01. rész

Louis William Tomlinson

Olyan jó kora reggel arra kelni, hogy valaki ráfekszik a csengőre. Nagy nehezen feltápászkodom a kanapéról. A fejembe óriási fájdalom nyilallt. A tegnap estére már megint nem emlékszem, de annyi biztos, hogy bulizni voltam. Ez már szokásossá vált nálam.

Nagy nehezen eltántorogtam az ajtóig és kinyitottam. Két dühös szempárral találtam szembe magam. Már jól kezdődik. Beinvitáltam őket a nappaliba, majd leültek a kanapéra. Kezdődhet az oktatás, de örülök neki.

- Örülök, hogy hajlandó voltál minket fogadni. - kezdte a mondanivalóját Liam - El mondanád, hogy hol a fészkes fenében voltál az elmúlt három napban? Mert nekünk semmi életjelet nem adtál, ellenben a sajtónak. Azok minden nap lefotózzák, ahogy hulla részegen kijössz egy-egy szórakozóhelyről! Miért jó ez neked? Már lassan 3 hónapja csinálod ezt. Miért nem engeded, hogy segítsünk? Itt vagyunk neked. - tette kezét a vállamra biztatásként.

Nem reagáltam. Ennyi időt kellett rájuk várnom, hogy segítsenek? Három hónapig hagyták, hogy magam alá forduljak? Most meg itt ülnek mellettem arra várva, hogy kitálaljak nekik. Hogy elmondjam minden bajom bánatom. Azt már nem. Késő bánat. Túl léptem rajta. Lezártam a múltat. Nem foglalkozom vele. Elfelejtettem. Vagy mégsem?

Erőltetetten felnevettem, majd újra komorrá változott arckifejezésem.

- Komolyan azt akarjátok, hogy kitálaljak? - emelkedett meg egyből a hangom - Azt várjátok, hogy három hónapnyi szenvedés után most beszéljem ezt meg veletek? Ti ezt várjátok el tőlem? Akkor had kérdezzek én tőletek valamit. - kis szünetet tartottam és figyeltem a reakciójukat, majd folytattam - Hol a fészkes fenében voltatok az elmúlt három hónapban? Hol voltatok, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rátok? Hol voltatok akkor, amikor totál magam alatt voltam? Hol voltatok, amikor kilépett az életemből és magamra hagyott? Hm? Hallgatom! - kezem ökölbe szorult a mondtam végére. Akaratom ellenére is újra Rá gondoltam. A vele töltött szép időkre, emlékekre, pillanatokra. Mindenre, ami csak rá emlékeztetett. A düh még jobban tombolt bennem, ahogyan visszaemlékeztem 3 hónappal ezelőtt-re. Arra az egy napra, amikor egy világ tört össze bennem. Arra a napra, amikor fény derült az igazságra. Arra a napra, amikor rajtakaptam miközben engem csalt éveken keresztül. Akkor is én voltam a buta bárány, aki rózsaszín felhők között ugrált és azt hittem, hogy ez szerelem volt. De nagyot tévedtem, kezdve vele. Három évig volt velem közben nem is szeretett. Két éven át csalt a legjobb barátjával. A kezdetektől fogva kihasznált engem és én mivel tiszta szívemből szerettem mindent megadtam neki. Ez volt az első nagy hibám, hogy beleszerettem. A második, hogy hiszékeny voltam és mindent elhittem neki, addig a napig, míg le nem bukott. Azon a napon végleg végeztem vele. Kidobtam a házamból és azóta nem is láttam.  Három hónapja szenvedek miatta, de így jártam. Ezt kell szeretni. De az az egy biztos, hogy azon a napon végleg meg is utáltam Eleanor Caldert!

Visszatérve a valóságba, még mindig csend volt és a válasz sehol. Kérdőn néztem a mellettem ülő két fiúra, míg végre meg nem szólalt az egyik.

- Haver, mi mindig itt voltunk neked, csak te nem fogadtad el a segítségünket. - mondta Harry az ujjait tördelve. A végén még kiderül, hogy én vagyok a hibás. - Állandóan itt voltunk neked, de te mindig ellöktél magadtól minket. Így hogy tudtunk volna segíteni, ha te magad sem engedsz minket közel magadhoz? Itt vagyunk neked, Lou. - és tessék én lettem a hibás. Majd legközelebb bocsánatot is kérjek, mert élek, vagy mi?

Keserűen felnevettem majd a hatás kedvéért még a kezemet is összecsaptam.

-  Akkor én kérek elnézést. - csaptam a combomra majd felálltam - Csak tudjátok, én sem tehetek mindenről. Nem tehetek róla, hogy tényleg szerettem ő meg csak kihasznált és átvert. Ezt a sebet nem tudom olyan könnyen meggyógyítani. Ez az egész így alakult. És igen lehet, hogy ordibálok meg veszekedek veletek, de csak a megértéseteket és a tanácsaitokat várom. De ti mindig máshogy álltok a dolgokhoz, mint ahogy én azt elképzeltem. Azt hittem mellettem lesztek, de csak tévedtem, mint mindig. Úgy hogy most ÉN kérek bocsánatot tőletek. Remélem így nektek is megfelel. -  vágtam oda nekik majd elindultam az emelet felé rendbe szedni magam, de Harry utánam szólt.

- Haver, mi nem ezt mondtuk. Te teljesen félreértesz mindent. Mi mindvégig itt voltunk neked, csak...

- Nem! - vágtam a szavába gorombán - Nem voltatok mellettem. Ha mellettem álltatok volna, akkor, most nem lennék ilyen helyzetben. Nem lennék összetörve és nem a pia lenne a legjobb barátom. - éreztem, hogy a szememet csípni kezdik könnyeim, de utat nem engedtem nekik. Most kell erősnek lennem. Most vagy soha. -  És tudod Harry, ebben az egészben benned csalódtam a legjobban. Azt hittem, hogy legalább TE mellettem fogsz állni. Azt hittem, hogy TE majd mellettem leszel ezekben a rossz időkben, hogy TE majd segítesz átvészelni ezt az egészet, de tévedtem. Nem tudom, hogy én rontottam el vagy te? De olyan mintha a barátságunk zátonyra futott volna. Pedig én melletted voltam ilyen helyzetben, amiben most én vagyok. Nem tudom mi ez az egész, de egyszer talán rájövök, de addig is hanyagoljuk egymást Hazz. - mondtam neki a szemébe nézve az egészet.

- Louis, én... - indult meg felém Harry, de megállítottam.

- Ne! Mondtam, hogy hagyjuk egymást. Most pedig jobb lesz, ha távoztok. - mutattam az ajtó felé.

- Haver.. - állt fel Liam is a kanapéról.

- Mondom, menjetek! Mit nem lehet ebből megérteni? Takarodjatok a lakásomból! Most egyedül akarok lenni. Menjetek! - ordítottam nekik oda. Egy utolsó pillantást vetettek felém majd elindultak az ajtó felé. Harry még egyszer visszanézett és annyit mondott:

- Így hogy tudnánk neked segíteni? - ezzel a mondatával lépet ki az ajtón.

*** 

Mint az őrült úgy hajtok át London utcáin. Az ablakon lehúzva, így a friss fuvallat végig söpör a hajamban. A rádióból csak úgy bőgetem a zenét. A pedált már a tövig lenyomtam és már a 120 km/h sebességet is át haladtam, de most ez sem érdekel. A mai nap eseményei már eléggé felhúzták az agyamat. Ebből a napból is elegem van, ahogy az összes többi három hónappal ezelőtti napokból is. Egy kis kiruccanás az egyik bárban majd jót fog tenni és holnapra majd mindent el fogok felejteni. Milyen jó megoldás, nem? 

Be fordulok a következő utcába, ahol már látom a célom helyszínét. Jobban rátaposok a pedálra, ezzel egy kicsit gyorsabb tempót felvéve. Jobbra pillanatok, ahol egy srác nagyban ordít, és előre hadonászik a karjával, majd mintha szellemet látott volna, megtorpan és az ellenkező irányba kezd el rohanni. A tekintetem abba az irányba vezetem amerre az srác mutogatott. A járdán nem látok egy árva lelket sem, úgyhogy egy vállrándítással rendezem az egészet. Újra az útra szentelem a tekintetemet, ahol épp egy lány fut át a kocsim előtt pár méterre. Ijedten fékezek egy hatalmasat, de ez sem segít semmit. A kormányt jobbra rántom, de még így is látom a lány rémült tekintetét, amint az autó oldala neki csapódik és ő már tehetetlenül a földre esik. A kocsi végre megáll, én, meg mint az őrült csapja ki majd be az ajtót és egyből az eszméletlen lányhoz futok.

- Úr Isten! - mondom sokkot kapva a látszatról. Nem is haboztam tovább egyből hívtam a mentőket. Közben a lányt néztem. A fejéből folyt a vér, a homlokán lett egy karcolás és a cuccai szanaszét hevertek körülötte. Amíg a mentősökkel beszéltem megnéztem a lány pulzusát, gyenge volt. A pánik még jobban rám tört. Mi lesz, ha meghal? Mi fogok akkor én csinálni? Hogy fogom ezt feldolgozni? Hogy fogok én azzal a tudattal élni, hogy elütöttem egy embert és meghalt? Mi lesz most?

Amint ide érték a mentősök mit sem tétovázva a lányt a hordágyra rakták és vitték be a kórházba. Fúrt a bűntudat a lány miatt, ezért összeszedtem a széthullott, cuccait, majd én is  kórház fele vettem az irányt. Amire odaértem az orvosok már körülállták a sérültet és egyből vitték be az egyik terembe kivizsgálására. Én csak tehetetlenül ott álltam, lába, mint akinek földbe gyökerezett volna a lába,  várva arra, hogy valaki segítsen neki. Eltelt már tíz, aztán húsz perc, majd egy egész óra. Idegesen néztem a recepciós pult felé,  ahol egy negyvenes éveiben járó nő pillantott hol rám, hol az ajtóra ahova a lányt vitték be.  Tétovázva, de oda merészkedtem a pulthoz.

- Elnézést, érdeklődni szeretnék a lány felől, aki nemrég hoztak be és abba a szobába vittek be. - mutattam az ajtóra, majd vissza néztem a hölgyre a pult mögött.

- Sajnálom, de még nem tudunk semmilyen információval szolgálni. Meg egyedül csak a családtagoknak adhatunk ki adatokat a lány állapotáról. Ön kicsoda a lánynak? Esetleg testvére, rokona vagy egy közeli barátja? - vont kérdőre felhúzott szemöldökkel a nő. Mit mondhattam volna? Hazudni nem akartam, de mégis érdekelt mi van a lánnyal. Hisz ha úgy vesszük, az én hibámból van itt, én  ütöttem el az éjszaka közepén, úgy érzem segítenem, kell neki. Ennyivel tartozom.

- Nem,  én nem vagyok a lány hozzátartozója sem a barátja. - vallottam be az őszintét - Tudja én is ott voltam, amikor az a kis baleset történt, egyszóval én voltam az, aki elütötte a lányt. De mentségemre nem volt szándékos, nem vettem észre, hogy lelépett az útra és a többi meg csak jött magától. És most kétségbe vagyok esve, hogy mi van vele. Ugye nem halt meg vagy nem esett nagyobb baja? Kérem, segítsen, Monica. - olvastam le a névtábláról a nevét. A szemébe néztem és láttam, hogy tétovázik a válaszán, de amikor felsóhajtott tudtam, hogy nyert ügyem van.

- Tudja, most nagy hibát követek el azzal, hogy személyes információkat adok ki idegenekkel, de látva a maga arcát hogy mennyire bánja a történteket így segítek magának. - mosolygott rám kedvesen - A lány neve Nathalie és nem halt meg csak egy fejsérülést szenvedett, amiből azt tudjuk ki következtetni, hogy nagy valószínűséggel amnéziás lesz, ami hosszú távra van úgymond el tervezve. Ennyi az, amit mondhatok most magának Mr. Tomlinson. - nézett rám majd a papírjaira Monica. Először meglepett, hogy tudta nevem, de utána csak a lányon vagyis Nathalien gondolkodtam. Mi lesz most vele?

- Jézusom, mit tettem! - temettem arcomat a kezembe -  Mi van a család tagjaival, ők most hol vannak? Értesítették őket?

- Nem, sajnos nem tudunk semmit a hölgy család tagjairól. Utoljára, amikor itt járt akkor is egy vörös hajú lány kísérte, de ha jól tudom, akkor ő az egyik barátnője volt, és nem tudtunk meg róla semmit. - világosított fel még egyszer Monica, de a második mondatnál elakadtam.

-  Várjunk, hogy érti, hogy utoljára? Többször is került már kórházba?  - rémülten néztem az előttem álló nőre, aki most még nagyobb zavarba volt, amiért el szólt a magát. Válaszolni nem akart, ami engem csak dühített, de nem akartam patáliát csapni az épület kellős közepén.

A telefonom a zsebembe rezegni kezdett, előkaptam a készüléket majd ír barátom mosolygós arcával találtam szembe magam. Félrevonultam és leültem egy távolabbi székre, ahol belátom az egész aulát. Telefonomat a fülemhez emeltem, de mielőtt Niall megszólalhatott volna én megelőztem.

- Ne mondj, és ne kérdezz, semmit csak vonulj, félre a telefonnal együtt oda ahol senki sincs és vedd le a ki hangosítót. - utasítottam Niallt, aki ha jól hallottam szót fogadva ott hagyta a többieket. Ne kérdezzétek, hogy honnan tudtam, hogy ott vannak csak egy megérzés volt.

- Már meg sem kérdem, hogy honnan tudtad az egészet - kezdte meg a beszédet a túloldalon Niall -, de nem is ez a fontos. De azt el mondanád, hogy hol a fenében is vagy? Már elmúlott éjfél. - oktatott ki a Szöszi, amire csak egy sóhajtás volt a válaszom.

- Figyelj, haver itt vagyok egy kórházban...

- MI? Mi történt? Mit keresel ott? Azonnal odamegyek! - hadarta le gyorsan az egészet.

- Fogd be Niall! - ripakodtam rá a vonalon keresztül - Nem történt velem semmi, ellenben egy lánnyal, akit alig pár órája elütöttem. - hallottam be neki a történteket lehangolóan.

- Hogy mit csináltál?

- Ssh! Halkabban a többiek ne hallják meg, de el se mondd nekik hogy mi történt jó? - válaszként csak egy hümmögést kaptam - Arra megmérhetlek, hogy bejössz hozzám? A srácoknak találj ki valami fedő sztorit, és ha ideérsz, mindent elmagyarázok, hogy mi van. Oké? - kérdeztem tőle az államat dörzsölve.

- Persze, oké majd valamit ki találok. Akkor tíz perc és ott vagyok. Szia. - és ezzel bontotta a vonalat.

Nagy meg könnyebbüléssel fújtam ki az eddig benn tartott levegőjét. Majd a kijárat fel vettem az irányt, hogy elszívhassak egy szál cigit és megvárjam Niallt. 

Azt hiszen, Niall az egyetlen ember, akiben még meg tudok bízni.