Különkiadás

Múlt #1

Nagyon szépen köszönöm a 10.000 oldal megtekintést. Nagyon jól esett ezt látni. Örülök hogy van, akit érdekel a blog még, ha el is tűntem fél évre, amit nagyon sajnálok. Mentségem nagyon nincs csak annyi, hogy; a lustaság győzött. Engesztelésként hoztam egy különkiadást, ami egy kicsit összecsapottnak látszik, de ezt ilyennek terveztem. Másképp nem tudtam összeállítani a fejemben. A következő részt is megírtam már csak ki kell javítani. A hétvége folyamán kint is lesz. Jó olvasást. :)

Nathalie Hayley Peterson
(10 évvel ezelőtt)

Lizzy Wood. Ezt a nevet mindenki ismeri. Egy világot hódított meg három évvel ezelőtt az első piacra dobott slágerével. Nem kell elénekeltem, mert a szöveget mindenki ismeri. Ezzel a számmal 24 óra alatt az összes rekordot megdöntötte. Három év után is még mindig a csúcson. Négy platina lemezes album, három világturné, két kisfilm, egy nő, akiért rajong az egész világ. Két gyermekes családanya, boldog férfi asszonya, egy legjobb barátnő és számtalan tehetség. Ez Lizzy Wood. 

- Hayley, kincsem figyelj rám. Most a mami fel fog lépni egy nagy közönség előtt. Te addig pedig itt a színpad mellett leszel, Mary vigyáz majd rád együtt táncoltok meg énekeltek majd. Jó?  - egy puszit nyomott homlokomra és leültetett az egyik székre. 
Már számtalan fellépésén voltam anyunak, de ezt állandóan elmondja, mintha nem tudnám mi a dolgom. 
- Egy perc és kezdünk - jelent meg egy férfi mellettünk, majd el is ment. 
- Légy okos és fogadj szót, rendben? - kérdezte meg utoljára. 
- Rendben - feleltem szemforgatva. Anyai biztonság, természetes. 
- Jól vagy, Mami? - néztem fel elfehéredett arcára. Kezét a mellkasára szorította majd sűrű köhögésbe kezdett. Szinte már fulladozva levegőt alig kapva melyről jövő köhögés követte egyik a másikat. 
- Elizabeth, minden rendben? - siet oda mellé Mary és a hátát kezdte el simogatni. Lassan kezdett egy kicsit jobban lenni. 
- Persze - feleli anya két szó között. - Minden rendben, csak... Csak egy kicsit félrenyeltem. - Az asztalon lévő vizes üvegért nyúlt és ivott pár kortyot. 
- Tíz másodperc - jelent meg újra a férfi. 
- Ügyes legyél, Mami - mosolygok rá. 
Mikrofonnal a kezében lép fel a színpadra. Hatalmas tömeg és taps fogadja őt. Mosolyog, mint mindig. Pályafutása alatt egyszer sem volt olyan alkalom, amikor szomorúnak is kellett volna látnom fellépésen előtt. Tiszta szívből adta magát és a hangját. Én meg csodálattal figyeltem minden mozdulatát. 
- Na Hayley, mi is énekeltünk anyuval? - guggolt le elém Mary. 
- Igen - tapsoltam boldogan. - Lizzie most sem lesz itt? - érdeklődtem legjobb barátnőm iránt. 
- Nem. Ő meg az apukájánál van - feleli.
Mary anya legjobb barátnője és társa. Mary lánya Lizzie pedig az én legjobb barátnőm. Ez így van rendjén. Elválaszthatatlanok vagyunk mi ketten kiskorúak óta. De sajnos most nem lehetett itt. 
Közben a színpadon meg ment a műsor. Anya egymás után énekelte el legnagyobb slágereit a hozzá betanult koreográfiával kiegészítve. A kedvencem talán a Superstar meg a Little secret. Hagyjuk választani sosem tudtam, mert ezek a legjobb számok a világon.  
- Most jöjjön mindenki kedvenc lassú száma az It was perfect dream.  - Vagy talán ezt a kedvenc? Mindegyik.
És itt következett be a baj. Látszott rajta, hogy nincsen jól, hogy valami baj van. De nem szólt róla mi meg semmit sem sejtettünk. Csak néztem, ahogy a teste egyszer csak a földre zuhant feje erős csapódással éri el a talajt. Hatalmas sikítás tört ki köztük voltam én is. 
- Mami! - sikítottam fel. Egy másodperc sem kellett én már ott voltam mellette. Hiába beszéltem hozzá nem reagált semmit. Szemei csukva voltak, nem nyitotta ki hiába kértem. 
- Hayley, Hayley! 
Mary a vállamnál fogva húzott el anyától és szoros ölelésbe zárt. A sírástól már lassan semmit sem láttam, csak a zsúfoltságot éreztem, ami a színpad körül volt. Biztonsági őrök próbálták a helyzetet menteni és a tömeget eltüntetni. 
Én csak Mary kezei közül figyeltem anyut aki még mindig nem mozdult, pedig reméltem, hogy csak egy rossz álom az egész, de nem volt az. Mentősök vették körül akik egyszerre kezdték vizsgálni majd újraéleszteni. 
- Hayley, Kislányom - szólal meg apa a tömegből. Nagy nehezen átjutott a tömegen és az őrökön kezében fogva a húgomat, Skylert. Az a pillanatnyi sokk, ami átsuhant az arcán, amikor meglátta anyát, újból sírásra késztetett. 
- Apa - rohantam oda hozzá. 
Letérdelt elém és úgy zárt karjai közé. - Mi történt a Mamival? 
- Nem tudom, Kicsim, nem tudom. 

Egy héten belül megszerveztük a temetést. A családból mindenki eljött még a közeli barátokra is számíthattunk. Közel százan gyűltünk össze a szertartáson. Nehéz volt a búcsú mindenkinek. Sorjában jöttek oda apához, hozzám meg a húgomhoz részvétet nyilvánítani millió együtt érzéssel anyánk elvesztése miatt. 
A magam tíz éves fejével azon a napon egyből megértettem, amikor a mentősök, azt mondták, hogy; "Sajnálom, túl késő volt."  Tudtam, hogy ő már nem lesz többé, hogy távozott az angyalok közé búcsú nélkül. De a húgom csak nyolc éves, ő nem értett semmit naponta keresi anyát, se nekem, se apának sem könnyű ezt neki megmagyarázni. Még túl kicsi, magyaráztam magamnak állandóan. 
Apa nem hazudott amikor megkérdeztem, hogy mi történt anyuval. 
- A Mami, úgy döntött, hogy nem él tovább a földiek közt. Ezért felment a Mennybe, ahol már az angyalok vigyáznak rá. És ő onnan vigyáz mi ránk - mondta. - Tudod, anya már rég óta beteg volt. Nem lehetett őt meggyógyítani, ami elszomorította, de akkor is boldogan akarta leélni a hátralévő idejét, velünk. Rákos volt, ezt a betegséget majd csak nagyobb korodban fogod megérteni.
Ennyit mondott, én pedig nem kérdeztem többet. Elég volt annyi, hogy anya nincs többé. 
A temetés másnapján újból ki akartam menni a sírhoz. Apa, Skyler, én. Ott álltunk hárman egy-egy rózsával a kezünkben a sírt nézve. 

Elizabeth Maria Peterson 

(Lizzy Wood) 1968 - 2004

"The mother who is singing with the angels."

A rózsát közvetlen a felirat mellé raktam és csak néztem magam elé. 
Vajon milyen lesz az élet tovább, Anya nélkül? Továbbra is itt lesz velünk még, ha mi nem is látjuk? Büszke lesz-e majd ránk később? Látom-e meg valaha is egyszer még Őt? Örökre elvesztettem az egyetlen anyukámat? 
Megint sírni kezdtem. Ahányszor csak rá gondolok mindig elerednek a könnyeim. Fel kell fognom, hogy ő már tényleg nincs velünk. El kell engednem. 
Nem lesz ki esténként elalvás előtt énekel. Nem lesz ki új koreográfiákat mutat be nekünk. Nem lesz ott egy fellépésünkön sem. Nem lesz ki tiszta szívből nevet mindenen. Nem lesz anya. Nem lesz Lizzy Wood, aki egy világot hódított meg tehetségével. Egyszerűen nem lesz élet. 
Nem leszek én. Már nem fogok úgy táncolni és énekelni, ahogy anya tette. Nem rendezek otthon a négy fal között fellépéseket a húgommal karácsonykor, hogy a családnak előadjuk. Nem fogok én többet táncolni sem énekelni, mert már nincs az a személy, akire felnézhetek. Nincs az az édes Hayley, aki csillogó szemmel figyelte az anyukáját a színpadon és vele együtt énekelt és táncolt. Nincs már... 
- Hayley! Gyere, induljunk - szólt apa. 
Letöröltem a könnyeimet majd a családomhoz fordultam. 
- Kérhetek egy valamit? - Néztem fel apára, aki csak bólintott. - Mostantól ne nevezzetek Hayley-nek. Mindenkinek Nathalie vagyok.