2017. április 18., kedd

22. rész

Nathalie Hayley Peterson


Mindenkiben megvan az a kicsi izgatottság, félénkség, amikor először találkozik a párja családjával. Nem tudja mit kellene tennie, mondania vagy csinálnia. Elképzeled, hogy csak állsz ott egy helyben a társad kezét szorongatva és csak figyeled a körülötted lévő embereket. Magadban már elképzelted, hogy milyen is lesz a viselkedésük a mozdulatuk és a megjelenésük. Ha szerencséd van akkor eltalálod, de ha nem kicsit kétségbeesel és gyorsan egy teljesen új tervet kell összeállítanod a fejedben. A második lehetőségre pedig sosincs időd, mert mire már elkezdenél a terved első felén agyalni addigra te kerülsz a középpontba. Nem tehetsz mást, mint, hogy improvizálsz vagyis kedvesen mosolyogsz, bólogatsz és egy-egy szavas válaszokat adsz a hozzád beszélőnek és reménykedsz, hogy minél előbb lekerülsz a reflektorfényből. Ez általában mindig így történik. Ha valahogy teljesen máshogy akkor szerencsés vagy, mert akkor valahol máshogy alakultak a dolgok.
Az egész utat, amit a kocsiban töltöttem Louis-val Londontól Doncasterig csak ilyeneken járt az eszem. Több képben is elképzeltem milyen lesz a találkozásom az egész Tomlinson családdal. Tudom, hogy semmi okom sem volt izgulni a dolgokkal kapcsolatban, mert már ismertem közölük párat. Például Louis anyukáját Jay-t, legnagyobb húgát, Lottie-t és a két legkisebb ikerpárt. 
Louis is egész út alatt a kezemet fogta és minden ötödik percben nyugtatott, hogy semmi okom az aggodalomra. Igaza is lett. Részben.
Mosolyogva figyeltem, ahogy beléptünk a bejárati ajtón a másik két ikerpár már egyből a bátyjuk karjaiban volt és el sem engedték. Jay addig kedvesen bemutatott Dannek az élettársának, míg az egyik csöppség ott volt a kezében. Lottie kezében ott aludt a másik így csak fél kézzel megölelt.
Louis második legnagyobb húga csak messziről figyelt. A bátyját üdvözölte mellettem pedig csak elsétált. Daisy és Phoebe belsőre olyan, mint Lotts velük könnyen ment a megismerkedés.
A kocsiban pont attól tartottam, ahogy Fizzy viselkedett. Láttam a szemében, hogy nem kedvel pedig nem is beszéltünk még egy szót sem.
- Beszélek vele - súgja oda Louis, egy puszit nyomva a fejemre.
- Nem kell - fogom meg egyből a kezét.
Elhatároztam, hogy én fogok vele beszélni az elkövetkező napokban, hogy megtudjam mi a baja velem. De addig is próbáltam másra koncentrálni.
A nap nagy részében a két ikerlánnyal voltam, akik ingyenesen meghívtak a saját haj- és sminkszalonjukban. Egy fél napot igénybe vett, amint újabb és újabb hajfonatokat és sminket próbáltak ki rajtam.
- Csini vagy - kacsintott rám Lou, amikor meglátott. A hajam besütve egy laza smink volt az arcomon és Daisy fantasztikus ötletére még át is kellett öltöznöm egy szoknya-póló párosításra.
- A lányok célja az volt, hogy elájulj mikor meglátsz. 
- Szóval most...?
- Aztán, újra csinálták a hajam és a sminkem és még egyszer átöltöztettek - sétáltam oda hozzá -, mert nem akarták, hogy a szegény bátyjuk összeessen a nappaliba és egy hétköznapi megjelenést produkáltak. Szóval ezzel kell beérned - ülök le mellé a kanapéra.
- Hmm.. - ölel át fél kezével. - Azt hiszem, ez is megfelel - hajol oda hozzám egy gyors csókra.
- Khm! - egyből elhúzódtam és kipirult arccal a hang irányába fordultam. Lottie és Fizzy állt pár méterre mellettünk. 
- Mizu, csajok? - kérdezte Lou lazán. Fizzy meg sem szólalt csak fogta magát és felrobogott az emeletre. Lotts leült mellénk és a tévét kezdte kapcsolgatni.
- Ne is törődj vele - int Lotts, amint meglátja az arckifejezésem. - Bolond, majd megenyhül.
- Ne beszélj így a húgodról, Charlotte! - jelenik meg Jay is. - De igaza van. Felicité kamasz azt sem tudja mire vagy kire haragszik. Adj neki időt.
Valamennyire megnyugtattak a szavaik, de azért mégsem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Fogalmam sem volt, hogy Fizzy miért neheztel rám ennyire. Talán ennyire zavarja, hogy a bátyja közelében vagyok? Nem tudom.
A két nagyobbik iker futva jönnek le az emeletről egyenes Louis előtt megállva.
- Ígértél nekünk valamit! - mondja határozottan Daisy.
- Tényleg?
- Egy meccset és ezt most szeretnénk bevasalni rajtad - vette át a szót Phoebe.
Nem ellenkezhetett senki a két kis csaj mindent leszervezett és fél órán belül az egész család a hátsó kertben volt. Jay, a bíró így ő figyelte az eseményeket, Dan csőszként lett alkalmazva, aki a csöppségekre figyelt, mi pedig a pályán voltuk szerteszét.
- Hé, Nats! Te velünk leszel - szól ide nekem Lottie.
Lotts, Daisy, Phoebe voltak az egyik kapu előtt, míg a másikon Louis és Fizzy.
- Hogyhogy így vannak a csapatok? - sétálok oda a lányokhoz.
- Mert mi régebben lestoppoltuk Lottiet, így automatikusan Fizzy Lou-val van. - vázolja fel a történetet Daisy. - De így utólag megbántuk, hogy őt választottuk - suttogja oda nekem.
- Hallottam ám - néz rá a nővére dühösen.
- Miért? - nevetek fel.
- Mert mindig veszítünk.
- Na akkor gyermekeim - csapom össze a kezeimet. - Ideje ezen változtatni.
Ezt a "változtatást" nem tudom, hogy hogyan gondoltam, mert az első félidőben Lou csapata 5:1 arányban vitte a pálmát. Még azt az egy gól előnyt is csak engedékenységből szereztük be. Nem tagadom, de Louis baromi jól focizik és esélyét sem láttam már a második gól után annak, hogy mi le fogjuk őket győzni. A lányok is már a harmadik után beletörődtek a veszteségbe. Még volt egy félidőnk, simán ki tudnánk használni és behozni a lemaradást, csak fogalmam sincs hogyan.
- Lányok! - jön oda hozzánk szelíden mosolyogva Jay. - Sikerülni fog, mindet bele!
- Anya, kész vesztesek vagyunk - szomorkodott Phoebe.
- Dehogy gyermekeim! Hisz van egy fegyveretek - nézett itt rám -, csak alkalmazni kell és nyertek - kacsintott ránk, majd elment.
- Ó, hogy az a.. - csap rá Lottie a homlokára. - Nats, te vagy a fegyver!
-  Mi? - nézek már csak én éretlenül.
A sípszó megszólal ezzel egy időben elkezdődött a második menet.
- Csak tereld el a figyelmét.
Oké, ezt már nem kellett megmagyaráznia, mert értettem. De miért is nekem kell ezt csinálnom? Vágom, hogy én is játszom, de a húgai közelebb állnak Louis-hoz, mint én. Egyáltalán, hogyan kéne ezt az egész elterelős dolgot csinálnom? A 7:1 gól előnynél, már éreztem, hogy ideje cselekednem valamit. Egyből Louis elé léptem, ahogy hozzá került a labda.
- Tudod Lou, egy valamit nem értek - kezdem el mondani az első mondatot, ami eszembe jutott, de rájöttem, hogy improvizálnom kell valamit különben lebukok.
- Mit? - kérdez vissza ezzel teljes figyelmét rám szentelve.
- Vagyis kettő dolgot - javítom ki gyorsan magam közben nem annyira feltűnően a csapattáraimat néztem a pályán, hogy hogyan legyen tovább. - Hogy hogyan lehetsz ennyire átkozottul jó ebben  játékban és, hogy mi az értelme a focinak? - Láttam, hogy elkezd agyalni a válaszon így az előttünk levő labdát lepasszoltam Lottie-nak és ők tovább folytatják a játékot.
- Talán adottság, hogy ennyire jó vagyok a második kérdésedre meg nem tudok válaszolni - mosolyog rám.
- Értem. És még valami - vigyorgok vissza neki. - Gól!
Láttam a meglepettséget az arcán és a szembesülést a ténnyel, hogy tényleg kaptak egy gólt. A csapatunk boldogan tapsolt és visított, még a bíró is a mi oldalunkon állt.
- Csak így tovább! - súgta Lotts a fülembe.
Mosolyogva néztem szemközt Lou meglepett arcával, amint leesett neki, mire ment ki az egész játékom. De nem álltam le. Örültem, hogy a lányok ennyire vidámak lettek az újabb góltól, amit szereztünk. A következőnél nem feltűnően végigsimítottam Lou karján, mire a fejét egyből rám kapta és ismét meg tudtuk szerezni a labdát. Újabb gól!
- Tudom, mire megy ki a játék - néz rám mindentudóan Louis, mikor megint egymással szembe kerültünk.
- Fogalmam sincs, mire gondolsz - nézek rá ártatlanul.
- Eltereled a figyelmem, hogy meg tudd szerezni a labdát, de most nem fog sikerülni - néz mélyen a szemembe.
- Akkor most hol van a labda? - kérdezem meg. - Ja, és gól - nevetek rá, ő pedig hitetlenkedve megfordul és ott hagy. Az egészből a meglepetés az volt, hogy most nem is én vettem el a labdát, hanem Phoebe és vitte egészen a kapuig, ahol Lottie-nak passzolva lett plusz egy pontunk. Még egy utolsó elterelés jutott az eszembe és utána teljesen kifogytam az ötletekből. Amint elhaladt mellettem Louis, alig hallhatóan odasúgtam neki valamit, amitől szinte majdnem orra is esett. Nem volt teljesen ez a szándékom, de a lányoknak sikerült egész jó arányba felhozni a lemaradásunkat.
- Louis! - akadt ki már Fizzy a 7:6 eredményre.
- Bírónő, kiállítást kérek - kiált oda Jaynek rám mutatva.
- De nem történt semmi szabálytalanság - szól vissza hangjában némi vidámságot hallva, amit próbált elrejteni.
- De elveszi az eszem!
- Arról én nem tehetek! - mosolyog Jay.
Louis kijelentésére egy pillanatra megállt bennem a levegő, de pontosan tudtam, hogy tökéletesen is ez volt neki a célja. Ő is elveszi az eszem.
- Nagyon jó vagy, Nats! - szalad oda hozzám Daisy.
- Ugyan mindent a győzelemért - pacsizok le vele.
Végül pedig 8:7 arányban kikapott a csapatunk, de nem láttam senkit sem búslakodni emiatt.

***

Estére mindenki kellően elfáradt és vacsora után el is tűntek. Én is Louis-val voltam a szobájában. Egész nap nem használtam a telefonomat, ami meg is látszott, mert vagy nyolc millió üzenet érkezett a lányoktól. Elvoltam egy ideig azzal, hogy csak válaszolgassak nekik és beszámoljak a napomról.
Aztán jött egy meglepetésszerű üzenetem.
Niall: "Nathie, segíts! Milyen virág tetszene Liz-nek?"
- Mi van Niall és Liza között? - fordulok egyből Louis felé, ahogy elolvastam az üzenetet.
- Semmi.. Nem tudom - javítja ki magát.
- Hazudsz! - ülök fel. A kezében lévő mappát pedig abban a pillanatban összecsukja. - Mi az?
- Semmi.
- Mutasd már - nevetek rá. Nem hatottam meg.
- Nem szeretném - válaszolja.
- Miért? Mi az? - kíváncsiskodom és egyre közelebb megyek hozzá.
- Csak.. Csak egy dalszöveg - túr bele a hajába.
- Tényleg? - lepődtem meg. Kíváncsi voltam, természetesen. Sosem láttam még őt dalt írni, most pedig itt a lehetőség. Ki nem hagynám. - No Control - olvastam fel a címet. Tetszett. Beleolvastam egy két sorba is. - Elég élénk fantáziád van - nevetem el magam. - De különben ez egy nagyon jó szám lesz. Csak fejezd be.
Tarkómnál fogva magához húzott, egy elég mély csókra.
- Köszönöm. Kellett a biztatás - dönti homlokát az enyémnek. Egy gyors puszit adtam neki a szájára még egy kis biztatás jeléül. 
- Különben, eltértünk a tárgytól - ülök bele az ölébe vele szemben. - Mi van Niall és Liza között?
- Még én sem tudom, de Liam bulija óta beszélgetnek meg talán egyszer találkoztak - kezeimmel a hájával szórakoztam és hallgattam, amit mondott.
- De én erről, miért nem tudok?
- Talán azért, ahogy lereagáltad, hogy Harry Skylert fűzi - simogatta meg az oldalam.
- Ne már! Ő a húgom természetes, hogy védem, még fiatal is, de Liza nem. Azért megemlíthette volna - biggyesztettem le a számat.
- Nem baj, Kicsim. Úgy is elmondták volna.
- Aha - forgattam meg a szemeimet. - Niall-nek is segítesz úgy, mint Harry-nek tetted? - kérdeztem rá.
- Honnan..?
- Honnan tudom? - vágtam a szavába. - Nem vagyok hülye. Meg hallottam, ahogy a konyhában erről beszéltek - kacsintottam rá.
- Még hallgatózol is? - csíp bele az oldalamba.
Megcsókolt. Ez most valahogyan más volt. Egyikünk sem akarta befejezni és mire észbe kaptam én kerültem alulra, míg Louis tovább csókolt. Éreztem, amint keze a felsőm alá vándorolt.
- A szüleidnél vagyunk - motyogtam neki. Az pulzusom már az egekben volt, a levegőt is úgy kapkodtam, mintha az utolsók lennének.
- Még jó, hogy hangszigetelt a ház - a nyakamtól fölfelé minden egyes milliméternyi felületet elkezdett puszilni egészen a számig, ahol újabb csókcsatába kezdtünk.
Louis pólója a földön landolt. Meztelen testének minden centiméterén végigsimítottam. Éreztem ahogy izmai egy-egy érintésre megfeszülnek és ellazulna, szíve heves dobogását is éreztem, szabálytalan levegővételeit is hallottam.
És jött a pánikrohamom. Próbáltam minden erőmmel Louis-ra koncentrálni, de az eszem már rég messze járt. Eszembe jutott az összes dolog, amit Jack művelt velem. A felforrósodott hangulatot sikerült egy másodperc alatt elrontanom.
- Ne! Ne! Szállj le rólam! - zihálom mellkasánál fogva lökődve Louis-t.
- Hé, mi az? - értetlenkedik.
- Ne haragudj, csak.. - nem tudtam neki mit mondani. Annyira haragudtam magamra is meg az egész helyzetre. - Csak.. Megijedtem - fújtam ki a benntartott levegőt.
Láttam a felismerést az arcán, amikor tudatosult benne, mitől is ijedtem meg ennyire.
- Francba! Sajnálom - túrt bele a hajába tehetetlenül. -, elfelejtettem. Ne haragudj!
Éreztem azt a furcsa ízt a számban, amit nem tudtam megmagyarázni. Csak figyeltem, ahogy Louis felkel az ágyból majd a fürdőszobába vonul. Hátradőltem az ágyon és csak szidtam magam, hogy hogy lehetek ennyire béna. Tudtam, hogy nem menekülhetek örökre ettől a szituációtól és valamikor túl kell lépnem ezen. Most pedig pont itt volt a lehetőség és nem éltem vele... Nem. Nem hagyhatom ki.
Gyorsan Lou után mentem, a fürdőszoba ajtaját bezártam magam után. A fiú meglepetten nézett rám. Már csak egy alsógatya volt rajta.
- Nathie? Mi az?
- Jöttem fürödni - rántottam meg a vállam.
- Oké - néz furán -, de most én vagyok itt.
- Gond, ha én is itt vagyok? - kérdezem, de a tekintetéből nem olvastam ki semmit. - Figyelt, tudom, hogy túl kell lépnem azon, ami régen történt - haraptam bele az ajkamba, mert ezután nem tudtam, mit mondani.
- Tudom - nyitja meg a zuhanyt -, de én nem fogok semmit sem erőltetni, ha nem akarod - fordul felém.
- Nincs arról szó, hogy nem akarom - vettem egy mély levegőt. - Kell a biztatás - rántom meg a vállam tehetetlenül. Nem tudok már mit mondani, hogy megértse, mit szeretnék.
Lassan odasétált hozzám, kezemet megfogva pár lépést beljebb vezetett. Ujjaival megfogva a felsőm alját és elkezdi felfelé húzni rajtam. Végig tartja velem a szemkontaktust figyelve minden reakciómat azután is, amint lekerült rólam a ruhadarab. A nadrágomnál is ugyanezt eljátszotta, míg végül egy szál fehérneműben álltunk egymás előtt. Lassan odahajolt és megcsókolt.
- Ürítsd ki a fejed - suttogta a számba. - Próbáld elterelni a gondolataidat arról a helyről. Zárd el őket jó mélyen, hogy ne gondolj többet rá. Oké? - csak bólintottam. - Biztos akarod?
- Igen - nyitottam ki a szemem, hogy egy kis biztatást szerezzünk egymástól.
- Rendben - egy laza mozdulattal felültettet a mosdókagyló szélére és újból megcsókolt. - Ha sikerült kizárni mindent, gondolj arra, hogy ez lesz az első. Velem. És, hogy minden rendben lesz - nyom egy puszit a szám sarkára.
- Vigyázol rám? - kérdezem meg remegő hangon, átadva magam neki.
- Mindig vigyázni fogok rád!

2017. február 24., péntek

21. rész

Louis William Tomlinson 

Mosolyogva fújom ki a füstöt az ajkaim közül, amint meglátom frappáns válaszát az üzenetemre. Újra a számhoz emelem a kezemben tartott cigit közben az övénél is frappánsabb választ kiagyalva. A szervezetemből elszálló káros anyag után egyből elkezdem beütni a kiagyalt szöveget. Ha erre tud valamit írni térdre borulok előtte. Kér perc után már tudom, hogy nyert ügyem van. 
- Minek örülsz ennyire, haver? - pattan le mellém a betonra, Harry.
- Nyertem - rázom meg a telefonomat. Egyből tudja miről van szó és csak röhögve megrázza a fejét.
- Ti ketten borzalmasak vagytok.
Harry már harmadszorra is részese lehetett a Nathie-val folytatott üzenet párbajunkon. Az veszít, aki nem tud magasabb labdát felcsapni egy szöveggel, ami a másik kárára szól. Most is én nyertem. Nem kaptam választ így egy újabb strigula az én nevemhez kerül. Körülbelül három hete játsszuk ezt, amikor megleptem Nathalie-t egy telefonnal. Persze leordította a fejem, mert mertem rá egy fillért is költeni, de nagy nehezen - két nap után - megbékélt és elfogadta. Azóta mindig, mikor nem vagyunk egy helyiségben küldjük egymásnak a hülyébbnél hülyébb vagy esetleg perverzebbnél perverzebb üzeneteket. 
- De legalább megvagyunk - nézek rá. Egy utolsó slukkot szívva a cigimből a földre dobra eltaposom. A telefonom rezegni kezd, egy üzenet Nathie-tól; Nyertél, Tomlinson! 5:4 a javadra. Még nincs vége!
- Hidd el, haver, ha ti öt percnél tovább vagytok egy helyiségben az vagy balhészagú vagy kórhatáros.
Harry hülye, ezt már négy éve tudom. 
Semmi sem történ köztem és Nathie közt az elmúlt egy hónapban. Liam buliján kibékültünk, aminek a többiek talán még jobban is örültek, mint mi magunk. Tökéletesen megvagyunk egymást mellett, elszórakozunk, hülyülünk meg minden más amit ilyenkor a párok szoktak csinálni. 
Egy pár.
Sosem mondtuk ki nyíltan, hogy mi is van köztünk pontosan. Egyikünk sem hozta fel a témát egyszer sem. Szerintem próbáljuk kerülni ezt a "Mi van köztünk?" dolgot. Én bele sem gondoltam, hogy egy újabb kapcsolatba kell bonyolódnom. Elrendeltem magamban, hogy ez egy barátság extrákkal szituáció. A szívem mélyen meg tiltakozom, mert tudom, ez nem az.
Néha csókolózunk és ennyi. A néha alatt pedig azt értem, hogy sokszor. Sőt mindig. Valahogy késztetésnek érzem, hogy amikor a közelemben van meg kell csókolnom. Vagyis a nap minden percében ezt érzem. Most is.
 A veszekedések sem elmaradhatatlanok. Két naponta van valami semmit sem érő civakodásunk. Néha már számba sem veszem őket. Nem bonyolítok nagy dolgot a vitáinknak gyorsan lezárom őket egy csókkal és kész. Utána már Nathalie sem foglalkozik vele. Egyszerűen boldoggá tesz.
- Nem vagy normális - reagálok Harry mondatára kicsit későn.
- Harry, Louis 1:0 - jelenti be. 
Felröhögtem. A saját játékunkkal szórakozik velem.
- Megőrjít - fogom meg a fejem. Késztetést érzek, hogy írjak még neki valamit, de tudom, hogy most ő fog lépni valamit.
- A Peterson lányok már csak ilyenek.
Harry sem adta fel azt a tervét, hogy megpuhítja Nathie húgát, Skylert. A kis csaj egy egész kőfalat emelt maga köré Harry ellen. Persze a barátom ilyenkor nem lát akadályt és már lassan a zaklatója lesz a Skyler-nek. 
- Hogy haladsz? - kérdeztem meg, mert hallottam hogy az utolsó próbálkozása befuccsolt. 
- Egy hónap még és az enyém lesz - jelenti ki boldogan.
- Nathalie kinyír, mert rámászol a húgára - emlékeztetem újra. Két hete kért tanácsot Nathie-tól, hogy hogyan szerezhetné meg. Mondanom sem kell a lány kiakadt, mert egy olyan srác, mint Harry le akar csapni a tesójára. Valahogy megértem. Én két kezemmel ölném meg bármelyik srácot a bandából amelyik még flörtölni is merne bármelyik húgommal.
- Te majd megmentesz - paskolja meg a vállam.
- Mert engem nem ölne meg, ha megtudja hogy segítettem? - háborodok fel.
Az egyik próbálkozásnál, igen, segítetten neki egy kicsit, de az semmi.
- Jó hír! Akkor együtt halunk meg - ugrik fel mellőlem.
Még mindig késztetést érzek, hogy érdeklődjek Nathalie felől. Tudom, hogy a lányok nálunk vannak ezért sem próbálom meg zavarni. Egyre több időt tölt a családjával, aminek örülök is. Bár még mindig nem emlékszik semmire, de azért látom az arcán, hogy mennyire szeretne tudni mindent.
- Vége a szünetnek menjünk vissza - mondja és elindul befelé.
Már rég bejelentettük, hogy készül az új albumunk és most nagyon rá kell feküdnünk, mert kicsúszunk a határidőből. Az biztos nem ez lesz a legjobb gyűjteményünk a világ számára. Még mindig kell három dal az albumra és akkor meg lennénk magunkkal elégedve. Őszintén elég rossz évünk volt - főleg nekem -, ami a többiekre is kihatott. Kicsit bűntudatom is van miatta.
- Oké - zárom le újból a telefonom képernyőjét.
Titokban dolgozom egy számon, de még senkinek sem mutattam meg. Előbb be szeretném fejezni egy ember véleményét kérni róla, majd megmutatni a többieknek és, ha jónak találják akkor mehet az albumra. Igyekszem a legjobbat kihozni magamból, mert nem nagyon aktívkodtam számokat írni vagy besegíteni bárkinek is a dalszerzésben. Ez miatt is pocsékul érzem magam.
- Kezdhetjük? - kérdezi a menedzserünk. 
Csak bólintottam és a helyemre mentem. Kezdődhet előröl. 

***

Az első dolog amit furcsálltam mikor kiszálltam a kocsiból a házam előtt az egy másik autó volt az enyém mellett. A másik az, hogy a bejárati ajtó nem volt bezárva, így nem kellett kulcsot használnom. Amikor beléptem az előtérbe ismeretlen kabátok és cipők hevertek szerteszét. Nem a lányoké volt az biztos, de az egyik kabát olyan, mint Lottie-é.
- Megjöttem! - kiáltom el magam a kabátom levétele közben. Hallom, hogy léptek közelednek felém.
- Szia, Lou - Nathalie hangjától az egész testemet melegség önti el és egyből mosolygásra is késztet.
Amint felé fordultam ez a mosoly el is tűnt, csak a zavarodottság meg némi sokk maradt. Ugyanis Nathie kezében egy gyerek volt. Sőt egy baba. Egy kisbaba.
Végigfutott a gondolataimban, hogy mennyi ideig is voltam távol, mert egy év tuti nem múlt el, hogy Nathie egy várandósságon essen túl. Csak hat órája mentem el itthonról! Meg lehetetlen is lett volna, mert nem voltunk még úgy együtt. Ezt a lehetőséget így, ki is zártam.
Akkor esetleg valaki az ajtónk előtt hagyott egy babát, az is lehetséges. Ez is hülyeség, mert miért pont ehhez a házhoz hozták volna?
- Doris? - néztem még értetlenebbül, amikor Nathie úgy fordította a kezében a babát, hogy lássam az arcát. Nem igaz, hogy a saját húgomat nem ismertem fel. Így is a ruháján lévő Doris felirat segített a legtöbbet.
- Üdv, bátyuskám! - jelenik meg Lottie, az ő kezében pedig ott volt, Ernest.
- Hogy kerültök ide? - még nagyobb döbbenet ült ki az arcomra.
- Drága, Kisfiam - jelenik meg Anya is -, mivel nem voltál hajlandó meglátogatni minket lassan fél éve én döntöttem úgy, hogy eljövök hozzád!
Majdnem fél év? Ha lehet most még pocsékabbul érzem magam, mint ezelőtt. Nem elég, hogy a bandát elhanyagoltam, de még arra sem vettem a fáradságot, hogy ebben a nehéz időszakban haza menjek és családommal töltsek pár napot.
- Anya! - lépek egyből oda hozzá egy öleléssel meg puszival üdvözölve. - Sajnálom! Jó újra látni - adok még egy puszit az arcára.
- Ugyan, Fiam! - odalép Nathie-hoz és elveszi tőle Dorist. Közben meg egymásra mosolyogtak. - Nem volt vészes órákat utazni két éhenkórász gyerekkel.
- Hívhattál volna, hogy jössz! Vagy elmentem volna értetek - mondtam.
- Abban mi lett volna a meglepetés? - kérdezi döbbenten. Látom rajta, hogy haragszik rám a fél év miatt. Én is haragszom magamra. Próbálom is jóvá tenni az egészet. Az utóbbi időben minden nap felhívtam őket, bár tudtam, hogy ez nem mentség a tetteimre.
- Már hívni akartalak, hogy mikor menjünk - próbálom menteni magam.
- Sosem kellett engedély, hogy haza gyere. Magadtól jöttél mindig - ez igaz is. A francba.
- Rendben. Nincs mentségem -vakarom meg kínosan a tarkómat.
- Ezt már akkor tudtam, amikor megláttál minket - áll meg velem szemben.
- És hogy vagytok? - terelem el egyből a témát.
- Megvagyunk, Fiam! Fizzy egész héten beteg volt és nagy valószínűséggel Daisy is elkapta.
- Jobbulást nekik.
Mindig ez a két lány volt a legbetegebb kiskoruk óta. Minden kis apró betegséget elkaptak a kezdetektől a fogva. Emlékszem mindig tíz méteres távolságot tartottam, amikor betegek voltak. Nem engedtem, hogy hozzám érjenek, ami miatt mindig sírtak és anyához menekültek hogy megmondják milyen szemtelen vagyok. 
- Ezt te is megmondhatnád nekik - szólt rám Lottie. Ő is meg van sértődve. Remek. Értettem a célzást; haza kell mennem a napokban!
- Rajta vagyok az ügyön - biztosítom be ezt inkább magamnak.
- Rendben - felelte Anya. - Mi várni fogunk.
A fogasokhoz megy leveszi a kabátokat, majd az ikrek ruháit és elkezdi öltöztetni őket.
- Már mentek is? - kérdezem értetlenül.
Csak most értem haza, ők pedig már mennek is. Nem is voltam velük még csak fél órát sem. Tényleg meg kell őket látogatnom, olyan mintha már idegenek lennénk egymásnak.- Igen. Alapból sem akartunk ilyen későig maradni, de nem tudtam, hogy ma dolgoztok. Dan meg már vár nem bír otthon a három lánnyal úgy, hogy kettő köztük beteg a harmadik meg csak a hétköznapi hisztijét rendezi. A két kis csöppség megint éhes lesz, mire hazaérünk utána meg mehetnek aludni. Lottie-val meg minden oké meg veled is aminek örülök - vázolta fel a helyzetet.
- Értem - átvettem anya kezéből Dorist míg felöltözik. - Na mi a helyzet kisöreg? - piszkáltam meg az orrát. Hatalmas kék szemeivel csak nézett nagyokat pislogva. Elhiszem hogy már meg sem ismer mint bátyját, fél éve látott. Vagyis nem nagyon látott, mert javarészt csak evett meg aludt. - Vigyázzatok magatokra és írj, amint hazaértetek - ölelem meg őket utoljára és vissza adom Dorist. - Pár nap múlva megyek.
- Jöttök! - javít ki Lotts. - Nats-ot is hoznod kell! - fenyegetőzik az ujjával. Igaza van. Megyünk.
- Megyünk!
- Jó legyél, Fiam! Várunk mindkettőtöket!
A kocsiig kikísérem őket,, segítek az egyik ikret az ülésébe csatolni. Még egyszer elköszöntem tőlük és addig az utcán álltam, míg láttam a járművet. Bementem a konyhába, ahol Nathie a pultnak támaszkodva egy bögre teát tartott a kezében.
- El is mentek? - néz rám hatalmas zöld szemeivel.
- Igen. Sietniük kellet - túrok bele fáradtan a hajamban.
- Egy teát?
- Kérek.
Néztem ahogy szorgosan ügyeskedik a pult körül. Négy hónap alatt sikerült mindenhez hozzászoknia. Nekem is sikerült hozzászoknom, hogy az életem része. Már szinte el sem tudom képzelni milyen lesz az életem nélküle.
Már megszoktam a reggeli kávékat és az esti teákat. Imádom a délutáni lusta perceinket, amit a kanapén töltünk, a közös ebédeket és vacsorákat, a random filmnézéseket, a késői beszélgetéseket. Hiányozna, hogy egész nap nézzem, ahogy mezítláb mászkáljon fel alá a házban, a viccelődéseink, amik minden órába elhagyják a szánkat. Az ölelése. De talán legjobban a csókjai hiányoznának, amikkel naponta eláraszt. Egyszerűen nincs életem nélküle.
- Tessék - nyújt felém egy bögre gőzölgő teát.
- Köszi!
Figyelem, amint visszasétál a pulthoz és egy egyszerű mozdulattal felül rá és a kezébe veszi a bögrét. Mezítelen lábait lóbálja miközben engem vizslat.
- A csalásom szeretné, ha meglátogatnánk őket a napokban -hozom fel egyből ezt a témát.
- Tudom - iszik bele a teájába.- Jay nekem is említette ezt a hazautazást, de nem tudom.
- Mit nem tudsz? - kérdezem egyből.
- Hogy jó ötlet, hogy én is ott legyek. A te családod, Lou, akiket már rég láttál. Illene egy kis időt töltenetek együtt, én meg elleszek apánál. 
Már egyből a fejemet ráztam, amint meghallottam, hogy nélküle kellene lennem pár napot.
- Nem, dehogy! - tiltakozom. - Mindenki szeretné, hogy jönnél, én is. Sőt Lotts még az ujjával is fenyegetőzött, hogy vigyelek magammal!
Felnevetett.
- Lottie-tól nem is vártam mást.
- Akkor jössz, beszélgetés lezárva. Holnapután indulunk - lépek elé és leteszem mellé a bögrémet.
- Nem vitatkozom - teszi le ő is a bögrét majd a kezemet megfogva közelebb húz, lábait a derekamra kulcsolja.
- Ajánlom is - nézek le rá mosolyogva combján apró kis köröket rajzolgatva.
- Soha nem mondtad, hogy ennyi kis tesód van.
- Hát, igen, vannak páran - bólogatok belegondolva, hogy ott van öt húgom és egy öcsém.
- Nagyon aranyosak - mosolyodik el. Szája sarkához egy gyors puszit nyomtam másodszor pedig az orrára.
- Akiknek ilyen eszmelétlenül aranyos bátyjuk van természetes, hogy pont rá hasonlítanak - emelem meg a szemöldökön képzeletben pedig magamra mutogatok, hogy igen, én lennék az az eszméletlenül aranyos nagy tesó.
- Van még egy bátyád? - kérdezi döbbenten. Egyből el is nevette magát az arckifejezésem láttán. odahajolt és egy gyors csókot nyomott a számra engesztelésként. Nem mondom, hogy nem vált be, mert már hét órája éhezem a csókjára szinte már elvonási tüneteim jelentkeztek.
- Talán elengedem a fülem mellett ezt a kérdést - motyogom az ajkaira.
- Talán? - kérdezett vissza. Láttam ahogy szemei lecsukódtak, ahogy lassan megcsókoltam. 
Inkább, biztos - válaszoltam magamban. Soha nem akartam megszakítani ezt a pillanatot. A lehető leghosszabb ideig próbáltam elhúzni ezt a pillanatot, hogy ne érezzem állandóan a lány hiányát. De hiába, már minden porcikámmal, minden egyes mozdulatommal őt kívántam.

2016. december 24., szombat

20. rész




Boldog Születésnapot, a világ egyik legcsodálatosabb emberének és egyben a blog főszereplőjének. Louis Tomlinson 25 éves. Milyen gyorsan felnő! <3
Kellemes ünnepeket, Drágáim!
Jó olvasást! :) - L. xoxo



Nathalie Hayley Peterson


Vegyük úgy, hogy Liam szülinapi bulija tökéletes volt. Felejtsük el, hogy Louis-val sikerült összevesznem majd kibékülnöm, hagyjuk figyelmen kívül a meglepetés vendégként megjelenő két exet és végül ne foglalkozzunk az extrém "felfordulásra" a nap végén. Mert ez egyik sem történt meg. Vagyis, bárcsak így lenne.
Minden úgy ment, ahogy elterveztük a délelőtt folyamán. Danielle meg volt velünk elégedve, mert semmit sem rontottunk el. Liam ebből az egészből semmit sem sejtett és sikerült kellő meglepetést is okoznunk neki. Ami eddig rendben is volt.
Az utolsó simításokat végeztük Liamék házában, úgy ahogy Danielle kérte. Én a konyhába voltam beosztva Louis-val az oldalamon feladatként a torta, kaja, pia előkészítése. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, ami úgy három napja megy köztünk. Én nem akarok hozzá szólni, ő meg nem kérdez semmit. Egy-egy semleges mondat elhangzik köztünk párbeszédféleségként és ennyi. Nem visszük túlzásba.
- Asszem' én itt kész vagyok - mondta. 
Még külön felosztottuk a konyhát, hogy ki mit csinál, így sem voltunk egymásnak útjában.
- Én is - felelem rá sem nézve az utolsó poharat is a tálcára rakva.
- Na jó - áll meg mögöttem. - Meddig játsszuk még ezt?
- Micsodát? - tettetem a hülyét, pedig pontosan tudom miről van szó. 
- Tudod te az - élesedik meg egy kicsit Louis hangja. - Neked valami bajod, amit nem mondasz el és nekem ki kellene találnom - darálja le gyorsan.
- Nincs semmi bajom - vágom rá gépiesen kissé gyorsan.
- Hogyne. Ezt add be másnak.
- Rendben - rántom meg a vállam. Tudom ezzel húzom fel legjobban, ezért csinálom. Várom már a pillanatot, mikor kezd el velem kiabálni, hogy én a képébe vághassam az okot és utána nézhessem a döbbent arckifejezését. Rájöttem ebben a három napban, hogy Lou-nak esze ágában sincs velem közölnie, hogy ő tökéletesen emlékszik az egész estére. Így kénytelen leszek én tisztázni vele.
- Nats! - állít meg egyszerre ahogy indulni készülök. A hangjában már semmi nyugalom sincs. - Nem látok bele csak úgy a nők fejébe, hogy kiderítsem mi a frász bajuk van. Ez nem megy ilyen könnyen - rázza meg a fejét. - Úgyhogy lennél olyan kedves elmondani a haragod okát?
- Ezt neked is kéne tudnod! - fordulok vele szembe. Kék szemei értetlenül néznek le rám, míg az enyémben harag és megtörtség tükröződik. 
- Épp ez az, hogy nem tudom!
Előre látom, hogy ebből egy gyönyörű veszekedésünk lesz.
- Pedig tudhatnád! - húzom tovább az agyát egyre vékonyabb szálon táncolva.
- Feladom! - rázza meg tehetetlenül a fejét kezeit összecsapva és ezzel kikerülve engem.
Amikor készül kilépni a konyhából, megszólalok: 
- Tudom, hogy emlékszel - ennyit mondok mire a fiú teljes testével visszafordul és lefagy. Látom, hogy a tekintete tele van kérdésekkel, de egyiket sem teszi fel hangosan. Csak némán néz várva, hogy folytassam a mondatot amit elkezdtem. Nem mondok többet én sem csak a számat harapdálva várom a válaszát.
- Honnan tudod? - hajtja le a fejét.
- Szóval igaz - motyogom. Annyira reménykedtem az elmúlt napban, hogy Dani valamit rosszul mondott és Louis-nak tényleg nem rémlik semmi. De nem. Csalódottan fordítom el a fejem a másik irányba bármi mást nézve a fiún kívül.
- Figyel, Nathalie - köszörüli meg a torát. - megmagyarázom.
- Mit? - indulok el felé könnyeimet visszafojtva. - Azt, hogy megint hazudtál? A képembe hazudtad, hogy nem rémlik semmi pedig tudod, hogy történt valami, amit meg kellett volna beszélnünk? - utalok itt a csókra. - Hogy úgy teszel, mintha mi sem történt volna és mindent el lehet felejteni? Hogy ameddig nem tudom, hogy tudom, amit te is tudsz, addig minden rendben van? - taszítom itt már mellbe. - Szerinted ezt meg kell magyaráznod? - emelem a hangomat a megszokottnál kicsit hangosabbra. Nem sírtam, mert a haragom sokkal nagyobb, mint a bánatom, amit most Louis-ra zúdítottam. 
- Nathalie, kész vagy? - lép be a konyhába Lottie, Louis húga. Aranyos lány, nem beszéltem vele sokat a nap folyamán csak így futólag váltottunk pár szót.
- Igen, minden megvan - válaszolom.
- Minden oké, itt? - néz ránk, ahogy Louis-val egymás mellett állva nézzük őt.
- Persze - vágom rá egyből. Az asztalról felvettem a tálcányi poharat és indultam volna ki Danihoz, de Lottie átvette tőlem.
- Majd én viszem -mosolyog rám. Tudtam, hogy csak kedvességből vette át tőlem, de én csak szabadulni akartam Louis közeléből. Az ideg szétvetett a kezem is remegett már és éreztem, hogy kell egy kis friss levegő a szervezetemnek mielőtt végleg felrobbanok.
Hogy ne kelljen itt maradnom gyors felkaptam a maradék műanyag tányért, poharat és evőeszközt majd gyorsan Lottie után mentem. A nappaliban be is várt így együtt vittük ki Daninak a cuccokat.
- Összevesztetek a bátyámmal?- kérdezi meg óvatosan Lotts.
- Lényegtelen - mosolygok rá nehogy azt higgye, hogy valami nagy veszekedés volt. Mert hát nem volt az. Jelentéktelen kis összekapás.
- Na, itt vagytok! Hozzátok gyorsan! - dirigál nekünk Dani ahogy meglát.
Imádom a barátnőmet persze meg is értem, hogy ez most a párja születésnapja, de azért ennyire ráizgulni valamire. Én még a saját szülinapomra sem emlékszem, fogalmam sincs milyennek kell lennie.
Úgy fél óra után mindent egy "elmegy" kategóriának soroltuk be. Vagyis csak Dani, a többiek száz százalékosan meg voltunk elégedve a munkákkal. Lufik, szülinapi sapkák, "Happy Birthday, Liam!" felirat, torta, ajándék. Minden megvolt. Már csak Liam hiányzott, aki úgy tíz perc múlva befut.
Mindenki a nappaliban gyűlt össze, amikor csengettek. Harry ment ajtót nyitni.
- Jött egy törpe Nathie hasonmás, meg egy Szöszi aki olyan mint Niall csak lányba - kiabál be nekünk. Egyből felkaptam a fejem a jelzőkre, amit kapott Skyler és Elizabeth. - Bejöhetnek?
- Hé! - szólal meg közbe Niall és Liza, mert egymásra hasonlította őket Harry és a húgom, mert törpének hívták.,
- Szerintem ne.. -kezdem el mondani, hogy ne mondja, hogy törpe a húgomra, mert rosszul jön ki belőle. Késő.
- Áú! Azt a rohadt! - jön vissza Harry félig sántítva a sípcsontját fogva. Megismerte Skylert.
- Jézusom Skyler! -nézek rá elképedve. Ez volt aztán részéről a szép bemutatkozás. Mondtam, hogy egy angyaltestbe bújt ördög. - Harry első számú szabály! - állok meg előtte. - Soha, de tényleg ne mond a húgomra azt, hogy törpe meg semmilyen ehhez hasonló jelzőt, mert ez kapod. Skyler - fordulok a húgom felé. - Soha ne így mutatkozz be egy ember előtt - zárom le ennyivel.
- Hé, sziasztok! - indul el feléjük Dani és egy-egy puszival köszönti őket. - Jó, hogy eljöttetek.
Amikor még apám házában voltunk, akkor hívta meg őket Dani, Liam bulijába csak úgy, ők pedig szívesen elfogadták a meghívást. Persze talán ők sem így képzelték el az első találkozást a srácokkal, mint mi, de így jött ki.
- Hé - jelenik meg Zayn is köreinkben -, ki a Törpilla és Szöszke? - mutat rájuk.
- Haver nem.. - kezdi el Harry kicsit későn. Skyler ártatlan mosollyal az arcán fordul el előlem bal karját kinyújtva így egyenesen Zayn hasát csapta meg.
- Baszd.. - görnyed össze a hasát fogva.
- Jézusom! - hajtom le a fejem visszatartva a röhögést. Skyler menthetetlen.
Az első, aki hangosan is megnyilvánult a történtekkel kapcsolatos reakcióról, az Perrie volt. Olyan hangosan nevetett fel, hogy mindenki rá kapta a tekintetét és zavarodottan figyelték. Mert hát a barátját ütötték le. Én meg sem lepődtem, hiszen Perrie annyira ismeri Skylert, mint én. Vagyis annyira hogy tudja mire képes.
- Ez telitalálat volt Sky! Szép volt - dicséri meg és kezét emeli egy pacsiért.
- Kösz, Kicsim - nyögi ki Zayn. - Köszönöm ezt a mély együttérzést.
Perrie odament hozzá és egy gyors puszit nyomott a szájara. Ettől a cselekedettől egyből összerándult a gyomrom és automatikusan Louis-ra pillantottam. Ő is engem figyelt tekintetében némi szomorúsággal, mire egyből elkaptam a fejem.
- Sajnálom. Remélem nem sérült meg kisbabád, édesem - simogatja meg óvatosan Zayn hasát Perrie. Mindenki hangosan felröhögött.
- Különben skacok - veszi komolyra a szót Perrie. - Ő Skyler, Nats húga és Elizabeth, Nats barátnője.
- Az enyém is - néz sértetten Skyler Perrie-re. Most is többen felnevettek.
- Oké - emeli fel kezét védekezően Pezz. - Csajok ők pedig; Zayn, Harry, Niall, Jade, Leigh- Anne, Louis, Lottie, Lou - sorolta fel sorjában a neveket. - De gondolom mindenkit ismertek.
- Megjött Liam! - szakít félbe mindent Dani. - Mindenki a helyére! - senki sem mozdult, mert fogalmunk sincs mit kellene csinálnunk. Semmilyen pozíció sem volt megbeszélve. - Aj, csak álljatok egymás mellé. Sapkák, konfettik elő majd felköszöntés - darálja le gyorsan.
Kapkodva mindenki beállt egymás mellé, mikor hallottuk a zár kattanását mindenki elhalkult, amint Liam alakját is megpillantottuk egyszerre kiáltottuk:
- Boldog Születésnapot, Liam!

***

- Lányok, mindenki kész? -jelenik meg Danielle fekete bikiniben egy vízipisztollyal a kezében. 
- Szerintem igen - néz végig mindenkin Jade.
Dani meglepetés ötlete egy vízcsata volt a fiúk ellen, amiről a fiúk természetesen nem tudnak. Az idő pont kedvező volt számunkra - tiszta ég, napsütés, ami furcsa is volt-, így meg tudtuk valósítani a tervet. Lou kivételével minden lány fürdőruhában gyűlt össze a hálószobában, mellettünk vödörszámra vízzel megtöltött lufik és pisztolyok.
- Indulhat? - kérdezi izgatottan Perrie.
Mindenki bólintott.
Skyler, én, Jade és Lou kimentünk a szobához tartozó erkélyre így ráláttunk a hátsó kertre, ahol a fiúk tartózkodtak. A többi lány a földszintre mentek hogy a jel után - amit majd mi adunk -,  ők is támadásba lendülhessenek. Minden fiú az erkély alá lerakott napozószékeken pihent. Louis és Harry egyből észrevett minket, ahogy őket figyeljük.
- Mizu? - kacsint nekünk Harry. A lányokkal egymásra nézünk és megrántjuk a vállunkat.
- Most csajok - suttogja Lou. Már mindegyik srác minket figyel. A kezünkbe már ott volt egy-egy lufi, amit csak el kellett dobnunk. 
- Srácok - kezdi Skyler -, van számotokra egy meglepetésünk - veszi elő az angyali mosolyát.
- Három.. - kezd számolni Jade - Kettő.. Egy. Most! - kiált egy hangosat mire mi föntről rájuk dobáltuk  kezünkben lévő lufikat, amik hatalmas csattanással értek le a fiúkhoz. Ebben az időben a földszintről a lányok egy "Roham!" kiáltással vízipisztolyokkal a kezükben kezdték letámadni a fiúkat. Még pár lufit eldobtunk, aztán magára hagyva Lou-t, mi is csatlakoztunk a többiekhez lent. 
A lányok között meg volt beszélve, hogy melyik fiú lesz, aki ellen úgymond harcolni fogunk. Danielle-Liam; Perrie-Zayn; Lee, Skyler-Harry; Lottie, Jade-Louis; Liza, én-Niall ellen.
Gyorsan társultam Lizához egy vízipisztollyal a kezemben tovább áztatva Niallt, aki már egy székkel védekezett, Harryvel együtt. 
A hangulat a tetőfokra emelkedett, hatalmas röhögések, sikítások és produkciók lepték el az egész kertet. A fiúk már csurom vizesek voltak, amikor elkezdtek visszavágni. Próbálták a fegyvereket megszerezni - Liamnek sikerült Danitól, Louis-nak Lottietól -, lufikat szerezni, ami még Lounál volt - Harry próbálkozott - vagy egyszerűen a kerti locsolót vette igénybe - Zayn - ellenünk. 
Az első hangos csobbanásnál egyből a mögöttem lévő medencére kaptam a tekintetem. Liam, Danit a kezében fogva ugrott bele, majd csatlakozott Zayn, Perrie-vel a vállán. Egy röpke pillanatig nem figyeltem, Niall pedig kapva az alkalmon lazán lökött rajtam egyet. Mivel pont a medence szélénél álltam az egyensúlyomat elvesztve kapaszkodtam meg a mellettem álló ember karjába, de mivel ő sem tudott megtartani együtt zuhantunk be a vízbe. 
Sosem tartoztam a 170 centis emberek csoportjába így mindig bajban voltam a magassággal meg a mélységgel, mint most is. Hiába ért le a lábam a medence aljára nem voltam elég magas, hogy a fejem kint legyen a vízből, így felrúgtam magam a felszínre. Egy kéz a derekamnál megtartott így én a kezemmel átkaroltam a nyakát, hogy meg tudjam magam tartani.
- Köszi, Nats! - hallottam meg Lottie hangját, majd egy csobbanást. Amint a szemembe került vizet letöröltem láttam, hogy a személyt akit berántottam magammal nem volt más, mint Louis. 
Egyre többen landoltak a medencében - Dani, Liam, én, Louis, Lottie, Zayn, Perrie, Jade -, Lee-t most lökte bele Harry, majd a húgom kezét megfogva belerántotta a vízbe, így már csak Niall és Liza maradt kint.
- Jól vagy? - kérdezi Louis.
- Igen, de azt hiszem nem tudok úszni.
- Foglak - zárja le ennyivel. Mivel már kezdett zsibbadni a lábam óvatosan Louis derekára kulcsoltam őket, mire ő a derekamon lévő kezét a combomra helyezte, hogy jobban meg tudjon tartani. Én nem mondtam semmit, ő sem, de talán ez így volt jó.
Végül pedig az utolsó páros is a vízben landolt.

***

Hat után járhatott az idő, mikor végre sikerült mindenkit kiszedünk a medencéből és megszárítkozni odabent. Daninak még volt egy utolsó meglepetése Liam számára, amire még várnunk kellett pár órát. Kétségtelen, Danielle maximálisan teljesített mindent.
- Lányok, hihetetlenek vagytok! - jelenik meg Liam a haját törölve.
- Csak a barátnődnek köszönd - kacsint Danira Perrie, mert hát ez az egész az ő ötlete volt. Mi csak segítettünk megvalósítani neki mindent.
Csengettek. Én voltam a legközelebb a bejárathoz ezért elindultam ajtót nyitni.
- Várunk még valakit? - kérdeztem meglepődve.
- Nem - válaszolták többen is.
Ahogy lenyomom a kilincset egyből ki is csapódik az ajtó, engem félrelökve csak úgy besétált egy göndör, barna hajú lány a házba.
- Na, hol a szülinapos? - kérdezi az idegen vidáman. A levegő egyből megfagyott, ahogy mindenki a lányra pillantott, majd Louis-ra és vissza a lányra. Egyedül én nem voltam képben, ahogy elnéztem. Még Liza és Skyler is tudta, ki volt ő az arckifejezésükből levéve.
- Mit keresel itt? - szólal meg Louis milliónyi dühvel a hangjában.
Annyira ismerős a lány arca. Tuti én is láttam már valahol, csak most nem ugrik be hol is.
- Én is örülök hogy újra találkozunk Louis - hangja tele volt iróniával. - Téged is jó látni Lotts - néz Louis húgára, mire a fiú egyből maga mögé húzza. - Mindannyitokat jó látni újra - zárja le ennyivel.
A némi sokkból egy kicsit felocsúdva kaptam észbe, hogy én még mindig a nyitott ajtóban állok. De amikor készültem bezárni az ajtót ugyanazzal a világoskék szempárral találtam szembe magam, mint egy hónapja. Ijedtemben kaptam el a kezem a kilincstől és hátráltam két lépést. Nem hallucináltam teljes életnagyságban itt állt előttem, tekintetével engem szuggerálva. Jackson. Álmaimban sem gondoltam a viszontlátás fájdalmas emlékét.
- Mit akarsz, Eleanor? - hallottam meg Dani cseppet sem kedves hangját. Próbáltam a többiekre koncentrálni, csak úgy simán becsapni az ajtót elmenekülve Jack elől, de nem ment. Minden porcikám jéggé dermedt öt másodpert alatt és mozdulni sem bírtam.
- Hiányoztam? - kérdezte azzal az undorító félmosolyával, amitől mindig hányingerem lett. Egész testemben úrrá lett rajtam félelem. Újabb lépéseket tettem hátrafelé, míg az egyetlen lépcsőfokban -ami a nappalit elválasztja a bejárattól - a fenekemre estem. Éreztem, amint több tekintet is rám szegeződik majd hallottam, ahogy sorjában mondják ki suttogva Jack nevét.
- Na, te meg nagyon gyorsan takarodj innen! - jelenik meg előttem Louis. Ruhán keresztül is látom, ahogy izmai megfeszültek a hátán kezeit meg fehéredésig összeszorította.
- Látom még megvan a páncélos lovagod, Nats - nevet fel erőltetetten, amitől még jobban kirázott a hideg.
- Takarodj! - sziszegi Louis. Harry időben közbelépett mielőtt, Lou valami ostobaságot csinált volna.
- Hát, így kell bánni egy vendéggel? - nyávogta az idegen csaj.
- Te is húzz el a francba! - fordul felé Louis, arca egyre pirosabb a dühtől.
Annyira remegtem a félelemtől, hogy már tényleg nem tudtam onnan megmozdulni. Kezeimet összekulcsoltam a lábam körül fejemet a térdemre hajtottam folyamatosan azt hajtogatva "Ez nem történt meg, ez nem történt meg!"- hiába. Egy lány átölelt nyugtatóan simogatva a hátam.
- Jobb ha elmentek! - szólítja fel a vendégeket Liam. - Most!
Nem figyeltem a történtekre csak ott a nappali padlóján dőltem előre hátra könnyeim patakonként folytak és hallgattam a lányokat, akik próbáltak megnyugtatni. Egyikükre sem figyeltem nagyon. Teljesen magamba zárkóztam.
- Louis! - amikor hatalmas csörömpölés hallatszott hátulról még akkor sem mozdultam. Valahogy sejtettem is, hogy Louis az, de még nem voltam abban az állapotban, hogy felkészüljek a látottakra.
- Állj le! Kérlek! - kiabált Lottie hangjában már a sírás határát lehetett észrevenni.
Még egy törés hang. Nem reagálok még a lányok hangjára sem.
Eleanor nem volt más mint Louis Tomlinson exe. Most már eszembe jutott. Ezért van ez a kirohanása, mert a szakításuk óta most látta először. Én pedig ezt teljesen elfelejtettem. Két ex jelent meg az este folyamán egyszerre ezzel a hangulatot a földbe döngölve.
- Nats kérlek! - jelenik meg előttem Lee arca. - Csak te tudod megállítani. Kérlek! - értettem mire céloz. Louis elvesztette az irányítást maga felett és senki sem tudja leállítani - rajtam kívül. Minden maradék erőmet összeszedve feltápászkodtam a földről és szembesültem a ténnyel, hogyha tényleg nem csinálok valamit, Louis romba dönti Liamék nappaliját. Lottie arcáról már patakokban folytak a könnyek miközben a bátyját próbálta leállítani, a fiúk sem tudtam már mit tenni, mert Louis mindig ellenszegült. Amint láttam, hogy a fiú a falon lévő tükör felé indult én is cselekedtem.
Csak reménykedtem, hogy vagyok elég gyors mielőtt végleg tönkretenné a kezét és fél helyiséget - sikerült. Rekordgyorsasággal értem oda hozzá hátulról átölelve fejemet a hátába fúrva tartottam vissza.
- Ne! Ne csináld! Vége! - motyogom  hátába és érzem, ahogy izmai ellazulnak.

***

Kilenc óra múlt. Mindenki lenyugodott nagyjából, az előző pár óra emlékei elfelejtődtek. Sikerült a hangulatot is visszavarázsolnunk az eredetinek és minden mehetett tovább.
Ami Louis-t illeti lenyugodott, igaz félig ledöntötte a nappalit - milliószor bocsánatot is kért Lieméktől -, megint nem volt önkontrollja, a húgát is megijesztve vele. Én pedig segítettem neki, nem tudom hogyan. Elég volt pár nyugtató szót mondanom, átölelnem és éreztem, ahogy minden egyes izma ellazul újra normális állapotot felvéve. Nem beszéltünk semmit most sem, pedig láttam rajta, hogy nagyon mondani szeretne valamit, csak én ott hagytam.
Dani mindenkit kiterelt a hátsó kertbe. Liam szeme elé kendőt kötött, hogy ne lássa az utolsó meglepetését.
Mindenki izgatott volt. A mai napban talán ez lesz a legjobb meglepetés. Sosem gondoltam, hogy Dani ilyenre is képes, de lám ez aztán a fenomenális ötlet. 
- Leveheted! - mondta meghatottam a lány Liamnek.
Az egész kertet lampionok, mécsesek és égőt díszítették tökéletes világítást adva mindennek. A mi kezünkben is ott volt egy-egy lampion mindegyikre egy betű írva és ahogy egymás mellett álltunk olvasható lett a Szeretlek (I Love You) szó, majd elengedtük.
Liam szájtátva nézett körbe az egész varázskerten szóhoz sem jutva. Megértem hisz délután ez még nem így nézett ki - csak nagyjából. Alig egy óra alatt alkottuk meg páran míg Liam a házban tartózkodott.
- Mondtam, hogy utállak titeket? -kérdezte nevetve és sorjában mindenkit megölelt.
Az erkélyről egy fehér ponyvát lógattunk le egy vetítőgépet pedig a kert közepén helyeztük el a ponyva előtt. Amikor elindította Zayn különböző képek jelentek meg Liamről kiskorától kezdve egészen a napjainkig egy zenei aláfestés alatt. Az utolsó egy percben már viccesebbnél viccesebb videók kerültem elő a fiukról. Éppen, amikor valami táncféleséget mutatnak be vagy csak épp egymást szívatják. Több képen is megjelennek a lányok vagy egyszerre, mint egy egy eseményről. Meghatottan néztem én is végig az egészet és amikor a "Boldog 21. Születésnapot, Liam" felirat megjelent a végén próbáltam én is nem könnyezni.
Egyszerűen csodálatos, ez mindenki véleménye.
Az est további részében a fiúk három albumát hallgattuk végig, kicsit nosztalgiázva elmerengve a múlton vagy egyszerűen énekelték a szöveget.
Egy pohár pezsgővel a kezemben álltam Dani mellett a nap eseményeit beszélve.
- Azért összesítve felejthetetlen nap lett - mosolyog rám a lány, az ex téma befejezése után.
- Jól összehoztad, Dani - nézek rá ahogy a zene ütemére ingatom a fejem. Mert ez nélküle nem így nézne ki, ha a fiúk alkották volna meg.
- Louis Tomlinson két óránál - iszik bele a poharába. Egyből odakapom a fejem és látom, hogy Louis minket figyelve indul el ide.
- Ments meg! - nézek Danira könyörgőn. Még mindig nem álltam készen a beszélgetésünkre vagy csak nem akartam. Most semmiképpen nem lenne jó szerintem. Tartok, hogy megint veszekedésbe torkollik az egész.
- "I wanna be last, yeah. Baby let me be your last... Your last first kiss." -  suttogta a fülembe majd itt hagyott. Tényleg faképnél hagyott! A kis...
- Nathalie - szólít meg kedvesen Louis. - Figyel csak hallgass meg utána elmegyek. Elmondom amit akarok aztán hagylak. Csak hallgass végig, oké? - bólintottam. - Rendben - sóhajt egy nagyot. - Tudom, hogy legbelül a világ parasztjai közé sorolsz! Tudom, hogy az utolsó reményszálamat is eljátszottam feléd. Bunkósság volt a részemről, hogy így szórakoztam veled és a legrosszabb, hogy nem is ez volt az első alkalom. Tudom, hogy van milliónyi tettem, amivel megbántottalak, amit nagyon sajnálok! Tényleg sajnálom! - néz mélyen a szemembe. - Sosem érdemelted meg, hogy ezt kapd felőlem, de nekem sem ez volt a szándékom! Sosem akartam dolgokat eltitkolni, szavakkal megbántani téged! Ilyen a természetem és ez nagy hiba is. Próbálok megváltozni több ember miatt is, de legfőképpen miattad, mert érzem hogy érted érdemes! Azt szeretném ha mellettem lennél és segítenél, mert egyedül nem menne!
Legbelül sosem haragudtam Louis Tomlinsonra, mert a lelkem mélyén tudtam, hogy fontos számomra, de sosem mutattam meg neki. Meg volt rá minden okom, ez után a beszéd után pedig minden kétségem elszállt. Megbizonyosodtam róla, hogy az érzés valahol kölcsönös, ami mérhetetlen boldogsággal öntött el. Kedvelem őt.
- Szóval, tényleg nagyon sajnálom, Nathalie! - fejezi be.
,,'Cause you were mine for the summer, now we know it's nearly over..." - hallgattam a zenét és agyaltam tovább. Végignéztem a többieken; Dani és Liam minket figyeltek, Zayn és Perrie el voltak kettesben, néztem ahogy Harry fűzi a húgomat, Niall meg Lizával és Lee-vel beszélget, a többi lány meg együtt voltak egy csoportba. Louis meg itt állt előttem valami választ várva.
- Miért nem mondtad el? - bököm ki. Mert egyedül erre nem kaptam válasz a monológ után.
- Csak később ugrott be, hogy mi történt az este folyamán, amikor kérdezted akkor tényleg nem tudtam, csak később rémlett az egész - magyarázkodik.
- Akkor sem mondtad el! - akadékoskodom.
- Mert féltem!
- Mitől? - vágom rá egyszerre. Kezd egyre furább lenni és nem akarom tudni mi lesz a vége.
- Kettőnktől - a lélegzetem is elakadt. - Ne értsd félre - rémül meg ő is. - Csak végre sikerült egyenesbe hozni a kapcsolatunkat és nem akartam a csókkal elrontani. Örültem, hogy végre jóba lettünk így jobbnak láttam magamban tartani.
- Miből gondolod, hogy elrontottad volna? -lépek egy lépést közelebb hozzá. - Azzal lett elszúrva, hogy nem mondtad el inkább magadban tartottad és mástól kellett megtudnom - mondtam.
- Tudom. Sajnálom - kér ismét bocsánatot. - Tudod hogy borzalmas vagyok.
- Borzalmas vagy, Louis Tomlinson - mondom meg neki én is őszintén. Nem haragudtam, még a mosolyomat sem tudtam eltakarni miközben beszéltem, ezt ő is észrevette.
- Akkor minden oké? - kérdezi kissé még tartva.
- Mikor nem volt az? - kérdezek vissza ezzel elsimítva mindent.
Rájöttem, hogy nem ér meg ez egy veszekedést. Akármennyire is kibírhatatlan Louis, én vagyok az egyike aki elvisel, sőt ki mellette áll, ha kell. Hiába, hogy csak pár hónapja ismerjük egymást ez a srác elég fontos szerepet tölt be az életemben. Ezért utálom is.
- Van még valami - érdeklődve várom, hogy folytassa. - Valamit elfelejtettem jó sok alkalommal - somolyog rám.
- Mit? - nézek rá csodálkozva.
- Ezt. 
Kezét a tarkómra helyezte ezzel magához húzva az ajkát az enyémre préselve. Meglepődtem ugyan, de egyszerre örültem is. Igen, ezt határozottam elfelejtette egypárszor. Tudtam, hogy egy egész közönség figyel minket oldalról, de mégis csak Louis csókolt meg újra. Kezem a hajába vándorolt így elhúzva magamtól, majd egy utolsó gyors, rövid csókot nyomtam a szájára. Arcomat a mellkasába fúrtam, mert nem akartam a többiekre figyelni. Hallotta a sok "Hurrá!", "Végre!" egy "Sokáig tartott!", ha jól tudom Nialltől és egy "Én tudtam!" felszólalás Harrytől. Ezek szerint mindenki ezt várta.
A mosolyom levakarhatatlan volt és ez még a most szóló zene is fokozta; "You'll never love yourself half as much as I love you.."

2016. november 25., péntek

19. rész






Új rész! Sajnálom, hogy mindig megváratlak titeket, de őszintén rettentő lusta vagyok. Na meg néha ihlet hiányban szenvedek, ami miatt leragadok egy-egy jelenetnél. Ne haragudjatok azért sem, mert ennyire borzalmas, összecsapott részt hagytam magam után. De 6 rész van még amibe bele kellene férnem ezért egy kicsit gyorsítanom kellene az eseményeket.
Köszönöm, hogy itt vagyok még és ilyen hűségesen kommenteltek. Imádás van. L- xoxo


Nathalie Hayley Peterson


- Oké lányok! Én most itt leülök, nem érdekel mit szóltok. Menjetek csak tovább itt megvárlak titeket - szólok oda az előttem loholó két lánynak és leülök a kávézó egyik kis asztalához egy halom táskával a kezemben, levegőt alig kapva.
- Ne már, Nats! Gyere tovább - áll meg először Dani és indul vissza hozzám.
- Eszemben sincs - intem le egyszerre. - Én itt megvárlak titeket - masszírozom meg a csuklómat, ami egy kicsit eldeformálódott a sok szatyortól.
- Rendben - adta be a derekát Perrie. - Végül is öt perc szünet még belefér - rántja meg egy kicsit a vállát és leül a társaságomhoz.
- Öt perc? Ugye csak viccelsz? - nézek rá hitetlenkedve. - Délelőtt tizenegykor indultunk el és most van - nézem meg a lány telefonját -, majdnem három óra - akadok ki teljesen.
- Ez csak négy óra Nats - foglal helyet Dani is. - És még mindig egy csomó dolgunk van.
- Végeztünk volna, ha ti nem akarnátok bemenni minden boltba, aminek a kirakatában láttok egy szép ruhát - húzom nyerő mosolyra a számat, mert enyém az ütő kártya.
A terv végül is csak az volt, hogy megszerezzük Liam bulijához való maradék cuccot, amit úgy három bolt után le is zárhattunk volna. De nem. A lányoknak muszáj volt még egy kis csajos programot belecsempészni a napba, hogy jól szórakozzunk. Egészen addig élveztem én is ameddig az ötödik üzletbe nem rángattak be, és a századik ruhát nyomták a kezembe, hogy próbáljam fel. Élvezet volt minden egyes ruhába belebújni, meghallgatni a lányok véleményét utána levenni és visszarakni a helyére. Persze céljuk az volt, mint múltkor, hogy megveszik az összeset, de ez alkalommal résen voltam és nem sikerült a cselük, hogy titokban megveszik.
- Azért ne mond, hogy neked nem tetszett egy-két ruha - mutat rám fenyegetően Perrie.
- Oké, azt nem mondom. Volt egy kettő egész jó ruha - főleg az, amit a lányok rám erőltettek és megvettek. Három darab ruhától csak nem dől össze a világ.
- Na csak azért - szólal meg Dani is. - Rendelünk elvitelre kávét, ha már itt vagyunk? - néz ránk kérdőn.
- Aha - egyezett bele Perrie, én pedig csak bólintottam.
London belvárosában lehettünk, mert rettentő nagy volt a forgalom. Autók hegynén hátán, emberek embereket kerülgettek folyamatosan bocsánatot kérve amikor egymásnak ütköznek.
Az én figyelmemet egy fekete Range Rover kötötte le, ami éppen akkor haladt el a kávézó előtt. Egyből Louis jutott eszembe, mert neki is ilyen autója van, de ez nem ő volt. Lehet, hogy sötétített ablaka volt a járműnek még azon keresztül is éreztem, hogy valaki onnan engem figyel. És az nem Louis.
- Hol jársz Nats? - csettint kettőt az orrom előtt Dani.
- Bocs elbambultam - rázom meg a fejem.
- És visszatértél egy héttel ezelőttig - húzza huncut mosolyra ajkait.
- Hogy mi? -kapcsolok egy kicsit késve. Egy héttel ezelőtt? Nem történt akkor semmi igazából, csak... Csak Louis.
- Tudod te mire gondolok - kacsint rám.
Oké. Ha eddig nem féltem Danitól, most megvan rá minden okom. Senkinek sem mondtam semmit arról a két estéről és nem tudom melyikre gondol itt pontosan. A részeg Louis-ra, amit kétlek mert nem emlékszik semmire, úgyhogy nagyon nem tud róla mondani semmit. Vagy a következő estére, amiben mondjuk semmi érdekes sem volt és nem hiszem, hogy Louis valamit is mondott róla.
- Nem. Mire? - meresztem rá a szememet egyre jobban félve a választól.
Biztos is, hogy a részég éjszakára gondol. De mit tudhat róla? Hogy segítettem Louis-nak mert nem tudott megállni a saját lábán? Órákon át beszélgettünk amire ő nem emlékszik és ezért el sem tudja mondani senkinek? Vagy arra a csókra, ami szintén nem rémlik neki?
- Arra amire most te is gondolsz - néz mélyen a szemeimbe. - A csókra.
- Milyen csók? - szólal meg Perrie tekintetét közöttünk kapkodva. Én csak néztem Danielle barna szemeit amik érdeklődve pillantottak vissza rám a választ várva. Megnémultam. Ebben a percben egy hang sem jött ki a torkomon. Tőlem nem tudhatja, mert senkinek sem mondtam el. Ezek szerint Louis hazudott, mert ő is tökéletesen emlékszik a pillanatra, ahogy én. Lehet, hogy megbánta és jobb ha úgy tesz mintha meg sem történt volna? Istenem!
- Lou megcsókolta Nathalie-t - pillant Dani gyors Perrie-re majd vissza rám -, de úgy látszik Nats nem hajlandó nekünk beismerni.
Louis elmondta Liam-nek, ő pedig tovább adta Daninak? Milyen jó, hogy már mindenki tud róla csak én nem.
- Nem telt már le az öt perc? - állok fel kicsit hevesen a szatyrokat megfogva hátat fordítva a lányoknak és elindultam. Sorjába kértem bocsánatot minden embertől, akinek neki mentem a nagy rohanás közepette. Mögöttem hallottam a lányokat, ahogy a nevemet mondják és könyörögnek, hogy várjam meg őket.
- Nats kérlek! - kapja el a karom Dani. - Most ezzel mi a gond, hogy elmondtam? Baj, ha tudom, vagy mi? - néz le rám.
- Nem dehogy - ráztam meg a fejem. - Csak én nem tudtam, hogy Louis tudja - mondtam. - Ő nekem azt mondta nem emlékszik semmire - hajtom le csalódottan a fejem. Mert tényleg fájt. Életemben nem gondoltam volna, hogy én majd Louis Tomlinsonnal fogok csókolózni a hálószobájában, úgy hogy ő részeg. Azt meg nem is gondoltam volna, hogy letagadja. Bár erre gondolhattam is volna, hogyha a média előtt sem vállal fel, akkor ezt a csókot miért kellet volna?
- Mi van? - kérdezi mind a kettő lány egyszerre szemüket meresztve rám. Ez most őket is meglepte.
- Hagyjuk - fordulok meg, és indulok el újból fogalmam sincs merre.
De nem jutottam sokáig. Ahogy kitisztult előttem a tér tőlünk nem messze vagy tíz riporter áll, akik ahogy észrevettek minket rögtön felénk indulta egy "Ott vannak!" kiáltással.
- A francba! - szitkozódik Dani. - Gyere!
Kezét rákulcsolja az enyémre és elindulunk a másik irányba. Amekkora tömeg volt öt perccel ezelőtt most már semmi sincs belőle. Előttünk az úton nem szédelegtek már emberek így esélytelen volt, hogy a tömegben el tudjunk vegyülni. Mögöttünk a sajtó a kérdéseivel bombázott minket.
- Lányok! - hallok meg egy férfi hangot a harmadik irányból. - Nathalie! - nevem hallatán már egyszerre odakapom a fejem.
- Apa? - állok meg egyszerre, és nézem ahogy Thomas négy őrrel a nyomában közeledik felénk.
- Gyertek gyorsan! - int, mi egyszerre arra vettük az irányt. A riporterek is már beértek minket ahogy elértünk apám őreihez, akik egyből a védelmünkre szolgáltak.
- Kérem! - szólt az egyik hölgy. - Válaszoljanak nekünk egy pár kérdésre!
Végig lehajtott fejjel haladtam egyik kezemmel az őr karját fogva másikkal pedig Perrie kezét szorongatva.
- Nem nyilatkozunk! - vágta oda gorombán Thomas.
Nem mintha ezzel foglalkoztak volna. Továbbra is dulakodtak, próbáltak átverekedni a testőrökön - az egyiknek sikerült elkapnia a karom - és továbbra is záporoztak a kérdések.
Mr. Peterson, a lánya kapcsolatban áll egy fiúval? Nathalie-nak, köze van az egyik 1D-s taghoz? Van valami ön, és Louis Tomlinson között? Danielle, maga mit tud a dologról? Valaki kérem nyilatkozzon?És stb. A kérdések kilencven százaléka rám irányul. Ezek szerint mégsem vagyok annyira elrejtve a média elől, mint ahogy azt én gondoltam. Lassan már kész nyitott könyv lesz az életem, amit ők jobban ismernek, mint én.
Egészen egy fekete Range Rover-ig mentünk, amit 5 perccel ezelőtt is láttam. Ezek szerint apámé.
- Jól vagytok lányok? - néz hátra Thomas a volán mögül.
- Igen, köszönjük! - válaszol kissé még sokkos állapotban Dani.
Én sem voltam jobban. Megint elég volt tíz perc arra, hogy az életkedvem elmenjen. Nem elég, hogy a sajtó letámadott, apámmal találkoztam, aki most nem tudom hova visz mindet, de most is mond valamit csak nem vagyok képes megérteni a kapott információt. Aztán itt van még Dani túl sok mindennel a történtekkel kapcsolatban és már Perrie is betekintést nyerhetett. Végül pedig Louis, akiről most nem tudok mit mondani. Már megint úgy vagyok, hogy nem tudok vele szemben semmit. Egyszerűen elegem van mindenből.
- Itt vagyunk - felkapom a fejem, amikor az autó motorja leáll egy ismeretlen környéken.
A lányok után én is kiszállok az elém táruló hatalmas ikerházakat nézem, ami elég ismerős fogalmam sincs honnan. - Gyertek be! - invitál be minket Thomas.
- Hol vagyunk? - hajolok oda gyorsan Perrie-hez.
- Nálatok - mosolyog rám és el is indul. Követem én is egyből fel a lépcsőn a hatalmas fekete bejárati ajtóhoz, ami már nyitva áll előttünk.
Thomas Peterson - olvasom le a postafiókról a nevet. Ezek szerint itt éltem.
Nem volt időm körbenézni, mert ahogy a nappaliba léptem valaki rögtön a nyakamba ugrott.
- Úristen Nathalie! - suttogta a fülembe, míg én próbáltam az egyensúlyomat megtartani. -Annyira hiányoztál!- kicsiny vékonyka teste volt és körülbelül annyira alacsony, mint én. Hatalmas göndör hajkoronájától semmit sem láttam. Kicsit feszengve álltam ott várva, hogy a kis csaj mikor mászik le rólam.
- Skyler - szólal meg Thomas kicsit idegesen -, említettem már, hogy Nathalie nem emlékszik semmire - köszörüli meg a torát a mondat végére. A lány egyből elengedett kétségbeesetten meresztette rám hatalmas barna szemeit, amik kezdtek könnyel megtelni.
- Nats - remeg meg a hangja -, a húgos vagyok Skyler! Emlékezned kell rám - fogja meg a vállaimat egyre jobban szorítva. - Emlékezned kell rám - suttogja és egy könnycsepp végigfolyik az arcán.
Segítségkérően nézek a lányokra, de már ők is a sírás határán vannak velem együtt, mert nem emlékszem a saját húgomra.
- Sajnálom - nézek őszintén a lányra utána meg az apámra. Tényleg próbáltam felidézni őket, minden agysejtemmel azon voltam, hogy valami ugorjon be róluk. De se apám, se Skyler, se senki.
- Nathie? - egy szőke ragyogó kék szemű lány nézett rám csodálkozva az ajtóból. Elizabeth. Emlékszem rá a Jacknél nézett képeken keresztül. Nála sem tudtam semmit sem reagálni.
- Tényleg nem emlékszik semmire - mondja neki hitetlenkedve Skyler.
Éreztem ahogy az én arcomról is lefolyik az első könnycsepp. Ebben a pillanatban szerettem volna mindenre emlékezni. A születésemtől fogva mindenre. Tudni szeretném milyen emberek játszanak fontos szerepet az életemben. Nem akarom ebben a semmit sem tudó világban élni. Ott, ahol az emberek mosolyogva mesélik el a gyermekkorukat, hosszasan mesélik el a legviccesebb vagy éppen a legszomorúbb dolgokat. Én is ezek közé az emberek közé szeretnék tartozni. Egyszerűen csak szeretném a régi életemet.

***

Hat óra után járhatott az idő amikor a taxi leparkolt Louis háza előtt. A lányoktól elbúcsúzva hat táskával a kezemben igyekezte be a meleg nappaliba.
A délután amennyire pocsékul indult annyira is lett jó.Egész jól elvoltunk a családommal egész sok mindent megtudtam, ami mindig motoszkált bennem egymillió kérdéssel. Volt, ami sokkolt volt amin egész jót derültem. Mint kiderült az apám nem is annyira rossz ember az évek során a húgom szerint sokat változott legfőképpen miattam, ami nagyon jól esett, de azért rossz volt mert nem tudtam mit tettem. Skyler pedig egy angyaltestbe bújt ördög. Amelyen érzékeny kis léleknek tűnt az elején kiderült, hogy teljesen az ellentéte. Ahogy az én tökéletes ellentétem is. Mint tűz és víz. Elizabeth meg tényleg olyan, mintha a testvérem lenne, ő pont olyan, mint én. Lehet, hogy külsőre nem, belsőre inkább. Anyával meg nem is találkozhattam és nem is fogok tudni. Mint kiderült 10 éve meghalt amikor én még csak tíz éves voltam Skyler meg nyolc. Nehéz volt ezt az információt feldolgoznom.
- Louis! - szólítottam meg egyszerre az ajtó becsukása után. Semmi válasz. - Louis!- próbálkoztam még egyszer. A szatyrokat ledobtam a nappaliba a konyha felé indulva. - Lou.. - álltam meg hirtelen.
- Minden rendben? - néz rám talán egy kicsit aggódó tekintettel.
- Igen - mondtam. - És itt minden oké? - mutatok körebe egyre érdekesebb arckifejezéseket felvéve, ahogy Louist és Harryt figyelem.
- Persze.
Nincs semmi törött edény, tányér, pohár, váza, ami jó jel. A konyha ugyanúgy áll, mint amikor elmentem. Harry és Louis sem ideges, ami megint egy jó pont.
- Miért nézel ilyen furán? - kérdezi Harry. A hangja is teljes nyugalmat áraszt némi jókedvvel.
- Egyben van a ház - válaszoltam csodálkozva. - Ti is egyben vagytok - mutatok rájuk.
Mindketten felnevettek, mert végre leesett nekik mire gondolok.
- Nathie - sétált oda hozzám Louis. - Csak áthívtam Harryt, hogy megbeszéljük a dolgokat.
Szóval megfogadta a tanácsom, amit akkor mondtam neki amikor részeg volt. Ezek szerint a beszélgetésünkre is emlékszik. Nagyszerű.
- Értem - vágom oda gorombán távozva a konyha területéről.
Még ennyit halottam, hogy Harry megkérdezte mi bajom van Louis pedig csak rávágta, hogy fogalma sincs. Pedig, ha tudná mi minden játszódik le bennem miatta. Most nagyon szeretném utálni, de nem megy. Inkább csak haragszom rá, mert eltitkolta, sőt az arcomba hazudta azt, hogy nem emlékszik semmire.
Kezemben egy fotóalbummal leülök a tévé elé, amiből már szól a mai nap hírei, ami most pont nem köt le. Thomas induláskor a kezembe adta ezt az albumot azzal az indokkal hátha segíteni fog emlékezni. Kedves gesztus volt tőle persze azonnal elfogadtam. Kicsi kis kék album ezüst csillogó pillangókkal díszítve a borítóján. Látszik, hogy nem olyan új darab a kopottas részei miatt, mégis több millió emléket rejt. Az első fényképen rögtön én vagyok apa kezében a születésem napján napján lehet. Fehér plédbe bebugyolálva alszok Thomas karjaiban, aki mosolyogva figyel engem. Kivettem a fotót közelebbről is megnézve.
N. Hayley Peterson 1993. június 14. - volt a hátuljára írva. Ahogy minden kép hátulja meg volt címezve a pontos dátummal.
Sorjába néztem, vettem elő egy-egy képet hosszasan megcsodálva - legtöbben én vagyok, néha apával vagyok rajt, és Skyler is belekerült a felétől -, reménykedve abban, hogy valami beugrik. Semmi. Az első képet, ahol anyával vagyok a kezemben tartottam és csak néztem. Anya mellém guggolva kezében egy mikrofon az enyémben egy játékgitár lehunyt szemmel énekelek míg anya mosolyog mellettem.
1999. - ennyi volt a hátuljára írva. Semmi más megjegyzés, mint a többin. Ahogy anya is csak ezen az egy képen van rajta. Hiába lapoztam át őrült módjára az albumot semmi más képet nem találtam róla.
- Hé! - állít le Louis. - Mi a baj? - emeli meg a fejem az államnál fogva egy kósza könnyet letörölve arcomról.
- Annyira rossz - csapok rá az albumra dühösen. Majd még egyszer. És megint. Louis pedig csak egyszerűen elveszi tőlem és félre rakja.
- Gyere - ölel magához. A mellkasába fúrom az arcom a könnyeimnek szabad utat engedve. Louis nyugtatóan a hátamat simogatja enyhe borostája böki a fejbőrömet. Annyira haragszom rá. Legszívesebben elhúzódnék tőle és jól leordítanám a fejét, hogy, hogy lehet ekkora tahó. Csak most ez sem megy. - Annyira sajnálom -  suttogta halkan a fülembe.
Valószínűleg sejti hogy az emlékeimmel van problémám. Még mindig magát okolja egy aprócska baleset miatt. Ez miatt pedig sosem haragudtam rá. Mindig is hálás leszek neki hogy a történtek után nem hagyott magamra és végig mellettem volt.
- Itt semmi sem a te hibád - motyogom a pólójába. 
Oldalra fordítom a fejem, hogy nagyjából lássam a tévét amiben éppen mi vagyunk. Vagyis Dani Perrie én Thomas. A délutáni kis akciónk már be is került a sztárhírekbe.
"London belvárosában végre lencsevégre kaptuk hosszú idő után Thomas Petersont és lányát. Pár évvel ezelőtti elválásuk úgy látszik rég elfelejtődött és újra szent a béke apja és lánya között. Nathalieval két barátnője - Danielle Peazer és Perrie Edwards - is jelen volt. Hiába faggattuk őket bennfentes témákkal kapcsolatban nem nyilatkoztak nekünk.." - nyomtam ki a tévét egyszerre.
- Minden rendben volt? - néz rám aggódóan.
- Persze - felelem kifújva magamból az eddig benntartott levegőt. - Megismertem a családom. Nem volt rossz - rántottam vállat. Valahogy most már nem tüzel fel annyira ez a dolog. Inkább lefárasztott.
- Na - derül fel az arca -, és milyen volt?
- Majd máskor Louis - kerülöm el rögtön a beszélgetés. Kicsit távolabb ültem még tőle, mert úgy érzem kell közénk a távolság. Több száz érzelem zajlik le bennem és fogalmam sincs melyiket részesítsem előnybe. Harag, csalódottság, kétségbeesés, félelem? Vagy egyszerre mindegyik?
- Rendben - vesz egy mély levegőt. - Elmondanád mi bajod van vagy nekem kell kitalálnom?
Meglepetten nézek fel rá és az egyre érdekesebb érzelmeket felvevő arcára. Csak annyi, hogy egész végig az orromnál fogva vezettél és átvertél azzal az éjszakával kapcsolatban! - gondoltam.
- Nincs semmi gond, csak fáradt vagyok - adom be az aduászt.
Nem volt kedvem előhozni a témát, hogy pár perc alatt lezárjuk egy vitával, amiből én fogok rosszul kijönni. Szerintem egy napra bőven elég egy csalódás, nem kell még egy.
Vagy esetleg reménykedhetek abban, hogy Lou elmondja egy szép napon egy igazán nyomós indokkal. Ha egyáltalán van erre egy jó magyarázata. - Megyek lefekszem - motyogom oda neki elindulva.
Igazából pedig csak sírtam, mert ez kellett. Egy párnát a karjaim közé ölelve ültem az ágyamon az ablakon kibámulva számoltam a könnycseppjeimet, amik lehullottak arcomon.

2016. november 3., csütörtök

18. rész

Louis William Tomlinson


Egy újabb éjszaka amire szintén nem emlékszem. Pontosan már meg sem tudom határozni hányadik alkalom is ez. Most is furcsállva nézek körbe a szobámban. Az eddigieknél is még nagyobb rendetlenségre számítottam, hogy az egész szoba összedőlt mondjuk, de helyette rend és tisztaság fogadott. Nem rémlik, hogy részegen rendet szoktam rakni csak úgy. Ezért is volt furcsa a hosszú idő utáni újbóli rend.
De a fejfájás az sosem változik.
Ahogy felültem az ágyban egyből a fejembe hasított a fájdalom. Csak a szokásos.
Semmi sem rémlik az után, hogy mindenkit elküldtem a házból és utáni törni, zúzni és inni kezdem. Talán ez is volt itt a probléma. Próbálom magam rávenni a változásra, hogy ne mindig italba fojtsam a bánatom, hanem valami másba. De, ha négy hónap után ez nem ment kétlem, hogy akkor pont most fog sikerülni.
A konyhába belépve Nathalie pillantottam meg, ahogy sürög-forog már otthonosan mindenhol.
- 'Reggelt! - morgom félig kómásan még. Kicsit megugrik a hangomtól és egyből felém fordult.
- Jó reggelt! - mosolyogva nyújtott felém egy bögre kávét, amit most örömmel fogadtam el. - Hogy vagy? - kérdezte.
- Másnaposan - feleltem felemelve a bögrét, fél tartalmát el is fogyasztva belőle. Fél szemmel figyeltem ahogy alsó ajkát harapdálta alig észrevehetően. Ma reggel különösen furcsa volt.
- Ööö.. Liam hívott, hogy nemsokára itt lesznek Danival. Remélem nem gond, hogy felvettem a telefonodat csak állandóan csörgött - motyogta el már a végét.
- Dehogy semmi gond - eresztettem meg egy kis mosolyt felé. Valahogy örülök is neki, így nem kellett korán reggel Liam üvöltözését hallgatnom készüléken keresztül. Elég lesz személyesen.
- Hogy van a kezed? - érdeklődve pillanatok le a bal kezemre, amit Nathalie is figyel. Valóban a tenyerem közepén egy elég mély seb húzódik végig. Fel sem tűnt eddig, sem az, hogy ennyire fáj.
- Fogalmam sincs mit csináltam - felelem továbbra is a kezemet vizsgálva. Kibaszottul fáj!
- Hogy érted? Nem emlékszel semmire? - kérdezi láthatóan nagyot nyelve a mondat végén.
Az biztos, hogy az egész éjszaka homály. Fogalmam sincs a legtöbb dologról, hogy mi történt és hogyan. De, ha talán sorjában veszem akkor könnyebb.
Az első emlékem az, amikor mindenkit szó szerint kidobok a házból és miután egyedül vagyok a konyhába vonulok és a rejtekhelyeimről előpakolom az üvegeket. Tömény alkohol az összes. De ez még nem számít itt józan vagyok.
Második az, amikor az első üres vodkás üveg előttem hever kezemben már ott a következő, de az sincs tele.
Harmadik egy hatalmas képkiesés, amikor nem rémlik semmi csak feketeség.
Negyedik egy törött lámpa és még több üres üveg. Talán itt már le kellett volna állnom. De inkább tovább folytattam.
Ötödik emlékként csak annyi rémlik, hogy a szobámban rombolok. Minden, ami a kezem ügyébe kerül az a szoba másik felébe lendült. Csak úgy tomboltam az elmúlt hónapok keserves időszaka pörgött le a szemem előtt.
Hatodik ismét feketeség.
Hetedik már annyi rémlik, hogy Nathalie is itt van velem és segít nekem. Fogalmam sincs miért, hisz őt is kidobtam a házból a többiekkel együtt. De akkor, hogy is került ide vissza?
Nyolcadik és egyben az utolsó a reggel amikor felkelek. Az este maradék része annyira nem rémlik. Még annyit hogy beszélgetünk Nathalie-val a... A múltamtól. Te szentséges isten!
- Nem -  válaszolok még mindig nagyban törve az agyam a tegnappal kapcsolatban. - Néhány dolog rémlik, de semmi komoly.
- Értem - motyogta.
- Ugye nem csináltam semmilyen hülyeséget vagy mondtam valami furcsát? - néztem rá riadtan.
- Nem! Dehogy - ellenkezett. - Úgy viselkedtél mint egy részeg ember. Vagyis remélem - rántotta meg a vállát majd elfordult tőlem.
Szerettem volna még egy kicsit faggatni, mert valami nekem nem stimmelt a dologban, de csengettek. Vagyis megjött Liam és Danielle. Beinvitáltam őket a nappaliba és míg a két lány eltűnt az emeleten, én itt maradtam Liammel.
- Hogy érzed magad haver? - Próbáltam a hangjában rejlő kis cinizmus felől eltekinteni és úgy venni, mintha tényleg érdeklődne hogylétem felől.
- Egészen jól - nézek fel rá egy pillanatra, majd elterülök a hatalmas kanapén.
- Tényleg? Olyan másnapos fejed van - mondja.
Magamban megköszöntem ezt az apró kis észrevételt, de szó nélkül hagytam. Karommal eltakartam a szememet és tovább agyaltam a tegnap történetekkel kapcsolatban. Egyre több minden ugrik be például már az is megvan, hogy sérült meg a kezem. Az a fránya sörös üveg rosszkor volt, rossz helyen.
- Mennyire ütötted ki magad? - sóhajtott fel Liam.
- Csak egy kicsit - néztem rá fél szemmel. Ekkorát nem hazudok, mert a srácok tudják, hogyha elkezdek inni, azt nem hagyom abba ameddig teljesen K.O. nem leszek. Hülye kérdés hülye válasz.
- A kezed nem azt mondja.
- Nagyon jó észrevétel - csettintettem is egyet a hatás kedvéért. - Tudod, hogy totál végem volt tegnap, úgyhogy nem tudom miért kérdezel ekkora marhaságot.
- Mit csináltál? - kérdezi úgy általánosságban mikor részeg szoktam lenni.
- Csak a szokásos - legyintettem egyet. Vagyis törés, zúzás, robbantás meg úgy minden ami egy világháborúhoz hasonlít. Ezt nem kell Liamnek sem magyaráznom.
- Nathie, hogy került vissza hozzád?
- Valamikor az este jött vissza - mondtam.
Rémlik, hogy mondott valamit ezzel kapcsolatban. Megvan! Harry-nél volt. Emlékszem amikor részegen erről faggattam és nem akarta elmondani hol volt. Talán az eddigi legaranyosabb gesztus volt tőle, hogy éjszaka közepén vissza jött és segített nekem.
- Tényleg? - nem kellett ránéznem tudtam, hogy meglepetten felhúzta a fél szemöldökét és úgy bámul tovább engem.
- Tényleg - sóhajtottam fel. Mi nem hihető el ebben, de most komolyan?
- És mit csináltál vele? - szemeim kipattantak és csak úgy meredtem az előttem ülő Liamre. Próbáltam felfogni, hogy az előbbi kérdést tényleg kimondta vagy csak a másnaposságtól már félre is hallok. Nem, határozottan megkérdezte.
- Mi van? - nézek rá továbbra is értelmetlenül. - Semmit sem. Mit csináltam volna?
- Jól van nyugi csak kérdeztem - emelte maga elé a kezét védelmezően. - Csak nagyon fura volt Nathalie, azért kérdeztem, hogy nem e tettél valamit az este - ismételte meg.
- Haver mondom, hogy semmit sem csináltam - ültem fel hirtelen a kanapén nem is foglalkozva a fejfájással, ami villámként hasított a fejembe. - Alig emlékszem valamire a tegnap estéből és biztos vagyok benne, hogy.. Hogy.. - teljesen lefagytam. - Te úristen!
- Mi van?
Ez lehetetlen. Nem lehet. Ezt mégis hogy?
- Uramisten!
- Mi van? - hallottam Liam hangját.
Egyáltalán megtörtént? Lehet hogy csak álmodtam? À, nem. Határozottan emlékszem erre a pillanatra. Össze szorítottam az ajkaimat majd elmosolyodtam. Igen, ez határozottan megtörtént. Megcsókoltam! Te Jézusom megcsókoltam Nathalie-t!
- Jesszusom! - motyogta magam elé meredve.
Ez a pillanat tisztán él bennem. Ahogy az ölelésből egy kicsit elhúzódik úgy, hogy az arcunk pár centire volt egymástól. Én meg csak úgy megcsókoltam. Ő pedig hagyta.
Istenem micsoda egy csodálatos csók volt!
- Mi van? - kérdezte Liam egyre hangosabban. De még mindig sokk hatása alatt voltam. Nagyon is.
Nem lökött el nem pofozott fel nem ordibált csak hagyta, hogy végig döntsem az ágyon fölé magasodva tovább ostromolva az ajkait.
- Megcsókoltam - néztem Liamre felébredve az átmeneti sokkból.
- Mi van?
- Megcsókoltam - ismételtem el neki.
- Mi van? - nézett rám döbbenten, mintha nem értené mit mondtam.
- Beakadt a lemez? - kérdeztem rá kissé már szórakozottan.
- Mi... - hihetetlenül elröhögte magát ujjaival végigszántott a haján. - Most komolyan haver. Mi van? - röhögte el magát megint.
- Megcsókoltam Nathalie-t - ismételtem el sokadszorra. De ezt még nekem is szoknom kellet. Tényleg megtettem?
- Komoly? - Liam sem karja elhinni. Végül is, én sem.
- Komolyan haver. Megtettem. Részegen - feleltem.
Szóval akkor azért volt ma olyan fura Nathalie, amikor elmondtam, hogy nem emlékszem semmire azért volt olyan zavarodott az arckifejezése. Vajon mit akart azzal kapcsolatban kérdezni?
- Haver... - kezdte. -  Na jó fogalmam sincs mit mondjak -  dőlt vissza a fotelba, de a szemét le nem vette volna rólam. - Hihetetlen vagy.
- Kösz! - ültem fel.
- És milyen volt? - eléggé hülye fejet vághattam mert Liam nevetni kezdett rajta.
- Mi?
- Milyen volt? A csók - ismételte meg.
- Most ilyen lányos megbeszélést tartunk ahogy a csajok szokták? - kérdezem teljesen komolyan. Mert hát, a lányok szokták ennyire kivesézni az ilyen dolgokat.
- Haver - állt fel Liam és elém sétált.- Felfogod, hogy négy hónap után Nats az első csaj, akit megcsókoltál és ő az, aki még érzéséket is vált ki belőled? - fogja meg a nyakam kényszerítve, hogy figyeljek rá. - Érted, hogy Nats az, aki megment téged a régi emlékektől? Felfogod ezt, Louis?
Azt mondják, hogy az emlékeinktől vagyunk azok, akik; hogy a múltunk határoz meg bennünket, de nem felejthetjük el, hogy tovább kell fejlődnünk, mert néha az emlék olyan erőteljes lehet, hogy benne ragadunk, megrekedünk a pillanatban. Akik nem törődnek a múlttal, hajlamosak újra elkövetni a hibáit, míg akik a múltban ragadtak, mit sem szeretnének jobban, mint átélni azt ismét. De az emlékek, akárcsak a fotók, idővel elhalványulnak. Esetleg egy személy feledteti el velünk. Velem is ez van. Bár nem ismerem be, de tudom, hogy igaz. Nathalie az, aki engem megment. Ő az, aki kihúz engem a gödörből. Amióta mellettem van tényleg változáson megyek keresztül nem is kicsin, hanem jó nagyon. Újra megtanulok érzelmeket kifejezni és lassan vissza is szerzem a régi életem. Többet kezdek el foglalkozni a fontos dolgokkal, mint a banda, a családom vagy saját magam és nem foglalkozok a múlttal. Mert van egy korszak, amit le kell zárom és egy új kaput nyitni. Ami nekem most Nathalie. Ő az, aki most belépett az életembe és egy új kezdetet nyit meg számomra. És csak bele kéne vetnem magam egy új kalandba, amibe együtt lehetünk.
- Igen, tudom.

***

Az óra lassan éjfélt üt és én még mindig éberen fekszek az ágyamban. Az esőcseppek egyre erősebben csapódtak az ablakomhoz, a szél vadul csapkodta a fák ágait a távolban már hallani lehetett egy-egy mennydörgés hangját. Tipikus londoni vihar közeleg.
Szeretem hallgatni az esőt, valahogy mindig megnyugtat. Olyan mintha a belső érzéseim törnének ki pár órára és tombolják ki magukat Londonnak majd szép lassan vissza vonulnak egy kis nyugalomra, míg újabb problémák nem keletkeznek egy újabb kitörésre várva. Valahogy mindig akkor kezd esni az eső amikor úgy érzem, hogy muszáj ordítanom. Hogy kiadjam a fájdalmakat meg minden mást, ami a szívemet nyomja. Erre a vihar nekem mindig a tökéletes időpont.
Egy villám hasít végig az ablak előtt, amit követ egy hatalmas dörgés.
Ugyanekkor halk kopogást hallottam, majd a szobám ajtaja lassan kinyílik. Érdeklődve ülök fel az ágyamban és néztem, ahogy Nathie alakja kirajzolódik a folyosóról beszűrődő fényben.
- Minden rendben? - kérdezek rá halkan. Ahogy a szemem hozzászokik a gyér világításhoz észre veszem, hogy a lány egy párnát ölelget maga körül és enyhén zavarban van.
- Ööö.. Ne haragudj, csak... - ismét egy hatalmas dörgés zengett fel, mire Nathalie összerezzent. - Csak félek.
- Mitől? - kérdezek vissza egyszerre mire gondolatban jól fejbe csapom magam. Idióta!
- A vihartól - hajtotta le a fejét zavarában. - Itt maradhatok egy kicsit, amíg..
- Gyere - vágok a szavába és arrébb húzódok az ágyban. Nem is kellett neki többször mondanom egyből ide sietett és már az a takaróm alatt volt, amikor újra dörögni kezdett. - Ennyire félsz?
- Igen - motyogja. - Annyira ijesztő ez a vihar.
- Pedig Londonban gyakori - válaszolom. Kicsit feljebb ült, hogy az arcunk egy vonalban legyen. Egyből a tegnap este pillanatai jutottak az eszembe. Olyan tisztán él ez a pillanat az emlékezetemben, hogy ha akarnám se tudnám kitörölni. Vajon mit szólna, ha megismétlődne?
- Tudom, de egyik sem volt még ennyire félelmetes - sokkal távolságtartóbb volt és a hangja kissé rekedtes. Biztos voltam benne, hogy neki is a tegnap este emlékei cikáznak a fejében.
- Pár óra és véget ér -  nyugtatom meg kicsit elbizonytalanodva.
- Danielle meg ilyen időben akár engem elrángatni vásárolni - dünnyögi.
- Hát ő mindig a tökéletesre törekszik. Főleg, ha Liamről van szó.
Liam szülinapja másfél hét múlva lesz. Dani pedig egy nagy medencés bulit akar tartani - ha az idő engedi -, csak baráti és családi körben. Minden évben újabb és újabb dolgokat talál ki. Tavaly például kempingeznünk kellett a semmi közepén. Azt hittem halálra fogjuk unni magunkat, de Dani mindenről gondoskodott és egy felejthetetlen szülinapja lett Liamnek. Ezért nagyon a mostanitól sem tartok annyira.
- Értem én. De na.. - a takaró alá bújt amikor látta, hogy egy villám szelte át az eget. - Akkor is várhatnánk míg jobb idő lesz.
- Dani most megállíthatatlan - mosolygok rá. - Rám bízta a tortát, hogy rendezzem le holnap. És, ha valamit elrontok a nyakamat tekeri ki.
Bele sem merek gondolni, hogy Dani mi mindent csinálna még velem, ha elrontom a kedvese tortáját. Mindent pontosan leírt nekem egy papírra a torta ízéről, magasságáról, díszítéséről és alakjáról. És még nem tudom miről. A lényeg, hogy tökéletes legyen és én ne rontsam el.
- Kezdek félni Danitól - nevet fel egy kicsit.
Figyeltem minden mozdulatát, ahogy egy cseppnyi kis boldogság átsuhant az arcán. Ajkai hatalmas mosolyra húzódtak, szemei egy pillanatra megcsillantak és csak úgy sugárzott belőle a vidámság. Ezt látva nekem is mosolyognom kellett. Tökéletes.
De kár, hogy csak egy pillanatig tartott.
A vihar most kapcsolt a tetőfokára. Az esőcseppek kopogása egyre hangosabb volt, a szél is jobban rázendített és mindezek mellet a villámlás és a dörgések száma is megszaporodott.
A következő dörgésnél Nathalie teljes testével összerezzent és még a fülét is befogta, ahogy az arcát a párnába fúrta. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, csuklóját megfogva elvettem a kezét a fülétől és ujjait az enyémekre kulcsoltam. Lassan elemelte a fejét a párnától tekintetét rám szegezve néha pedig az összekulcsolt kezünkre pillantva. A szemem már annyira hozzászokott a sötéthez, hogy Nathalie íriszeiben láttam a félelmet és az értetlenséget is egyszerre.
- Nincs semmi baj - egy sötét hajtincsét a füle mögé tűrtem, ami az arcába hullott. Éreztem, hogy érintésemre egy kicsit összerezzent és mélyen beszívta a levegőt.
Eszemben sem volt semmit sem tenni csak szép csendben csodálni őt, érezni a teste melegét, bőre finom illatát, lágy érintését és minden mást, ami ehhez a lányhoz tartozik.
- Te nem félsz semmitől? - kérdezte halkan szinte már suttogva.
- Nem félek, hanem rettegek néhány dologtól, ami tudom hogy bármikor bekövetkezhet az életemben - feleltem.
- Például? - nyelt egy nagyot.
Hüvelykujjammal lassan kis körkörös mozdulatokat végeztem a kézfején.
- Elveszítem a legfontosabb embereket az életemben. Valamit elrontok, amit nem fogok tudni helyrehozni. Elvesztem a fejem rossz pillanatokban.. Meg ilyesmi - rántom meg a vállam.
Fura volt ezt így kimondani főleg, hogy csak most kérdeztek tőlem először ilyesmit. De valószínű mindenki ezektől tart a legjobban még, ha nem is erre gondolnak a kérdés elhangzásakor.
- Elveszted a fejed - emeli fel a fejét egy kicsit -, mint amikor részég vagy.
Ez betalált. Már megint oda jutottunk el a beszélgetésben, ahol a legrosszabb oldalamat mutatom be. Gyűlölöm és gyűlölni is fogom ezt a fajta viselkedésemet az életem során. Ha megváltoztatom, ha nem ez az érzés nem fog elmúlni.
- Részegen sosem vagyok képben - hirtelen megálltam a beszédben mert fogalmam sem volt, mit tudnék még erről mondani. Hogy gyáva vagyok, mert italba menekülök? Undorító, mert részegen keresem a boldogságot? Elviselhetetlen, mert nem bírok magammal? Agresszív, mert irányíthatatlan vagyok? - Olyan mintha... Mint.
- Olyan, mint amikor nincs irányításod ? -fejezi be a mondatom. Igen, valami ilyesmire gondoltam csak a megfogalmazás ment nehezen. Nincs irányításom.
- Nincs irányításom - ismétlem el.
Mennyire igaza van! Nincs semmiféle önkontrollom amivel irányítani tudnám a dolgokat. Nincs biztos pont az életemben. Még..
- Valamit csak tudsz tenni ellene - nézett rám értetlenül majd újból összerezzent a vihar miatt.
Megszorítottam a kezét és a haját kezdtem el simogatni ezzel élérve, hogy még közelebb lehessek hozzá. Túl sok mindent köszönhetek ennek a lánynak és fogalmam sincs mikor fogom én ezeket viszonozni.
Lehet hogy nem a legromantikusabb módon találkoztunk és a kapcsolatunk nem indult olyan szépen, mint ahogy a filmekben szoktak, de szerintem így tökéletes. Mindennek így kellett történnie, hogy idáig eljussunk a közöttünk lévő most már fura viszonyhoz.
- Persze, mert már van egy személy, aki segít nekem.
Fejlődök. Amióta itt van mellettem ez a lány érzem, hogy kezdek visszatérni a valóságba. Érzem, hogy újra a régi Louis vagyok, akit mindenki szeret. Vagyis hát remélem.
- És ki az? - néz rám csodálkozva száját eltátva.
Amennyire meg szeretném most csókolni, annyira nem fogom. Ez is már az önkontroll része szerintem. Valahogy nem akarom, hogy tudja, hogy emlékszem arra, amikor megcsókoltam. Tartok attól, ha ez kiderül akkor ami köztünk van az megint megváltozott, amit most nem nagyon szeretnék. Jó így minden.
- Az őrangyalom - mosolygok rá a sötétben.
A vihar lassan csendesedik az ég zajai is alább hagytak. Vagyis Nathalie hamarosan elmegy mellőlem vissza a saját szobájába. A saját ágyába.
- Na és az kicsoda? - még ha sötét is van láttam, hogy megforgatta a szemeit.
Az én arcomon a mosoly pedig még szélesebb lett. Odahajoltam hozzá és a fülébe suttogtam: - Te.