13. rész

Sziasztok!

Mint ígértem hozok egy rész a szünetben és itt is van. Sikerült nagy nehezen befejeznem.
Utólag is mindenkinek kívánok kellemes sikerekben gazdag boldog új évet.
Köszönöm azt a 10 féliratkozót és a kommenteket. Nagyon jól estek remélem továbbra is leírjátok a véleményeiteket a részről. Jó olvasást. L. xoxo

Louis William Tomlinson

Még mindig semmi változás. Nathalie eltűnt a nyomozók nem találják, mi meg itt ülünk a nappaliban reménykedve valami új hírért. De semmi. Ahogy az előző egy hétben sem találtak semmilyen nyomot. A napokban már saját nyomozót kaptunk, aki itt van velünk egész nap és segít nekünk. Kapja az információkat - már ha lenne -, és figyeli az itthoni körülményeket, ami csak egy szóból áll; borzalom. Mindenki már tiszta ideg a fiúk és a lányok egyaránt. Senki se megy, sehova vagyis mindenki hozzám költözött egy hete. Alig férünk el, de itt vannak, aminek örülök is. Így legalább nem érzem azt, hogy nekem most éppen el kéne ugranom az egyik bárba pár - jó pár - felesért és utána hullarészegen hazajönni, hogy ne emlékezzek arra napra. Ebből a szempontból nagyon hálás vagyok nekik. A másik pedig, hogy állandóan valaki a nyakamon van őrizve, hogy mikor akarok véglegesen is megbolondulni. Igen. Ezen a héten talán a kelleténél kicsit többször volt dühkitörésem, mint általában és ezt senki sem nézi jó szemmel. Elhiszem, mert én sem. Egyre furábban viselkedem főleg ha Nathie-ról van szó. Nem tudom. Egyszerűen csak felhúzom magam azokon a témákon. Most már ténylegesen elfogadom azt a tényt, hogy az egész az én hibám ezt pedig mindenki az orrom alá dörgöli nap, mint nap. Nem is csodálkozom, hogy már nem bírok magammal. Kellene egy kis változás. Ebben a helyzetben ez a lehetetlen. Minden nap éberen várni, hogy jöjjön egy telefonhívás, ami azt foglalja magába, hogy előkerült a lány és mindjárt hozzák, az egy nagy csoda lenne. Márpedig csodák léteznek. Nem igaz? Akkor miért ne lehetne ez a nap is egy csoda, hogy jön egy hívás? Lehetséges csak várni kell.

- Oké vagy? - ül le mellém Liam. Remek. Újabb váltást kaptam. Örülök neked Payno! 

- Persze. Valami hír? - nézek rá fél szemmel, de csal csalódottan megrázza a fejét. Minden embernél ez az első kérdésem, aki idejön és mind ugyanazt mondta. Semmi. 

- Nyugi meglesz - veregeti meg egy kicsit a vállam valami reményt átadva. Pedig már ő is tudja, hogy már csak egy kevés remény maradt mindenkiben. Ha negyvennyolc órán belül nem kerül, elő abbahagyják a keresést. Eddig tudtuk csak ráhúzni. Nem volt semmi elfogadható nyom, ami miatt el tudták volna kezdeni normálisan a keresést és így már az elején csődöt mondhattunk. És mi ezt tudtuk. De reménykedtünk. Idáig. Túl sokan feladták, míg csak mi maradtunk ki tudja meddig. Mert már csak egy kicsi cérnaszálnyi reményem maradt a többiekkel együtt.

Sóhajtva elterülök a kanapén és a plafont kezdem el bámulni. Mostanában ez lett a kedvenc elfoglaltságom, de mint mindig ezt is megzavarja valaki vagy valami. Ez esetben valami, amit a telefonom hangos csörgése zavar meg. Szitkozódva kelek fel a kényelmes pozíciómból majd meredek a telefonom kijelzőjére. Nincs szám. Mit számít, felvettem.

- Igen? - szólok bele a készülékbe. Az előttem ülő Liam is érdeklődve figyel én pedig csak a vállamat rántottam meg. Nem szólt bele senki, de hallottam a lélegzetvételt, ami egy kicsit egyeletlen volt. - Halló? - próbálkoztam ismét. Egy hatalmas sóhajtás volt a túloldalról a reakció. Éppen készültem lerakni gondolván, hogy lehet egy rajongó, akinek sikerült megszereznie a számomat és az ájulás határán van, mert hallotta a hangomat vagy esetleg kamaszok rosszalkodnak valahol, de csak megszólalt az illető.

- Louis... segíts!

Lélegezni is elfelejtettem, amikor meghallottam ezt az ijedt hangot. Nathalie. Egyből fölpattantam a kanapéról Liam elé lépve.

- Nathalie hol vagy? - hangom teli volt aggodalommal, ahogy hallottam halk szipogását. Sírt. Nem kifejezetten örültem ennek a ténynek jelenleg. Az előttem álló Liam-re pillantok, aki meghökkenve figyel engem. Hihetetlen tudom, még én sem hiszel el hogy ő az. Aprót biccentettem a fejemmel jelezve haveromnak, hogy szóljon a nyomozónak azonnal. Tette is a dolgát másodpercek alatt eltűnve a látókörömből.

- Nem tudom - csak ennyit mondott, de ez is akadozva sikerült neki. - Louis félek - megremegtem, ahogy ezt a szót kimondta. Segítenem kell, neki tudom, hogy bajban van.

- Nathie segítek, csak mond hol vagy - meggyötört voltam és ez a hangomban is hallatszott.

- Nem tudom - ekkor már keserves sírásba tört ki. A torkomban a gombóc kezdett növekedni a sírását hallva. Az én hibám. Miattam van rettegésben akárhol is van, és most még segíteni is alig tudok. Liam visszatér nyomában James-szel a nyomozóval.

- Ne aggódj, megtalálunk - próbáltam a lehető leghatásosabban beszélni hozzá, hogy egy kicsit is megnyugtassam. Kétséges, ahogy az én hangom is egyre rosszabbul cseng minden szó után, amit kimondok. Kihangosítottam a telefont, hogy a jelenlévők is hallják, ahogy sorba csörtetett be mindenki. Niall, Perrie, Leigh, Harry, Jade. Sorjában jött mindenki.

- Bántani fog - szinte suttogás volt minden mondta. Nehezen lehetett megérteni a hangjában rejlő félelem miatt is.

- Ki? - kíváncsiskodtam. - Ki fog bántani Nathalie? - próbáltam beszélő viszonyba keveredni vele csak a sírás sem segített rajta. Az előttem álló emberekre néztem. Mindenki kíváncsi tekintettel fürkészte a történéseket. Nem nyugodtam meg egy cseppet sem, ahogy egyre több aggódó szempárral találtam szembe magam. A nyomozó minden egyes másodpercet jegyzetelt magának és értesítette a többieket, hogy a lány életjelet adott magáról. Liam volt az, aki még úgy próbált koncentrálni velem együtt, hogy segítsünk Nathalie-n.

- Jackson - egy nevet mondott, de olyan undorral és félelemmel a hangjában, ami leírhatatlan volt.

- Ki az a Jackson? - Liam kissé türelmetlen hangja hangzott fel a némaságban. Nem volt a legjobb formájában az biztos.

- Aki elrabolt - szipogott aprókat a lány. - Egy pszichopata - elkerekedett szemekkel néztem magam elé. Úristen mit tettem. Egy agresszív ember életébe löktem Nathie-t. Egy megbocsáthatatlan tett ez számomra.

-  Hol vagy Nathalie az isten szerelmére hol a csudában vagy? - kaptam fel a telefonom nem a legkedvesebb hangnembe beszélve a lánynak. Liam kicsit visszafogottabban lefogta a vállaimat figyelmeztetve, hogy most bírjak magammal. Rendben.

- Nem tudom - zokog fel még keservesebben. - Valamilyen családi kis házban, Londonban.

- Ablak. Van ott ablak? Nézzen ki rajta kisasszony! - James minden figyelmét most már a telefonomra szegezte. Tényleg próbált segíteni minden erejét bevetve.

- Öhm - Nathie kicsit elgondolkodott halk lépteit még így is hallani lehetett. Szót fogadott a nyomozónak. - Csak házakat látok - mondja keseredetten.

- Nem baj, írja le egy kicsit a környéket - vette át az irányítást James.

- Oh. Hát tényleg rengeteg házat látok. Mind egyforma, de amelyikben én vagyok, egy kicsit elüt a többitől - elhallgat egy pár másodpercre, de folytatja. - Ha a távolba nézek látok egy éttermet vagy egy kocsmát. Nem tudom - sóhajtott fel. Homlokomat vakarva próbáltam beazonosítani azt a környéket, amit Nathie nagyjából leírt, de valljuk be ennyi információval olyan világos lettem, mint a Merkúr. (í. megj.: a Merkúr az egyik legsötétebb bolygó. Az orrod hegyéig sem látsz el.)

- Nézze meg jobban azt az épületet. Írja le egy kicsit bővebben - erősködik egy jobban a nyomozó. Mintha ablak nyitódását hallottuk volna a vonal túlsó felén és egy kicsit nagyobb zaj is lett.

- Téglafal veszi körül. - szólal meg újra Nathie - Zöld tábla lóg lefelé. PU.. PUB. Ha minden igaz ez van ráírva. - PUB..PUB.. PUB.. Már rémlik. Tudom. - Igen PUB. Igen, az a neve. Ezen az utcán hatalmas fák díszelegnek a házak előtt a kerítés sarkában. Mindegyikben kivéve egyet, amelyikben én vagyok. A kerítés fehér helyett barnán fest. Abba vagyok benn - kicsit összeszedve az erejét elég sok mindent el tudott mondani. James mindent feljegyzett még egy cím is szerepelt a papírján, amit bekeretezett. Nem volt rá szükségem hogy meglessen mi is volt az pontosan, mert tudtam. Ismertem azt  helyet elég jól.

- Tudom hol vagy. Elmegyek érted. Tíz perc az út - pattanok fel újból a helyemről. Nem várok semmire. Végre tudjuk, hol van, nem kell heteket várnunk, hogy valami történjen az üggyel kapcsolatban. Nem kell tovább tétlenkednünk Nathie-val kapcsolatban sem, mert itt van. Megtaláltuk. 

- Ne! - ijedten szólalt fel a lány a vonal túlsó végén. - Egyedül ne - vette magát visszafogottabbra. - Bántani fog. Többen gyertek. Louis, Jack veszélyes kell a segítség. - próbált tisztán beszélni, de minden szó után egy kicsit elcsuklott a hangja. - Jön. Úr isten. Kezdődik. Mennem kell - hadarja le gyorsan és lecsapja a telefont. Körbetekintek a nappaliban. Mindenki még egy kis sokk és hitetlenség tudatában van, ahogy elnézem. 

- Induljunk - sürgetem meg én is az itt tartózkodókat. - Liam jössz? - fordulok a haverom felé, aki egy bólintás után követni kezd a nyomozóval együtt. 

Nem foglalkoztam semmivel sem a környezetemben. A kocsiba beülve is csak az az egy volt a célom, hogy Nathie-t elhozzam arról az istenverte helyről. Egy autó ment előttünk, amiben James ült és két kollégája én meg mentem szorosan mögötte. Úgy volt, hogy tíz perc alatt odaérünk, de megfelelt húsznak is. Csak reméltem, hogy nem történik addigra vele semmi, mert azt már nem tudnám elviselni, ha mondjuk, megverve találnánk rá Nathalie-ra. Még a gondolattól is rosszul lettem. A kormányon lévő ujjaim teljesen elfehéredtek, ahogy egyre jobban szorítottam az idegesség miatt. Liam mellettem látta, de nem szólt semmit. Sejtheti, hogy úgy sem tudna megnyugtatni.

A távolról felismertem már a hatalmas zöld táblát fehéren rikító betűszínnel. PUB. Itt vagyunk. Egy utolsó kanyart beveszünk és már elénk is tárul az a környék amiről Nathie beszélt. Keresem azt az egy házat, ami elüt a többitől, ami nem hasonlít egyikre sem. És megvan. 

A motort leállítom, biztonsági övemet kioldva kipattanok a járműből. A nyomozók bevárnak minket és úgy indulunk el befelé. Az egyetlen barna kerítéses ház előtt megállunk és várunk. Valamire. Nem tudtam semmit sem észlelni benti zajokra. A nyomozók nagyban beszéltek mellettünk, míg mi Liam-mel csak tehetetlenül álltunk.

- Oké. A terv… - fordul felénk James -, halkan megközelítjük a házat. George - mutat a mellette álló nyomozóra - az ajtó mellett fog állni és majd jelez, amikor bemehetünk a házba. Világos? - nézett rajtunk végig. Mindenki bólintott megértésként, de nekem nem tetszett a terv egyáltalán nem.

A kis kapu hangtalanul kinyílt majd egészen az ajtóig osontunk. A távolban még semmit sem hallottunk itt ellentétben. Egy férfihang hangos kiabálása rendesen elhallatszódott hozzánk, amint kimondja Nathalie nevét. Vártam George jelzésére, aki csak hallgatózott továbbra is az én türelmemet fogyasztva. Liam-re néztem tekintetével szintén engem fürkészve. Láttam mire készült, mert ő sem tud tovább várni és bólintottam egyet neki. Egy határozott láblendítéssel tökéletesen berúgta az ajtót szabad utat adva. Nem tétlenkedtem tovább, kint hanem berohantam a házba nyomomban a többiekkel. A nappaliba értünk egyszerre egy meghökkentő jelenetnek részesülve.

Nathalie kisírt szemekkel remegő testrészekkel hátrál, míg az előtte álló személy hirtelen lendíti a kezét és el is találja a lány arcát ezzel elesve egyenesen egy kis asztalra. A düh olyan hirtelen járta át az egész testem, hogy nem gondolkodtam, hanem cselekedtem. Időközben a fiú már feleszmélt az érkezésünkre, de nem érdekelt. Olyan erővel rohantam neki, hogy egyenest ő is a falnak esett ajándékul még egy monoklit is kapott tőlem. Ezt megérdemelted te állat!

Nathalie felé siettem, aki a szilánkok között arcát eltakarva sírt. Szegényem.

- Vigyázz! - Liam hangja elég hangosan csengett fel hátulról mire ijedten megfordultam és egy ököllel találtam szembe magam. Nem is kellett több én is hátraestem a szám pedig felrepedt. Király. - Menj a lányért - szól rám Liam amint Jack-et átvette tőlem. Vagyis csak elintézi helyettem.

Odacsúszok Nathalie-hoz a két vállát megfogva magam felé fordítom. Megijedt az érintésemtől. Vizslatta egy ideig az arcomat, amíg meg nem erősítette, hogy tényleg én vagyok. Egyből a nyakamba vetette magát és jobban sírt. Felemeltem a szilánkok közül biztos talajt adva a lába alá. Felnézett rám még egyszer egy kicsit nyugodtabban, amíg a számra nem tévedt a tekintete. Eltorzult az arca, ahogyan meglátta azt a kis sebet. Kezével próbált megérinteni, de egyből felszisszentettem, ahogy megéreztem, hogy hozzáér. A fiú felé kapja a fejét és még nagyobb félelem ül ki arcára, amint meglátja, hogy bilincsre teszik. Ölembe kaptam, amikor láttam, hogy meging a hátrálásban. A fiúknak jeleztem, hogy elviszem az autóba Nathalie-t és elhagytam a házat.

- Nem lesz semmi baj - suttogom a kezemben lévő lány fülébe.

Beültetem az autóba mellette én is helyet foglaltam. Még mindig sírt vállai rázkódtak hiába próbálta magát csillapítani. Bizonytalanul a hátára simítottam a kezem és lassan simogatni kezdtem. Nem ellenkezett, hanem fejét félénken a vállamra hajtotta. Mély levegőt vettem a hirtelen jött tettéről. Nem gondoltam volna, hogy képes még a közelemben lenni azok után, amit tettem vele. De azért jól esett ez a gesztus.

Lepillantok, az ölébe ahol a kezeit tanulmányozza ami.. Véres? A szilánkok. Teljesen elvágták a tenyerét és a csuklóját. Nem. A csuklóján más sérülések vannak. Lila zöld és egy hatalmas seb.

- Ez mi? - fogom még lassan a kezét, de egyből elrántja. El is húzódik tőlem tenyerét a pulcsi ujjába elrejtve. Nem igaz.

Liam is megjelenik a kocsinál abban a megtiszteltetésben részesülve, hogy ő vezethet. De örült neki. A lényeg, hogy hazaértünk valahogy.

A házba belépve minden szempár ránk szegeződött. Vagyis Nathie-ra. A lány csak lefelé nézett kerülve a szemkontaktus. Kínos helyzet volt mindenki részéről. Hát még az enyémről.

- Ülj le a kanapéra - mondom a lánynak lassan elindulva mellette.

Mindenki lélegzet visszafojtva nézte Nathalie kicsiny testét, ahogyan leül a kanapéra. Én is most néztem rajta rendesen végig. Eléggé megviselt volt. Ez alatt az egy hét alatt rendesen megváltozott. Látszott, ahogy lefogyott, az arca beesett, szemei pirosak a sok sírástól és a kialvatlanság is látszott rajta. Ki tudja hogy mi történhetett vele így látszatra, de senki sem gondol semmi jóra az biztos. 

Az a néma csend, ami beállt közénk kezdett végtelenül kínossá válni. Nathalie halk szipogása hallatszott, néha ami miatt mindenki őt figyelte. James is itt volt továbbra is infókat várva a lánytól, amikor kicsit jobban lesz.

A bejárati ajtó ismét csapódik és megjelenik Danielle kifulladt alakja. Valakitől megkapta az üzenetet, hogy Nathalie előkerült így egyből elrohant a fotózásról, hogy ide tudjon jönni. Jó gyors volt. A nappali közepére ledobja az éppen kezében lévő táskáját majd ijedt tekintettel indult el Nathie felé. A lány megszeppenve figyeli, ahogy Dani megközelíti őt és térdre ereszkedik mellette. Kezét lassan az arcához emeli és megsimítja azt. Nathalie arcáról újra elkezdenek folyni a könnyek minden jel nélkül. Egy hirtelen mozdulattal Danielle megöleli az így is eléggé összetört kis apró testét ezzel egy zokogást kiváltva belőle. Nézni is rossz volt ezt az egészet. Minden olyan szívfájdító volt számomra. Dani-nak sikerült elérnie egyedül azt, hogy olyan közelségbe kerüljön Nathie életébe, hogy teljesen megbízzon benne. Nem tudom, hogy sikerült neki ezt elérnie pár hét alatt, de én nekem nem fog menni. Engem már ahhoz túlságosan is utál. Nincs erre már elég remény.

- Mi történt veled?