09. rész

Nathalie Hayley Peterson

Ismeretlen helyen ébredek. Az ablakon át beszűrődő napsugarak még bántják a szememet. Megdörzsölöm fáradt szemeimet, hogy hozzá tudjanak szokni az erős fényhez. A fejem fáj, émelygek, és egy kicsit szédülök is. Óvatosan ülök fel az ágyban, hogy jobban feltérképezzem a terepet. Egy nagy szobában vagyok egy hatalmas franciaággyal a közepén. Az egész szoba méregzöld színben pompázik és még az éj fekete bútorzatok is feldobják, amik szanaszét helyezkednek el. A mellettem lévő kis éjjeliszekrényen különböző ételek vannak felszolgálva egy tálcára. Vajon ki csinálta?

A tegnap estére csak részletekben emlékszem, de az nem rémlik, hogy hogy kötöttem ki egy idegen helyen. Az pontosan a fejembe vésődött, hogy Louis-val veszekedtem a nappali közepén a többiek szeme láttára, majd csak úgy ki rohantam a lakásból. Hogy hova futottam vagy, hogy hol kötöttem ki azon az estén azt nem tudom. Megvan! Amikor megálltam pihenni a sok futás után és hirtelen a semmiből hátulról egy kéz megragadott majd valami az orromra rakott és ezután teljes sötétség. Ezek szerint engem... elraboltak?  Egy idegen ember házában vagyok pontosabban a szobájában, az ágyában? Mit keresek itt?

Ijedten pattanok ki az ágyból egyből az ajtóhoz rohanva. Zárva, remek. Most hogyan jutok ki? Egyáltalán minek zárták be engem ide?

Föl alá járkálok a szobában egy kis menekülő utat keresve, de az ajtón kívül más nem volt csak az ablak. Kiugrani meg nem volt szándékomban, mert elég magasan vagyok ahhoz, hogy a halálomba ugorjak, amit valljuk be nem szeretném, ha most következne be majd egy jó pár száz év múlva inkább.

Tehetetlenül visszahuppanok a puha paplan közé fejemet a párnak közé fúrva kezdtem a plafont bámulni. Kellett nekem elrohannom azon az estén! Talán nem itt lennék, hanem Louis otthonában továbbra is ahol folynak a szürke hétköznapok. De kellett nekünk veszekedni és ezzel nekem a vesztembe rohanni. Kellett nekem vissza szólnom Louis mondandóinak és felhúznom magam rajta annyira, hogy sírva elfuthassak. De hát a tény az tény. Örökre amnéziás maradok. Sosem fogom megismerni a családomat. Nem tudom, meg hogy voltak e barátaim. Nem fogok többet emlékezni a kis kori pillanataimra. Nem fogom tudni elalvás előtt hogy a szüleim arcára milyen mosolyt csaltam, amikor valami jó dolgot tettem. Egyetlen születésnapomra se fogom emlékezni sem a karácsonyi ajándékaimra. Nem tudok majd nyolcvan éves koromban visszaemlékezni a kamaszkori cikis pillanataimra. Senkire és semmire se fogok tudni úgy tekinteni, mint ahogy régen. Ezzel az egyetlen balesettel ment tönkre az életem mindazzal, hogy amnéziás lettem. Nincs több régi emlékem, amit az unokáim az tovább adhattam volna. Nem maradt semmim. Elvesztem a nagyvilágban. Egyedül maradtam.

Kulcs zörgését majd egy kattanást hallok és a szoba ajtaja kinyílik. Felülök és az ágy legtávolabbi pontjára húzódok. Egy velem egy idős férfi lépett be az ajtón tekintetét egyszerre rám vezetve. Barna haja szanaszét állt kék szemeit rajtam tartotta, ahogy egyre jobban közeledett felém. Ismerős volt túlságosan is. Mintha már láttam volna, valahol csak nem ugrik be hogy hol. Kezdek egyre jobban félni, ahogy undorító vigyorral az arcán helyet foglalt az ágy szélén. Próbáltam meg távolabb húzódni, de valljuk be nem nagyon sikerült hisz már majdnem a földön vagyok. Szememet nem veszem le az előttem ülő fiúról félek, hogyha egy másodpercre is félrenézek, tesz valami olyat, amit én nem szeretnék. Nem jut eszembe hogy honnan ismerős ez az arc ez a szem. Semmi.

- Szia, cica. Remélem jól aludtál. - cica... Valahonnan nagyon ismerős ez a becenév. A véleményem padig még mindig az undorító. Lélegezz cica. Az el rablóm hangja. Ő az! Pontosan itt ül velem szemben levakarhatatlan vigyorral az arcán és egyre jobban közelít felém. - Nem vagy éhes? Még nem is ettél semmit. - mutat az étellel teli tálcára. Ezek szerint ő csinálta. -  Meg sem szólalsz? - dönti oldalra a fejét nevetve. Mi ebben a vicces? Számomra semmi szórakoztató nincs benne. Elraboltak! Habár ez őt nem érdekli, mert saját maga rabolt el a neki megfelelő helyre. Persze az én véleményem ne érdekeljen te faszfej. - Cica! - már megint ez a név kezd hányingerem lenni ettől a szótól, de legfőképpen Tőle.

- K-ki vagy te? - a hangom megremegett suttogva beszéltem hozzá, ahogy egy lépéssel közelebb ült hozzám. Az egész testem, mint a kocsonya úgy remegek a félelemtől. Nem tudom elképzelni, hogy mit, akar ez az ember tőlem. Egyáltalán minek hozott ide?

- Na... -  nevetett fel -  azt ne mond, hogy az a kocsi elvitte az emlékeidet! - nevetett tovább. Ott volt, ő volt az, aki miatt a baleset történt. Ő tett tönkre belülről. De mégis mit tett? -  Jaj, életem akkora ülést csak nem ért a buksid, hogy ne emlékezz. - látva értetlen tekintetem arcáról lefagyott az a mocskos vigyor. - Vagy mégis? - húzta fel fél szemöldökét kék íriszeit az enyémbe fúrva.

Ezek a szemek... Vásárlás, boltok, kávézó a lányok és Ő. Mindenhol ott volt. Követett bármerre is mentem a lányokkal. Az elején nem tűnt fel csak úgy a tízedik üzletnél ahova bementünk. Nem mertem szólni a lányoknak sem inkább magamban tartottam és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Jack ott van Egész nap követett még akkor is, amikor Louis házához mentünk. Kirohanásomkor is ő volt, aki először utánam futott, mert kémkedett egész nap utánam. Ő az...

- Ki vagy te? - hangom már egy kicsivel bátrabb, de még mindig érzékelhető benne a rettegés. A félelem. Egyre bizonytalanabb vagyok minden felől. Már magam sem tudom, hogy mit akar ez a személy tőlem.

- Jack. Jackson Carter Williams. - adta tudatomra becses nevét. - A pasid. - A.. a pasim? Szemeim háromszorosára kereskedtek kijelentése hallatára. Nekem nincs barátom főleg nem ő. Csak lett volna annyi eszem, hogy nem jövök össze egy olyan emberrel, aki majd a balesetem után csak úgy minden szó nélkül elrabol. Nem lehettem ennyire buta.

- Az ablakot kellett volna választanom. - motyogtam magam elé, de arra nem számítottam, hogy ő is meghallja. Hevesen ráztam a fejem miszerint nem mondtam semmit, és ha még lehet még hátrébb húzódtam az ágyon.

- Akármilyen hihetetlennek is tűnik akkor is igaz. - néz, rám miközben odébb ül ezzel egyre közeledve hozzám.

- M-miért raboltál el? - úgy látszik a hangom megint cserben hagyott. Egyre jobban kezdtem felni tőle nem tudom miért. Hiszen a pasim.. Nem, nem az!

- Nem raboltak el - néz rám komoran. - Csak haza hoztalak, mert ez az otthonod. - nekem nincs otthonom. Louis házában van az én menedékem nem egy vad idegennél. Sosem gondoltam volna, hogy én még ilyen helyzetbe is kerületek, hogy elrabolnak. Vagyis pontosan az állítólagos barátom rabol el az eredeti otthonomba.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezem reménytelenül. A világon több milliárd lány van miért pont engem kellett kiszemelnie.

- Azt, mint eddig, irányítani.  - még közelebb ült. Meg akarta fogni a kezemet, de még időben elrántottam ezzel egy időben a földön is kötöttem ki. Nem voltam hajlandó onnan felkelni, hanem egészen a szoba sarkáig húzódtam. - Most nem menekülhetsz. - jön oda hozzám és karomnál fogva ránt fel a földről. Felszisszentettem a hirtelen jött fájdalomtól, ami a karomba nyilat.  - Gyere meg mutatom neked a történetünket. - kezd el kifelé húzni a szobából. Egy hosszú folyosón vonszol végig majd lefelé egy lépcsőn és megérkezünk a nappaliba.

Szép tágas nincs drága bútorokkal felpakolva. Világoskék árnyalatot ölt a fal, amin különböző fotók lógnak. Az egyik oldalon egy hatalmas fehér bőrrel fedett kanapé előtte egy üveg asztallal és egy nagyképernyős tévével. Míg a másik oldalon egy fehér szekrénysor húzódik különböző porcelánokkal díszítve.

A falon lógó képek közül egyen akad még a szemem. Közelebb megyek, hogy jobban hogy jobban szemügyre vegyem a fotót. Egy boldogan mosolygó fiatal lány, akit átkarol a barátja, vagyis Jack és én. Olyan boldognak látszunk azon a képen, mint a friss házasok. Kár hogy nem emlékszem ezekre, mert akkor megtudnám, hogy milyen is volt igazából a mi kapcsolatunk. Ha nevezhető volt az a valami egy párkapcsolatnak.

Tovább haladok a képek nézésével és nem csak ezen az egyen vagyok rajt. Például ott van, amikor egy nagy hatalmas családi kép, aminek a közepén én és Jack állunk. Olyat is láttam ahol csak egyedül idétlenül mosolygok a kamerába. Szemet szúrt egy olyan kép is ahol egy szőke nálam pár centivel magasabb göndör hajú lánnyal állok, de nem volt messze rákérdezni, hogy ki ő. Talán a legérdekesebbnek azt a képet láttam ahol nincs mellettem Jack csak én és egy fiatalabb kislány az oldalamon és mögöttünk áll kettő felnőtt, akik édesen összebújva vonnak minket is közelebb magukhoz és mosolygunk a lencsevégbe. Sokáig tartom, a szemem azon a képen nem tudom felidézni azt a pillanatot, ahogy a másik ezret sem. Nem tudom, kik vannak, mellettem azon a fotón kik mosolyognak innen kívülről szelíden rám, hogy mi közöm van hozzájuk. Nem tudom.

- Kik ők? - kérdezem bátortalanul a képre mutatva Jackre nézve.

- A családod.  - lép hozzám közelebb a derekamat átkarolva, de én egyszerre elhúzódtam. Láttam rajta hogy nagyon nem tetszett neki, amit csináltam, de egy hangos megadó sóhaj után hagyta az egészet. - A magas férfi az az apád mellette a hölgy az anyukád és az a kislány ott melletted - mutat rá a lányra - ő a kishúgod Skyler.

- A családom.  - lehelem magam elé ledermedve. Van egy családom, akiről nem tudok semmit. Vannak emberek, akiknek még fontos vagyok és tudják, hogy vagyok. De akkor miért nem keresnek? Csak feltűnik, hogy nincs meg az egyik gyerek. Oké igaz már nem vagy kamasz felnőtt korban élek, de azért csak érdeklődnek, hogy élek e vagy halok. Van némi remény.

- Igen,  boldog kis család voltatok éveken át, amíg mindez fel nem robbant. - megugrottam egy kicsit, amikor két keze a csípőmhöz ért és erőszakosan a falnak nyomott. Próbáltam ellenkezni, de minden lehetséges módon lefogott. - Nézd meg magad tiszta makacs, vagy mint az apád. Tetőtől talpig rá hasonlítasz csak anyád szépségét és tehetségét örökölted. - morogta a hajamba és mélyen beszívta az illatát. A lábaim már megremegtek tudtam, hogy nincs sok hátra, hogy összeessek félelemben. - A nagy Lizzie Wundt lánya micsoda előny. -  nevetett fel kínosan Jack. Miről beszél itt nekem? Teljes zavar ült ki arcomra, amit a fiú is észrevett majd még hangosabban kezdett nevetni. - Jaj, buta vagy még te ehhez Nats nagyon buta. - simogatta meg a hajam. A szám sarka megremegett éreztem, hogy nem állok messze a sírástól.

Keze vándorlásra indult az egész testemen. Ahányszor ellöktem a kezét vagy próbáltam szabadulni annyiszor nyomott neki még jobban a falnak. Puszikkal kezdte behinteni az állam vonalát majd haladt lefelé a nyakamon egészen a kulcscsontomig.

- K-kérl-lek h-hagyj - zokogtam fel keservesen. Két kezemet a mellkasára raktam és úgy próbáltam eltolni, de mind hiába semmit sem értem el vele. Csak azt, hogy még erősebben lefogott, ami számomra már kínzás volt. Mindent megpróbáltam a kiszabaduláson érdekében tenni, de ez az állat megmozdíthatatlan. Tehetetlenségemben már ficánkolni és kapálózni kezdtem fogságában ezzel azt elérve, hogy Jack a két kezemet a fejem fölé emelte és leszorította, csípőjét meg erőszakosan az enyémnek döntötte. Fájt. Már nem bírtam tovább sem lelkileg sem fizikailag. Könnyeim is megállíthatatlanul folytak le arcomról Jack pedig folytatta, amit tenni akart velem. Semmi esélyem sem volt ellene. Tudtam, ha itt nem tudom leállítani, akkor már, nincs visszaút. Megvalósult az egyik legnagyobb félelmem; megerőszakol egy szörnyeteg.- Egyet jegyezz meg nagyon jól Nats - hajol vissza a fülemhez. Légzése szabálytalan csak úgy kapkodja a levegőt, de még mindig nem ereszt el. - amíg ebben a házban vagy én vagyok a főnök. Te pedig mindig mindenben engedelmeskedsz. Most eltekintettem az ellenkezésed felett, de legközelebb nem fogok. Mert ha rossz vagy akkor meg kell, hogy büntesselek. Ezt kell tenni a rossz kislányokkal. - magam előtt láttam, ahogy ajka győztes mosolyra húzódik - Szóval, ha nem csinálsz semmit, akkor büntetlek, ha csináltál valami olyat, ami számomra nem megfelelő büntetést kapsz. Egy szóval mindig büntetlek, amikor nekem jólesik. Világos? Ezt jól vesd a buksidba; ameddig itt vagy addig Én, irányítalak kedvem szerint.

08. rész

    Louis William Tomlinson

- Én is tiszta szívből gyűlöllek Louis Tomlinson! - szavai újból és újból visszhangzik a fejemben. - Utállak! - a szívem össze szorult, amikor ezt az átkozott szót kiejtette a száján. Én nem utálom! Csak nem akartam megbántani vagy rossz szót szólni, amikor az égvilágon semmit sem csinált. Próbáltam kerülni a közös beszélgetéseket, a testi kommunikációkat az egy másodperces szemkontaktusokat. Egyszerűen kerülni akartam őt és nem bántani. Ehelyett most minden a feje tetejére fordult, kezdve az egész vitával, amit Én indítottam el... megint. Ha nem az alkohol meg a düh beszélt volna belőlem, akkor talán el sem indítottam volna egy újabb lavinát. Nem kellett volna végig néznem, ahogy Nathalie könny áztatott arccal mondja szemembe az igazságot.. vagyis csak fél igazságot, mert még mindig nem utálom és nem is utálom meg nem is fogom. Csak én lehetek ekkora balfasz, hogy leordítok egy magatehetetlen lányt, majd végignézem, ahogy sírva elfut valahova. Pedig megállíthattam volna! Utána futhattam volna még időben láthattuk volna, hogy merre rohant el és akkor talán most is itt lehetne velünk. De én voltam a bamba szamár, aki még úgy percekig ült ott a kanapén az ajtót nézve ahol Nathie kirohant. Nehezen tértem magamhoz talán a Harry iránt érzett düh vagy a fejembe szállt alkohol nem terített időben magához. Vagy csak a csalódottság, amit az életben kaptam már rengetegszer. Igazából ne magamban, hanem másban keressem a hibát ez így jó nem? Könnyebb ráfogni másra, mint saját magunkra. De ebből most nem fogok olyan könnyen kimászni. A saját otthonomba nem merek visszamenni, mert előre tudom mi vár rám, ha átlépem a küszöböt.  Több mérges tekintettel találnám szembe magam és egy újabb adag fejmosást kellene túlélnem, amihez most nagyon, nincs kedvem.

Már vagy fél órája járom át a környékét Nathalie honlétét kutatva, de semmit sem találtuk. Párosával kezdtük el keresni hátha így szerencsés ebben vagyunk és találunk valamit, amiből megtudjuk, hogy járt itt Nathie, de semmi. Kezdek egyre jobban kétségbe esni, hogy esetleg nem találjuk meg egy ilyen hűvös éjszaka és ki tudja, hogy hol fogja tölteni az estét. Vagy, hogy egyáltalán mi történhet vele ilyenkor. Már belegondolni is borzasztó. A tudat, hogy az én hibámból van, az egész felemészt. Ha most nem találjuk meg akkor holnap meg fogjuk vagy holnapután esetleg a jövő héten? Egyáltalán megtaláljuk? Lehetséges az, hogy egy amnéziás lány ilyen gyorsan eltűnik London sötét utcáin és egy óra elteltével sem kerül elő hiába keressük tízen?

- Louis! - a hang irányába kapom a fejem. Danielle kétségbeesett arccal figyel, engem miközben leguggol. Pár lépéssel utolérem és megállok közvetlen mellette. A földről felvesz egy kulcsot és felém nyújtja. Remegő kezekkel veszem át tőle a tárgyat, hogy közelebbről is megnézzem és a tudatalattim nem tévedett, ez az én lakáskulcsom. Ezt hordozta ma magával Nathalie mindenhova. Kétség kívül is biztos, hogy ezt a mostani kirohanásakor ejtette el. Ez nem lehet igaz! - Fúj ez nagyon büdös! - nyújtja felém orrát befogva egy fehér ruhazsebkendőt.

Az orromhoz sem kell emelnem, mert már megérzem a zsebkendőn lévő folyadék szagát. Ezek szerint Nathie-t elkábították és... elrabolták? De az lehetetlen, ugyan ki tenne ilyet? Hülyeség, hisz ez már a XXI. század itt már minden  megtörténik. Az is lehet, hogy nem is Nathiet kábították el, hanem valaki mást és itt ejtették el a ruhadarabot.

- Jól van Louis, ekkora idióta is te lehetsz! - dicsér meg a tudatalattim. Valószínűleg nem lenne itt a lakáskulcsom - a parkban este ahol még az ember sem jár - a földön. Elrabolták. Most már biztos, de most mit csináljak? Szólnunk kell a többieknek. Jaj, hogy mit kapok én még ezért!

- Ez kloroform. Nathalie-t elkábították és elrabolták. - fogom meg Danielle csuklóját és kezdem el húzni a lakásomig.

- Lassíts egy kicsit és ezt meg honnan veszed? - kezd el ficánkolni, ahogy egyre jobban haladunk előre. Lassítok a tempón és így már gyors lépésekben haladunk előre. A kérdését a fülem mellett elhagytam, amire majd a házban válaszolok.

A bejárati ajtó nyitva volt miszerint a többiek befejezték a keresést és vissza jöttek ide. Nem tévedtem mindenki a nappaliban volt egy kört alkotva ültek egymás mellett. Érkezésünkre felkapták a fejüket érdeklődve figyeltek hátha megtaláltuk Nathalie-t, de hamar csalódniuk kellett, amikor Dani elment mellettem fanyar arckifejezéssel. A legjobban talán Leigh-t viselte meg, mert amikor Danielle helyet foglalt Liam és közte a legmérgesebb gyilkos pillantását lövellte felém és, ha Perrie le nem fogja még talán nekem is ugrott volna. Bár nem mintha nem érdemeltem volna meg akármit is akart velem csinálni a lány. A tekintetéből kiolvasva most engem nagyon csúnyán elküld egy melegebb éghajlatra, amiért ezt tettem.

A kis üvegasztalhoz lépve leteszem a talált zsebkendőt és a kulcsokat, míg Dani belekezd a mesélésbe. Lee-től legtávolabbi helyet megkeresve helyet foglalok. Még megszólalni is félek, mert tudom, hogy akkor rám zúdítják az összes gondolatot, szöveget, kiosztást, amit eddig a fejükben tartottak. Nem is figyelnek nagyon Danira, hanem inkább rám terelődik a tekintetük. Nem tudom most mit várnak el tőlem, de én sem érzem magam a legjobban Nathie-val kapcsolatban. Az összes eddig tettemet tiszta szívből sajnálok amit Nathie felé tettem. Csak egy este kellett ahhoz, hogy teljes lelkiismeret furdalásom legyen valaki iránt pedig nem is ez az első alkalom, hogy valakivel veszekedem. De Nathalie valahogy kivétel mindenki közül. Tudom, nem ismerem, sőt egyáltalán nem tudok róla semmit az ég adta világon pedig nálam lakik jó pár hete. De ő más.

- Louis!? Nincs neked ehhez valami hozzászólásod? - Leigh hangja idegesen és kissé hangosan csattan fel. Látom, hogy most még jobban kell kordában tartania magát, hogy ne essen valakinek - jelen esetben nekem - valami baja. - Biztos van valami, amit el akarsz mondani vagy esetleg valakivel veszekedni akarsz? - értettem a célzását és vettem a hangjában rejlő cinikusságot. Ha eddig nem voltunk jóban most tuti ős ellenségek lettünk egymásnak. Tudom, hogy csak az idegeimmel játszik. Próbára tesz, hogy meddig bírják az idegeim. Hát nem sokáig. - Na, mi van Tomlinson? Ennyi? Már meg sem szólalsz?

- Befejezned Leigh? - álltam fel a kanapéról a lány felé fordulva. - Tudom, hogy mit tettem oké?  Nem kell még neked is az orrom alá dörgölnöd! A legnagyobb idióta vagyok, tudom, és nem vagyok kíváncsi még a ti kioktatásotokra sem. - hadonászok tehetetlenül össze-vissza a kezemmel. Valahogyan erre a reakcióra számítottam mindenkitől, hogy ki lesznek akadva rám még jobban, mint a keresés előtt. Én is ki vagyok bukva, hogy ezt megtettem es ezzel elértem, hogy elraboljanak egy lányt, de én sem lehetek tökéletes. Az utóbbi időben teljesen szétestem és ennek megvan az oka, megvan rá a magyarázatom csak nem szeretek erről beszelni és kész.

- Pedig ezt érdemelned egy jó adag fejmosást, azért mert ekkora fasz voltál! - Leigh még most sem fejezi be, el akarja érni, hogy teljes lelkiismeret furdalásom legyen Nathie iránt, ami sikerül is neki.  - Tudod te, hogy mennyit szenved szegény lány azzal, hogy amnéziás lett, erre te meg ráteszel egy lapáttal. - áll meg velem szemben Leigh. Ha nem ismernem azt hinném, hogy most itt helyben két kezével akarna megfojtani. De inkább csak a mérhetetlen nagy dühöt és haragot akarja kimutatni felém. - Neki sem a legkönnyebb, ahogy neked se. Mindketten lelki problémákkal küszködtök, amit nehezen tudtok rendbe hozni. Senkinek sem könnyű Louis, de egy kis segítséggel minden rendbe hozható. Meg egy összetört szívű embert is meg lehet gyógyítani. - a hangja nyugodt minden eddigi érzelmet félretett es teljes nyugodtsággal beszel hozzám. A legérzékenyebb pontokat találta el és így próbál hatni rám.

- Hagyd abba! - szaggatottan mondom ki a szavakat és lassan hátrálni kezdek. Az izmaim megfeszültek, ahogy akaratlanul is Rá gondoltam. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből bármennyire is próbálom. Nincs, olyan nap mikor ne jutna eszembe Ő.. Eleanor..

-  Látod! - mutat rám Lee - A mai napig ugyanaz a reakciód, mint az előző hónapokban. Nem tudod elengedni, mert senkinek sem nyílsz meg. Ezzel szerinted jót teszel magadnak? Nem! Minden nap minden egyes percében csak rosszabbul érzed magad, amiért ez történt veled, amit..

- Leigh szerintem ezt ne! - szól közbe Liam. Aggódó pillantásokat küld felém, de azért látszik, rajta hogy egy kicsit feszeng a reakciómtól. Hát nem a legjobb érzést fogja kiváltani belőlem az biztos. De azt akkor sem értem, hogy miért ide lyukadtunk, ki ha egy teljesen más témánál vagyunk. Nem is tudom, hogy mi lesz ennek a vége.

- Ezt azért elmondom. - ülteti vissza Liamet a helyére és újból rám figyel. Nem is értem, hogy a többiek miért nem állítják le. Egyedül Perrien látom, hogy segítene nekem, de Zayn megakadályozza. Megint egyedül maradtam. - Szóval a lényeg annyi, hogy neked sem ez a legjobb időszakod, ahogy Nathie-nak sem. Totál idegenek közé került nem ismer senkit és semmit. A bizalmába kell férkőznünk, hogy megbízzon bennünk. Azzal nem érünk el semmit, ha csak a rossz oldalunkat mutatjuk neki. Az állandó veszekedések sem tesznek jót. - néz itt rám és Harryre - Ezeken változtatni kell. Most tehetetlenek vagyunk, mert ugye Nats eltűnt, de amint megtaláljuk, az egész ismerkedés dolgot újra kell kezdeni. És persze kedvesnek lenni nem pedig a gyűlöletet kimutatni. - néz mélyen a szemembe ezzel a tudatomra adva az üzenetet. Látom rajta is a megkönnyebbülést, hogy végre kimondhatta, amit akart veszekedés nélkül, és talán aminek mindenki örül, hogy nem kezdtem el ordibálni senkivel. Leigh-vel mindenki egyetértően bólintott es egy "Igen"- nel jelezték az igazát. De én nem értek mindennel egyet az elmondottakkal. Talán ezt nem fogom sosem megérteni.

Miért hiszi azt mindenki, hogy én utálom Nathalie-t?

Az életemet utálom nem pedig az embereket. Mindenki máshogy fejezi, mutatja ki az érzéseit. Nekem is megvan a saját módszerek, vagyis csak veszekedek másokkal. Ez már olyan napi szinten megy nekem. Csak egy kellemes párbeszéd váltás és semmi utálat senki iránt,  ahogy Nathie iránt sincs. Ezt csak feltételezi mindenki, nem hogy megkérdezném engem bárki is hogy most mi van. Így kell ezt, de akkor most tisztázom.
- Én nem utálom Nathalie-t! - rázom hevesen a fejem a többiekre meredve.

#1 Liebster Award

~ A blog megkapta az első díját!

Köszönöm: Liana DoLil

Szabályok:

~ Köszönd meg a díjat! ~

~ Írj magadról 10 dolgot! ~

~ Válaszolj a 10 kérdésre! ~

~ Tegyél fel 10 kérdést! ~

~ Küldd el 10 embernek! ~

10 dolog rólam:

- imádok olvasni (blogokat és könyveket egyaránt)

- most kezdtem a középiskolát (gólya lettem,.. :D)

- egészségügyön tanulok

- imádom a gyerekeket

- van két kutyám

- imádok különböző történeteket írni (akár blogban akár egy füzetbe)

- rengeted bloggert követek és olvasom a történneeiket

- nem vagyok valami szorgalmas (ez a részek érkezéséből is látszik.. :D)

- imádok zenét hallgatni

- kedvencem Niall (1D), de mégis Louis FF-t írok

10 válasz:

- Mitől félsz? - Az ijesztő emberektől, és az undorító nyálkás állatoktól :)

- Mit gondolsz a hazug emberekről? - Kétszínű alakok. nem szeretem őket.

- Milyen könyveket olvasol szívesebben? - Romantikus, Vörös pöttyös, Szerelmi háromszög, Kaland

- Ha lehetne egyetlen egy kívánságod, ami 100%, hogy valóra válna, mit kívánnál? - Hogy Ő végre az enyém legyen. ;)

- Mi a célod az életben? - Sikeres tanulmányok. Boldog élet, családalapítás. 

- Hogy telik el egy hétvégéd? - Pihenés, tanulás, olvasás, ha belefér blogírás.

- Vannak 'szerencsehozó' dolgaid? - Egy karkötő.

- Babonás vagy? - Attól függ. Nem mindegyik babonát veszem komolyan.

- Hol élnél a legszívesebben? - Nagy Britannia/ Írország 

- Írás vagy olvasás? - Olvasás, mert abból szerzek ihletet és megfogalmazást. 

10 kérdés:

- Az első szó ami eszedbe jut arról a szóról, hogy "írás"?

- Honnan jönnek az ihleteid az írással kapcsolatban?

- Volt már olyan az életedben, amikor azt gondoltad, hogy feladod?

- Miért kezdtél el írni?

- Sok embert ismertél meg a blogodon keresztül?

- Mit csinálsz szabadidődben?

- Valaha majd abba hagyod az írást?

- Mit jelent számodra a zene?

- Mik/kik tesznek boldoggá?

- Mi a legnagyobb álmod?

10 ember akiknek küldöm: (bocsi, hogy nem lett meg tíz ember)

- Dolly DeHaan

- Sofia Abraham

- Griny

- Dorothy C.

- Klau M

- Jessica T.

- Brooke Oakins