08. rész

    Louis William Tomlinson

- Én is tiszta szívből gyűlöllek Louis Tomlinson! - szavai újból és újból visszhangzik a fejemben. - Utállak! - a szívem össze szorult, amikor ezt az átkozott szót kiejtette a száján. Én nem utálom! Csak nem akartam megbántani vagy rossz szót szólni, amikor az égvilágon semmit sem csinált. Próbáltam kerülni a közös beszélgetéseket, a testi kommunikációkat az egy másodperces szemkontaktusokat. Egyszerűen kerülni akartam őt és nem bántani. Ehelyett most minden a feje tetejére fordult, kezdve az egész vitával, amit Én indítottam el... megint. Ha nem az alkohol meg a düh beszélt volna belőlem, akkor talán el sem indítottam volna egy újabb lavinát. Nem kellett volna végig néznem, ahogy Nathalie könny áztatott arccal mondja szemembe az igazságot.. vagyis csak fél igazságot, mert még mindig nem utálom és nem is utálom meg nem is fogom. Csak én lehetek ekkora balfasz, hogy leordítok egy magatehetetlen lányt, majd végignézem, ahogy sírva elfut valahova. Pedig megállíthattam volna! Utána futhattam volna még időben láthattuk volna, hogy merre rohant el és akkor talán most is itt lehetne velünk. De én voltam a bamba szamár, aki még úgy percekig ült ott a kanapén az ajtót nézve ahol Nathie kirohant. Nehezen tértem magamhoz talán a Harry iránt érzett düh vagy a fejembe szállt alkohol nem terített időben magához. Vagy csak a csalódottság, amit az életben kaptam már rengetegszer. Igazából ne magamban, hanem másban keressem a hibát ez így jó nem? Könnyebb ráfogni másra, mint saját magunkra. De ebből most nem fogok olyan könnyen kimászni. A saját otthonomba nem merek visszamenni, mert előre tudom mi vár rám, ha átlépem a küszöböt.  Több mérges tekintettel találnám szembe magam és egy újabb adag fejmosást kellene túlélnem, amihez most nagyon, nincs kedvem.

Már vagy fél órája járom át a környékét Nathalie honlétét kutatva, de semmit sem találtuk. Párosával kezdtük el keresni hátha így szerencsés ebben vagyunk és találunk valamit, amiből megtudjuk, hogy járt itt Nathie, de semmi. Kezdek egyre jobban kétségbe esni, hogy esetleg nem találjuk meg egy ilyen hűvös éjszaka és ki tudja, hogy hol fogja tölteni az estét. Vagy, hogy egyáltalán mi történhet vele ilyenkor. Már belegondolni is borzasztó. A tudat, hogy az én hibámból van, az egész felemészt. Ha most nem találjuk meg akkor holnap meg fogjuk vagy holnapután esetleg a jövő héten? Egyáltalán megtaláljuk? Lehetséges az, hogy egy amnéziás lány ilyen gyorsan eltűnik London sötét utcáin és egy óra elteltével sem kerül elő hiába keressük tízen?

- Louis! - a hang irányába kapom a fejem. Danielle kétségbeesett arccal figyel, engem miközben leguggol. Pár lépéssel utolérem és megállok közvetlen mellette. A földről felvesz egy kulcsot és felém nyújtja. Remegő kezekkel veszem át tőle a tárgyat, hogy közelebbről is megnézzem és a tudatalattim nem tévedett, ez az én lakáskulcsom. Ezt hordozta ma magával Nathalie mindenhova. Kétség kívül is biztos, hogy ezt a mostani kirohanásakor ejtette el. Ez nem lehet igaz! - Fúj ez nagyon büdös! - nyújtja felém orrát befogva egy fehér ruhazsebkendőt.

Az orromhoz sem kell emelnem, mert már megérzem a zsebkendőn lévő folyadék szagát. Ezek szerint Nathie-t elkábították és... elrabolták? De az lehetetlen, ugyan ki tenne ilyet? Hülyeség, hisz ez már a XXI. század itt már minden  megtörténik. Az is lehet, hogy nem is Nathiet kábították el, hanem valaki mást és itt ejtették el a ruhadarabot.

- Jól van Louis, ekkora idióta is te lehetsz! - dicsér meg a tudatalattim. Valószínűleg nem lenne itt a lakáskulcsom - a parkban este ahol még az ember sem jár - a földön. Elrabolták. Most már biztos, de most mit csináljak? Szólnunk kell a többieknek. Jaj, hogy mit kapok én még ezért!

- Ez kloroform. Nathalie-t elkábították és elrabolták. - fogom meg Danielle csuklóját és kezdem el húzni a lakásomig.

- Lassíts egy kicsit és ezt meg honnan veszed? - kezd el ficánkolni, ahogy egyre jobban haladunk előre. Lassítok a tempón és így már gyors lépésekben haladunk előre. A kérdését a fülem mellett elhagytam, amire majd a házban válaszolok.

A bejárati ajtó nyitva volt miszerint a többiek befejezték a keresést és vissza jöttek ide. Nem tévedtem mindenki a nappaliban volt egy kört alkotva ültek egymás mellett. Érkezésünkre felkapták a fejüket érdeklődve figyeltek hátha megtaláltuk Nathalie-t, de hamar csalódniuk kellett, amikor Dani elment mellettem fanyar arckifejezéssel. A legjobban talán Leigh-t viselte meg, mert amikor Danielle helyet foglalt Liam és közte a legmérgesebb gyilkos pillantását lövellte felém és, ha Perrie le nem fogja még talán nekem is ugrott volna. Bár nem mintha nem érdemeltem volna meg akármit is akart velem csinálni a lány. A tekintetéből kiolvasva most engem nagyon csúnyán elküld egy melegebb éghajlatra, amiért ezt tettem.

A kis üvegasztalhoz lépve leteszem a talált zsebkendőt és a kulcsokat, míg Dani belekezd a mesélésbe. Lee-től legtávolabbi helyet megkeresve helyet foglalok. Még megszólalni is félek, mert tudom, hogy akkor rám zúdítják az összes gondolatot, szöveget, kiosztást, amit eddig a fejükben tartottak. Nem is figyelnek nagyon Danira, hanem inkább rám terelődik a tekintetük. Nem tudom most mit várnak el tőlem, de én sem érzem magam a legjobban Nathie-val kapcsolatban. Az összes eddig tettemet tiszta szívből sajnálok amit Nathie felé tettem. Csak egy este kellett ahhoz, hogy teljes lelkiismeret furdalásom legyen valaki iránt pedig nem is ez az első alkalom, hogy valakivel veszekedem. De Nathalie valahogy kivétel mindenki közül. Tudom, nem ismerem, sőt egyáltalán nem tudok róla semmit az ég adta világon pedig nálam lakik jó pár hete. De ő más.

- Louis!? Nincs neked ehhez valami hozzászólásod? - Leigh hangja idegesen és kissé hangosan csattan fel. Látom, hogy most még jobban kell kordában tartania magát, hogy ne essen valakinek - jelen esetben nekem - valami baja. - Biztos van valami, amit el akarsz mondani vagy esetleg valakivel veszekedni akarsz? - értettem a célzását és vettem a hangjában rejlő cinikusságot. Ha eddig nem voltunk jóban most tuti ős ellenségek lettünk egymásnak. Tudom, hogy csak az idegeimmel játszik. Próbára tesz, hogy meddig bírják az idegeim. Hát nem sokáig. - Na, mi van Tomlinson? Ennyi? Már meg sem szólalsz?

- Befejezned Leigh? - álltam fel a kanapéról a lány felé fordulva. - Tudom, hogy mit tettem oké?  Nem kell még neked is az orrom alá dörgölnöd! A legnagyobb idióta vagyok, tudom, és nem vagyok kíváncsi még a ti kioktatásotokra sem. - hadonászok tehetetlenül össze-vissza a kezemmel. Valahogyan erre a reakcióra számítottam mindenkitől, hogy ki lesznek akadva rám még jobban, mint a keresés előtt. Én is ki vagyok bukva, hogy ezt megtettem es ezzel elértem, hogy elraboljanak egy lányt, de én sem lehetek tökéletes. Az utóbbi időben teljesen szétestem és ennek megvan az oka, megvan rá a magyarázatom csak nem szeretek erről beszelni és kész.

- Pedig ezt érdemelned egy jó adag fejmosást, azért mert ekkora fasz voltál! - Leigh még most sem fejezi be, el akarja érni, hogy teljes lelkiismeret furdalásom legyen Nathie iránt, ami sikerül is neki.  - Tudod te, hogy mennyit szenved szegény lány azzal, hogy amnéziás lett, erre te meg ráteszel egy lapáttal. - áll meg velem szemben Leigh. Ha nem ismernem azt hinném, hogy most itt helyben két kezével akarna megfojtani. De inkább csak a mérhetetlen nagy dühöt és haragot akarja kimutatni felém. - Neki sem a legkönnyebb, ahogy neked se. Mindketten lelki problémákkal küszködtök, amit nehezen tudtok rendbe hozni. Senkinek sem könnyű Louis, de egy kis segítséggel minden rendbe hozható. Meg egy összetört szívű embert is meg lehet gyógyítani. - a hangja nyugodt minden eddigi érzelmet félretett es teljes nyugodtsággal beszel hozzám. A legérzékenyebb pontokat találta el és így próbál hatni rám.

- Hagyd abba! - szaggatottan mondom ki a szavakat és lassan hátrálni kezdek. Az izmaim megfeszültek, ahogy akaratlanul is Rá gondoltam. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből bármennyire is próbálom. Nincs, olyan nap mikor ne jutna eszembe Ő.. Eleanor..

-  Látod! - mutat rám Lee - A mai napig ugyanaz a reakciód, mint az előző hónapokban. Nem tudod elengedni, mert senkinek sem nyílsz meg. Ezzel szerinted jót teszel magadnak? Nem! Minden nap minden egyes percében csak rosszabbul érzed magad, amiért ez történt veled, amit..

- Leigh szerintem ezt ne! - szól közbe Liam. Aggódó pillantásokat küld felém, de azért látszik, rajta hogy egy kicsit feszeng a reakciómtól. Hát nem a legjobb érzést fogja kiváltani belőlem az biztos. De azt akkor sem értem, hogy miért ide lyukadtunk, ki ha egy teljesen más témánál vagyunk. Nem is tudom, hogy mi lesz ennek a vége.

- Ezt azért elmondom. - ülteti vissza Liamet a helyére és újból rám figyel. Nem is értem, hogy a többiek miért nem állítják le. Egyedül Perrien látom, hogy segítene nekem, de Zayn megakadályozza. Megint egyedül maradtam. - Szóval a lényeg annyi, hogy neked sem ez a legjobb időszakod, ahogy Nathie-nak sem. Totál idegenek közé került nem ismer senkit és semmit. A bizalmába kell férkőznünk, hogy megbízzon bennünk. Azzal nem érünk el semmit, ha csak a rossz oldalunkat mutatjuk neki. Az állandó veszekedések sem tesznek jót. - néz itt rám és Harryre - Ezeken változtatni kell. Most tehetetlenek vagyunk, mert ugye Nats eltűnt, de amint megtaláljuk, az egész ismerkedés dolgot újra kell kezdeni. És persze kedvesnek lenni nem pedig a gyűlöletet kimutatni. - néz mélyen a szemembe ezzel a tudatomra adva az üzenetet. Látom rajta is a megkönnyebbülést, hogy végre kimondhatta, amit akart veszekedés nélkül, és talán aminek mindenki örül, hogy nem kezdtem el ordibálni senkivel. Leigh-vel mindenki egyetértően bólintott es egy "Igen"- nel jelezték az igazát. De én nem értek mindennel egyet az elmondottakkal. Talán ezt nem fogom sosem megérteni.

Miért hiszi azt mindenki, hogy én utálom Nathalie-t?

Az életemet utálom nem pedig az embereket. Mindenki máshogy fejezi, mutatja ki az érzéseit. Nekem is megvan a saját módszerek, vagyis csak veszekedek másokkal. Ez már olyan napi szinten megy nekem. Csak egy kellemes párbeszéd váltás és semmi utálat senki iránt,  ahogy Nathie iránt sincs. Ezt csak feltételezi mindenki, nem hogy megkérdezném engem bárki is hogy most mi van. Így kell ezt, de akkor most tisztázom.
- Én nem utálom Nathalie-t! - rázom hevesen a fejem a többiekre meredve.