09. rész

Nathalie Hayley Peterson

Ismeretlen helyen ébredek. Az ablakon át beszűrődő napsugarak még bántják a szememet. Megdörzsölöm fáradt szemeimet, hogy hozzá tudjanak szokni az erős fényhez. A fejem fáj, émelygek, és egy kicsit szédülök is. Óvatosan ülök fel az ágyban, hogy jobban feltérképezzem a terepet. Egy nagy szobában vagyok egy hatalmas franciaággyal a közepén. Az egész szoba méregzöld színben pompázik és még az éj fekete bútorzatok is feldobják, amik szanaszét helyezkednek el. A mellettem lévő kis éjjeliszekrényen különböző ételek vannak felszolgálva egy tálcára. Vajon ki csinálta?

A tegnap estére csak részletekben emlékszem, de az nem rémlik, hogy hogy kötöttem ki egy idegen helyen. Az pontosan a fejembe vésődött, hogy Louis-val veszekedtem a nappali közepén a többiek szeme láttára, majd csak úgy ki rohantam a lakásból. Hogy hova futottam vagy, hogy hol kötöttem ki azon az estén azt nem tudom. Megvan! Amikor megálltam pihenni a sok futás után és hirtelen a semmiből hátulról egy kéz megragadott majd valami az orromra rakott és ezután teljes sötétség. Ezek szerint engem... elraboltak?  Egy idegen ember házában vagyok pontosabban a szobájában, az ágyában? Mit keresek itt?

Ijedten pattanok ki az ágyból egyből az ajtóhoz rohanva. Zárva, remek. Most hogyan jutok ki? Egyáltalán minek zárták be engem ide?

Föl alá járkálok a szobában egy kis menekülő utat keresve, de az ajtón kívül más nem volt csak az ablak. Kiugrani meg nem volt szándékomban, mert elég magasan vagyok ahhoz, hogy a halálomba ugorjak, amit valljuk be nem szeretném, ha most következne be majd egy jó pár száz év múlva inkább.

Tehetetlenül visszahuppanok a puha paplan közé fejemet a párnak közé fúrva kezdtem a plafont bámulni. Kellett nekem elrohannom azon az estén! Talán nem itt lennék, hanem Louis otthonában továbbra is ahol folynak a szürke hétköznapok. De kellett nekünk veszekedni és ezzel nekem a vesztembe rohanni. Kellett nekem vissza szólnom Louis mondandóinak és felhúznom magam rajta annyira, hogy sírva elfuthassak. De hát a tény az tény. Örökre amnéziás maradok. Sosem fogom megismerni a családomat. Nem tudom, meg hogy voltak e barátaim. Nem fogok többet emlékezni a kis kori pillanataimra. Nem fogom tudni elalvás előtt hogy a szüleim arcára milyen mosolyt csaltam, amikor valami jó dolgot tettem. Egyetlen születésnapomra se fogom emlékezni sem a karácsonyi ajándékaimra. Nem tudok majd nyolcvan éves koromban visszaemlékezni a kamaszkori cikis pillanataimra. Senkire és semmire se fogok tudni úgy tekinteni, mint ahogy régen. Ezzel az egyetlen balesettel ment tönkre az életem mindazzal, hogy amnéziás lettem. Nincs több régi emlékem, amit az unokáim az tovább adhattam volna. Nem maradt semmim. Elvesztem a nagyvilágban. Egyedül maradtam.

Kulcs zörgését majd egy kattanást hallok és a szoba ajtaja kinyílik. Felülök és az ágy legtávolabbi pontjára húzódok. Egy velem egy idős férfi lépett be az ajtón tekintetét egyszerre rám vezetve. Barna haja szanaszét állt kék szemeit rajtam tartotta, ahogy egyre jobban közeledett felém. Ismerős volt túlságosan is. Mintha már láttam volna, valahol csak nem ugrik be hogy hol. Kezdek egyre jobban félni, ahogy undorító vigyorral az arcán helyet foglalt az ágy szélén. Próbáltam meg távolabb húzódni, de valljuk be nem nagyon sikerült hisz már majdnem a földön vagyok. Szememet nem veszem le az előttem ülő fiúról félek, hogyha egy másodpercre is félrenézek, tesz valami olyat, amit én nem szeretnék. Nem jut eszembe hogy honnan ismerős ez az arc ez a szem. Semmi.

- Szia, cica. Remélem jól aludtál. - cica... Valahonnan nagyon ismerős ez a becenév. A véleményem padig még mindig az undorító. Lélegezz cica. Az el rablóm hangja. Ő az! Pontosan itt ül velem szemben levakarhatatlan vigyorral az arcán és egyre jobban közelít felém. - Nem vagy éhes? Még nem is ettél semmit. - mutat az étellel teli tálcára. Ezek szerint ő csinálta. -  Meg sem szólalsz? - dönti oldalra a fejét nevetve. Mi ebben a vicces? Számomra semmi szórakoztató nincs benne. Elraboltak! Habár ez őt nem érdekli, mert saját maga rabolt el a neki megfelelő helyre. Persze az én véleményem ne érdekeljen te faszfej. - Cica! - már megint ez a név kezd hányingerem lenni ettől a szótól, de legfőképpen Tőle.

- K-ki vagy te? - a hangom megremegett suttogva beszéltem hozzá, ahogy egy lépéssel közelebb ült hozzám. Az egész testem, mint a kocsonya úgy remegek a félelemtől. Nem tudom elképzelni, hogy mit, akar ez az ember tőlem. Egyáltalán minek hozott ide?

- Na... -  nevetett fel -  azt ne mond, hogy az a kocsi elvitte az emlékeidet! - nevetett tovább. Ott volt, ő volt az, aki miatt a baleset történt. Ő tett tönkre belülről. De mégis mit tett? -  Jaj, életem akkora ülést csak nem ért a buksid, hogy ne emlékezz. - látva értetlen tekintetem arcáról lefagyott az a mocskos vigyor. - Vagy mégis? - húzta fel fél szemöldökét kék íriszeit az enyémbe fúrva.

Ezek a szemek... Vásárlás, boltok, kávézó a lányok és Ő. Mindenhol ott volt. Követett bármerre is mentem a lányokkal. Az elején nem tűnt fel csak úgy a tízedik üzletnél ahova bementünk. Nem mertem szólni a lányoknak sem inkább magamban tartottam és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Jack ott van Egész nap követett még akkor is, amikor Louis házához mentünk. Kirohanásomkor is ő volt, aki először utánam futott, mert kémkedett egész nap utánam. Ő az...

- Ki vagy te? - hangom már egy kicsivel bátrabb, de még mindig érzékelhető benne a rettegés. A félelem. Egyre bizonytalanabb vagyok minden felől. Már magam sem tudom, hogy mit akar ez a személy tőlem.

- Jack. Jackson Carter Williams. - adta tudatomra becses nevét. - A pasid. - A.. a pasim? Szemeim háromszorosára kereskedtek kijelentése hallatára. Nekem nincs barátom főleg nem ő. Csak lett volna annyi eszem, hogy nem jövök össze egy olyan emberrel, aki majd a balesetem után csak úgy minden szó nélkül elrabol. Nem lehettem ennyire buta.

- Az ablakot kellett volna választanom. - motyogtam magam elé, de arra nem számítottam, hogy ő is meghallja. Hevesen ráztam a fejem miszerint nem mondtam semmit, és ha még lehet még hátrébb húzódtam az ágyon.

- Akármilyen hihetetlennek is tűnik akkor is igaz. - néz, rám miközben odébb ül ezzel egyre közeledve hozzám.

- M-miért raboltál el? - úgy látszik a hangom megint cserben hagyott. Egyre jobban kezdtem felni tőle nem tudom miért. Hiszen a pasim.. Nem, nem az!

- Nem raboltak el - néz rám komoran. - Csak haza hoztalak, mert ez az otthonod. - nekem nincs otthonom. Louis házában van az én menedékem nem egy vad idegennél. Sosem gondoltam volna, hogy én még ilyen helyzetbe is kerületek, hogy elrabolnak. Vagyis pontosan az állítólagos barátom rabol el az eredeti otthonomba.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezem reménytelenül. A világon több milliárd lány van miért pont engem kellett kiszemelnie.

- Azt, mint eddig, irányítani.  - még közelebb ült. Meg akarta fogni a kezemet, de még időben elrántottam ezzel egy időben a földön is kötöttem ki. Nem voltam hajlandó onnan felkelni, hanem egészen a szoba sarkáig húzódtam. - Most nem menekülhetsz. - jön oda hozzám és karomnál fogva ránt fel a földről. Felszisszentettem a hirtelen jött fájdalomtól, ami a karomba nyilat.  - Gyere meg mutatom neked a történetünket. - kezd el kifelé húzni a szobából. Egy hosszú folyosón vonszol végig majd lefelé egy lépcsőn és megérkezünk a nappaliba.

Szép tágas nincs drága bútorokkal felpakolva. Világoskék árnyalatot ölt a fal, amin különböző fotók lógnak. Az egyik oldalon egy hatalmas fehér bőrrel fedett kanapé előtte egy üveg asztallal és egy nagyképernyős tévével. Míg a másik oldalon egy fehér szekrénysor húzódik különböző porcelánokkal díszítve.

A falon lógó képek közül egyen akad még a szemem. Közelebb megyek, hogy jobban hogy jobban szemügyre vegyem a fotót. Egy boldogan mosolygó fiatal lány, akit átkarol a barátja, vagyis Jack és én. Olyan boldognak látszunk azon a képen, mint a friss házasok. Kár hogy nem emlékszem ezekre, mert akkor megtudnám, hogy milyen is volt igazából a mi kapcsolatunk. Ha nevezhető volt az a valami egy párkapcsolatnak.

Tovább haladok a képek nézésével és nem csak ezen az egyen vagyok rajt. Például ott van, amikor egy nagy hatalmas családi kép, aminek a közepén én és Jack állunk. Olyat is láttam ahol csak egyedül idétlenül mosolygok a kamerába. Szemet szúrt egy olyan kép is ahol egy szőke nálam pár centivel magasabb göndör hajú lánnyal állok, de nem volt messze rákérdezni, hogy ki ő. Talán a legérdekesebbnek azt a képet láttam ahol nincs mellettem Jack csak én és egy fiatalabb kislány az oldalamon és mögöttünk áll kettő felnőtt, akik édesen összebújva vonnak minket is közelebb magukhoz és mosolygunk a lencsevégbe. Sokáig tartom, a szemem azon a képen nem tudom felidézni azt a pillanatot, ahogy a másik ezret sem. Nem tudom, kik vannak, mellettem azon a fotón kik mosolyognak innen kívülről szelíden rám, hogy mi közöm van hozzájuk. Nem tudom.

- Kik ők? - kérdezem bátortalanul a képre mutatva Jackre nézve.

- A családod.  - lép hozzám közelebb a derekamat átkarolva, de én egyszerre elhúzódtam. Láttam rajta hogy nagyon nem tetszett neki, amit csináltam, de egy hangos megadó sóhaj után hagyta az egészet. - A magas férfi az az apád mellette a hölgy az anyukád és az a kislány ott melletted - mutat rá a lányra - ő a kishúgod Skyler.

- A családom.  - lehelem magam elé ledermedve. Van egy családom, akiről nem tudok semmit. Vannak emberek, akiknek még fontos vagyok és tudják, hogy vagyok. De akkor miért nem keresnek? Csak feltűnik, hogy nincs meg az egyik gyerek. Oké igaz már nem vagy kamasz felnőtt korban élek, de azért csak érdeklődnek, hogy élek e vagy halok. Van némi remény.

- Igen,  boldog kis család voltatok éveken át, amíg mindez fel nem robbant. - megugrottam egy kicsit, amikor két keze a csípőmhöz ért és erőszakosan a falnak nyomott. Próbáltam ellenkezni, de minden lehetséges módon lefogott. - Nézd meg magad tiszta makacs, vagy mint az apád. Tetőtől talpig rá hasonlítasz csak anyád szépségét és tehetségét örökölted. - morogta a hajamba és mélyen beszívta az illatát. A lábaim már megremegtek tudtam, hogy nincs sok hátra, hogy összeessek félelemben. - A nagy Lizzie Wundt lánya micsoda előny. -  nevetett fel kínosan Jack. Miről beszél itt nekem? Teljes zavar ült ki arcomra, amit a fiú is észrevett majd még hangosabban kezdett nevetni. - Jaj, buta vagy még te ehhez Nats nagyon buta. - simogatta meg a hajam. A szám sarka megremegett éreztem, hogy nem állok messze a sírástól.

Keze vándorlásra indult az egész testemen. Ahányszor ellöktem a kezét vagy próbáltam szabadulni annyiszor nyomott neki még jobban a falnak. Puszikkal kezdte behinteni az állam vonalát majd haladt lefelé a nyakamon egészen a kulcscsontomig.

- K-kérl-lek h-hagyj - zokogtam fel keservesen. Két kezemet a mellkasára raktam és úgy próbáltam eltolni, de mind hiába semmit sem értem el vele. Csak azt, hogy még erősebben lefogott, ami számomra már kínzás volt. Mindent megpróbáltam a kiszabaduláson érdekében tenni, de ez az állat megmozdíthatatlan. Tehetetlenségemben már ficánkolni és kapálózni kezdtem fogságában ezzel azt elérve, hogy Jack a két kezemet a fejem fölé emelte és leszorította, csípőjét meg erőszakosan az enyémnek döntötte. Fájt. Már nem bírtam tovább sem lelkileg sem fizikailag. Könnyeim is megállíthatatlanul folytak le arcomról Jack pedig folytatta, amit tenni akart velem. Semmi esélyem sem volt ellene. Tudtam, ha itt nem tudom leállítani, akkor már, nincs visszaút. Megvalósult az egyik legnagyobb félelmem; megerőszakol egy szörnyeteg.- Egyet jegyezz meg nagyon jól Nats - hajol vissza a fülemhez. Légzése szabálytalan csak úgy kapkodja a levegőt, de még mindig nem ereszt el. - amíg ebben a házban vagy én vagyok a főnök. Te pedig mindig mindenben engedelmeskedsz. Most eltekintettem az ellenkezésed felett, de legközelebb nem fogok. Mert ha rossz vagy akkor meg kell, hogy büntesselek. Ezt kell tenni a rossz kislányokkal. - magam előtt láttam, ahogy ajka győztes mosolyra húzódik - Szóval, ha nem csinálsz semmit, akkor büntetlek, ha csináltál valami olyat, ami számomra nem megfelelő büntetést kapsz. Egy szóval mindig büntetlek, amikor nekem jólesik. Világos? Ezt jól vesd a buksidba; ameddig itt vagy addig Én, irányítalak kedvem szerint.