16. rész

Nathalie Hayley Peterson

Sötét van és hűvös. A szívem ezerrel zakatol miközben az utcákon futok végig. A levegőt csak úgy kapkodom. Minden másodperc számít az életemben. Hallom magam mögött a cipőjének a trappolását. Utol fog érni és elkap. Egy sarkon befordulok, táskámat futás közben megigazítom a vállaimon, hogy valamennyivel könnyebb legyen ez a sok teher. Kezdek kifáradni a levegőm fogytán az oldalam szúr, de ő még mindig mögöttem van.

- Nathalie ha most azonnal nem állsz meg esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - hangja, mint a mennydörgés úgy hasít át a levegőben a fülembe jutva szavainak súlya. Új erőre kapok fel, hogy gyorsítsam a tempóm. Egész testemben rettegek a végtől, nem akarom, hogy így legyen vége mindennek. Jackson maga egy szörnyeteg egy idegbeteg állat. A barátom volt két éven keresztül most pedig eljött az az idő hogy mindennek véget vessek. A szemben lévő kis kivilágított épület felé futok menedékként. Ahogy a lábam az úttestre lép egy autó bukkan fel a látóteremben. Megdermedek ott helyben és csak nézem a két vakító fényszórót, hallom a keserves fékcsikorgatást majd minden elsötétül.

- Nats - a nevemet hallva egyből kipattannak a szemeim és ijedten nézek körbe. - Megint az álom? - néz rám szomorúan Dani.

Ő az egyetlen, akinek elmondtam ezt az üldözős álmomat, ami minden éjjel kerget. Na meg Louis. Egyedül ők ketten tudják. Örülnek neki hisz ez haladás csak én nem értem, hogy ahányszor lehunyom a szemem, miért mindig ez az egyetlen álomkép jelenik meg előttem. Lassan már négy hete nem alszok normálisan ez miatt. Kezdek nagyon belemerülni és nem tudom, meddig bírom még.

- Igen - felelem sóhajtva. Az autóból kiszállva rögtön megcsap a hideg londoni levegő.. Csodálatos a mai hangulatomhoz, mert ugye eljött ez a nap is. A tárgyalás napja.

Már kora reggel óta virrasztok szinte semmit sem aludtam az éjjel. Félek Jack-től és az apámmal való találkozástól. Melyik a rosszabb? Egy pszichopata ex, akit újra látok vagy az apám, akiről nem tudok semmit? Inkább az első. Az apám ráér. Jackson. A hideg kiráz, ha rá gondolok, vagy a nevét ejtek ki.

- Hé, nyugi. Minden rendben lesz - amint belépünk az épületbe Louis már ott is terem mellettem.

A tegnapi beszélgetésünk óta minden pillanatban ott van, ahol én és próbál megnyugtatni. Mindkettőnknek nagyon jót tett az a beszélgetés. Az a sok feszültség eltűnt a házból, mindenki könnyedén fellélegzik, amikor egy helyiségben vagyunk, és végre normálisak vagyunk. Vagyis csak majdnem.

Az útbaigazítást megkaptunk, hogy melyik terembe kell mennünk. Mindenki furcsán néz végig a társaságunkon. Az igaz hogy egy kicsit sokan vagyunk, mert valahogy mindenki el akart jönni, egyedül Zayn, Jesy és Jade maradt otthon. Meg szinte minden második ember felismeri a srácokat. Hiába van, sapka, napszemüveg, kapucni rajtuk valahogy mindig kiszúrják őket.

- Itt is vagyunk - áll meg Liam egy fehér ajtó előtt, ami ebben a pillanatban nyílt ki.

A levegő is megfagy bennem, amikor meglátom Jack-et kilépni a teremből. Louis kezét megfogva bújtam a háta mögé, hogy ne kelljen szembe néznem Jack-kel. Tekintetem találkozott Liam-ével aki valami olyasmit tátogott, hogy "Nem lesz semmi gond". Louis alig érezhetően szorított egyet a kezemen és még jobban a háta mögé bújtatott. Éreztem a teste melegét, ahogy karjai védőfalként körülvesznek hallottam a szívverését, ami gyorsabban vert a kelleténél és figyeltem a mély lélegzetvételeit.

Nem volt elég jó rejtekhely, mert, hogy Jack elhaladt mellettünk egyből kiszúrt engem.

- Várjanak - szól az őrökre, akik kísérik, majd felém fordul. - Nathalie csak hogy tudd még nincs vége - néz mélyen a szemembe. A hatalmas gombócot torkomban igyekeztem lenyelni, a rendezetlen légzésemet és szívverésemet pedig helyreállítani. Ösztönösen bújtam még jobban Louis háta mögé ezzel kitakarva Jack-et a látókörömből.

- Takarodj! - sziszegi Louis a fogai között. A másik karját is megfogom, amikor érzem, hogy az izmai egyre jobban megfeszülnek.

- Milyen kedves - röhög fel. - De hogy csak tudd, nem lehetsz mindig ott mellette. Egyikőtök sem - nem látom az arcát viszont sejtem, hogy Liamre és Louisra néz most. - És akkor senki sem mentheti meg - a komolyság a hangjában csak félelemre késztet, mert tudom, hogy igaza van. Eljön az az idő, amikor egyedül maradok és a fiúk már nem lesznek itt és akkor nem lesz, aki megmentsen.

- Jobb, ha inkább elviszik - szólal meg Liam mielőtt Louis tenne valamit.

Éreztem a sós könnyeket lefolyni az arcomon. Nem akartam, hogy valaki is észrevegye ezért amennyire csak tudtam Louis hátába fúrtam az arcomat. Akármennyire is elleneztem azt, hogy a többiekre nézzek valahogy mindenki észrevett. Nem zokogtam még sírásnak sem nevezném csak úgy simán folytak lefele a könnyeim. Nem rázkódott a vállam nem szipogtam, mert a félelem annyira felülkerekedett rajtam. Louis-nak sikerült megfordulnia a tengelye körül így szemben állt már velem. Nem akartam ránézni így csak minden szó nélkül átöleltem és most a mellkasába fúrtam a fejem.

- Elment nincs semmi gond - motyogja a fülembe.

- Nem baj - válaszolom és szorítok egy kicsit a karomon.

Tudom, hogy most mindenki minket néz ez az egyik ok, hogy nem nézek fel a másik meg Louis. Tudom, hogy elegendő biztonságot nyújt nekem és ilyen helyzetekben nem akarom elengedni. Jó érezni a teste melegét és a szíve ritmusos dobogását. Olyan megnyugtató.

- Üdv, sziasztok - hallok meg egy sokkal mélyebb férfihangot. - Remélem nem késtem. Jó újra látni titeket srácok - hangja olyan vidám reszelős és kellemes. Vajon tudja az egész történetet?

Lassan emelem el a fejemet Louis mellkasáról és a fiúra emelem a tekintetem. Kissé még fátyolos a látásom nehezen veszem ki az emberek tónusait, Louis arcát azért látom. Aggodalmas hol engem, hol pedig mögém nézeget. Nem tudja kezelni a helyzetet, ahogy én sem. Itt egy olyan pillanat, amit senki sem tud lerendezni.

- Dani - hívja ide a lányt. - Maradj, vele én beszélek Tommal - mondja, majd el is megy közöttünk.

- Basszus nagyon hasonlítotok - jegyzi meg halkan Dani elképedve. Én még mindig háttal állok, és eszem ágában sincs megfordulni, hogy szembenézzek az apámmal.

- Nem akarom látni - rázom meg a fejemet. Nincs erőm még egy múltbéli emlékkel szembenézni.

- Pedig ő már észrevett - jegyzi meg óvatosan. Mély levegőt vettem az arcomra rászáradó könnycseppeket letöröltem és megfordultam.

Nem tudom mire számítottam. Milyen lehet az első apja-lánya pillanat. Örülnek-e hogy újra látják egymást és a lány az apja nyakába ugrik vagy az, hogy fogalmuk sincs, hogy mit kellene tenni. A mi pillanatunkra a második tökéletesen illik. Csak bámuljuk egymást, ahogy a többiek pedig minket figyelnek. Én csak a lefehéredett borostás arcú apámra koncentrálok a zöld szemeire kissé ráncos napbarnított bőrére a hosszú lábaira kidolgozott testalkatára. Legalább három fejjel magasabb nálam. Hogy lehet, hogy én ilyen kicsi vagyok mellette? Biztos az anyámra ütöttem.

- Nathalie.. - csak annyit tudott kimondani a lehető leghalkabban. Nem tudtam rá mit reagálni teljesen lefagytam. Közeledni kezdett felém én meg bátortalanul hátráltam. Nem erőltettem, amikor látta, hogy én ellenzem a cselekedetét. - Annyira sajnálom.

- Mit? - kérdezek vissza reflexből.

- Mindent - hangja meggyötört. - Sajnálom, amit két éve tettem azóta megváltoztam - lép egy újabbat felém. Ismét a sírás kerülget, mert nem tudom, miről beszél.

Sorjában nézek végig az embereken. Van, aki nem ért semmit - Harry, Perrie, Leigh - van, aki megbánóan néz rám - Liam, Niall - ezek szerint ők tudják a történetet és végül vannak, akik segíteni próbálnak - Louis, Danielle.

- Tom. Nathalie nem emlékszik semmire - szólal meg elsőnek Louis. - Amnéziás - teszi hozzá halkan.

Látom a fiún, hogy magát okolja, mert nem történt volna ez, ha nincs az a baleset. De én nem hibáztatom, valamilyen szinten örülök is hogy „találkoztam” Louis-val.

- Micsoda? - kerekedik el Thomas szeme.

- Jöhetnek - nyílik ki a fehér ajtó újból egy férfi várva minket, hogy elinduljunk. Mi meg bevonulunk sorjában.

***

Általában nem tudom, hogy szokott lezajlani egy ilyen tárgyalásféleség, mert az enyém valami elviselhetetlen volt. A bíró egy köcsög némber volt, aki még a munkáját is halál unalmasan játssza. Nem volt benne semmilyen ember érzelem nem törődött velünk egyedül az ügyvéd történetét hallgatta végig azután minket kérdezett, hogy így történt e, majd miután elmondtunk, amit akartunk el is engedett.

Szerettem volna minél előbb távozni az apámtól elmenekülni és itt hagyni ezt az egész helyet. De meg kellene tanulnom, hogy amit én szeretnék, az sose történhet. A bejárathoz érve az üveges ajtón át rengeted riporter és újságíró várt, akik már egyből kiszúrtam minket következőben meg már fényképezőgépek százai kattogtak az ajtó túloldaláról. Louis rögtön a többiek háta mögé húzott, hogy takarásban legyek.

- Hogy a francba találtak meg? - szitkozódik az orra alatt Liam. Telefonját elővéve egyből tárcsázni kezd, és ha jól hallottam, akkor valami biztonsági őröket hívott maguknak.

- Nem igaz hogy ebben az épületben is ennyi pletykafészek van - forgatja meg a szemét Harry. Ő az egyetlen, akit nem értettem miért akart eljönni. Nem mintha zavarna csak fura.

- Két percen belül itt vannak az őrök, de akkora a tömeg kint hogy nem tudnak utat törni. Csoportokban kell elindulunk, valamennyire takarni kell az arcunkat és a sajtó kérdéseire ne válaszoljatok. Keressétek Markot és Paddy-t - adja ki az utasításokat Liam. Mindenki egyetértően bólintott én meg csak ott álltam és próbáltam felfogni a helyzetet.

- Nathalie - szólít meg valaki. Thomas-ra emelem a tekintetem kérdőn felhúzva a szemöldököm. - Nem tudunk valamikor beszélni? Nem szeretném, ha megint eltűnnél két évig az életünkből. A húgod is hiányzol meg Elizabeth - fejezi be. Ha azt mondanám neki, hogy fáj, talán nem értené miért. Pedig egész észrevehető nem? Miért nem mondja bele saját magát miért nem mondta, hogy neki is hiányzom, nem csak másoknak? Miért kell fájdalmat okozni egyetlen mondatával? Miért érzem, hogy régebben is ilyen volt? Talán tényleg találkozom, kellene a húgommal, hogy még tudjam milyen is volt az életem régen. Nem is olyan rossz ötlet.

- Persze. Majd lesz valami - felelem bánatosan.

A többiekhez fordulok vissza ott hagyva apámat és a hevesen vitatkozó társasághoz megyek.

- Ki megy Nathie-val? - hallom meg az első kérdést, amit Liam kérdez. Nem szóltam bele, mert nekem édes mindegy kihez osztanak be. Nagyjából kialakultak a párok egyedül én, Louis és Harry maradtunk. Mondanám, hogy számítottam arra, hogy Louis-val mehetek, de nem így volt. Mint egyszer egy fellépésükön - amit Danival néztem a tévében -, hogy ott is Louis kikerüli a hozzám kapcsolatos kérdéseket most sem számítottam többre.

- Nehogy felvállald - morogja az orra alatt Harry. Mellém lépett átkarolva a vállamat majd a kijárat felé indult.

- Mit csinálsz? - kérdezem rémülten szembe nézve a kint lévő emberekkel, akik a bejárat felé indulnak egymást fellökve.

- Kijutunk innen - feleli mogorván. - Hajtsd le a fejed, ne nézz fel, majd én vezetlek. A riporterek kérdéseire ne figyelj, a lényeg, hogy takard az arcod - hadarja le gyorsan és már nyitja is az ajtót. Kezét a derekamra helyezi, és úgy szorít magához.

Egyből meghallom a fényképezőgépek kattogását, nők magas sarkú cipőinek kopogását, érzem a túlzsúfoltságot a bezártságot és a kérdések moraját. Millió kérdést hallok egyszerre, amitől megfájdul a fejem, hiába van az arcom már majdnem Harry kabátjában így is látom a tömeget körülöttünk.

- Együtt vannak? Harry kapcsolatban áll a hölggyel? Miért voltak a bíróságon? A banda bajba került? Mióta vannak együtt? Mit szól Thomas Peterson hogy a lányával találkozgat, aki egy ideje eltűnt? Kérem, válaszoljanak!? Miss. Peterson hova tűnt az utolsó két évben?

Elég! Szeretnék elmenekülni, minél messzebb kerülni innen egy jó kis búvóhelyre ahol senki sem talál meg. Minden egyes kérdés egyre jobban szúrja a szívem. Olyanokat kérdeznem meg feltételeznek rólunk, amik nem igazak és ezt szeretnem nekik is elmondani. Harry a lehető legjobban próbál takarni, de szerintem már mindhiába, ha tudják, ki vagyok. Az állandó lökdösődés bökdösődés, amikor mikrofonokat nyomnak az orrunk elé kezd feldühíteni. Hát nem lehet egy hírességnek sem normális élete?

- Gyertek - valaki megragadja a karomat és az autóhoz vezet nyomomban Harry-vel és a sajtóval. Fellélegzek, amikor a kocsiban tudhatom magam biztonságban.

- Most azt fogják terjeszteni, hogy együtt vagyunk? - fordulok Harry felé a legelső kérdésemmel, ami az oldalamat fúrja.

- Igen.

Csak ennyi?

- Nem teszel ellene valamit?

- Majd elfelejtik - feleli lazán.

- Miért vagy ilyen bunkó velem? - kérdezem teljesen nyugodt hangon semmi felháborodást sem keltve benne.

- Nem vagyok bunkó - adja meg a rövid választ. Tényleg idegesítő.

- De az vagy. Ahogy mindig, amikor látlak.

- Van ilyen - rántja meg a vállát. Mély levegő be mély levegő ki. Beszív, kifúj. Nyugi be… stressz ki.

- Miért csinálod ezt? - még mielőtt válaszolna a kérdésemre azt, hogy ”Nem csinálok semmit” folytatom. - Állandóan bunkó vagy. Még egyszer sem beszéltünk, de a természeted elárulja, hogy nem bírsz. Nem tudom, hogy csináltam-e valamit, amivel megbántottam a lelki világod, de ha igen akkor sajnálom - hadarom le neki nem engedve, hogy a szavamba vágjon.

- Nem csináltál semmit - sóhajt fel arcát megdörzsölve. - Egy ideje ilyen vagyok.

- Van valami köze Louis-hoz? - próbálom tapintatosan kérdezni, de amint észreveszem, hogy az orrlyukai kitágulnak és élesen beszívja a levegőt, tudom, hogy rosszul mondtam. - Mármint látom, hogy nem vagytok jóban állandóan veszekedni akartok. De ahogy észreveszem, Louis mindig kötekedik az emberekkel - szépítem a mondandómat, ahogy tudom.

- Értem - bólint. - Louis most zűrös időszakon megy át, úgy az utóbbi négy hónapban. Nem fogadja, el a segítségünket bajba keveredik és iszik - néz rám. - De.. - folytatja újra előre meredve - amióta itt vagy kezd változni a jó irányba. Próbál kedves lenni helyrehozni a hibáit. Próbálja a régi önmagát visszahozni.

- De miért én? Nem csináltam semmit - nézek rá értetlenül.

- Mi sem tudjuk - túr bele az amúgy is kócos hajába. - Agyaltunk és arra jutottunk, hogy talán de mondom csak talán - hangsúlyozza ki - Te lehetsz egy biztos pont az életébe.

Mi van???

- Mármint teljes bűntudata van, amit veled tett azzal a balesettel. Tudja, hogy nem tudja azt véglegesen rendbe hozni, de mégis segíteni próbál rajtad, még ha nem is mutatja ki senkinek.

Hirtelen megsajnáltam Louis-t. Most értettem meg igazán hogy ő valójában tényleg szenved. Van egy múltja, amit szeretne elfelejteni, de én még csak egy, teher vagyok a hátán, amikor becsöppentem az életébe. Ha ő segít nekem, akkor én miért ne segíthetnék neki?

- De ti egyáltalán nem vagytok jóban? - látom, amint közelednek a lányok az autóhoz, úgyhogy igyekszem a kérdéseimmel haladni.

- De! De.. - hangja teljesen elhalkul. - Valaha a legjobb barátok voltunk, de mondom, amióta Louis ilyen mélyponton van eltávolodtunk egymástól - nem néz a szemembe, hanem kifelé bámul az ablakon.

- Próbáltál vele beszélni? - emlékszem, hogy a mi kapcsolatunk is attól lett ilyen jó, hogy tegnap egy egész délutánt átbeszéltünk. Csak erre volt szükségünk és a legtöbb gond megoldódott.

- Persze állandóan. De csak eltaszított magától - csalódott látszik a szemén. Nagyon megvan bántva.

- Nem állsz a sarkadra és így tudja, hogy könnyű dolgod van. Akard, hogy beszéljetek, ne várd, hogy ő is belemenjem.

- Szerintem ezt nem neked kell megmondani! - Üdvözöllek, kedves bunkó Harry.

- Szerintem igen. Nézz csak ránk - utalok rám és Louis-ra, aki most ér ide a kocsihoz a lányok mögött. - Mi sem lennék beszélő viszonyba, ha Dani nem akarta volna tegnap, hogy beszéljünk. Mi Daninak köszönhetjük ezt. Te meg köszönheted nekem - mosolygok rá halványan.

- Nem - morogja, mert a többiek beszállnak az autóba.

- Bunkó! Holnap azt mondod majd, hogy köszönöm - ütöm meg a vállát nem törődve a kérdő pillantásokkal és Harry mellé csúszok, hogy hazafelé tovább bosszantsam.

15. rész

Louis William Tomlinson

A tárgyalást időpontja már meg van, és ha nagyon pontos akarok lenni, akkor holnap lesz. Sikerült a lehető leggyorsabban elintézni a papírokat szerezni egy ügyvédet és némileg helyrerázódni testileg és lelkileg. Két és fél hetünk volt felkészülni a holnapi napra, ami még mindig nem elég. Sem Nathie-nak, sem nekem, a lányoknak és a fiúknak sem. Senkinek. Valahogy még mindenki feldolgozás alatt tárolja a hallottakat és próbálják tartani magukat. Én is. Nehezen. Ahányszor meglátom Nathie-t mindig összeszorul, a torkom a szívem összerándul, és teljesen idegessé válok magamat hibáztatva, hogy engedtem őt elfutni azon az estén. Ki tudja talán meg is menthettem volna magunkat ezektől a kellemetlenségektől, ha nem vesztem volna össze mindenkivel sorjában és lovagolok még mindig ezen a témán. Túl sokat agyalok az egészen és hibáztatom magam a dolgok miatt. Mindenki megmondja - minden áldott nap -, hogy Nathalie nem haragszik rám a történtek miatt. Próbálom elhinni a szavaikat, ha mindig, amikor egy helyiségben tartózkodom, a lánnyal nem nézne levegőnek. Nem mintha azelőtt nem ilyen lett volna a kapcsolatunk, de mostanság rám sem néz. Kerüli a tekintetem érzi, hogy hozzá akarok szólni és elmegy a szobájába. Látszik az arcán a zavarodottság valami miatt és állandóan zaklatott. A lányok nem mondanak, semmit pedig látom, hogy titkolnak valamit. Fel is adtam, mert tudom, hogy két hét után már biztos nem szedem ki belőlük. Pedig mindennél jobban szeretném tudni, hogy mi a csuda, folyik ebben a házban. De mindig azt mondják, hogy idő kérdése és minden kiderülni/ helyrerázódik. Úgy látszik, hogy elég sok idő kell, hogy még két hét után is itt tartunk, mint egy hónappal ezelőtt. Na, mindegy. 

A konyhába belépve magamon kívül még Nathalie-t találom itt. Nem vett észre és így nézhettem hogyan próbálkozik a felső szekrényből elvenni egy poharat. Kis termete miatt elég kevés dolgot ér el a házban, ami egy részről nagyon aranyos más részről pedig borzalmas a lány szemszögéből.

Lassan mögé sétálok - és igyekezve nem halálra ijeszteni -, hogy levegyek neki egy poharat.

- K-köszönöm - hajtotta le zavartan a fejét.

Kerüli, a tekintetemet próbál elmenni, de most nem tágítottam. Kezeimet a pultnak támasztottam ezzel bezárva a karjaim közé. A lábait nézte - amin, mint mindig most sem volt lábbeli - mintha annyira érdekes lenne. Elhatároztam már rég magamban, hogy egyszer beszélgetést indítok el vele, és amikor el is jutok addig a pontig nem terveztem megnémulást. Most, hogy itt van, ez az alkalom nem jutok szóhoz, ahogy Nathie sem.

Értetlenül kezdek el makogni különböző kérdésekbe belekezdve teljesen összezavarva őt.

- Bocs - nyögöm ki végül. - Minden rendben?

Nagy nehezen elértem azt, hogy felnézzen rám. Arckifejezése kissé zavart és ide-oda kapkodja a tekintetét. Szólásra nyitja a száját majd egy hang nélkül csukja be.

Bólintott.

- Nem fogsz hozzám szólni? - kérdeztem meggyötört hangon.

A nappali felé tekinget, hogy azért se keljen rám néznie száját egy vonallá préseli.

- Jól vagyok - suttogta. Egy másodpercre rám nézett majd szó szerint kifutott a konyhából.

Mi a csuda volt ez?

- Na, mi van haver? - Jön be Niall a konyhába egyenesen a hűtőt megcélozva.

- Sosem fog megbocsátani - motyogom az orrom alatt nem elég halkan, mert drága barátom egyből meghallja.

- Mi? - csámcsogja teli szájjal szemöldökét felhúzva.

- Mit kéne tennem, hogy ne haragudjon rám? - kérdezem kétségbeesetten.

Már nem tudok kiagyalni semmilyen hasznos tervet Nathie megbékélésével kapcsolatban. Számtalanszor próbáltam vele beszélni lányokon keresztül érdeklődtem róla vagy néha csak követtem, hogy tudjam minden rendben vele. Az utóbbi időben egyre többet aggódom miatta. Nem csak az miatt hogy a nap háromnegyed részét a szobájában tölti, hanem hogy amióta elájult nincs a legjobb formájában.

- Mondtuk, hogy nem haragszik rád egyáltalán - feleli Niall időközben.

Amikor aznap elájult a karjaimba véve vittem fel az ágyába. Senki sem tudta mi történt vele hirtelen csak aggódva szuggerálták a lányt, míg egymást kérdezgették a történtekről. Én voltam az egyetlen, aki csöndben volt és az alvó lányt figyelte. Minden egyes centimétert alaposan megfigyeltem; szemei beestek és a sírástól pirosak voltak, testén ott éktelenkedett az a rengeteg zöld, lila és szívásfoltok, kicsiny teste apró darabokra volt törve és amilyen sovány lett az alatt az egy hát alatt az mindenre magyarázatot adott.

- Akkor nem kerülne, mint aki utálna, és nem akarná, hogy ne legyek a közelében - akadékoskodtam tovább Niallnek.

Mindenki arra tudott következtetni, hogy nem jutott elég élelemhez a szervezete és ebből lett az ájulás. Sajnáltam. Pedig tudtam, hogy pont ezt nem akarja tőlünk. Ismerten ezt az érzést én is korábban, így tudom milyen átélni. Átéreztem azokat, amin most ő megy keresztül. Azért is próbálok a közelébe férkőzni a felébredése óta csak hát valami miatt nem bír szembe nézni velem. Bánt is. Pedig én lehetnék az egyik, aki megértené őt.

- Biztos, hogy van erre magyarázata.

- Igen én is erre szeretnék rájönni, hogy mi az, de nem megy. Érted? - kezdem felemelni a hangomat a srác felé.

- Ha beszéltek, akkor megtudhatod - mondja nyugodt hangnemben.

- Próbálkozom mindhiába. Állandóan kerül, nem válaszol, hogyha hozzászólok, zavarban van, ha egy helyiségben tartózkodunk mi ez, ha nem utálat? - kérdezem inkább már magamtól, mint Nialltől.

- Szerintem ezt kérdezd meg tőle - bök fejével az ajtó felé.

Megfordulok a tengelyem körül és Nathie-val találom szembe magam. Íriszei bánatosan merednek rám, valószínűleg hallhatta az egész beszélgetést köztem és Niall közt. Niall mit sem törődve velünk vonult ki a konyhában, kezében valamilyen édességgel és egy lágy lökéssel beinvitálta a lányt a konyhába.

- Ööö.. beszélhetünk? - kérdezi félénken lassan felpillantva rám.

Valamilyen szinten örültem is neki meg nem. Elértem végre odáig hogy beszélgetni tudjak vele, de azért tartok a végétől.

- Persze.

Most kell mindennek helyre rázódnia... Louis ez rajtad is múlik.

- Figyelj - köszörüli meg  a torkát és helyet foglal velem szemben az asztalon. - Első sorban tudnod kell, hogy tényleg nem haragszok és.. És tudom, hogy az utóbbi időben kicsit.. Nagyon fura vagyok - kezdi el a körmeit piszkálva.

- Igen észrevettem - veszem át én a szót, hogy ne legyen annyira kellemetlen a helyzet. - És tényleg sajnálom, hogy bunkó voltam veled az elején. Nem akartam, de most én sem élem a legjobb korszakomat.

Nem tervezek a múltról beszélni vele, mert is csak is róla van szó. Meg nem is szeretnék vele a történtekről beszélni. Elsősorban szeretném a kapcsolatomat rendbe hozni Nathie-val.

- Akkor egy cipőben járunk - mosolyog el lágyan. Milyen gyönyörű olyankor. Szeretném mindig boldognak látni, hogy tudjam tényleg nem haragszik rám.

- Igen - engedek meg én is egy mosolyt. - Jobban érzed azért magad? - kérdezek rá bizonytalanul.

- Persze - vágja rá egy kicsit gyorsan, amitől zavarba jön. - A lányok mindig elterelik a figyelmemet és szórakoztatnak, nem engedik, hogy búslakodjak bármi miatt is.

Figyeltem, ahogy beszél Daniról és a Little Mix-es lányokról. Hamar megtalálták a közös hangot és egész jól kijönnek egymással. Örülök is neki.

- Örülök, hogy velük jól ki jössz.

Próbáltam leplezni a csalódottságot, ami a mi borzalmas kapcsolatunkat illeti. Én i szeretnék vele ilyen jóban lenni.

- Én is - motyogja el az orra alatt. Feláll az asztaltól és egy újabb italt tölt magának. - Szeretnék tőled valamit kérdezni - fordul felém kezében a pohárral.

- Hallgatlak.

- Emlékszel.. Nem.. Vagyis tudod, hogy mi történt a.. - nem fejezi be láthatóan elharapja a mondat végén. Arca elvörösödik a zavartól. Próbálok rájönni, hogy mire gondol, de így nehéz.

- Mire? - felhúzom fél szemöldökömet segítve egy kicsit a helyzeten.

- A.. - láthatólag keresi a szavakat. - A balesetre.. Tudod amikor..

- Igen emlékszem - vágok a szavába, mielőtt befejezné. Amikor elütöttem… Miért érdekli ez pontosan? Én éppen azon vagyok, hogy elfelejtsem ő meg felhozza a témát.

- Sajnálom nem akartam felhozni - hajtja le a fejét. Ki akar menni a konyhából, de még időben elkapom a karját és magamhoz rántom. Nem csak őt, hanem engem is meglepett ez a hirtelen tett magam részéről. Lassan elengedem és hátrálok két lépést.

- Mit szeretnél tudni arról? - direkt nem mondom ki a baleset szót, mert az még kellemetlenebbé tenné az egész helyzetet.

- Amikor elájultam akkor volt egy álmom - kezd bele. - Vagyis szerintem a valóságot álmodtam meg, amikor elütöttél - beleiszik a vizébe.

Szóval tudja.

- Mi volt az álmodban? - kérdezek rá. Várjuk… Hisz ez jó! Ha erre emlékszik, akkor ez azt jelenti, hogy az emlékei nem mentek teljes homályba. Van rá esély, hogy visszakapja az emlékezetét.

Amikor az orvos azt mondta nekem, hogy, „Az is lehet, hogy az emlékei soha nem jönnek vissza” akkor azt hitten, hogy tényleg így lesz. Annyira képes voltam megcsonkítani az életét, hogy nem kaphatja vissza, ami az övé volt. Itt indult el bennem a teljes bűntudat. De ez hogy emlékszik legalább erre nagy előrehaladás.

- Annyi van meg, hogy futok, végig az utcákon miközben Jack a nyomomban van és ordít nekem, hogy ha nem állok meg akkor nagy baj lesz. Én pedig csak még gyorsabban futok és futok. Nem tudom meddig hajkurásztuk egymást, de vagy száz utcán át. Megpillantottam egy étteremféleséget egy kanyar után egyből arra vettem az irányt. Csak hát, amikor át akartam menni az úttesten nem néztem körül és egy hangos fékcsikorgásra megálltam pont középen. Ijedtemben ledermedtem és csak figyeltem, ahogy az autónak ütközöm. Ezután minden elsötétült…

Tudom, nem lenne szabad ennek örülnöm mégis úgy mosolygok, mint egy őrült. Amit Nathie elmondott - mármint a baleset része - az pont így történt meg másfél hónappal ezelőtt.

- Min mosolyogsz? - néz rám értetlenül a lány.

- Ez nagyszerű Nathalie - állok fel az asztaltól. - Nem a baleset mert az még számomra is rossz, hanem az hogy emlékszem. Visszajött egy emléked a múltból. Ez nagyszerű - ismétlem meg magam.

Nathie elgondolkodik a hallottakon és az arca egy pillanat alatt vált szomorúról boldoggá.

- Igazad van. Ez jó. Hogy erre miért nem gondoltam eddig - csap rá a homlokára.

Elnevettem magam most először négy hónap után. Fura. Pont Nathie miatt nevettem el magam először úgy tiszta szívemből és olyan jó érzés ragadott magával. Boldogság, hát persze. Ami hiányzik az életemből.

- A holnapi napra felkészültél? - térek át egy másik témára. Mos élek azzal a lehetőséggel, hogy beszélgetek Nathie-val ameddig csak lehet.

- Nem - mondja meg őszintén. - Nem tudom, mire számítsak, és egy kicsit félek is.

- Mitől? - vonom fel fél szemöldököm. - Jacktől? Tőle nem kell félned. Nem tud már bántani.

- Részben tőle is - néz ki az ablakon. Alsó ajkát harapdálja, látom, hogy mondani akar még valamit. - Az ügy véd még mindig ugyan az?

Oké.. Most mit reagáljak?

- Igen. Tom az. Miért? - egyre jobban érdekel, mi zajlik le ilyenkor Nathie fejében. De tényleg.

- Hát.. Ő.. Ő az apám - néz vissza rám.

- Mi? - kérdezek egyből vissza mintha nem értettem volna mit mondott.

- Az apám.

Thomas Peterson. Tényleg ugyanaz a vezetéknév. Hogy ez eddig miért nem tűnt ez fel nekem? Meg hogy hogy nem jutott az eszembe, hisz Tom már négy éve a Modest! ügyvédje. Említette is hogy vannak gyerekei, de annyira sosem foglalkoztam a témával, hogy rá is kérdezzek. Most meg olyan hirtelen ért ez az egész. Szóval elmegy. Itt fog hagyni. Miért?

- Ezt honnan veszed? - Valahogy sehogy nem áll össze a kép. Annyi mindent tud, amit nem mondott el és annyi fontos információ, amivel segíteni tudna a helyzetén.

- Jackson mesélt nekem a családomról azelőtt mielőtt be nem toppantatok a házába. Ő mondta - ismét a körmét piszkálja. Ez valami szokás nála csak tudnám mit jelent. - De Louis, én nem akarok vele találkozni. Az ösztöneim azt súgják, hogy nem jó ötlet - a hangja csupa kétségbeesés én pedig újból megsajnálom. Nem szabad.

- Figyelj, ott leszek melletted, oké? Csak gondolj arra, hogy minden rendben lesz. A lányok is ott lesznek, ahogy mindenki. Ha ő az apád, akkor tuti megismer és beszélni akar veled, azzal pedig nem tudunk mit csinálni. Én ott leszek melletted végig és segítek. Rendben?

Olyan jó volt ezt mondani és szeretném magam ehhez is tartani. Segíteni szeretnék rajta. Nem tudom mi történhetett a családjával milyen kapcsolatban áll velük, de a holnapi nap kiderül minden. És én ott fogok lenni mellette.

- Köszönöm, Louis - mosolyodik el újból.

Felállok az asztaltól és Nathie is követi a példámat. Azt hittem, hogy ezzel végeztünk is a beszélgetéssel, de nem. Zárásként Nathalie odalépett hozzám és megölelt. Karjaimat egyből kicsiny teste köré fontam és arcomat a hajába fúrtam. Fura jelenet ez, de mégis melegséggel tölt el. Ó, ez a boldogság…