2017. február 24., péntek

21. rész

Louis William Tomlinson 

Mosolyogva fújom ki a füstöt az ajkaim közül, amint meglátom frappáns válaszát az üzenetemre. Újra a számhoz emelem a kezemben tartott cigit közben az övénél is frappánsabb választ kiagyalva. A szervezetemből elszálló káros anyag után egyből elkezdem beütni a kiagyalt szöveget. Ha erre tud valamit írni térdre borulok előtte. Kér perc után már tudom, hogy nyert ügyem van. 
- Minek örülsz ennyire, haver? - pattan le mellém a betonra, Harry.
- Nyertem - rázom meg a telefonomat. Egyből tudja miről van szó és csak röhögve megrázza a fejét.
- Ti ketten borzalmasak vagytok.
Harry már harmadszorra is részese lehetett a Nathie-val folytatott üzenet párbajunkon. Az veszít, aki nem tud magasabb labdát felcsapni egy szöveggel, ami a másik kárára szól. Most is én nyertem. Nem kaptam választ így egy újabb strigula az én nevemhez kerül. Körülbelül három hete játsszuk ezt, amikor megleptem Nathalie-t egy telefonnal. Persze leordította a fejem, mert mertem rá egy fillért is költeni, de nagy nehezen - két nap után - megbékélt és elfogadta. Azóta mindig, mikor nem vagyunk egy helyiségben küldjük egymásnak a hülyébbnél hülyébb vagy esetleg perverzebbnél perverzebb üzeneteket. 
- De legalább megvagyunk - nézek rá. Egy utolsó slukkot szívva a cigimből a földre dobra eltaposom. A telefonom rezegni kezd, egy üzenet Nathie-tól; Nyertél, Tomlinson! 5:4 a javadra. Még nincs vége!
- Hidd el, haver, ha ti öt percnél tovább vagytok egy helyiségben az vagy balhészagú vagy kórhatáros.
Harry hülye, ezt már négy éve tudom. 
Semmi sem történ köztem és Nathie közt az elmúlt egy hónapban. Liam buliján kibékültünk, aminek a többiek talán még jobban is örültek, mint mi magunk. Tökéletesen megvagyunk egymást mellett, elszórakozunk, hülyülünk meg minden más amit ilyenkor a párok szoktak csinálni. 
Egy pár.
Sosem mondtuk ki nyíltan, hogy mi is van köztünk pontosan. Egyikünk sem hozta fel a témát egyszer sem. Szerintem próbáljuk kerülni ezt a "Mi van köztünk?" dolgot. Én bele sem gondoltam, hogy egy újabb kapcsolatba kell bonyolódnom. Elrendeltem magamban, hogy ez egy barátság extrákkal szituáció. A szívem mélyen meg tiltakozom, mert tudom, ez nem az.
Néha csókolózunk és ennyi. A néha alatt pedig azt értem, hogy sokszor. Sőt mindig. Valahogy késztetésnek érzem, hogy amikor a közelemben van meg kell csókolnom. Vagyis a nap minden percében ezt érzem. Most is.
 A veszekedések sem elmaradhatatlanok. Két naponta van valami semmit sem érő civakodásunk. Néha már számba sem veszem őket. Nem bonyolítok nagy dolgot a vitáinknak gyorsan lezárom őket egy csókkal és kész. Utána már Nathalie sem foglalkozik vele. Egyszerűen boldoggá tesz.
- Nem vagy normális - reagálok Harry mondatára kicsit későn.
- Harry, Louis 1:0 - jelenti be. 
Felröhögtem. A saját játékunkkal szórakozik velem.
- Megőrjít - fogom meg a fejem. Késztetést érzek, hogy írjak még neki valamit, de tudom, hogy most ő fog lépni valamit.
- A Peterson lányok már csak ilyenek.
Harry sem adta fel azt a tervét, hogy megpuhítja Nathie húgát, Skylert. A kis csaj egy egész kőfalat emelt maga köré Harry ellen. Persze a barátom ilyenkor nem lát akadályt és már lassan a zaklatója lesz a Skyler-nek. 
- Hogy haladsz? - kérdeztem meg, mert hallottam hogy az utolsó próbálkozása befuccsolt. 
- Egy hónap még és az enyém lesz - jelenti ki boldogan.
- Nathalie kinyír, mert rámászol a húgára - emlékeztetem újra. Két hete kért tanácsot Nathie-tól, hogy hogyan szerezhetné meg. Mondanom sem kell a lány kiakadt, mert egy olyan srác, mint Harry le akar csapni a tesójára. Valahogy megértem. Én két kezemmel ölném meg bármelyik srácot a bandából amelyik még flörtölni is merne bármelyik húgommal.
- Te majd megmentesz - paskolja meg a vállam.
- Mert engem nem ölne meg, ha megtudja hogy segítettem? - háborodok fel.
Az egyik próbálkozásnál, igen, segítetten neki egy kicsit, de az semmi.
- Jó hír! Akkor együtt halunk meg - ugrik fel mellőlem.
Még mindig késztetést érzek, hogy érdeklődjek Nathalie felől. Tudom, hogy a lányok nálunk vannak ezért sem próbálom meg zavarni. Egyre több időt tölt a családjával, aminek örülök is. Bár még mindig nem emlékszik semmire, de azért látom az arcán, hogy mennyire szeretne tudni mindent.
- Vége a szünetnek menjünk vissza - mondja és elindul befelé.
Már rég bejelentettük, hogy készül az új albumunk és most nagyon rá kell feküdnünk, mert kicsúszunk a határidőből. Az biztos nem ez lesz a legjobb gyűjteményünk a világ számára. Még mindig kell három dal az albumra és akkor meg lennénk magunkkal elégedve. Őszintén elég rossz évünk volt - főleg nekem -, ami a többiekre is kihatott. Kicsit bűntudatom is van miatta.
- Oké - zárom le újból a telefonom képernyőjét.
Titokban dolgozom egy számon, de még senkinek sem mutattam meg. Előbb be szeretném fejezni egy ember véleményét kérni róla, majd megmutatni a többieknek és, ha jónak találják akkor mehet az albumra. Igyekszem a legjobbat kihozni magamból, mert nem nagyon aktívkodtam számokat írni vagy besegíteni bárkinek is a dalszerzésben. Ez miatt is pocsékul érzem magam.
- Kezdhetjük? - kérdezi a menedzserünk. 
Csak bólintottam és a helyemre mentem. Kezdődhet előröl. 

***

Az első dolog amit furcsálltam mikor kiszálltam a kocsiból a házam előtt az egy másik autó volt az enyém mellett. A másik az, hogy a bejárati ajtó nem volt bezárva, így nem kellett kulcsot használnom. Amikor beléptem az előtérbe ismeretlen kabátok és cipők hevertek szerteszét. Nem a lányoké volt az biztos, de az egyik kabát olyan, mint Lottie-é.
- Megjöttem! - kiáltom el magam a kabátom levétele közben. Hallom, hogy léptek közelednek felém.
- Szia, Lou - Nathalie hangjától az egész testemet melegség önti el és egyből mosolygásra is késztet.
Amint felé fordultam ez a mosoly el is tűnt, csak a zavarodottság meg némi sokk maradt. Ugyanis Nathie kezében egy gyerek volt. Sőt egy baba. Egy kisbaba.
Végigfutott a gondolataimban, hogy mennyi ideig is voltam távol, mert egy év tuti nem múlt el, hogy Nathie egy várandósságon essen túl. Csak hat órája mentem el itthonról! Meg lehetetlen is lett volna, mert nem voltunk még úgy együtt. Ezt a lehetőséget így, ki is zártam.
Akkor esetleg valaki az ajtónk előtt hagyott egy babát, az is lehetséges. Ez is hülyeség, mert miért pont ehhez a házhoz hozták volna?
- Doris? - néztem még értetlenebbül, amikor Nathie úgy fordította a kezében a babát, hogy lássam az arcát. Nem igaz, hogy a saját húgomat nem ismertem fel. Így is a ruháján lévő Doris felirat segített a legtöbbet.
- Üdv, bátyuskám! - jelenik meg Lottie, az ő kezében pedig ott volt, Ernest.
- Hogy kerültök ide? - még nagyobb döbbenet ült ki az arcomra.
- Drága, Kisfiam - jelenik meg Anya is -, mivel nem voltál hajlandó meglátogatni minket lassan fél éve én döntöttem úgy, hogy eljövök hozzád!
Majdnem fél év? Ha lehet most még pocsékabbul érzem magam, mint ezelőtt. Nem elég, hogy a bandát elhanyagoltam, de még arra sem vettem a fáradságot, hogy ebben a nehéz időszakban haza menjek és családommal töltsek pár napot.
- Anya! - lépek egyből oda hozzá egy öleléssel meg puszival üdvözölve. - Sajnálom! Jó újra látni - adok még egy puszit az arcára.
- Ugyan, Fiam! - odalép Nathie-hoz és elveszi tőle Dorist. Közben meg egymásra mosolyogtak. - Nem volt vészes órákat utazni két éhenkórász gyerekkel.
- Hívhattál volna, hogy jössz! Vagy elmentem volna értetek - mondtam.
- Abban mi lett volna a meglepetés? - kérdezi döbbenten. Látom rajta, hogy haragszik rám a fél év miatt. Én is haragszom magamra. Próbálom is jóvá tenni az egészet. Az utóbbi időben minden nap felhívtam őket, bár tudtam, hogy ez nem mentség a tetteimre.
- Már hívni akartalak, hogy mikor menjünk - próbálom menteni magam.
- Sosem kellett engedély, hogy haza gyere. Magadtól jöttél mindig - ez igaz is. A francba.
- Rendben. Nincs mentségem -vakarom meg kínosan a tarkómat.
- Ezt már akkor tudtam, amikor megláttál minket - áll meg velem szemben.
- És hogy vagytok? - terelem el egyből a témát.
- Megvagyunk, Fiam! Fizzy egész héten beteg volt és nagy valószínűséggel Daisy is elkapta.
- Jobbulást nekik.
Mindig ez a két lány volt a legbetegebb kiskoruk óta. Minden kis apró betegséget elkaptak a kezdetektől a fogva. Emlékszem mindig tíz méteres távolságot tartottam, amikor betegek voltak. Nem engedtem, hogy hozzám érjenek, ami miatt mindig sírtak és anyához menekültek hogy megmondják milyen szemtelen vagyok. 
- Ezt te is megmondhatnád nekik - szólt rám Lottie. Ő is meg van sértődve. Remek. Értettem a célzást; haza kell mennem a napokban!
- Rajta vagyok az ügyön - biztosítom be ezt inkább magamnak.
- Rendben - felelte Anya. - Mi várni fogunk.
A fogasokhoz megy leveszi a kabátokat, majd az ikrek ruháit és elkezdi öltöztetni őket.
- Már mentek is? - kérdezem értetlenül.
Csak most értem haza, ők pedig már mennek is. Nem is voltam velük még csak fél órát sem. Tényleg meg kell őket látogatnom, olyan mintha már idegenek lennénk egymásnak.- Igen. Alapból sem akartunk ilyen későig maradni, de nem tudtam, hogy ma dolgoztok. Dan meg már vár nem bír otthon a három lánnyal úgy, hogy kettő köztük beteg a harmadik meg csak a hétköznapi hisztijét rendezi. A két kis csöppség megint éhes lesz, mire hazaérünk utána meg mehetnek aludni. Lottie-val meg minden oké meg veled is aminek örülök - vázolta fel a helyzetet.
- Értem - átvettem anya kezéből Dorist míg felöltözik. - Na mi a helyzet kisöreg? - piszkáltam meg az orrát. Hatalmas kék szemeivel csak nézett nagyokat pislogva. Elhiszem hogy már meg sem ismer mint bátyját, fél éve látott. Vagyis nem nagyon látott, mert javarészt csak evett meg aludt. - Vigyázzatok magatokra és írj, amint hazaértetek - ölelem meg őket utoljára és vissza adom Dorist. - Pár nap múlva megyek.
- Jöttök! - javít ki Lotts. - Nats-ot is hoznod kell! - fenyegetőzik az ujjával. Igaza van. Megyünk.
- Megyünk!
- Jó legyél, Fiam! Várunk mindkettőtöket!
A kocsiig kikísérem őket,, segítek az egyik ikret az ülésébe csatolni. Még egyszer elköszöntem tőlük és addig az utcán álltam, míg láttam a járművet. Bementem a konyhába, ahol Nathie a pultnak támaszkodva egy bögre teát tartott a kezében.
- El is mentek? - néz rám hatalmas zöld szemeivel.
- Igen. Sietniük kellet - túrok bele fáradtan a hajamban.
- Egy teát?
- Kérek.
Néztem ahogy szorgosan ügyeskedik a pult körül. Négy hónap alatt sikerült mindenhez hozzászoknia. Nekem is sikerült hozzászoknom, hogy az életem része. Már szinte el sem tudom képzelni milyen lesz az életem nélküle.
Már megszoktam a reggeli kávékat és az esti teákat. Imádom a délutáni lusta perceinket, amit a kanapén töltünk, a közös ebédeket és vacsorákat, a random filmnézéseket, a késői beszélgetéseket. Hiányozna, hogy egész nap nézzem, ahogy mezítláb mászkáljon fel alá a házban, a viccelődéseink, amik minden órába elhagyják a szánkat. Az ölelése. De talán legjobban a csókjai hiányoznának, amikkel naponta eláraszt. Egyszerűen nincs életem nélküle.
- Tessék - nyújt felém egy bögre gőzölgő teát.
- Köszi!
Figyelem, amint visszasétál a pulthoz és egy egyszerű mozdulattal felül rá és a kezébe veszi a bögrét. Mezítelen lábait lóbálja miközben engem vizslat.
- A csalásom szeretné, ha meglátogatnánk őket a napokban -hozom fel egyből ezt a témát.
- Tudom - iszik bele a teájába.- Jay nekem is említette ezt a hazautazást, de nem tudom.
- Mit nem tudsz? - kérdezem egyből.
- Hogy jó ötlet, hogy én is ott legyek. A te családod, Lou, akiket már rég láttál. Illene egy kis időt töltenetek együtt, én meg elleszek apánál. 
Már egyből a fejemet ráztam, amint meghallottam, hogy nélküle kellene lennem pár napot.
- Nem, dehogy! - tiltakozom. - Mindenki szeretné, hogy jönnél, én is. Sőt Lotts még az ujjával is fenyegetőzött, hogy vigyelek magammal!
Felnevetett.
- Lottie-tól nem is vártam mást.
- Akkor jössz, beszélgetés lezárva. Holnapután indulunk - lépek elé és leteszem mellé a bögrémet.
- Nem vitatkozom - teszi le ő is a bögrét majd a kezemet megfogva közelebb húz, lábait a derekamra kulcsolja.
- Ajánlom is - nézek le rá mosolyogva combján apró kis köröket rajzolgatva.
- Soha nem mondtad, hogy ennyi kis tesód van.
- Hát, igen, vannak páran - bólogatok belegondolva, hogy ott van öt húgom és egy öcsém.
- Nagyon aranyosak - mosolyodik el. Szája sarkához egy gyors puszit nyomtam másodszor pedig az orrára.
- Akiknek ilyen eszmelétlenül aranyos bátyjuk van természetes, hogy pont rá hasonlítanak - emelem meg a szemöldökön képzeletben pedig magamra mutogatok, hogy igen, én lennék az az eszméletlenül aranyos nagy tesó.
- Van még egy bátyád? - kérdezi döbbenten. Egyből el is nevette magát az arckifejezésem láttán. odahajolt és egy gyors csókot nyomott a számra engesztelésként. Nem mondom, hogy nem vált be, mert már hét órája éhezem a csókjára szinte már elvonási tüneteim jelentkeztek.
- Talán elengedem a fülem mellett ezt a kérdést - motyogom az ajkaira.
- Talán? - kérdezett vissza. Láttam ahogy szemei lecsukódtak, ahogy lassan megcsókoltam. 
Inkább, biztos - válaszoltam magamban. Soha nem akartam megszakítani ezt a pillanatot. A lehető leghosszabb ideig próbáltam elhúzni ezt a pillanatot, hogy ne érezzem állandóan a lány hiányát. De hiába, már minden porcikámmal, minden egyes mozdulatommal őt kívántam.