Gyors léptekkel már szinte futva rohanok fel a szobámba. Az ágyam
alól előkapva legnagyobb bőröndömet kezdem belepakolni a szekrényemben
található összes ruhámat. Már nem érdekel semmi. Csak el akarok innen tűnni.
Elegem van mindemből és mindenkiből. De legfőképpen belőle. Mégis mit képzel
magáról?! Mi lett belőle? Régen nem ilyen volt. Teljesen más. Boldog volt. Most
meg egy felfuvalkodott hólyag, egy tapló, bunkó, beképzelt ember lett, akit még
a saját lányai sem érdekelnek? Hát ilyen egy apa? Azért mert ő lett London leghíresebb
ügyvédje nem kell mindent megváltoztatni. De ő mégis így tett. Lányait
elhanyagolja, a pénz most a mindene és a régi önmaga elveszett.
Utolsó ruháimat már könnyek közt raktam a
bőröndömbe, majd a barátom segítségével lecipeltem a nappaliba.
- Nathalie, kérlek, beszéljük meg! Ne
csináld ezt. - hangjában most hallani lehetett a megbánást és a csalódottságot.
De nem gondolja, hogy egy kicsit elkésett? Kicsit, nagyon? Nagyot fújtatva, de szembefordultam
vele.
- Igen? Mit szeretnél megbeszélni? Nem
gondolod, hogy már rég elkéstél? - vágtam oda félvállról.
- Kérlek, ne mond ezt én... Én nem
ezt akartam...
- De mégis így történt! - vágtam bele a
szavába, amit nem nagyon szeret, de most ez sem érdekel - Mégis mit akarsz
megmagyarázni, apa? A sajnálatoddal már nem tudok mit kezdeni. Több milliószor
bocsátottam meg, de te még mindig ilyen vagy. Semmit sem változtál és ebből
most lett elegem. Végleg.
- Nathalie...
- Hagyj - vágok megint a szavába - Anyának
mindvégig igaza volt, csak hallgatnunk kellett volna rá és akkor talán most nem
itt tartanánk. Talán te sem lennél ilyen. Talán sokkal kedvesebb lennél és több
mindent megengedtél volna. Talán hagytad volna, hogy én is azt tegyem, ami
nekem a jó. A végzetemet, ami anyának is volt. De semmi sem így alakult, miután
ő elment. De arra talán most nagyon kíváncsi lennék, hogy mit szólna ehhez az
egészhez. Mert nekem az ő szava jelentette a legtöbbet, de már nincs itt, hogy
segítsen. Nekem. Neked. Nekünk. - hangom a mondat végére teljesen elhalkult
szememből pedig újra kicsordultak a könnycseppek. Elhátráltam az apámtól, majd
féltett húgom felé fordultam és amilyen gyorsan csak tudtam megöleltem.
- Skyler, nyugodj meg nem lesz semmi baj -
simogattam a haját miközben öleltem - Ígérd meg, hogy vigyázol apára és, ha baj
van, rögtön hívsz. Én ide nem jövök vissza, de téged rendszeresen
meglátogatlak. Ígérem. - nyomtam egy puszit homlokára és letöröltem a könnyet
arcáról - Vigyázz magadra. Szeretlek Sky.
- Nathie, kérlek, ne menj el. Ne hagyj itt,
szükségem van rád. Akkor inkább vigyél magaddal. Kérlek, ne tedd ezt. - tör ki
zokogásba Skyler.
Szívem szakad meg miatta, de nem tehetek
semmit. Itt kell, hogy hagyjam. Ő talán tud segíteni apám, ha már én nem
tudtam. Újból megöleltem, megnyugtattam, hogy nem tűnök el az életéből, majd Jack
- a barátom - felé fordultam jelezve neki hogy indulhatunk. Kézi táskámat
felvéve az ajtó felé indultunk.
- Nathalie - hallom meg már megint apám
hangját -, nem mehetsz el. Megtiltom. - hangjában most már a parancsoló undok
apa csendül fel, de már ez sem érdekel. Elmegyek.
- Tényleg, apa? Már megint ezzel jössz. -
röhögök fel kínomban - Megtiltod? Ez már szánalmas! Én meg megmondtam, hogy elmegyek
és kész. - zártam le a beszélgetést, majd kiléptem a ház ajtaján.
Egy újabb könnycsepp folyt végig arcomon, ahogy visszaemlékeztem a múltra. Két év. Két rettenetes év telt el azóta a borzalmas nap óta. Két éve hogy otthagytam szeretett családomat. Két év kellett hozzá hogy rájöjjek mekkora hibát követtem el ezzel. Két éve élek rettegésben. Két éve hagyom, hogy megfélemlítsen. Két év kellett ahhoz, hogy mindenre rájöjjek, hogy mennyire elszúrtam az életemet. Csupán azzal, hogy elköltöztem Jackhez. Két év. Még most is hihetetlen, az hogy eddig eltűrtem, de most ideje ezt is megváltoztatni.
Föltápászkodom, a sarokból majd halk
léptekkel indulok az emeletre be a hálószobánkba. A szekrényből kiveszek, egy
utazótáskát majd belepakolom a fontosabb dolgaimat. Igyekeztem mindent a
legnagyobb csöndben megcsinálni. Nem akartam Őt felébreszteni és egy újabb
félelemben részesülni. Nem akarok több verést sem megerőszakolást. Csak
szabadságot akarok. Egy új életet, amiben ő nem szerepel. A barátnőmmel és a
családommal akarok lenni. Tényleg Elizabeth és a családom. Velük mi van?
Elizzel a múlt héten beszéltem, vagyis ameddig le nem buktam, hogy találkozom
vele. A családommal meg már nem tudom, mi van. A húgommal már rég nem tartom a kapcsolatot.
Pedig megígértem neki. De nem én vagyok a hibás, hanem Jack és az
erőszakossága. A főnökőssége és a parancsolgatásai. Egy szóval mindene.
Halkan behúztam a táskámon a cipzárt majd
szép lassan lementem a nappaliba. Egy pillantást vetettem a kanapéra ahol éppen
a lerészegedett barátom - vagyis már a volt barátom - aludt. Az ajtóhoz
lopakodtam a cipőmet felhúztam majd a kilincsre helyeztem a kezem. A kulcsot elfordítottam
benne, ami hangos kattanással kinyílt. Ez elég volt ahhoz is, hogy Jack
felkeljen. A félelem újra úrrá lett rajtam majd amilyen gyorsan csak tudtam
kirohantam a lakásból. Hallottam Jack ordibálását mögöttem, de csak loholtam
előre amilyen gyorsan csak tudtam.
Már a negyedik utcán is átfuthattam,
amikor émelyegni kezdett a gyomrom, a fejem már fájt és szédülni is kezdtem.
Ekkor újból meghallottam Jack dühös hangját.
- Nathalie ha most azonnal nem állsz meg én
esküszöm, nem állok jót magamért! - ordította teli torokból. Ez engem csak még
gyorsabb futásra késztettem.
Egy újabb utcán futok, keresztül a
táskámat már alig bírom el, de azért még rohanok. A hasam jobban görcsöl, de
még mindig futok. Az utca végére érve egy kis éttermet pillantok meg az út túloldalán.
Ösztönösen arra veszem az irányt, de ahogy a lábam az útra ér két fényszóró veszi el látásom. Ösztönösen abba az irányába kapom a fejem, de már késő volt az autó nem tudott
megállni és én sem tudtam félre ugrani. A sofőr a kormányt elrántja, de még így
is elér engem. Erős ütés éri oldalamat majd végül minden elsötétült.
sziiia :D tetszik a történet kezdete így várom, hogy felkerüljön az első rész :3 jól írsz :D siess a fejezettel :P
VálaszTörlés