen egy édesanyja elvesztése, vagyis csak sejtenem kéne, én mit éreztem akkor, mikor az én anyukám halt meg. De ez most más.
Rendben, hogy Lou nehezen dolgozza fel a megrázó eseményeket, ezt még meg is értem. De, hogy miért kellett ennek az egésznek hűtlenséghez vezetni, azt nem értettem az elején.
Ahogy mesélte tovább a történetet, minden kis részletbe betekintést engedett és közben újabb meg újabb darabra törte a szívem.

Azok az átkozott virágcsokrok! Már akkor rá kellett volna jönnöm, mikor az elsőt megkaptam tőle két és fél éve. Azután még ötször kaptam tőle! Vagyis összesen hatszor tette meg! Ebből pedig hármat az elmúlt hónapban. Én pedig erre nem jöttem rá, és sosem tudtam volna meg, ha, Louis a mai napon meg nem látogat és el nem mond mindent.
Azt is mondta, hogy már nem szeret úgy, mint az elején, én pedig itt akartam befejezni a beszélgetést. Elegendő választ kaptam arra, hogy milyen is ő valójában.
- Ekkora csalódást még sosem okoztál nekem, Louis! - mondtam miközben megtörlöm a szemeimet. Még mindig rezzenéstelen arccal figyelt. Hátat fordítottam neki és indultam a kijárat felé, de aztán beugrott valami. - Különben - fordulok meg menet közben -, egyszer csókolóztam Harry-vel.
Nem volt szép húzás tőlem, főleg, hogy nem is voltunk együtt, amikor ez történt, de túlságosan megalázva éreztem magam és nem hagyhattam ennyiben.
Láttam, ahogy Louis arcán átsuhant valami, csak egy pillanatra, utána ugyanúgy csinált, mintha nem érdekelné. Pedig tudtam, hogy dühítette a dolog. Tudtam, hogy még mindig érdeklem. Nem számított, mert hagyta, hogy kisétáljak az életéből és ez volt az utolsó alkalom is, hogy láttam. Vagyis, csak azt hittem.

Három nappal később a világhálót belepte egy videó, amin Louis és Harry összeverekedtek. Tudtam egyből, hogy az én hibám volt. Ha nem mondom el, Louis-nak a csókot, akkor ez nem történt volna meg. De alapjáraton, Lou-nak sem volt semmi joga ehhez a cselekedethez. Nem tartoztunk már egymáshoz, így nem lehetett joga a kiakadáshoz, hogy Harryvel egy bunyót alakítson ki az éjszaka közepén, a főutcán, több tucat ember előtt.
Amikor megláttam vagy százszor néztem végig a videót. Egyszerűen nem voltam képes elhinni a történteket. Szerencse, hogy egy üzlet kamerája vette fel az egészet hang nélkül, mert így nem hallottam miről beszelnek, csak annyit láttam, hogy a szájuk mozog, miközben ütik egymást. Készült pár amatőr felvétel is, de abból sem tudtam kivenni miről is ordítoznak. Magamban pedig jobbnak láttam nem tudni.
A szakításunk már ez előtt egy héttel bejárta a világot, így csak találgatni tudtak, mi is áll ennek a háta mögött. A videó után újból megindultak ezek a pletykák miszerint, én, Harry karjai közt találtam rá az újabb boldogságra. Persze ezek után engem kezdtek hátba támadni és mindezekért felelősnek tartani, hogy tönkretettem a fiúkat. Nem hibáztattam a rajongókat, mert én is saját magamat okoltam.
Nem tudtam mást csinálni, mint az eddigieknél még jobban meghúzni magam a külvilágtól, főleg a médiától. Mivel engem nem találtak elkezdték a hozzám közel álló embereket zaklatni ezzel kapcsolatban. Először apámat vették célba, hiába, mert ő megduplázta az őreinek számát, így alig tudták megközelíteni, csak a kérdéseikkel bombázták őt. Egyszer a húgomat is elcsípték London utcáin, de vele sem nyertek több információt. Liza már többször a képbe került. Főleg, hogy boldog kapcsolatban él, Niallel így többször is beleeshetett a média csapdájába. Sosem válaszolt a kérdésekre, még, ha nehezen is szabadult tőlük, akkor is tartotta a száját, főleg, hogy alig tudott valamit a dolgokról. Ugyanígy járt még, Dani és Liam, Lou-t és Lottie-t is megtalálták és még ki tudja kicsodát. De pont azt a három embert nem, akik valójában tudták a igazat. Vagyis Louis, Harry és én.

Egy kis időre meghúztam magam Lizáéknál és igyekeztem minél előbb rendbe rakni az életemet. Nagy nehezen sikerül elérnem, Harry-t, hogy megbeszélhessem vele a történteket meg bocsánatot kérjek.

Már talán egy hónap is eltelt a verekedés óta, mikor végre eljött, Harry, Niallékhez. Nem volt a legjobb pillanat. Én csak magam elé meredve néztem üveges tekintettel, miközben körülöttem Liza, Niall és Harry beszélt. Már szinte egy órája ültem a kanepén és csak az asztalon elhelyezett tárgy két piros csíkját figyeltem.
- Nats.. - ül le mellém Liza. Megfogta a még mindig remegő kezemet és szorított rajta egyet.
- Ezt nem mondhatjátok el Louis-nak - nézek rajuk végig kicsit megszeppenve némi idegességgel a hangomban.
Terhes vagyok!
Kisbabám születik!
Akinek az apja, Louis Tomlinson!
Öt teszt hever előttem az üvegasztalon mindegyiket ott virít láthatóan a két piros csík. Reménykedtem az elsőnél, hogy csak rossz a teszt, de így már az ötödik után már nem tudtam miben remélni. Egyszerű ténnyel állok szemben, amivel nem tudok mihez kezdeni, így Louis nélkül.
Persze nagyon sokat gondolkodtam a család témán, hogy milyen is lenne. De az elképzeléseim nem ilyenek voltak, amiben most benne vagyok.
Én egy teljes családot képzeltem el Lou-val, ahol közösen neveljük a porontyokat és mérhetetlenül boldogak vagyunk, együtt. De most, nincs se boldogság, se Louis, csak a magány van velem meg ez a dobogó szív a hasamban immár.
- Nats.. - köszörüli meg a torkát Niall. - Erről, Louis-nak joga van tudni. El kell mondanod neki.
- El is fogom - bólintok. - Csak még nem vagyok kész rá. De, kérlek, ti ne mondjátok el neki - magamban meg még hozzá tettem, hogy, mert még én sem fogom. Sokáig kellett várnom a srácok válaszára, vagyis egy kellemetlen bólintást kaptam tőlük egy rendben van jelzéssel.
A továbbiakban nem beszéltünk a "Terhes vagyok!" témáról inkább a jelenre koncentráltunk. Harry-vel végül megbeszéltük a dolgokat és innentől csak felejteni próbáljuk.
Az egyik igazi megpróbáltatás az volt amikor apámmal közöltem, hogy új utód érkezik a családba. Gondolkoztam rajta, hogy inkább el sem mondom neki, de a hasam növekedésére nem tudnék konkrét magyarázatot adni neki. Így amikor elmondtam neki láttam először a szemében egy kis csillanást, hogy örül, hogy végre nagypapa lesz, de aztán jött a dühös oldala. Nagyon haragudott Louis-ra hogy ilyen módon lapátra tett következménykényt pedig terhes is lettem.
Skyler nagyon boldogan fogadna a nagynéni szerepét csak úgy sikongatott örömében meg kijelentette, hogy ő lesz a bébi keresztanyja. Itt már kezdődött a vita, mert ugyanúgy Dani és Liam meg Harry, Liza és Niall is bepályáztak erre a szerepre. Végül megegyeztek velük, hogy mindannyian a keresztszülei lesznek, így magamnak is megspóroltam a sok játékot és ruhát, amit kapni fog a csöppség.
Csak Apa, Skyler, Liza, Niall, Dani, Liam, Harry tudott a babáról. Mindannyian megmondták, hogy Louis-nak is joga van tudni a gyerekéről minél előbb. Lelkemre kötötték, hogyha én nem mondom el akkor majd ők fogják. Könyörögtem nekik a hallgatásért, ez amúgy is az én feladatom lesz. Magamban pedig tudtam, hogy nem fogom neki elmondani, mert nem álltam készen arra, hogy újra lássam. Szóval csak halogattam ameddig csak lehetett.
Terhességem tizennyolcadik hetében apám azzal a kijelentéssel állított be a szobámba, hogy New Yorkba költözünk egy kis időre. Felfogni sem tudtam, hogy ez mit is akar jelenteni. Sky idén kezdte el ott az egyetemet, apám pedig ügyvédként egy remek ügyet kapott, amit eszében sem volt lemondani. Engem pedig nem akart egyedül, várandósan Londonban hagyni. Örültem is ennek az ideiglenes költözésnek, akartam ezt a szabadságot, de legbelül maradtam volna Lizával és Danival. Mivel apám mondtam hogy tényleg egy pár hónap lesz így nem ellenkeztem, hanem szépen csomagolni kezdtem.
Utazás előtt egy nappal elhatároztam magam, hogy Doncasterbe megyek meglátogatni Tomlinson tagokat. Jay halála óta alig jártam itt és a Louisval való szakításom során teljesen megszűnt a kapcsolatom velük.
Egyedül Daninak mondtam el, hogy el szeretnék ide jönni, ő pedig kedvesen felajánlotta a társaságát, amit örömmel fogadtam. Kiderítettem hogy Louis Los Angelesben tartózkodott így esélytelen hogy összefussak vele.
Az ajtó előtt állva már kissé görcsösen tördeltem az ujjaimat a váratlan betoppanásom miatt. Nem tudom milyen reakcióval fogadhatnak ilyen hosszú idő után.
Fizzy nyitott ajtót tágra nyílt szemmel nézett rám a hasamra majd Danira aztán a hasamra és ezt még párszor eljátszotta.
- Terhes vagy - jelentette ki megszeppenve.
- Meglepetés! - mondom kicsit zavartan.
- Louis nem tudja - folytatja tovább a gondolat menetét.
- Nem.
- Nem akarod neki elmondani.
- Valahogy úgy - préselem össze kínosan a számat.
- Gyertek be - tárja ki nekünk az ajtót. Fél éve nem láttam Fizzyt és rengeteget változott, sokkal komolyabb lett ez idő alatt.
A házban ott volt mindenki hasonló reakciót váltottam ki belőlük, mint Fizzyből. Meglepődtek egyben pedig örültek is, hogy látnál. Elmondták, hogy mennyire sajnálják a szakítást, meséltek Louis-ról, hogy mi van vele, hogyan viseli a nélkülem töltött időt. Beszéltek Jayről is egy kicsit, milyen nélküle az élet. Végül pedig rengeteget kérdezgettek a babáról.
- Nats - fordult felém Daisy -, ha kislány lesz megkapja Anyu nevét?
- Daisy - horkant fel mindenki.
- Drágám ilyet nem kérhetsz - szól oda kedvesen Dan. Láttam a szemében, hogy azért nagyon rosszul esik neki, hogy Jayről kell beszélni.
- Semmi gond. Gondoltam rá és mindenképp megkapná Jay nevét, persze, ha ez nem lenne gond senkinek - nézek körbe.
- Szuper lenne - törli meg a szemét Lottie.
- Délelőtt voltam ultrahangon - terelem el egyből a szót. - A doki már meg tudta mondani mi a baba neme. Én nem akarom tudni, szeretném, ha meglepetés lenne számomra. De elhoztam a borítékot és benne van a válasz. Ezt itt hagyom nektek és ti tudhatjátok meg először - nyújtom át a borítékot az egyik ikerlánynak.

New York. Nem gondoltam, hogy én valaha is itt fogok kikötni. De tetszett. Két és fél hónapot töltöttem ott és igyekeztem a lehető legjobban egyenesbe hozni az életem. Imádtam New York-ban lenni, de a szívem nagyon húzott vissza Londonba. A lányokkal napi szinten tartottam a kapcsolatot, még a Tomlinson testvérekkel is. Állandóan csak a növekvő hasamról akartak képet látni, meg az ultrahang felvételről. Persze teljesítettem a kérésüket, így a galériámban már több száz kép van rólam különböző pozícióban. Mintha az elmúlt 3 év kép készítését akartam volna bepótolni ezekben a hónapokban. A ruhatáram állandó felújításra szorult. Törpe létemre a hasam gyorsan növekedett, ahogy vele együtt a kilók is csak úgy repültek fel rám. Napjaim unalmas perceiben csak duzzogok, amikor nézem magam a tükörben és elborzadok, hogy lassan már egy dagi hóembernek is elmehetnék, annyira kerekedek mindenhol. A hormonjaim meg nem nagyon a barátaim, hiába akarok velük kompromisszumot kötni. Kész érzelmi hullámvasút a terhességem.

Louis-val pedig még mindig nem beszéltem. A lányoknak már vagy százszor megígértem hogy innen kintről felhívom, mert még a számát is elkértem, de valahogy az ujjam nem akart a hívás gombra menni. Számtalanszor nekiálltam sms-ben bepötyögni azt a mondatot, de sosem éreztem helyesnek. Így hagytam az egészet és úgy voltam vele hogy majd az utolsó pillanatban megtudja. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá és meg voltak azok a gyenge pillanataim, amikor úgy voltam vele, hogy most kitálalok neki mindent. Mint mondtam, tényleg csak egy pillanat volt az egész, mert sosem tettem meg. Híreket nem néztem továbbra is kerültem a világhálót, a testvéreitől sem mertem kérdezni, hogy mi van vele, így a fejemben alakítottam ki különböző történeteket, amik cseppet sem segítettek a lelki állapotomon.

A húgommal igyekeztem sok időt tölteni, mert ő nem jött velünk vissza az egyetem miatt. Amikor volt közös szabadidőnk mindig elmentünk vásárolni, beültünk kajálni, elkísért baba-mama tornára vagy csak otthon tartottunk csajos napot.
A harmincharmadik hetemben apám megnyerte a pert és, ezután már jöhettünk is vissza Londonba, mert pár hét és világra jön a babám.
A londoni repülőtéren kifelé sétálva, a titkom már nem maradt titok a világ előtt. Az utóbbi fél évben jól meghúztam magam így a paparazzók egy képet sem tudtak rólam csinálni idáig. A repülőtér csak úgy hemzsegett a riporterektől, a fényképezőgépek csak úgy kattogtak, a kérdéseiket csak úgy dobálták felénk. A terhességem nyílt titok lett millió képpel és videóval.
Így történt meg az, hogy két nappal később Niall házában Louis valós személyével kellett szemközt néznem és színt vallanom mindenről.

Még ennyi idő után sem készültem fel arra, hogy újra látnom kell őt. Nagyon sokat változott; a haja hosszabb lett és szanaszét állt, arca beesett, állának vonala kirajzolódott, szeme alatt hatalmas sötét karika hevert és még fogyott is. Szinte már sokkolt a látványa. Láttam, hogy mozgott a szája, de felfogni már nem tudtam mit is kérdezett.
- ..., ahogy ti is bármikor szólhattatok volna! Tudtommal én vagyok a gyerek apja vagy tévedek? - sokkolva néztem rá, hogy ez a mondatot egyáltalán kiejtette a száján.
- Képzeld, a tied! - mordul fel Liza. - Nats nem egy undorító féreg, aki képes lett volna téged megcsalni, veled ellentétben!
Louis teljes testével összerezzent.
- Ne haragudj! - néz rám Lou és tesz egy tétova lépést felém, én pedig ugyanezt megteszem hátrafelé.
- Menj el, Louis! - szinte suttogva, könyörgően kérem ezt tőle. - Kérlek! - a hasamra simítom a kezem, ahol érzem, hogy éppen rúg a baba. Már lassan a sírás kerülget.
- Nagyon sajnálok mindent! - nyelt egy nagyot. Ő sem volt jobb helyzetben, mint én. - De kérlek, ne hagyj ki ebből a jövőből - mutat a hasamra. - Ha már nem is leszünk együtt a gyerekünk életébe engedj be! Kérlek..- ha jól megfigyeltem pontosan egyszerre hullott le mindkettőnk szeméből az első könnycsepp. Nem bírtam tovább látni. Odaakartam rohanni hozzá megölelni beszippantani az illatát megcsókolni, mindent akartam. Sosem tudtam haragudni rá! Már aznap megbocsájtottam neki amikor kiderült minden, csak a fájdalmat nem tudom kezelni, amit maga után hagyott. Szerettem őt! Még most is átkozottul szeretem minden feltétel nélkül! De ahelyett, hogy ezt elmondtam volna neki, inkább felrohantam az emeletre és hangos zokogásban törtem ki. Így telt a hosszú idő utáni újra találkozásom Louis-val.
Két héttel később egyedül voltam a házban, amikor a gyermekem úgy döntött, hogy világra szeretne jönni. Senki sem volt a közelembe akinek szólni tudtam volna. Apa New Yorkban volt, Liza és Niall ellátogattam Mullingarbe, Dani meg Liam is valahol Londonon kívül volt. Teljesen kétségbe voltam esve.
- Ne, ne! Kérlek, babám! Még másfél hétig benn kellett volna lenned! - motyogom magamban az újabb fájás következtében. Az idő sem kedvezett nekem. Tél lévén vihar tombolt az egész városban és meg éppen szülni készülök az éjszaka közepén. Utolsó esélyként, Louis maradt, ha ő itt van biztos segít bevinni a kórházba. Tétováztam egy kicsit a hívás gomb felett, de egy újabb fájás jött, így egyből rányomtam. 

Hosszú percek csöngése után végül felvette.
- Igen? - szól bele rekedtesen.
- Louis.. - visszatartottam a levegőmet.
- Nathie? - szólalt fel hangosabban.
- Louis.. Szülni fogok - mély levegőt vettem, mert jött egy újabb rúgás. - El tudnál vinni..
- Persze - vág egyből a szavamba. - Tíz perc! Bírd ki addig, Kicsim! - ezzel kinyomta.
Az a tíz perc csigalassúsággal telt. Igyekeztem egy két cuccot bepakolni magamnak, az ajtót nyitva hagyni Louis-nak. A fájások már három percenként jöttek, amikor Lou minden szó nélkül berontott, Niall lakására.
- Gyere! - fog meg gyorsan. - Itt vagyok!

A világon nem is örültem másnak jobban, hogy most ő van itt mellettem és kísér el a szülésre.

Most pedig itt vagyunk, három órával később szülés után. Már egy kórteremben vagyok, Louis pedig mellettem ül.
- Nathie.. - már vagy percek óta akar valamit mondani látom az arcán, de eddig nem tette meg.
- Nem haragszom semmiért - szólok közbe. - Nem tudok rád haragudni, ahhoz túlságosan szeretlek - mondom ki.
A szeme felcsillant és óvatosan a kezemért nyúlt.
- Ígérem mindent rendbe fogok hozni!