16. rész

Nathalie Hayley Peterson

Sötét van és hűvös. A szívem ezerrel zakatol miközben az utcákon futok végig. A levegőt csak úgy kapkodom. Minden másodperc számít az életemben. Hallom magam mögött a cipőjének a trappolását. Utol fog érni és elkap. Egy sarkon befordulok, táskámat futás közben megigazítom a vállaimon, hogy valamennyivel könnyebb legyen ez a sok teher. Kezdek kifáradni a levegőm fogytán az oldalam szúr, de ő még mindig mögöttem van.

- Nathalie ha most azonnal nem állsz meg esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - hangja, mint a mennydörgés úgy hasít át a levegőben a fülembe jutva szavainak súlya. Új erőre kapok fel, hogy gyorsítsam a tempóm. Egész testemben rettegek a végtől, nem akarom, hogy így legyen vége mindennek. Jackson maga egy szörnyeteg egy idegbeteg állat. A barátom volt két éven keresztül most pedig eljött az az idő hogy mindennek véget vessek. A szemben lévő kis kivilágított épület felé futok menedékként. Ahogy a lábam az úttestre lép egy autó bukkan fel a látóteremben. Megdermedek ott helyben és csak nézem a két vakító fényszórót, hallom a keserves fékcsikorgatást majd minden elsötétül.

- Nats - a nevemet hallva egyből kipattannak a szemeim és ijedten nézek körbe. - Megint az álom? - néz rám szomorúan Dani.

Ő az egyetlen, akinek elmondtam ezt az üldözős álmomat, ami minden éjjel kerget. Na meg Louis. Egyedül ők ketten tudják. Örülnek neki hisz ez haladás csak én nem értem, hogy ahányszor lehunyom a szemem, miért mindig ez az egyetlen álomkép jelenik meg előttem. Lassan már négy hete nem alszok normálisan ez miatt. Kezdek nagyon belemerülni és nem tudom, meddig bírom még.

- Igen - felelem sóhajtva. Az autóból kiszállva rögtön megcsap a hideg londoni levegő.. Csodálatos a mai hangulatomhoz, mert ugye eljött ez a nap is. A tárgyalás napja.

Már kora reggel óta virrasztok szinte semmit sem aludtam az éjjel. Félek Jack-től és az apámmal való találkozástól. Melyik a rosszabb? Egy pszichopata ex, akit újra látok vagy az apám, akiről nem tudok semmit? Inkább az első. Az apám ráér. Jackson. A hideg kiráz, ha rá gondolok, vagy a nevét ejtek ki.

- Hé, nyugi. Minden rendben lesz - amint belépünk az épületbe Louis már ott is terem mellettem.

A tegnapi beszélgetésünk óta minden pillanatban ott van, ahol én és próbál megnyugtatni. Mindkettőnknek nagyon jót tett az a beszélgetés. Az a sok feszültség eltűnt a házból, mindenki könnyedén fellélegzik, amikor egy helyiségben vagyunk, és végre normálisak vagyunk. Vagyis csak majdnem.

Az útbaigazítást megkaptunk, hogy melyik terembe kell mennünk. Mindenki furcsán néz végig a társaságunkon. Az igaz hogy egy kicsit sokan vagyunk, mert valahogy mindenki el akart jönni, egyedül Zayn, Jesy és Jade maradt otthon. Meg szinte minden második ember felismeri a srácokat. Hiába van, sapka, napszemüveg, kapucni rajtuk valahogy mindig kiszúrják őket.

- Itt is vagyunk - áll meg Liam egy fehér ajtó előtt, ami ebben a pillanatban nyílt ki.

A levegő is megfagy bennem, amikor meglátom Jack-et kilépni a teremből. Louis kezét megfogva bújtam a háta mögé, hogy ne kelljen szembe néznem Jack-kel. Tekintetem találkozott Liam-ével aki valami olyasmit tátogott, hogy "Nem lesz semmi gond". Louis alig érezhetően szorított egyet a kezemen és még jobban a háta mögé bújtatott. Éreztem a teste melegét, ahogy karjai védőfalként körülvesznek hallottam a szívverését, ami gyorsabban vert a kelleténél és figyeltem a mély lélegzetvételeit.

Nem volt elég jó rejtekhely, mert, hogy Jack elhaladt mellettünk egyből kiszúrt engem.

- Várjanak - szól az őrökre, akik kísérik, majd felém fordul. - Nathalie csak hogy tudd még nincs vége - néz mélyen a szemembe. A hatalmas gombócot torkomban igyekeztem lenyelni, a rendezetlen légzésemet és szívverésemet pedig helyreállítani. Ösztönösen bújtam még jobban Louis háta mögé ezzel kitakarva Jack-et a látókörömből.

- Takarodj! - sziszegi Louis a fogai között. A másik karját is megfogom, amikor érzem, hogy az izmai egyre jobban megfeszülnek.

- Milyen kedves - röhög fel. - De hogy csak tudd, nem lehetsz mindig ott mellette. Egyikőtök sem - nem látom az arcát viszont sejtem, hogy Liamre és Louisra néz most. - És akkor senki sem mentheti meg - a komolyság a hangjában csak félelemre késztet, mert tudom, hogy igaza van. Eljön az az idő, amikor egyedül maradok és a fiúk már nem lesznek itt és akkor nem lesz, aki megmentsen.

- Jobb, ha inkább elviszik - szólal meg Liam mielőtt Louis tenne valamit.

Éreztem a sós könnyeket lefolyni az arcomon. Nem akartam, hogy valaki is észrevegye ezért amennyire csak tudtam Louis hátába fúrtam az arcomat. Akármennyire is elleneztem azt, hogy a többiekre nézzek valahogy mindenki észrevett. Nem zokogtam még sírásnak sem nevezném csak úgy simán folytak lefele a könnyeim. Nem rázkódott a vállam nem szipogtam, mert a félelem annyira felülkerekedett rajtam. Louis-nak sikerült megfordulnia a tengelye körül így szemben állt már velem. Nem akartam ránézni így csak minden szó nélkül átöleltem és most a mellkasába fúrtam a fejem.

- Elment nincs semmi gond - motyogja a fülembe.

- Nem baj - válaszolom és szorítok egy kicsit a karomon.

Tudom, hogy most mindenki minket néz ez az egyik ok, hogy nem nézek fel a másik meg Louis. Tudom, hogy elegendő biztonságot nyújt nekem és ilyen helyzetekben nem akarom elengedni. Jó érezni a teste melegét és a szíve ritmusos dobogását. Olyan megnyugtató.

- Üdv, sziasztok - hallok meg egy sokkal mélyebb férfihangot. - Remélem nem késtem. Jó újra látni titeket srácok - hangja olyan vidám reszelős és kellemes. Vajon tudja az egész történetet?

Lassan emelem el a fejemet Louis mellkasáról és a fiúra emelem a tekintetem. Kissé még fátyolos a látásom nehezen veszem ki az emberek tónusait, Louis arcát azért látom. Aggodalmas hol engem, hol pedig mögém nézeget. Nem tudja kezelni a helyzetet, ahogy én sem. Itt egy olyan pillanat, amit senki sem tud lerendezni.

- Dani - hívja ide a lányt. - Maradj, vele én beszélek Tommal - mondja, majd el is megy közöttünk.

- Basszus nagyon hasonlítotok - jegyzi meg halkan Dani elképedve. Én még mindig háttal állok, és eszem ágában sincs megfordulni, hogy szembenézzek az apámmal.

- Nem akarom látni - rázom meg a fejemet. Nincs erőm még egy múltbéli emlékkel szembenézni.

- Pedig ő már észrevett - jegyzi meg óvatosan. Mély levegőt vettem az arcomra rászáradó könnycseppeket letöröltem és megfordultam.

Nem tudom mire számítottam. Milyen lehet az első apja-lánya pillanat. Örülnek-e hogy újra látják egymást és a lány az apja nyakába ugrik vagy az, hogy fogalmuk sincs, hogy mit kellene tenni. A mi pillanatunkra a második tökéletesen illik. Csak bámuljuk egymást, ahogy a többiek pedig minket figyelnek. Én csak a lefehéredett borostás arcú apámra koncentrálok a zöld szemeire kissé ráncos napbarnított bőrére a hosszú lábaira kidolgozott testalkatára. Legalább három fejjel magasabb nálam. Hogy lehet, hogy én ilyen kicsi vagyok mellette? Biztos az anyámra ütöttem.

- Nathalie.. - csak annyit tudott kimondani a lehető leghalkabban. Nem tudtam rá mit reagálni teljesen lefagytam. Közeledni kezdett felém én meg bátortalanul hátráltam. Nem erőltettem, amikor látta, hogy én ellenzem a cselekedetét. - Annyira sajnálom.

- Mit? - kérdezek vissza reflexből.

- Mindent - hangja meggyötört. - Sajnálom, amit két éve tettem azóta megváltoztam - lép egy újabbat felém. Ismét a sírás kerülget, mert nem tudom, miről beszél.

Sorjában nézek végig az embereken. Van, aki nem ért semmit - Harry, Perrie, Leigh - van, aki megbánóan néz rám - Liam, Niall - ezek szerint ők tudják a történetet és végül vannak, akik segíteni próbálnak - Louis, Danielle.

- Tom. Nathalie nem emlékszik semmire - szólal meg elsőnek Louis. - Amnéziás - teszi hozzá halkan.

Látom a fiún, hogy magát okolja, mert nem történt volna ez, ha nincs az a baleset. De én nem hibáztatom, valamilyen szinten örülök is hogy „találkoztam” Louis-val.

- Micsoda? - kerekedik el Thomas szeme.

- Jöhetnek - nyílik ki a fehér ajtó újból egy férfi várva minket, hogy elinduljunk. Mi meg bevonulunk sorjában.

***

Általában nem tudom, hogy szokott lezajlani egy ilyen tárgyalásféleség, mert az enyém valami elviselhetetlen volt. A bíró egy köcsög némber volt, aki még a munkáját is halál unalmasan játssza. Nem volt benne semmilyen ember érzelem nem törődött velünk egyedül az ügyvéd történetét hallgatta végig azután minket kérdezett, hogy így történt e, majd miután elmondtunk, amit akartunk el is engedett.

Szerettem volna minél előbb távozni az apámtól elmenekülni és itt hagyni ezt az egész helyet. De meg kellene tanulnom, hogy amit én szeretnék, az sose történhet. A bejárathoz érve az üveges ajtón át rengeted riporter és újságíró várt, akik már egyből kiszúrtam minket következőben meg már fényképezőgépek százai kattogtak az ajtó túloldaláról. Louis rögtön a többiek háta mögé húzott, hogy takarásban legyek.

- Hogy a francba találtak meg? - szitkozódik az orra alatt Liam. Telefonját elővéve egyből tárcsázni kezd, és ha jól hallottam, akkor valami biztonsági őröket hívott maguknak.

- Nem igaz hogy ebben az épületben is ennyi pletykafészek van - forgatja meg a szemét Harry. Ő az egyetlen, akit nem értettem miért akart eljönni. Nem mintha zavarna csak fura.

- Két percen belül itt vannak az őrök, de akkora a tömeg kint hogy nem tudnak utat törni. Csoportokban kell elindulunk, valamennyire takarni kell az arcunkat és a sajtó kérdéseire ne válaszoljatok. Keressétek Markot és Paddy-t - adja ki az utasításokat Liam. Mindenki egyetértően bólintott én meg csak ott álltam és próbáltam felfogni a helyzetet.

- Nathalie - szólít meg valaki. Thomas-ra emelem a tekintetem kérdőn felhúzva a szemöldököm. - Nem tudunk valamikor beszélni? Nem szeretném, ha megint eltűnnél két évig az életünkből. A húgod is hiányzol meg Elizabeth - fejezi be. Ha azt mondanám neki, hogy fáj, talán nem értené miért. Pedig egész észrevehető nem? Miért nem mondja bele saját magát miért nem mondta, hogy neki is hiányzom, nem csak másoknak? Miért kell fájdalmat okozni egyetlen mondatával? Miért érzem, hogy régebben is ilyen volt? Talán tényleg találkozom, kellene a húgommal, hogy még tudjam milyen is volt az életem régen. Nem is olyan rossz ötlet.

- Persze. Majd lesz valami - felelem bánatosan.

A többiekhez fordulok vissza ott hagyva apámat és a hevesen vitatkozó társasághoz megyek.

- Ki megy Nathie-val? - hallom meg az első kérdést, amit Liam kérdez. Nem szóltam bele, mert nekem édes mindegy kihez osztanak be. Nagyjából kialakultak a párok egyedül én, Louis és Harry maradtunk. Mondanám, hogy számítottam arra, hogy Louis-val mehetek, de nem így volt. Mint egyszer egy fellépésükön - amit Danival néztem a tévében -, hogy ott is Louis kikerüli a hozzám kapcsolatos kérdéseket most sem számítottam többre.

- Nehogy felvállald - morogja az orra alatt Harry. Mellém lépett átkarolva a vállamat majd a kijárat felé indult.

- Mit csinálsz? - kérdezem rémülten szembe nézve a kint lévő emberekkel, akik a bejárat felé indulnak egymást fellökve.

- Kijutunk innen - feleli mogorván. - Hajtsd le a fejed, ne nézz fel, majd én vezetlek. A riporterek kérdéseire ne figyelj, a lényeg, hogy takard az arcod - hadarja le gyorsan és már nyitja is az ajtót. Kezét a derekamra helyezi, és úgy szorít magához.

Egyből meghallom a fényképezőgépek kattogását, nők magas sarkú cipőinek kopogását, érzem a túlzsúfoltságot a bezártságot és a kérdések moraját. Millió kérdést hallok egyszerre, amitől megfájdul a fejem, hiába van az arcom már majdnem Harry kabátjában így is látom a tömeget körülöttünk.

- Együtt vannak? Harry kapcsolatban áll a hölggyel? Miért voltak a bíróságon? A banda bajba került? Mióta vannak együtt? Mit szól Thomas Peterson hogy a lányával találkozgat, aki egy ideje eltűnt? Kérem, válaszoljanak!? Miss. Peterson hova tűnt az utolsó két évben?

Elég! Szeretnék elmenekülni, minél messzebb kerülni innen egy jó kis búvóhelyre ahol senki sem talál meg. Minden egyes kérdés egyre jobban szúrja a szívem. Olyanokat kérdeznem meg feltételeznek rólunk, amik nem igazak és ezt szeretnem nekik is elmondani. Harry a lehető legjobban próbál takarni, de szerintem már mindhiába, ha tudják, ki vagyok. Az állandó lökdösődés bökdösődés, amikor mikrofonokat nyomnak az orrunk elé kezd feldühíteni. Hát nem lehet egy hírességnek sem normális élete?

- Gyertek - valaki megragadja a karomat és az autóhoz vezet nyomomban Harry-vel és a sajtóval. Fellélegzek, amikor a kocsiban tudhatom magam biztonságban.

- Most azt fogják terjeszteni, hogy együtt vagyunk? - fordulok Harry felé a legelső kérdésemmel, ami az oldalamat fúrja.

- Igen.

Csak ennyi?

- Nem teszel ellene valamit?

- Majd elfelejtik - feleli lazán.

- Miért vagy ilyen bunkó velem? - kérdezem teljesen nyugodt hangon semmi felháborodást sem keltve benne.

- Nem vagyok bunkó - adja meg a rövid választ. Tényleg idegesítő.

- De az vagy. Ahogy mindig, amikor látlak.

- Van ilyen - rántja meg a vállát. Mély levegő be mély levegő ki. Beszív, kifúj. Nyugi be… stressz ki.

- Miért csinálod ezt? - még mielőtt válaszolna a kérdésemre azt, hogy ”Nem csinálok semmit” folytatom. - Állandóan bunkó vagy. Még egyszer sem beszéltünk, de a természeted elárulja, hogy nem bírsz. Nem tudom, hogy csináltam-e valamit, amivel megbántottam a lelki világod, de ha igen akkor sajnálom - hadarom le neki nem engedve, hogy a szavamba vágjon.

- Nem csináltál semmit - sóhajt fel arcát megdörzsölve. - Egy ideje ilyen vagyok.

- Van valami köze Louis-hoz? - próbálom tapintatosan kérdezni, de amint észreveszem, hogy az orrlyukai kitágulnak és élesen beszívja a levegőt, tudom, hogy rosszul mondtam. - Mármint látom, hogy nem vagytok jóban állandóan veszekedni akartok. De ahogy észreveszem, Louis mindig kötekedik az emberekkel - szépítem a mondandómat, ahogy tudom.

- Értem - bólint. - Louis most zűrös időszakon megy át, úgy az utóbbi négy hónapban. Nem fogadja, el a segítségünket bajba keveredik és iszik - néz rám. - De.. - folytatja újra előre meredve - amióta itt vagy kezd változni a jó irányba. Próbál kedves lenni helyrehozni a hibáit. Próbálja a régi önmagát visszahozni.

- De miért én? Nem csináltam semmit - nézek rá értetlenül.

- Mi sem tudjuk - túr bele az amúgy is kócos hajába. - Agyaltunk és arra jutottunk, hogy talán de mondom csak talán - hangsúlyozza ki - Te lehetsz egy biztos pont az életébe.

Mi van???

- Mármint teljes bűntudata van, amit veled tett azzal a balesettel. Tudja, hogy nem tudja azt véglegesen rendbe hozni, de mégis segíteni próbál rajtad, még ha nem is mutatja ki senkinek.

Hirtelen megsajnáltam Louis-t. Most értettem meg igazán hogy ő valójában tényleg szenved. Van egy múltja, amit szeretne elfelejteni, de én még csak egy, teher vagyok a hátán, amikor becsöppentem az életébe. Ha ő segít nekem, akkor én miért ne segíthetnék neki?

- De ti egyáltalán nem vagytok jóban? - látom, amint közelednek a lányok az autóhoz, úgyhogy igyekszem a kérdéseimmel haladni.

- De! De.. - hangja teljesen elhalkul. - Valaha a legjobb barátok voltunk, de mondom, amióta Louis ilyen mélyponton van eltávolodtunk egymástól - nem néz a szemembe, hanem kifelé bámul az ablakon.

- Próbáltál vele beszélni? - emlékszem, hogy a mi kapcsolatunk is attól lett ilyen jó, hogy tegnap egy egész délutánt átbeszéltünk. Csak erre volt szükségünk és a legtöbb gond megoldódott.

- Persze állandóan. De csak eltaszított magától - csalódott látszik a szemén. Nagyon megvan bántva.

- Nem állsz a sarkadra és így tudja, hogy könnyű dolgod van. Akard, hogy beszéljetek, ne várd, hogy ő is belemenjem.

- Szerintem ezt nem neked kell megmondani! - Üdvözöllek, kedves bunkó Harry.

- Szerintem igen. Nézz csak ránk - utalok rám és Louis-ra, aki most ér ide a kocsihoz a lányok mögött. - Mi sem lennék beszélő viszonyba, ha Dani nem akarta volna tegnap, hogy beszéljünk. Mi Daninak köszönhetjük ezt. Te meg köszönheted nekem - mosolygok rá halványan.

- Nem - morogja, mert a többiek beszállnak az autóba.

- Bunkó! Holnap azt mondod majd, hogy köszönöm - ütöm meg a vállát nem törődve a kérdő pillantásokkal és Harry mellé csúszok, hogy hazafelé tovább bosszantsam.