2018. február 16., péntek

Epilógus

Louis William Tomlinson

* 10 év múlva *


Ha valaki évekkel ezelőtt, azzal a mondattal jött oda volna hozzám, hogy majd boldog házasságban fogok élni gyerekekkel valószínűleg kinevettem volna őt. Tíz évvel ezelőtt, még azt sem tudtam, hogy hol vagyok a világban és mégis mit csinálok. Nem tudtam, hogy mi tevő is legyek annyi csalódás és veszteség után. Akkor nem tudtam, de azt hiszem mára már rájöttem. Lett négy gyönyörű gyermekem, akiket a világon a legjobban szeretek és óvok. Van egy gyönyörű feleségem, aki boldoggá teszi mellettük a mindennapjaimat és szeret úgy, ahogy vagyok.
Harmincöt évesen az életem teljesen egyenesbe jött. Saját lemezkiadó cégem van, ami csak úgy szárnyal az elmúlt években. London külvárosába költöztünk egy kis kertes családi házba. A helyi középiskolában, pedig, néha drámaoktató tanárként besegítek.
Nathalie lett a cégemnél a személyi asszisztensem, mellette még egy óvodában dada, mindezek mellett főállású anyuka és a feleségem. Miután visszakaptam tíz évvel ezelőtt, tudtam, hogy soha többet nem akarom elveszíteni, így nem túl elhamarkodva, de abban az évben meg is kértem a kezét, ő pedig egyből igent mondott. Az esküvőt csak a gyermekeink születése után tartottuk meg, kis baráti, családi körben pont úgy, ahogy elterveztük.
Habár az emlékei nem tértek vissza, csak néhány bevillanó képei vannak a múltjából mindig azt mondja, hogy boldog. El is hiszem, mert látszik rajta. Néha azért bennem van a kétely, hogy jobb lenne, ha több emlékkel rendelkezne, amit el tudna mondani a gyerekeknek. Egyszer azt mondta nekem, hogy még így is tökéletes élete van. Tudja, hogy van családja, vannak barátai és itt vagyok neki én és az újdonsült kis családunk, akik szeretik és ez neki pontosan elég. Azt is mondta, hogy a sors akarta így az életét, hogy ilyen helyzetben találkozzunk, mert, hogy a Jack korszaka maga lehetett a pokol és talán, így jobb is, hogy elfelejthette és kaphatott helyette más csodás ezer új gyönyörű emléket. Ez számomra is elegendő volt.
Gyerekek.
Tíz éves - lassan tizenegy -, a mi egy szem fiúnk. Thomas Daniel Tomlinson. Sokat vitatkoztunk a név kapcsán, de azt megbeszéltük, hogy mindenképpen a szülők nevét kapják meg. Csak az én részemről volt a probléma apák terén, de végül megegyeztünk. Az egyetlen fiam meghozta a végleges boldogságot az életünkben. Sötétbarna hajával, zöld szemével vitte az anyja génjeit, de az arcformáját és a belső tulajdonságait tőlem örökölte. Zeneiparban megvan a tehetsége már ennyi idősen is. Zongorázni tanul mellette pedig a gitározás is a listán van. Egyszer Nathie-val belementünk, amikor még hárman voltunk egy családi címlap-fotózásba. Azóta havonta jönnek az értesítők, hogy had álljon modellt itt meg ott. Szóval nem kétséges, hogy a későbbiekben ebbe is belefog. Ugyanígy vagyok az első lányommal.
Johannah Elizabeth Tomlinson. De mindenkinek csak Jo, ahogy ő mondaná. Még csak nyolc éves, de az esze már a helyén van. Ő lesz az egyetlen gyermekem, aki megmarad hétköznapinak szerintem. Érdekli a tanulás, maga az élet, a világhírnév pedig egyáltalán nem. Egyszer vett ő is részt egy fotózáson, de nem tetszett neki, idézem; "Ez az egész nem nekem való!". Tisztára az anyjára emlékeztet, mondjuk tökéletesen rá is hasonlít. Reménykedem, hogy ez így is marad nagy koráig.
A harmadik gyöngyszemem és titokban a kedvencem, a mai nap szülinaposa - hetedik -, a kis Mia Tomlinson. A kék szemei csak úgy ragyognak a világosbarna haja közül. Kis pisze orra van és a mosolyosa nagyon emlékeztet anyára, talán ezért is lett a kedvencem. Ja, és büszkén kijelentem, hogy lesz egy focista lányom! Persze, büszke vagyok a többi gyerekemre is. Csak nagyon megörültem, hogy a gyerekem a sport irányába érdeklődik, mellesleg lány létére. A családomban sosem volt egy lány sportoló, szóval ő még több boldogságot hozott a szívemben. Nathie aggódik egy kicsit, hogy mennyi sérülése lesz a későbbiekben, de nem ellenkezik. Biztos látta mennyire megörültem, amikor a focit választotta. A fiam is focizik, de csak hobbiként tartja fenn, Mia pedig rendszeressé teszi. Legalább lesz kivel játszanom még ötven évesen is.
Az utolsó pedig az újdonsült ovis, Sarah Tomlinson. Megnéztük a kis kori képeimet és Sarah egy az egyben rám hasonlít külsőleg, csak lányban. Már csak belsőleg imádkozom, hogy azt Nathalie-tól örökölje. Balettra jár, szóval remélem, hogy egy táncoslábú kisördög lesz a későbbiekben.
Így ennyi is lett volna a családom. Az én szerelmeim, büszkeségei, szemem fényei, boldogságaim, egy szóval az életeim így együtt.
- Hát nem csodásak? - ölel át oldalról Nathie. Mint említettem, Mia születésnapját ünnepeljük, nagy baráti körben - vagyis a testvéreim, Nathie apja és húga, meg persze a három egykori bandatársam a családjukkal. Mindenki rögzíti a pillanatot, amikor a hét gyertya elfújására kerül sor, testvérei segítségével.
- Gyönyörűek - csókolom meg gyorsan. - Na, angyalom! Kívántál valamit? - szólok oda Miának.
- Egy focilabdát - kiáltja hangosan. Mindenki felnevetett, majd a gyerekek megrohamozták az ajándéktáskákat egy-egy felnőttet magával rántva.
- Kétségtelen, hogy ő a te lányod - nevet még mindig a feleségem. Odahajolok és újból megcsókolom.
- Ők a mi csodálatos gyermekeink! - mondom, majd magam után húzva mi is csatlakozunk a többiekhez.
Mindenki nevetett és boldog volt.
Én pedig ezt a pillanatot akartam megjegyezni az emlékezetemben.
Örökre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése