04. rész

Nathalie Hayley Peterson

Lábaimmal idegesen dobolok, a padlón miközben várjuk a vendégeket. Már kora reggel óta fenn vagyok, és csak idegeskedem, az egész napon pedig semmi okom sincs rá. A fiúk is látták rajtam a feszültséget, de szó nélkül hagyták az egészet. Igazából nem is vártam tőlük semmit sem hisz mit tudnának mondani? Mindig csak azt a sablonos szöveget, hogy "nyugi nem lesz semmi gond". Pedig mindig ebből a hablatyolásból lesz a gond. De ugyan mi történhetne? Hiszen csak át jönnek a srácok bandatársai - ráadásul fiúk - azzal a dumával, hogy meg akarnak ismerni. Az én döntésemmel mi van? Ha én nem akarom megismerni a fiúkat akkor mit, csinálnak? Ha szeretném elkerülni ezt az egész "ismerkedjünk meg" dolgot, mit tennének a srácok? Valószínűleg semmit. Hiszen ki vagyok én, hogy meg mondjam, mit akarok? Vagy legalább egyszer meg hallgatnak, hogy mit szeretnék. Egyáltalán meghallgatnának? Nem. Csak egy szerencsétlen amnéziás lány vagyok, aki egy világszerte ismert banda életébe csöppent. Az a kedves Sors. Tehetetlenül beletúrok a hajamba és a plafont kezdem el tanulmányozni. Milyen érdekes. Fehér. Percekig csak bámulok magam elé és mikor már meguntam ezt az időtöltést a konyhába indulok. Meglepetésemre Louist is itt találom egy csésze teát iszogatva. Arcát látva őt sem találom valami nyugodtak. Vajon a fiúk érkezése miatt ennyire feszült? De miért idegeskedne ez miatt? Hiszen a haverjai már ki tudja mióta. A szekrényből előveszek, egy poharat majd vizet töltök bele és csatlakozom Louis társaságához. Valószínűleg nem vette észre, hogy bejöttem, mert amikor leültem elé ő akkor is csak a csészét bámulta. Mi baja? Kérdezősködni nem akartam, mert meg nem voltunk olyan jó beszélő viszonyba. A tegnapi kis szóváltásunk óta nem nagyon beszélgettünk, még amikor meséltek magukról akkor is Niall beszélt többet, Louis helyett is néha. Tanácstalanul kortyoltam bele az italomba és az utcára tekintettem az ablakon át. A tegnapi naphoz képest sokkal zordabb idő van. Az ég kék színét felváltotta a szürkeség. A nap helyett süvítő szél fújt esővel keveredve. Egy szóval borzalmas. A ház elé épp most parkolt le kettő autó. Megjöttek. A pánik újra úrrá lesz rajtam. Még nem késő elmenni ugye? Remegő kezekkel ittam meg a pohár maradék tartalmát és lassú léptekkel tettem a mosogatóba a tárgyat. Jól van. Nyugi Nathalie nem lesz semmi gond. Már megint ez a sablon duma. Idegesen beletúrok a hajamba és remegő lábakkal indulok a nappaliba. Már a küszöbön megtorpanok, nem akarom ezt az egészet. Csengettek. Niall robog le a lépcsőn és az ajtót nyitja, előtte rám pillant és egy biztató mosolyt küld. Te legalább nyugodt vagy ellenben velem. Sorjában lépkednek be a fiúk és egy lány az ajtón köszönnek, a Szöszinek majd beljebb fáradnak. Egy kéz csúszik a hátamra, amitől kicsit megugrom, de tudom, hogy Louis az. Felnézek rá és már az arckifejezéséből látszik, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az egész felhajtást. Én sem. Ugye még mindig nem késő megfutamodni?

- Gyere. - sóhajt egyet Louis és a kezét végighúzva oldalamon indul el a vendégek felé. Nincs menekvés. Lassú megfontolt léptekkel haladok Louis mögött, ahogy a társaság felé vonulunk a nappaliba. Hangos beszélgetésük már megcsapja a fülem, valamin nagyban nevetgéltek, de érkezésünkre felkapták a fejüket. Mindenki elhallgatott és minket figyelt. Megálltam Louis mellett és a vendégekre pillanatok, akik engem néznek. Kínos.

- Srácok, ő itt Nathalie - kezdett bele hosszú hallgatás után Louis -  Nathalie ők itt azok, akik kíváncsiak voltak rád. - na, most ebből nagyon sokat megértettem. Kösz Louis.

- Nehogy megerőltesd magad haver. - áll fel az egyik idegen Louis mellé lépve és átdobja a jobb karját a vállán.

- Én soha. - rázza le Louis a srác kezeit, majd unottan leül az egyik szabad helyre. Ilyenkor mi baja?

- Szia, Liam Payne vagyok. - mutatkozik, be a srác majd kezet ráz velem. Ragyogó barna szemei engem fürkésznek, miközben ajkaira egy kis mosoly ül ki. Barna haja tökéletesen be van állítva ezzel kiemelve enyhén borostás arcát. Egy egyszerű kék-piros kockás ing volt, rajta ami kiemelte kidolgozott felső testét és látni lehetett az alkarját borító pár darab tetoválást.

-  Zayn Malik. - váltotta fel Liamet egy másik srác szintén kezet rázva. Ez valami szokás? Fekete haja ez égnek meredezik, aranybarna szemeiben kíváncsiság ül. De miért? Borostás arcán ott ült egy féloldalas csábos mosoly, amivel lányok milliói megbolondulnának szerintem. Egy fehér mintás pólót viselt rá egy kék dzsekit húzott fekete nadrággal párosítva. Liamhez képest ő sokkal, másabb kinézetre és természetre is, de nincs negatív véleményem róla sem.

- Harry Styles. - int nekem oda az utolsó ismeretlen srác. Rekedtes hangja mintha egy kicsi utálatot tükröznek és csatlakozik hozzá a nemtörődöm stílusa. Kezet foghat Louissal. Barna göndör tincsei rendezetlenül állnak. Zöld íriszei semlegesen bámulnak engem. Mit vétettem? A kanapé legvégén húzódik meg jobb lábát a bal térden támasztva. Egy barna kopott csizmát visel, ami passzol a fekete térdénél szakadt nadrágjához, amihez párosított egy fekete pólót rá egy hosszú kék inget. Stílusos.

- Szia. Danielle Peazer vagyok, de szólíts nyugodtan Daninak. - hirtelen termett előttem a lány és egyszerre szoros ölelésbe zárt. Meglepett a tette és egy kis hezitálás után viszonoztam az ölelést már amennyire tudtam, mert ez a lány még a szuszt is kiszorította belőlem ajándékul pedig csak egy kis hátveregetést kapott tőlem.

- Azt hiszem rá hoztad a frászt Peazer. - röhögött fel Niall a kanapéról.

- Kuss Horan! - fordult hátra a lány és gyilkoló pillantásokat lövellt a Szöszi felé. Mosolyognom kellett ezen a kis jeleneten, amit ezek ketten itt művelnek. Egyikük sem bírja szó nélkül hagyni a másik mondatát. Helyet foglaltam az egyik fotelban és tovább figyeltem a két személy szóváltását. Bolondok. Még ki is nevetik egymást a szerencsétlenkedésükkel. Louis és Harry nem szólnak és nem is reagálnak, semmit csak csendben figyelik az eseményeket. Valami nem stimmel velük. 

- Jól van elég lesz gyerekek a műsorból. - szólt rájuk-, ha minden igaz- Liam és a lányt az ölébe húzta. Szóval ők egy párt alkotnak. Aranyosak. Beállt a néma csend mindenki a párost nézte, akik ott magukban sutyorognak valamit és sejtelmesen elmosolyodnak. Miről beszélhetnek?

- Kértek valamit inni srácok? - törte meg a csendet Niall és felállt a kanapéról. Mindenki bólintott válaszképp. - Akkor hozok valamit.

- Majd én. - állt fel Louis majd egyből a konyha felé vette az irányt. Mindenki Louis figyelte, ahogy eltűnik és furán összenéztek, de szó nélkül hagyták az egészet. Mintha menekülni akart volna Louis ezzel az egésszel. Komolyan nem értem ezt az egész helyzetet. Én vagyok az oka?

- Hogy érzed itt magad Nathalie? - a hang irányába fordultam és Zayn kérdő tekintetével találkoztam.

- Jól. - inkább hangzott kérdésnek, mint kijelentésnek a válaszom, de most még mit tudnék mondani - Igazából csak alig két napja vagyok, itt nem tudok mit mondani. Megvagyok. - rántottam meg a vállam.

- Milyen Louis? - meglepetésemre Harry is megszólalt, de a hangjában még mindig volt valami, ami nekem nem tetszett.

- Ezt hogy érted? - néztem rá furán. Louis olyan amilyen, nekem még fura, de talán a közeljövőben változnak a dolgok. Értetlenkedésemen csak a szemeit forgatta. Úgy látom, mi nem leszünk meg egymás mellett.

- Viselkedésre. Jól kijöttök? - kérdezte unottan. Fura kérdés az biztos, mert semmit sem tudok mondani. Louis kicsit zárkózott velem szembe, de nem is csodálom, hiszen csak egy púp vagyok a hátán a baleset óta.

- Igazából nem beszélgettünk nagyon amióta itt vagyok. Tegnap volt egy kis szóváltásunk és annyi én inkább Niallel jövök ki jobban. - böktem fejemmel a Szöszi felé miközben az ujjaimat tördeltem.

- Milyen "kis" szóváltás? - hangsúlyozta ki a szót Harry. Miért kíváncsi most meg mindenre? De ahogy körbenéztem mindenki kíváncsi tekintete engem fürkészett. Nagyot sóhajtottam és szólásra nyitottam a számat, de egy hang beelőzött. Egy nem túl kedves hang. Louis...

- Örülnék, ha nem lennél mindenre kíváncsi az életemből. Nem tök mindegy neked hogy miről beszélgettem tegnap Nathieval? - hangja cseppet sem volt kedves Harry felé. Azért én azt a "beszélgettem" szócskát át gondoltam volna a helyében - Meg különben is mi közöd hozzá? Megmondtam neked valamit tegnapelőtt és ahhoz is tartsd magad. - megfeszült állkapoccsal fejezte be mondanivalóját Louis és lerakta az italokat az asztalra. Mindenki csendben volt és a két srácot figyelték feszengve. Én egy kicsit meghúztam magam a fotelba és próbáltam minél jobban láthatatlan lenni. Minden az én hibám. Csak be kellett volna fognom a szám és talán nem tartanánk most itt, hogy a fiúk farkas szemet nézve egymással ölik egymást.

- Csak érdeklődtem. - sziszegte Harry ökölbe szorított kezekkel - Azt ne mondd, hogy már azt is megtiltod, hogy beszéljek az emberekkel. - emelte meg a hangját a végére. Miről beszél?

- Én egy szóval se mondtam, hogy ne beszélgess az emberekkel. - Louis izmai megfeszültek az állkapcsa kiugrott kezeit olyan szinten összeszorította, hogy ujjai már elfehéredtek, de a szemkontaktust még mindig tartotta Harryvel - Csak mindig ne az érdekeljen, aminek hozzám is köze van. Nem kell rólam érdeklődnöd sem olyanokról tudnod, ami rólam szól vagy velem kapcsolatos. És főleg ne olyan személytől érdeklődj, aki nem tud semmiről és ne keverd ilyenekbe bele. - összeszorított fogakkal oktatta ki Louis Harryt ezzel még jobban dühbe hozva a másikat. Én vagyok az a személy, aki semmiről sem tud. De nem tudok, ezzel mit csinálni nem tudom, mi folyik körülöttem. Halihó amnéziában szenvedek. A két srácra néztem, akik meg mindig megfeszülve, mint a szobor úgy figyelték egymást, de látom, Harry nem hagyja szó nélkül ezt az egészet.

- Nem kevertem bele semmibe csak... - nem hallgatva tovább a vitát Rólam felpattantam a fotelből és gyors léptekkel a konyhába slisszoltam. Amint látókörön kívül voltam egy hatalmas sóhajtás hagyta el a számat és fejemet a hideg csempének döntöttem. Ez már túl sok(k). Miért kell vitázni? Miért pont Én vagyok a veszekedés célpontja. Miért... miért?  Újból töltöttem a poharamba vizet és a szekrénynek dőlve kortyolgatni kezdtem. Az agyam folyton Louis szavain kattogtak. "Aki nem tud semmiről és ne keverd ilyenekbe bele."  Mit titkolnak? Miről nem tudhatok? Mi van a két srác között? Még egy sóhajtás hagyja el a számat és a kezemben lévő poharat kezdem el forgatni. Csak én vagyok ilyen szerencsétlen ebben a világban? Csak Én járta így? Szerencsétlen.. amnéziás.. tehetetlen.. zavarodott.. mind Én vagyok.

- Min mosolyogsz? - állt meg előttem Dani. Dani.. Danielle.. Peazer? Mosolyogtam? Tudok én még magamon is mosolyogni. Egy kis gondolkodás meg ennyire ki akasztani. Letettem a poharat a pultra és a lányra néztem.

- Semmin. Csak elgondolkodtam. Mi van odakinn a fiúkkal? Lenyugodtak? -  kérdeztem.

- Persze a többi fiú leállította őket mielőtt egymásnak estek volna. - már agyon is verték volna egymást? Csodás. Kicsit elhúztam a számat erre gondolva, amit Dani is észrevett. - Ne gondold azt, hogy ez a te hibád. - simogatta meg a vállamat - Louis és Harry már egy ideje nem jönnek ki olyan jól egymással. - ezt is jó tudni. Legalább így tudom, hogy nem vagyok annyira bűnös ebben az egész vitában csak résznyire. Ez is elég. -  De menjünk vissza, mert azt hiszik eltűntünk. - kezdett el húzni a nappali felé, de megtorpant - Nyugi. - küldött felém egy biztató mosolyt, amit viszonoztam is.

- Én nyugodt vagyok. Hisz' én vagyok a nyugalom Istene. - mondtam halál komolyan és kezeimet széttárva a plafon felé emeltem tekintetem majd egy nagy levegőt vettem, amit egy röhögés követett.

- Legalább a kedved jó. - röhögött mellettem a lány miközben vissza mentünk a fiukhoz.

Helyet foglaltunk egymás mellett a kanapén - miután Danielle kitúrta innen a Szöszit - így kaptam helyet Louis és Dani között. Ahogy körbenéztünk mindenki minket figyelt felhúzott szemöldökkel, amit mi még egy sor röhögéssel rendeztünk le.

- Minden oké lányok? - kérdezte Liam mosolyogva.

- Persze édes. - válaszolt Dani egy puszit nyomva barátja szájára.

- Undorító. - jelentette ki Niall mire mindenki mosolyogni kezdett Louison kívül. Mi történhetett? 

- Csak irigykedsz Horan. - öntötte ki rá a nyelvét, Dani, mint egy óvodás és újra megcsinálta az előbbi műveletet. Fej rázva mosolyodtam el és Louisra vezettem tekintetem. Érezhette, hogy figyeltem, mert ő is rám nézett. Egy kérdő pillantást vetettem felé mire csak egy laza vállrándítással válaszolt. Elhúztam egy kicsit a szám és elfordítottam a fejem így Harry zöld íriszeivel találtam szembe magam. Egy lenéző pillantást kaptam tőle és a telefonját kezdte nyomkodni. Tényleg nem leszünk jóban, de legalább találtam egy új kommunikációs eszközt a két fiú felé. Majd minden kiderül, csak idő kell. Rengeteg idő, ami talán meg is lesz számomra. Én szerencsétlen amnéziás lány...

03. rész

Nathalie Hayley Peterson

Hatalmas ásítás hagyja el a számat. Lassan nyitom ki szemeimet, majd felülök az ágyban. A takaró rám volt hajtva és még mindig a tegnapi ruhámban vagyok. Tegnap este a nagy gondolkodásom közepette bealudhattam. De ki volt az, aki betakart? Louis? Niall? Kimásztam az ágyból, és ahogy lábra álltam még egy kicsit megingottam. A táskám után kezdtem kutakodni, amit tegnap Niall hozott fel nekem és az ágy  mellett sikeresen megtaláltam. De mit vegyek fel? A cipzárt el húzom a táskán és máris több száz ruha tárult elém. Ez mind az enyém?  Kipakolok mindent az ágyra és úgy kezdek el válogatni. Ami nem kellett azt már be is raktam a szekrénybe. Két szett maradt előttem, de választani nem tudtam. Az ablakhoz sétáltam és kitártam az ablakot. A nap sugarai bevilágították az egész szobát és társult hozzá egy lágy szellő is. Kellemes. Az ágyról egyszerre fel kaptam a rövidebb összeállítást - szürke rövidnadrág, fehér póló. Igen, de hol van a fürdőszoba? Az ismeretlen ajtó felé néztem, ami a tegnapi nap folyamán nem fedeztem fel. Oda sétáltam és kinyitottam. Bingó. 

Húsz perc alatt el is készültem és az irányomat a konyha felé vettem. De amint kiléptem a szobából már Louis hangja csapta meg a fülem. Valakivel nagyban beszélgetett odalent, de ha jól hallom, akkor nincs nagyon elragadtatva. Az elején azt hittem Niallel folytat ilyen heves párbeszédet, de tévedtem. A szemben lévő ajtó kinyílik és a Szöszi kómás feje jelenik meg előttem. Ezek szerint felkeltette Louis hangot beszéde. De ha Niall itt van, akkor Louis kivel beszélget? 

- Jó reggelt. - dörmögte oda nekem rekedtes hangján.

- Neked is. - néztem rá mosolyogva, mert tudtam, hogy élvezet volt neki erre a hangzavarra kelni. Végig vezettem rajta a tekintetem és csak most tudatosult bennem hogy csak egy szál alsónadrágban áll ellőttem az ajtókeretnek támaszkodva. Zavartan kaptam el a fejemet, amire egy enyhe pír szökött orcámra a látványtól és most áldom az eget, hogy szabadon hagytam a hajam így legalább eltakarva az arcomat.

- Na, mi van Nathalie csak nem jöttél zavarba? - röhögött fel Niall és hallottam, ahogy elindult felém.

- Nagyon vicces. - mormogtam el az orrom alatt és megcéloztam a lépcsőt. Gyorsan szedtem lefelé a lépcsőfokokat, de az alján megtorpantam.

- Baszd meg, nem érted, hogy ez az egész csak egy baleset volt, Liam! - Louis ideges hangja töltötte be az egész házat. Niall is megtorpant mellettem. Rólam beszélnek!? Kezdtem azért egy kicsit rosszul is érezni magam, mert Louis most a baleset miatt veszekedik a másik féllel és tudom, hogy majd én is szoba jövök. Pont ezt nem akarom. Lassú léptekkel indultam a konyha irányába, ahol még mindig hallható volt Louis türelmetlen hangja. Megpróbáltam nem a hangokra koncentrálni és elterelni a gondolataimat. A küszöböt készültem átlépni, de pont velem szemben jött ki Louis így egész testével nekem ütközött. Persze nekem másodperceken belül elveszett az egyensúlyom és így éreztem, ahogy hátra felé borulok. De két kezet éreztem meg a hátamon és egyet a csuklómnál. Újra a lábaimon álltam. Louis elengedte a karomat, de még Niall tartott hátulról egy darabig.

- Egyben vagy? - szólalt meg mögöttem a Szöszi. Igazából megint fáj az oldalam, de ahhoz képest jól vagyok. 

- Persze. - mondtam és kikerülve Louist tovább folytattam az utam a konyhába. A legelső előttem termett széken helyet is foglaltam. Niall jött utánam, de ő a hűtőig meg sem állt. Megnézte, hogy mi található benne, majd egy sóhajtás után becsukta és felém fordult.

- Mit kérsz reggeli ebédre? - kérdezte. Reggeli ebéd? Az meg mi? Tekintetemmel egy órát kerestem, amit az ajtó felett meg is találtam. Fél tizenkettő. Így már értem.

- Amit adsz. - válaszoltam egyszerűen.

- Akkor csak müzlit kapsz, mert nincs kedvem kaját csinálni. - rántotta meg a vállat. Bele egyezően bólintottam és néztem, ahogy neki áll elkészíteni.

- Nem! Majd holnap, de ma nem. Na, cső. - Louis idegesen fújtatva lépett be a helyiségbe. Telefonját csak úgy levágta a pultra és beletúrt a hajába. Az idegesség minden jele látható volt az arcán. Megfeszült izmok, kiakadt állkapocs, a nyakán kidagadt erek. De ezeken kívül ott vannak azok a hatalmas táskák a szeme alatt. Mikor aludhatott utoljára normálisan?

- Mi történt? - érdeklődött a Szöszi elsőnek.

- Ez! - vágott le elém egy újságot majd helyet foglalt a mellettem lévő széken.

- Louis Tomlinson elütött egy fiatal lányt - olvastam fel magamban a kiemelt szöveget. Na, ne!

Niall felé löktem az újságot, aki épp az imént foglalt helyet az előttem lévő széken és nyújtott felém a reggelit. Alig ment le pár falat a torkomon. Ez a cikk még az étvágyamat is elvette. Az egész konyhában néma csend honolt. Louis üres tekintettel bámult maga elé míg Niall az újságot olvasta és evett. Én meg csak a gondolataim halmazával foglalkoztam a fejemben, néha bekapva egy-egy falatot a müzliből. Tíz perc után már végre az üres tányér volt előttem, amit beraktam a mosogatóba és elhagytam a helyiséget.

- Ez mekkora baromság már? - akadt ki Niall. Ezek szerint végre sikerült elolvasnia a cikket.

További részletekre nem voltam kíváncsi, sem egy újabb vitára. A hátsó teraszféleség felé vettem az irányt. A puha fű csiklandozta meztelen talpamat. A nap bevilágította az egész kertet és csodálkozva néztem körül. Ahhoz képest, hogy egy fiúé a ház nagyon rendezett és otthonos. Az egyik részen virágok sokasága díszítette a terepet, míg a másik oldalon egy hatalmas medence terült el. Velem szembe két hatalmas fa álldogált közte egy magányos hintaággyal.  Rögtön odasiettem és lefeküdtem rá. A lágy szellő végigsöpört hajamon így az egészet az arcomba sodorva. Kezemet leeresztve a puha fűbe letépem az első kezembe akadt virágot és mélyen beszívom az illatát. Kellemes.

*** 

Halk kuncogást hallok magam mellől, majd valaki elkezdi böködni az arcomat. Nyöszörögve elfordítom a fejemet és kezemmel eltakarom szemeimet. Az illető újra nevetni kezdett és most az oldalamat bökdösi. Niall. Idegesen kapok a kéz után  és gúnyos mosolyra húzom számat, amikor csuklója köré fonom ujjaimat.

- Mit akarsz Horan? - kérdezem, tőle mormogva miközben kinyitom a szemeimet. Az a döbbenet, ami az arcára ki ült az minden pénzt megért. Most én voltam az, aki röhögött pár másodpercig majd ülő helyzetbe tornásztam magam. - Na, mi van? - kérdeztem Niallt aki még mindig zavarodottan figyelt engem.

- Te Horan-nak hívtál? - értetlenkedett tovább. Tényleg ezt mondtam?  De honnan is jutott eszembe az ő vezetékneve?

- Igen, mint hallottad annak hívtalak. - zártam le gyorsan a témát és bementem a házba Niall pedig követett. A nappali üres így tehetetlenül leültem a kanapéra. - Louis? - vontam kérdőre a Szöszit.

- Ha minden igaz fenn van a szobájában. Várj, szólok neki. - vetette fel az ötletét.

- Mié... - fordultam meg, de már senki sem volt mögöttem. Egy sóhajtás után visszarogytam az eredeti pozíciómba. Jobban körbenéztem a nappaliban, mert ugye erre se volt időm. A zongorát pillantottam meg először így hát odasétáltam. Ujjaimmal le nyomtak egy-egy billentyűt majd az egész kezemet végighúztam a hangszeren. Következőnek a falon logó képekhez mentem. A legtöbbről Louis mosolygós arca nézett vissza rám. Volt ahol fiúkkal állt egy képen és volt olyan is ahol csak lányok vették körül. Egy családi fotón is megállapodott a tekintetem. Louis egy kisbabát fog a kezében előtte egy nő állt szintén egy kisbabát tartva. Aztán még felsorakoztak a lányok az első sorba, és ha minden igaz, akkor egy ikerpár is megbújt a képen, sőt kettő is. Louis mellett egy férfi állt, aki átkarolja a mellette álló öregembert és úgy mosolyognak a kamerába. De talán a legjobb kép az összes közül ahol Louis egyedül áll és pózol. Kamaszkori képe lehetett, de nálam mindent vitt. Még Niallt is felfedeztem egy képen ahol még három számokra idegen fiú áll mellettük. Tovább haladtam és egy CD- kel teli polcnál találtam magam. Az egyik tetszetős CD- t a kezembe vettem. A borítón rajta volt Louis és Niall is meg a másik három idegen srác, akik az egyik képen is rajta voltak.

- One Direction -  olvastam fel magamban a borítón szerepelt kiemelt nevet. Énekesek?

- Ti egy zenekart alapítotok? - fordultam a lépcső alján álldogáló két sráchoz.

- Igen. - szaladt mellém Niall - Mint a borítón is látod, öten vagyunk. Már 3 albumot is kiadtunk és most ősszel jelenik meg a negyedik is. Valamint turnézunk is, mert elég nagy sikerünk lett az X-faktorban. És majd 3 hónap múlva kezdődik a következő turnénk. A többi fiút pedig a holnapi nap folyamán meg ismerheted. Ugye? - fordult Louis felé, aki már időközben a kanapén foglalt helyet.

- Várj mi? Kik jönnek és mikor? - állítottam le Niallt a heves szájmenésben. Milyen fiúkat akarnak idehívni és minek? Miért kell őket megismernem? Már megint mi van?

- Mint már tudod, egy bandában éneklünk - vette át a szót Louis - és akiket a borítón látsz, azt a három idegen srácot holnap le jönnek megismerni téged, mert ugye ők is látták a cikket és valamilyen magyarázat feleségét akarnak. Én már előre is bocsánatot kérek, ha valami történik a holnapi napon, mert a fiúkból ki telik, hogy kifaggatnak még olyanról is, amiről nem tudsz, vagy nem emlékszel. - ezt amilyen higgadtan elmagyarázta nekem Louis én inkább annál jobban estem kétségbe. Oké, nem zavar, hogy lejönnek a fiúk szívesen meg ismerem őket, de mégis van valami a háttérben. Félek, hogy a holnapi nap nem fog olyan bökkenőmentesen eltelni, mint ahogy én azt most elképzelem.

- Oké. - válaszolom és én is helyet foglalok az egyik fotelban. Gondolataim száz irányba cikáztak a holnappal kapcsolatban. Csak remélni merem, hogy  minden simán fog menni. A srácokat tény hogy nem ismerem, a holnapi nap folyamán majd kiderül, hogy milyenek. Mármint kedvesek vagy bunkók. De azért remélem, hogy rólam nem lesz semmilyen negatív véleményük. - Meséljetek magatokról. - vetem fel az új témát. A fiúk  először kérdőn nézték rám én pedig csak megforgattam a szemeimet. Tényleg ekkora hülyék vagy velem van a baj? 

- Mi akarsz te rólunk megtudni? - húzta fel fél szemöldökét Louis.

- Hát, amit kell rólatok tudnom. Hogy milyenek vagytok. Mit szerettek csinálni meg ilyesmi. Vagyis amennyit elmondotok magatokról, mert ugye mostantól itt kell laknom egy darabig. Vagyis ameddig visszajön, az emlékezetem vagy ameddig ki nem dobsz a házból. - néztem Louisra amint befejeztem a szövegelést. Láttam a szemében, hogy ezzel egy kicsit felhúztam, de visszaszívni már nem tudtam.  Ki mondtam.

- Már miért dobnálak ki? Inkább örülj, hogy befogattalak és nem hagytalak az utcán. - Már most levettem ebből az egész "beszélgetésből" hogy mi Louissal nem igazán fogunk kijönni egymással.  A vitát elkerülve csak egy vállrándítással reagáltam le az egészet. A Szöszi felé fordultam, aki egy kicsit megfeszülve ült a kanapén és kedvesen rámosolyogtam.

- Akkor te Niall mesélsz magadról valamit vagy nem? - érdeklődtem a sráctól, aki már a szájat nyitotta, de megelőztem - Nincs valami beceneved? - nem tudom, hogy de kibukott belőlem a kérdés. Igazából minden kis apró részlet érdekel róluk, de gondolom nem mindenbe fognak beavatni. A Szöszi aranyosan felnevetett, majd rám nézett.

- Igazából szoktak becézni Niallernek, Nienek, Horannak - húzta nagy mosolyra a száját a Horan szónál -, de talán amit mindenki használ az "A legjobb pasi a világon". - hangjában hallani lehetett a szarkazmust, amit én sem tudtam megállni egy kisebb nevetés nélkül.

- Na persze - veregette Louis hátba Niallt -, ha te vagy "A legjobb pasi a világon" - rajzolt idézőjeleket ujjaival - akkor én meg vagyok a "Szex isten". - mondta halál komolyan.

A Szöszi egyből elkezdett rajta nevetni, belőlem is kicsalt egy halk kuncogást, de többet nem.

- Reménytelen beszélgetés. - álltam fel fejt rázva a fotelből és indultam meg az emelet felé.

- Nathie várj! - szólt utánam Niall. A nevem hallatán még egy kicsit el is mosolyodtam - Ülj, vissza mesélünk pár dolgot magunkról, de ezt nem lehetett kihagyni. - röhögte el magát újból.                 Mivel nem tudtam volna mit csinálni ezért szófogadóan visszaültem a helyemre. Niall el is kezdett magáról mondani pár dolgot és a hülyéskedés sem maradhatott el mellőle. Furcsa módon még Louis is beszélt magáról pár mondatot olyan nem törődöm stílusban. Itt valami nem stimmel. Én nem faggattam őket nem akartam beletúrni a magánéletükbe. Idővel talán majd egyre több mindent fogok róluk megtudni, de addigra is hagyom nyugovóban a kérdéseimet. Pedig Louisról alig tudtam meg valamit. Beszéltek még a bandájukról el meséltek pár emlékeket még talán a legkínosabbat is azért, hogy oldják a feszültséget. Én persze mosolyogva hallgattam végig őket és néha még egy kisebb nevetést is elengedtem. A holnapi napot is szoba hozták, de nem volt valami nagy téma. Mindenesetre nem kell aggódnom, elvileg mert minden rendben lesz. Bízom benne. Talán nem is lesz itt annyira rossz, mint ahogy én azt elképzeltem.

02. rész

Nathalie Hayley Peterson

Mindenhol csak fehér foltokat látok. A szememre mintha ólomsúlyokat pakoltak volna, mert kinyitni nem tudtam őket. Az orromat megcsapta valami iszonyat büdös szag, amitől a fejem csak fájni kezdett. Meg akartam mozdulni, de nem ment. Magam alatt valami puha selymes anyagot észleltem. Ágy. Ezek szerint valahol fekszem. De hol? A fejem mellett valami nagyban csipog. Nem gyorsan és nem is lassan, hanem normális tempóban. Olyan mintha a szívem dobogását hallanám. Jobb mutatóujjamat mozgásra kényszerítem, de kár volt. Olyan érzés fogott hatalmába mintha több ezer tűt szúrtak volna az ujjamba. Halkan nyöszörögni kezdtem és próbáltam valahogyan valamerre meg mozdulni, mert ez a testhelyzet kibírhatatlan volt. Beszédet kezdtem hallani az ágy két feléről. Vagy csak hallucinálok? Megint valaki megszólalt, de nem hallottam semmit belőle. Suttogtak. Fejemet is mozgásba próbáltatom, de ez még nagyobb megerőltetés lett. A hang forrásának irányába akartam fordulni, de ahogy egy centimétert fordultam, mint a villám úgy hasított a fejembe a fájdalom. A számon már egy hangosabb nyögés felé hang szökött ki, ami még a helyiségben lévő személyek figyelmét is felkeltette, mert már mozgást is észleltem. Az arcomon éreztem a tekinteteket, de reagálni nem tudtam rájuk. Még egy hangfakadás hagyta el a számat, ami már inkább a tehetetlenség miatt keletkezett. Mi van velem?

- Mi van vele? Jól van? - egy srác szólalt fel mellőlem, akinek a hangjában érezhető volt az aggodalom. De miért aggódna? Kinek beszél? 

- Nem látod? - förmed rá egy másik férfihang - Most ébredezik. Menj  hívd, az orvost vagy egy ápolónőt vagy mit tudom, én csak menj. - utasította a srácot. Hallottam, ahogy engedelmesen szót fogad majd lépteinek elcsendesülő hangja hallatszott. Hova ment? Orvos? Minek ide? Térj már észhez... Hogy is hívnak engem?

A pánik még jobban úrrá lett rajtam. Fel akarok kelni. Újra megpróbálkoztam az eddigi módszereimmel, de most egy kisebb szerencsével is jártam. A kezeim mozgásba kezdtek, de megemelni nem tudtam sem arrébb rakni. A szemeim csigalassúsággal nyitódtak, de ahogy egy kis fény jutott látószervembe, automatikusan lecsukódtak. Nehéz menet lesz. Lassan rebegtetni kezdtem a pilláim, hogy hozzá szokjanak a környezethez. Mindenhol fehérség. Újra behunyom, majd kinyitom a szemem. Semmi változás. Még mindig álmodom? Vagy ez már a Mennyország? 

Jobban körbepillantok a helyiségben, már amennyire a fejemben lévő fájdalom engedi. Miért is fáj ennyire az én fejem? 

Minden fehér színben pompáz. Egyedül az ablak túloldalán álldogáló özvegy fa, zöld lombkoronája terít egy kis árnyalatot a szobába. Igen, egy szobában vagyok. Egy elég fura, büdös szobában.

- Nathalie... - érinti meg valaki a karom, mire egyből odakapom a fejem, amit egy hangos szisszenéssel  reagálok le a fejemben keletkező újabb fájdalom miatt. Az idegenre emelem a tekintetem és két szép kék szempárral találkozom. Bozontos mogyoró barna haja tökéletesen kiemeli arcvonásait. Nagyjából a húszas éveinek elején járhatott a látszat alapján. Felső testét csak egy egyszerű fekete póló takarta, amin át látszott kidolgozott alkata és a karjait el borító tetoválások. Kék szemeibe néztem újra, amik aggodalommal voltak teli. Vagy csak képzelődöm. -, hogy érzed magad? - tekintetében a kíváncsiság is bele fúródott és a fél szemöldökét is felemelte a hatás kedvéért. De ezt tőlem kérdezte? Értetlenségemet próbáltam elrejteni, ezért a másik irányba kezdtem bámulni a nagy semmit. Pedig a szemei sokkal érdekesebbek voltak. Jézusom, miről beszélek!

Az ajtó kinyílik és egy szőke hajú srác lép be rajta mögötte egy fehér köpenyes férfival. A Szöszi meg áll az eddig itt tartózkodó srác mögött majd rám néz, de én elkapom a tekintetem és az előttem álló férfira nézek.

- Üdvözlöm Nathalie. Hogy érzi magát? - tette fel a kérdést. Kicsit zavaró volt, ahogy az előtte lévő papírokat lapozgatta és néha bele- bele írogatott és a  tekintetét egyszer rám máskor meg a fiúkra vezette. De ki is az a Nathalie? Az eddigi értetlenségemből most még nagyobb zavarodottság lett. Az előttem álló férfi hangosan felsóhajtott majd mellettem lévő kis szekrényre helyezte a mappáját. - Fáj valamije? Emlékszik valamire, a történtekből? - igazán találó kérdés, de a válasz nem. Az ég adta világon semmire sem emlékszem. Kezdve azzal, hogy ki is vagyok, hol vagyok éppen, hogy mit kereset itt és hogy kik ezek az emberek körülöttem. Próbáltam beszédre késztetni a szám, de egy fikarcnyi hang se jött ki rajta. A férfi még mindig érdeklődve figyelt engem látta, hogy meg akartam szólalni ezért türelmesen várt. Hallgattam még pár percig aztán megszólaltam.

- Hol vagyok? - szinte suttogva ejtettem ki a mondatot a számon, de amilyen csend honolt a szobában tisztán lehetett érteni az egészet.

- Ön most éppen egy kórház kórtermében fekszik. - felelte. Újból a kezébe vette a  papírjait, tollát a kezében megforgatta és írni kezdett valamit.

- Mi történt? - kérdeztem a férfit, aki tollával a barna hajú srác felé bökött. Ezzel mit akart mondani?  A fiú irányába néztem. Idegesen fújtatott egyet, majd felállt a székről és rám nézett.

-  Ez az egész baleset tegnap este történt. - kezdte, de leragadtam a baleset szónál. Milyen baleset? - Én éppen autóval mentem, te pedig gyalog indultál útnak. Aztán amikor egy másodpercre nem az utat néztem, akkor történt a baj. Te valahogyan a semmiből az úton teremtél éppen az autóm előtt, de már késő volt. A kormányt későn rántottam el, így az kocsi oldala neked csapódott és most meg itt vagyunk. - a szám egy "o" alakot formált. A meglepetés kiült az arcomra. Minden dologra számítottam kivéve erre nem, hogy elüt egy autó, vagyis hogy elüt  Ő. Csodálom, hogy élek.

- Akkor ezért nem emlékszem semmire és fáj ennyire a fejem? - emeltem fel a szemöldököm.

- Igen - vette át  szót a fehér köpenyes férfi -, maga most amnéziában szenved, hogy mikor jönnek, vissza az emlékei azt nem tudom magának pontosan megmondani. A feje meg azért fáj, mert amikor "találkozott" az autóval, a fejét érte a legnagyobb ütés. Esetleg fáj még valamije, Nathalie?

- Ki az a Nathalie? - tettem fel  már számomra idegölő kérdést. Többször hallottam, ahogy mindenki kimondja ezt a nevet, de akkor sem értem. Ki az?

- Ön. Vagyis a neve. Nathalie Hayley Peterson. - világosított fel a férfi.

- Értem. Maguk kik? - néztem végig rajtuk, de egy kicsit furcsa volt, hogy talán kettő velem egykorú fiút magáztam, de másképp nem akartam mondani. Vagy csak nem tudtam a szerencsétlenkedésemmel.

- Én az orvosa vagyok, Dr. Bennet. - mosolygott rám kedvesen a fehér köpenyes férfi.

- Louis Tomlinson vagyok és a Szöszi a haverom Niall Horan. - mutatta be magukat a barna hajú srác, Louis.

- Mikor mehetek haza? - néztem az orvosomra, aki egy elég érdekes arckifejezéssel nézett rám. Rosszat mondtam volna?

- Talán tudja, hogy hol lakik? - nézése mintha azt mondaná "ugye ezt most nem gondoltad komolyan". 

- Nem. - jelentettem ki egyszerűen.

- Akkor hova szeretne menni? - kérdezte az orvos. Mégis hova mennék hova mennék. Egyedül vagyok az egész világon, de hol vannak a családtagjaim. Elvégre azoknak is kell lennie, nem?  

- De most elvégzünk magán pár vizsgálatot, és ha minden rendben van, akkor délután, haza mehet. Vagyis a fiatalemberhez. Volt olyan kedves hogy befogad, mert nem tudunk magának a családtagjairól semmit. - mutatott - ha minden igaz - Louisra az férfi. Hogy mi? 

***

Délután 4 óra. A vizsgálatok jó sokáig tartottak, de végre végeztünk. Most meg itt állok az liftre várva oldalamon Louis-val aki a cuccaimat hozza. A lift ajtaja kinyílt, egy ápolónő lépett ki rajta.  Kedvesen ránk mosolygott majd elsétált. Louis udvariasan előre engedett közvetlen mögöttem lépett át az ajtón és meg nyomta az egyik gombot a lift oldalán. Az ajtó becsukódott és a szerkezet egy rázkódással elindult. Szédültem.  

Újra rám tört a rosszullét. Ösztönösen Louis felsőjébe kapaszkodtam és próbáltam egyenletesem lélegezni és nem kitaccsolni. Louis először meglepődött cselekedetem láttán, de amint látta elfehéredett arcomat rögtön átkarolta a derekamat. Egy kicsit fájt ahol hozzámért, mert a balesetkor szereztem egy szép lila foltot. Érzete hogy egy kicsit elhúztam az oldalam mikor hozzámért, ezért kezét a hátamra csúsztatta és még stabilabban fogott.

- Minden oké? - hangja tele volt aggodalommal, de válaszolni képtelen voltam. A fejemben lévő fájdalom csak erősödött, ahogy a lift egyre lejjebb haladt. Mikor érünk végre biztos talajra? Egyre erősebben szorítottam Louis pólójának ujját. Ezt bizonyára Ő is észrevette, mert egy lassú mozdulattal a hátamat a lift oldalának döntötte. Kezét még mindig az oldalamon tartotta, ami számomra kezdett egy kicsit zavaró lenni. Megállt.  Az ajtó kinyílt, de haladásunkat Louis telefonja akadályozta meg. A srác valamit elmormogott az orra alatt majd felvette a készüléket. Az arckifejezése láttán nem nagyon volt elragadtatva a másik fél mondandójától. Egyszer rám máskor meg a távolba nézett.

- Oké, inkább küld ide Monicát a többit majd valahogy megoldjuk. - adta az utasításokat Louis, majd bontotta a vonalat. Semmit sem értek.  Miért kell idehívni Monicát? Mi történt? Már megint mi ez az egész?

- Figyelj - fordult felém Louis -, kint egy csomó újságíró van, akik hozzám és Niallhöz jöttek. Majd később mindent megmagyarázok, hogy mi is van valójában. De most jön érted Monica aki elkísér majd az autó míg. Egy fekete Range Rovert kell keresnetek. Szépen beülsz majd hátra és megvársz ott minket. Nem tudom meddig ragadunk itt, de igyekszünk. Tessék itt a kocsi kulcs. - nyomta a kezembe az említett tárgyat. Bólintottam jelezvén, hogy mindent értek. Végszóra Monica is ideért. A táskámat felvette majd kedvesen mosolyogva elindult a kijárat felé. Kicsit habozva, de én is elindultam.

Louis tényleg nem hazudott. A kijáratnál több száz fotós állt és mindig az ajtót bámulták, ahányszor távozott valaki. Nálunk is ezt tették, de nem nagyon foglalkoztak velünk. A kocsinál Monica segített bepakolni és azután távozott is. Ahogy Louis kérte be ültem hátra és ott vártam őket. Talán tíz perc telhetett el, amikor megláttam Niall alakját a távolban. De hol van Louis?

- Kocsi kulcs? - fordult felém Niall ahogyan beszállt a járműbe. Kezébe adtam a kért tárgyat majd értetlenül figyeltem sietségét. - Nyomd le a hátsó ajtókon lévő zárakat és utána hajolj le nehogy meg lássanak téged. - adta ki az utasításokat. Mindig is szerettek dirigálni? Egy hangos sóhajtás hagyta el a számat, majd tettem a dolgom. Az autó elindul és a kórház főbejáratánál meg sem állt. Több száz fotós és híradós vette körbe Louist és mikrofonokat nyomtak a képébe. Niall egy kicsit gyorsított a tempón és egy gyors fékezéssel megállt a tömeg mellett.

- Bukj le! - szólt rám még egyszer. Tettem eleget kérésének és a két ülés közé befészkelődtem. Nem a legkellemesebb hely az biztos. Ahogy kinyílt a kocsiajtó több ezer vaku hangja hallatszott, majd Louis, ahogy utat tör magának és beül. Niall nem habozott sokat, újból rátaposott a gázra. Én is fogtam magam és felültem normálisan az ülésre. Az oldalam most még jobban fájt, mint eddig. Ennek most kibaszottul örülök. 

- Jól vagy? - fordul hátra Louis. Válaszként csak bólintottam egyet. Ahhoz képest, hogy az oldalam majd' kiesik a helyéből, a fejem meg ketté hasad nagyon is jól vagyok.

Elhagytuk a kórház területét és Louis házáig meg sem álltunk. Következőnek csak arra eszméltem fel, hogy kiszálltam a járműből és az óriási apartmant nézem. Tényleg ekkora ház kell egy embernek?

- Gyere gyorsan. - szólalt meg Louis a hátam mögül, amivel a frászt hozta rám és egy kicsit megugrottam - Bocsi, de gyere. - egy biztató mosolyt küldött felém majd a bejárat fele vette az irány. Tétovázva, de én is utána mentem. Belépve a házba a lélegzetem is elállt egy percre. Én is itt fogok élni egy darabig? Egy hatalmas kék színben pompázó nappali tárult elém. A falakon képek lógtak és az egyik sarokban egy zongora is meghúzódott. Egy nagy üvegajtó volt a nappali másik felében, aminek a túloldalán gondolom egy hátsó kert vagy valami hasonló lehetett. Két ajtó van a lenti részen és a csigalépcső, ami az emeletre vezet. És akkor még ott van egy szép fehér konyha. Komoly ekkora ez a ház?  Bátortalanul tettem pár lépést és a nappali közepén megálltam. Ez a ház egyre nagyobb.

Niall megáll mellettem kezében a cuccaimmal és aranyosan rám mosolyog. Milyen édes.

- Tetszik mi? - húzza fel szemöldökét - Ha kicsodáltam magad, gyere, megmutatom a szobád. - bökött a fejével az emelet felé. Bólintottam egyet válaszként, majd követtem Niallt a lépcső felé. Amint felértem öt ajtó tárult elém mindegyik más színben pompázva. Mi egy egyszerű fehér ajtó előtt álltunk meg. Belülről a látvány csak még csodálatosabb. Nagy fehér franciaágy mellette egy kis bézs színű éjjeli szekrénnyel. A falak is élénk bézs színűre voltak festve akár csak az óriási ruhásszekrény. Egy külön ajtó is volt a szobában, de azt majd később nézem meg. Az ablakhoz sétáltam és egyből az utcára és a szemben lévő park tárult elém. Elképesztő.

- Remélem, megfelel. - szólal meg Niall a hátam mögül - Most magadra hagylak, pakolj vagy pihenj egy kicsit. Addig készítünk valami vacsorának valót és szólunk, ha kész lesz. - mosolyog, majd az ajtó felé veszi az irányt.

- Rendben. - válaszolom, mire megtorpan, és felém fordul. Szája hatalmas mosolyra húzódik. Most mi van?

- Meg tudtál szólalni. Már azt hittem teljesen megnémultál. - nevetett fel.

- Ez gonosz volt. - mondtam halkan, mire még egyszer felnevetett.

- Egész nap meg sem szólaltál. Egyedül csak az orvossal váltottál pár szót. Most meg én vagyok a gonosz? - húzogatja fel-le a szemöldökét, mire kicsalt belőlem egy apró mosoly. Hisz kivételesen igaza van. Alig szólaltam meg a nap folyamán. De most egy kicsit zavaros még minden, ne várjanak el tőlem semmit.
- Inkább menj. - mondtam szórakozottam és hanyatt vágtam magam az ágyon. Puha és kényelmes. Az ajtó becsukódott ezzel jelezve, hogy Niall távozott. Elmerültem a gondolataimban. Mi lesz velem most? Hogy fogok én boldogulni? Együtt kell élnem Vele.. Velük? Csak túlélem. 

01. rész

Louis William Tomlinson

Olyan jó kora reggel arra kelni, hogy valaki ráfekszik a csengőre. Nagy nehezen feltápászkodom a kanapéról. A fejembe óriási fájdalom nyilallt. A tegnap estére már megint nem emlékszem, de annyi biztos, hogy bulizni voltam. Ez már szokásossá vált nálam.

Nagy nehezen eltántorogtam az ajtóig és kinyitottam. Két dühös szempárral találtam szembe magam. Már jól kezdődik. Beinvitáltam őket a nappaliba, majd leültek a kanapéra. Kezdődhet az oktatás, de örülök neki.

- Örülök, hogy hajlandó voltál minket fogadni. - kezdte a mondanivalóját Liam - El mondanád, hogy hol a fészkes fenében voltál az elmúlt három napban? Mert nekünk semmi életjelet nem adtál, ellenben a sajtónak. Azok minden nap lefotózzák, ahogy hulla részegen kijössz egy-egy szórakozóhelyről! Miért jó ez neked? Már lassan 3 hónapja csinálod ezt. Miért nem engeded, hogy segítsünk? Itt vagyunk neked. - tette kezét a vállamra biztatásként.

Nem reagáltam. Ennyi időt kellett rájuk várnom, hogy segítsenek? Három hónapig hagyták, hogy magam alá forduljak? Most meg itt ülnek mellettem arra várva, hogy kitálaljak nekik. Hogy elmondjam minden bajom bánatom. Azt már nem. Késő bánat. Túl léptem rajta. Lezártam a múltat. Nem foglalkozom vele. Elfelejtettem. Vagy mégsem?

Erőltetetten felnevettem, majd újra komorrá változott arckifejezésem.

- Komolyan azt akarjátok, hogy kitálaljak? - emelkedett meg egyből a hangom - Azt várjátok, hogy három hónapnyi szenvedés után most beszéljem ezt meg veletek? Ti ezt várjátok el tőlem? Akkor had kérdezzek én tőletek valamit. - kis szünetet tartottam és figyeltem a reakciójukat, majd folytattam - Hol a fészkes fenében voltatok az elmúlt három hónapban? Hol voltatok, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rátok? Hol voltatok akkor, amikor totál magam alatt voltam? Hol voltatok, amikor kilépett az életemből és magamra hagyott? Hm? Hallgatom! - kezem ökölbe szorult a mondtam végére. Akaratom ellenére is újra Rá gondoltam. A vele töltött szép időkre, emlékekre, pillanatokra. Mindenre, ami csak rá emlékeztetett. A düh még jobban tombolt bennem, ahogyan visszaemlékeztem 3 hónappal ezelőtt-re. Arra az egy napra, amikor egy világ tört össze bennem. Arra a napra, amikor fény derült az igazságra. Arra a napra, amikor rajtakaptam miközben engem csalt éveken keresztül. Akkor is én voltam a buta bárány, aki rózsaszín felhők között ugrált és azt hittem, hogy ez szerelem volt. De nagyot tévedtem, kezdve vele. Három évig volt velem közben nem is szeretett. Két éven át csalt a legjobb barátjával. A kezdetektől fogva kihasznált engem és én mivel tiszta szívemből szerettem mindent megadtam neki. Ez volt az első nagy hibám, hogy beleszerettem. A második, hogy hiszékeny voltam és mindent elhittem neki, addig a napig, míg le nem bukott. Azon a napon végleg végeztem vele. Kidobtam a házamból és azóta nem is láttam.  Három hónapja szenvedek miatta, de így jártam. Ezt kell szeretni. De az az egy biztos, hogy azon a napon végleg meg is utáltam Eleanor Caldert!

Visszatérve a valóságba, még mindig csend volt és a válasz sehol. Kérdőn néztem a mellettem ülő két fiúra, míg végre meg nem szólalt az egyik.

- Haver, mi mindig itt voltunk neked, csak te nem fogadtad el a segítségünket. - mondta Harry az ujjait tördelve. A végén még kiderül, hogy én vagyok a hibás. - Állandóan itt voltunk neked, de te mindig ellöktél magadtól minket. Így hogy tudtunk volna segíteni, ha te magad sem engedsz minket közel magadhoz? Itt vagyunk neked, Lou. - és tessék én lettem a hibás. Majd legközelebb bocsánatot is kérjek, mert élek, vagy mi?

Keserűen felnevettem majd a hatás kedvéért még a kezemet is összecsaptam.

-  Akkor én kérek elnézést. - csaptam a combomra majd felálltam - Csak tudjátok, én sem tehetek mindenről. Nem tehetek róla, hogy tényleg szerettem ő meg csak kihasznált és átvert. Ezt a sebet nem tudom olyan könnyen meggyógyítani. Ez az egész így alakult. És igen lehet, hogy ordibálok meg veszekedek veletek, de csak a megértéseteket és a tanácsaitokat várom. De ti mindig máshogy álltok a dolgokhoz, mint ahogy én azt elképzeltem. Azt hittem mellettem lesztek, de csak tévedtem, mint mindig. Úgy hogy most ÉN kérek bocsánatot tőletek. Remélem így nektek is megfelel. -  vágtam oda nekik majd elindultam az emelet felé rendbe szedni magam, de Harry utánam szólt.

- Haver, mi nem ezt mondtuk. Te teljesen félreértesz mindent. Mi mindvégig itt voltunk neked, csak...

- Nem! - vágtam a szavába gorombán - Nem voltatok mellettem. Ha mellettem álltatok volna, akkor, most nem lennék ilyen helyzetben. Nem lennék összetörve és nem a pia lenne a legjobb barátom. - éreztem, hogy a szememet csípni kezdik könnyeim, de utat nem engedtem nekik. Most kell erősnek lennem. Most vagy soha. -  És tudod Harry, ebben az egészben benned csalódtam a legjobban. Azt hittem, hogy legalább TE mellettem fogsz állni. Azt hittem, hogy TE majd mellettem leszel ezekben a rossz időkben, hogy TE majd segítesz átvészelni ezt az egészet, de tévedtem. Nem tudom, hogy én rontottam el vagy te? De olyan mintha a barátságunk zátonyra futott volna. Pedig én melletted voltam ilyen helyzetben, amiben most én vagyok. Nem tudom mi ez az egész, de egyszer talán rájövök, de addig is hanyagoljuk egymást Hazz. - mondtam neki a szemébe nézve az egészet.

- Louis, én... - indult meg felém Harry, de megállítottam.

- Ne! Mondtam, hogy hagyjuk egymást. Most pedig jobb lesz, ha távoztok. - mutattam az ajtó felé.

- Haver.. - állt fel Liam is a kanapéról.

- Mondom, menjetek! Mit nem lehet ebből megérteni? Takarodjatok a lakásomból! Most egyedül akarok lenni. Menjetek! - ordítottam nekik oda. Egy utolsó pillantást vetettek felém majd elindultak az ajtó felé. Harry még egyszer visszanézett és annyit mondott:

- Így hogy tudnánk neked segíteni? - ezzel a mondatával lépet ki az ajtón.

*** 

Mint az őrült úgy hajtok át London utcáin. Az ablakon lehúzva, így a friss fuvallat végig söpör a hajamban. A rádióból csak úgy bőgetem a zenét. A pedált már a tövig lenyomtam és már a 120 km/h sebességet is át haladtam, de most ez sem érdekel. A mai nap eseményei már eléggé felhúzták az agyamat. Ebből a napból is elegem van, ahogy az összes többi három hónappal ezelőtti napokból is. Egy kis kiruccanás az egyik bárban majd jót fog tenni és holnapra majd mindent el fogok felejteni. Milyen jó megoldás, nem? 

Be fordulok a következő utcába, ahol már látom a célom helyszínét. Jobban rátaposok a pedálra, ezzel egy kicsit gyorsabb tempót felvéve. Jobbra pillanatok, ahol egy srác nagyban ordít, és előre hadonászik a karjával, majd mintha szellemet látott volna, megtorpan és az ellenkező irányba kezd el rohanni. A tekintetem abba az irányba vezetem amerre az srác mutogatott. A járdán nem látok egy árva lelket sem, úgyhogy egy vállrándítással rendezem az egészet. Újra az útra szentelem a tekintetemet, ahol épp egy lány fut át a kocsim előtt pár méterre. Ijedten fékezek egy hatalmasat, de ez sem segít semmit. A kormányt jobbra rántom, de még így is látom a lány rémült tekintetét, amint az autó oldala neki csapódik és ő már tehetetlenül a földre esik. A kocsi végre megáll, én, meg mint az őrült csapja ki majd be az ajtót és egyből az eszméletlen lányhoz futok.

- Úr Isten! - mondom sokkot kapva a látszatról. Nem is haboztam tovább egyből hívtam a mentőket. Közben a lányt néztem. A fejéből folyt a vér, a homlokán lett egy karcolás és a cuccai szanaszét hevertek körülötte. Amíg a mentősökkel beszéltem megnéztem a lány pulzusát, gyenge volt. A pánik még jobban rám tört. Mi lesz, ha meghal? Mi fogok akkor én csinálni? Hogy fogom ezt feldolgozni? Hogy fogok én azzal a tudattal élni, hogy elütöttem egy embert és meghalt? Mi lesz most?

Amint ide érték a mentősök mit sem tétovázva a lányt a hordágyra rakták és vitték be a kórházba. Fúrt a bűntudat a lány miatt, ezért összeszedtem a széthullott, cuccait, majd én is  kórház fele vettem az irányt. Amire odaértem az orvosok már körülállták a sérültet és egyből vitték be az egyik terembe kivizsgálására. Én csak tehetetlenül ott álltam, lába, mint akinek földbe gyökerezett volna a lába,  várva arra, hogy valaki segítsen neki. Eltelt már tíz, aztán húsz perc, majd egy egész óra. Idegesen néztem a recepciós pult felé,  ahol egy negyvenes éveiben járó nő pillantott hol rám, hol az ajtóra ahova a lányt vitték be.  Tétovázva, de oda merészkedtem a pulthoz.

- Elnézést, érdeklődni szeretnék a lány felől, aki nemrég hoztak be és abba a szobába vittek be. - mutattam az ajtóra, majd vissza néztem a hölgyre a pult mögött.

- Sajnálom, de még nem tudunk semmilyen információval szolgálni. Meg egyedül csak a családtagoknak adhatunk ki adatokat a lány állapotáról. Ön kicsoda a lánynak? Esetleg testvére, rokona vagy egy közeli barátja? - vont kérdőre felhúzott szemöldökkel a nő. Mit mondhattam volna? Hazudni nem akartam, de mégis érdekelt mi van a lánnyal. Hisz ha úgy vesszük, az én hibámból van itt, én  ütöttem el az éjszaka közepén, úgy érzem segítenem, kell neki. Ennyivel tartozom.

- Nem,  én nem vagyok a lány hozzátartozója sem a barátja. - vallottam be az őszintét - Tudja én is ott voltam, amikor az a kis baleset történt, egyszóval én voltam az, aki elütötte a lányt. De mentségemre nem volt szándékos, nem vettem észre, hogy lelépett az útra és a többi meg csak jött magától. És most kétségbe vagyok esve, hogy mi van vele. Ugye nem halt meg vagy nem esett nagyobb baja? Kérem, segítsen, Monica. - olvastam le a névtábláról a nevét. A szemébe néztem és láttam, hogy tétovázik a válaszán, de amikor felsóhajtott tudtam, hogy nyert ügyem van.

- Tudja, most nagy hibát követek el azzal, hogy személyes információkat adok ki idegenekkel, de látva a maga arcát hogy mennyire bánja a történteket így segítek magának. - mosolygott rám kedvesen - A lány neve Nathalie és nem halt meg csak egy fejsérülést szenvedett, amiből azt tudjuk ki következtetni, hogy nagy valószínűséggel amnéziás lesz, ami hosszú távra van úgymond el tervezve. Ennyi az, amit mondhatok most magának Mr. Tomlinson. - nézett rám majd a papírjaira Monica. Először meglepett, hogy tudta nevem, de utána csak a lányon vagyis Nathalien gondolkodtam. Mi lesz most vele?

- Jézusom, mit tettem! - temettem arcomat a kezembe -  Mi van a család tagjaival, ők most hol vannak? Értesítették őket?

- Nem, sajnos nem tudunk semmit a hölgy család tagjairól. Utoljára, amikor itt járt akkor is egy vörös hajú lány kísérte, de ha jól tudom, akkor ő az egyik barátnője volt, és nem tudtunk meg róla semmit. - világosított fel még egyszer Monica, de a második mondatnál elakadtam.

-  Várjunk, hogy érti, hogy utoljára? Többször is került már kórházba?  - rémülten néztem az előttem álló nőre, aki most még nagyobb zavarba volt, amiért el szólt a magát. Válaszolni nem akart, ami engem csak dühített, de nem akartam patáliát csapni az épület kellős közepén.

A telefonom a zsebembe rezegni kezdett, előkaptam a készüléket majd ír barátom mosolygós arcával találtam szembe magam. Félrevonultam és leültem egy távolabbi székre, ahol belátom az egész aulát. Telefonomat a fülemhez emeltem, de mielőtt Niall megszólalhatott volna én megelőztem.

- Ne mondj, és ne kérdezz, semmit csak vonulj, félre a telefonnal együtt oda ahol senki sincs és vedd le a ki hangosítót. - utasítottam Niallt, aki ha jól hallottam szót fogadva ott hagyta a többieket. Ne kérdezzétek, hogy honnan tudtam, hogy ott vannak csak egy megérzés volt.

- Már meg sem kérdem, hogy honnan tudtad az egészet - kezdte meg a beszédet a túloldalon Niall -, de nem is ez a fontos. De azt el mondanád, hogy hol a fenében is vagy? Már elmúlott éjfél. - oktatott ki a Szöszi, amire csak egy sóhajtás volt a válaszom.

- Figyelj, haver itt vagyok egy kórházban...

- MI? Mi történt? Mit keresel ott? Azonnal odamegyek! - hadarta le gyorsan az egészet.

- Fogd be Niall! - ripakodtam rá a vonalon keresztül - Nem történt velem semmi, ellenben egy lánnyal, akit alig pár órája elütöttem. - hallottam be neki a történteket lehangolóan.

- Hogy mit csináltál?

- Ssh! Halkabban a többiek ne hallják meg, de el se mondd nekik hogy mi történt jó? - válaszként csak egy hümmögést kaptam - Arra megmérhetlek, hogy bejössz hozzám? A srácoknak találj ki valami fedő sztorit, és ha ideérsz, mindent elmagyarázok, hogy mi van. Oké? - kérdeztem tőle az államat dörzsölve.

- Persze, oké majd valamit ki találok. Akkor tíz perc és ott vagyok. Szia. - és ezzel bontotta a vonalat.

Nagy meg könnyebbüléssel fújtam ki az eddig benn tartott levegőjét. Majd a kijárat fel vettem az irányt, hogy elszívhassak egy szál cigit és megvárjam Niallt. 

Azt hiszen, Niall az egyetlen ember, akiben még meg tudok bízni.

00. rész

Gyors léptekkel már szinte futva rohanok fel a szobámba. Az ágyam alól előkapva legnagyobb bőröndömet kezdem belepakolni a szekrényemben található összes ruhámat. Már nem érdekel semmi. Csak el akarok innen tűnni. Elegem van mindemből és mindenkiből. De legfőképpen belőle. Mégis mit képzel magáról?! Mi lett belőle? Régen nem ilyen volt. Teljesen más. Boldog volt. Most meg egy felfuvalkodott hólyag, egy tapló, bunkó, beképzelt ember lett, akit még a saját lányai sem érdekelnek? Hát ilyen egy apa? Azért mert ő lett London leghíresebb ügyvédje nem kell mindent megváltoztatni. De ő mégis így tett. Lányait elhanyagolja, a pénz most a mindene és a régi önmaga elveszett. 

Utolsó ruháimat már könnyek közt raktam a bőröndömbe, majd a barátom segítségével lecipeltem a nappaliba.

- Nathalie, kérlek, beszéljük meg! Ne csináld ezt. - hangjában most hallani lehetett a megbánást és a csalódottságot. De nem gondolja, hogy egy kicsit elkésett? Kicsit, nagyon? Nagyot fújtatva, de szembefordultam vele.

- Igen? Mit szeretnél megbeszélni? Nem gondolod, hogy már rég elkéstél? - vágtam oda félvállról.

-  Kérlek, ne mond ezt én... Én nem ezt akartam...

- De mégis így történt! - vágtam bele a szavába, amit nem nagyon szeret, de most ez sem érdekel - Mégis mit akarsz megmagyarázni, apa? A sajnálatoddal már nem tudok mit kezdeni. Több milliószor bocsátottam meg, de te még mindig ilyen vagy. Semmit sem változtál és ebből most lett elegem. Végleg.

- Nathalie...

- Hagyj - vágok megint a szavába - Anyának mindvégig igaza volt, csak hallgatnunk kellett volna rá és akkor talán most nem itt tartanánk. Talán te sem lennél ilyen. Talán sokkal kedvesebb lennél és több mindent megengedtél volna. Talán hagytad volna, hogy én is azt tegyem, ami nekem a jó. A végzetemet, ami anyának is volt. De semmi sem így alakult, miután ő elment. De arra talán most nagyon kíváncsi lennék, hogy mit szólna ehhez az egészhez. Mert nekem az ő szava jelentette a legtöbbet, de már nincs itt, hogy segítsen. Nekem. Neked. Nekünk. - hangom a mondat végére teljesen elhalkult szememből pedig újra kicsordultak a könnycseppek. Elhátráltam az apámtól, majd féltett húgom felé fordultam és amilyen gyorsan csak tudtam megöleltem.

- Skyler, nyugodj meg nem lesz semmi baj - simogattam a haját miközben öleltem - Ígérd meg, hogy vigyázol apára és, ha baj van, rögtön hívsz. Én ide nem jövök vissza, de téged rendszeresen meglátogatlak. Ígérem. - nyomtam egy puszit homlokára és letöröltem a könnyet arcáról - Vigyázz magadra. Szeretlek Sky.

- Nathie, kérlek, ne menj el. Ne hagyj itt, szükségem van rád. Akkor inkább vigyél magaddal. Kérlek, ne tedd ezt. - tör ki zokogásba Skyler. 

Szívem szakad meg miatta, de nem tehetek semmit. Itt kell, hogy hagyjam. Ő talán tud segíteni apám, ha már én nem tudtam. Újból megöleltem, megnyugtattam, hogy nem tűnök el az életéből, majd Jack - a barátom - felé fordultam jelezve neki hogy indulhatunk. Kézi táskámat felvéve az ajtó felé indultunk. 

- Nathalie - hallom meg már megint apám hangját -, nem mehetsz el. Megtiltom. - hangjában most már a parancsoló undok apa csendül fel, de már ez sem érdekel. Elmegyek.

- Tényleg, apa? Már megint ezzel jössz. - röhögök fel kínomban - Megtiltod? Ez már szánalmas! Én meg megmondtam, hogy elmegyek és kész. - zártam le a beszélgetést, majd kiléptem a ház ajtaján.

Egy újabb könnycsepp folyt végig arcomon, ahogy visszaemlékeztem a múltra. Két év. Két rettenetes év telt el azóta a borzalmas nap óta. Két éve hogy otthagytam szeretett családomat. Két év kellett hozzá hogy rájöjjek mekkora hibát követtem el ezzel. Két éve élek rettegésben. Két éve hagyom, hogy megfélemlítsen. Két év kellett ahhoz, hogy mindenre rájöjjek, hogy mennyire elszúrtam az életemet. Csupán azzal, hogy elköltöztem Jackhez. Két év. Még most is hihetetlen, az hogy eddig eltűrtem, de most ideje ezt is megváltoztatni.

Föltápászkodom, a sarokból majd halk léptekkel indulok az emeletre be a hálószobánkba. A szekrényből kiveszek, egy utazótáskát majd belepakolom a fontosabb dolgaimat. Igyekeztem mindent a legnagyobb csöndben megcsinálni. Nem akartam Őt felébreszteni és egy újabb félelemben részesülni. Nem akarok több verést sem megerőszakolást. Csak szabadságot akarok. Egy új életet, amiben ő nem szerepel. A barátnőmmel és a családommal akarok lenni. Tényleg Elizabeth és a családom. Velük mi van? Elizzel a múlt héten beszéltem, vagyis ameddig le nem buktam, hogy találkozom vele. A családommal meg már nem tudom, mi van. A húgommal már rég nem tartom a kapcsolatot. Pedig megígértem neki. De nem én vagyok a hibás, hanem Jack és az erőszakossága. A főnökőssége és a parancsolgatásai. Egy szóval mindene.

Halkan behúztam a táskámon a cipzárt majd szép lassan lementem a nappaliba. Egy pillantást vetettem a kanapéra ahol éppen a lerészegedett barátom - vagyis már a volt barátom - aludt. Az ajtóhoz lopakodtam a cipőmet felhúztam majd a kilincsre helyeztem a kezem. A kulcsot elfordítottam benne, ami hangos kattanással kinyílt. Ez elég volt ahhoz is, hogy Jack felkeljen. A félelem újra úrrá lett rajtam majd amilyen gyorsan csak tudtam kirohantam a lakásból. Hallottam Jack ordibálását mögöttem, de csak loholtam előre amilyen gyorsan csak tudtam.

Már a negyedik utcán is átfuthattam, amikor émelyegni kezdett a gyomrom, a fejem már fájt és szédülni is kezdtem. Ekkor újból meghallottam Jack dühös hangját.

- Nathalie ha most azonnal nem állsz meg én esküszöm, nem állok jót magamért! - ordította teli torokból. Ez engem csak még gyorsabb futásra késztettem.

Egy újabb utcán futok, keresztül a táskámat már alig bírom el, de azért még rohanok. A hasam jobban görcsöl, de még mindig futok. Az utca végére érve egy kis éttermet pillantok meg az út túloldalán. Ösztönösen arra veszem az irányt, de ahogy a lábam az útra ér két fényszóró veszi el látásom. Ösztönösen abba az irányába kapom a fejem, de már késő volt az autó nem tudott megállni és én sem tudtam félre ugrani. A sofőr a kormányt elrántja, de még így is elér engem. Erős ütés éri oldalamat majd végül minden elsötétült.