07. rész

Nathalie Hayley Peterson 

Fáradtan rogyok le a kávézó legeldugottabb szegletében kezemben a frissen készített kávémmal. Alig három órája rójuk London utcáit betérve különböző üzletekbe és egyéb más helyekre kiruccanásképp, de nekem már most elég volt ez az egész. A lábaimat nem érzem, a karom leszakad a sok szatyrok cipelésétől - mellesleg nem is az enyém - levegőt is alig kapok, az állandó rohanástól pedig még a java hátra van. Drága barátnőm és a barátnői - ellenben velem - vidáman kacarászva beszélgetnek valamiről, ami engem nem köt le. Legközelebb tiltakozni fogok ennek a "Megyünk vásárolni!" dolognak. A legjobb ébresztést is kaptam ezzel a kijelentéssel a mai nap folyamán. Soha többet nem fogok ilyenbe belemenni főleg ha Danielle Peazer áll elő ezzel az ötlettel. Először jó bulinak hangzott, de amikor már a századik ruhaüzletet jártuk át már nem élveztem annyira. Rengeteg ruhát próbáltattak fel velem vagy inkább erőltettek rám, de egyiket sem vettem meg. A legmakacsabb formámat hoztam és minden cucc ellen tiltakoztam, amit mutattak vagy felpróbáltattak velem. Már a legelején leszögeztem, hogy én nem fogok más pénzén ruhát venni magamnak. Nem és kész. Eleve hálásnak kell lennem, hogy ilyen rendesek velem, de nem fogom őket kihasználni semmi áron sem. Soha. Szerintük ez nem kihasználás, hanem egy kis kedvesség tőlük nekem, amit persze nem hiszek el. Másnak talán be adhatják ezt a dumát, de az egyetlen kivétel mindig Én leszek. Még ha egy hajléktalan leszek, aki a híd alatt tud csak megélni és felajánlják ezt a kedvességet még akkor is makacsan ellenezni fogom ezt a tettet. Most csak is azon vagyok, hogy valahogy valamilyen áron ezt a befogadást megháláljam nekik, mert ha nem lakhatnék most Louisnál ki tudja, hogy hol lennék. Lehet, hogy tényleg a híd alatt. Úgyhogy nem nagyon engedem a mai napon, hogy költekezzenek rám.

- Itt vagy köztünk Nathie? - legyezi meg szemem előtt kezeit Perrie.

Igen Danielle barátnői a Little Mix tagjai. Gyorsan összebarátkoztunk reggel, aranyos csajok mellettük unatkozni nem lehet, ha mindegyik percben csak hülyéskednek. Leigh – Anne-val jövök ki a legjobban bár nem mintha a többiekkel nem csak vele találtam meg először a közös hangot.

- Igen persze miről van szó? - rázom meg a fejem a gondolatokat elűzve körülöttem és a lányokra nézek.

- Azt kérdeztük, hogy te mit fogsz még venni? - mosolygott rám Leigh kedvesen. Igen ő megért. 

- Semmit. - rántom, meg a vállam miközben belekortyolok az addigra már rég kihűlt kávémba.

-  Ne már eddig egy ruhát sem vettél. - háborodott fel az összes lány egyszerre.

- De az a táska az enyém. - mutatok egy pink H&M feliratú papírtáskára. - Ja, tényleg azt sem én vettem. - játszottam a meglepődöttet.

Volt egy nagyon szép egybe részes szoknya az egyik üzletbe persze fel is kellett próbálnom és nem tagadom jól állt meg tetszett is. A lányok mindenáron próbáltak rávenni, hogy vegyem meg, de nem hallgattak rájuk. Aztán amikor gondolom nem figyeltem ők szépen odaosontak a kasszához és megvették nekem a szoknyát. Nagyon mérges voltam rájuk, amiért ezt tették ezért el sem fogadtam, de mint kiderült, hogy másnak nem jó csak nekem így kénytelen voltam megtartani. Ezt az egyet többet nem. De ki tudja, hogy mit fognak még cselekedni a hátam mögött még a lányok. 

- Azt le sem tagadhatod, hogy neked is nagyon tetszett. - mutatott rám Dani fenyegetően.

- De akkor is megmondtam, hogy nem fogok semmit sem venni más pénzén! - makacsoltam meg magam megint.

- Megmondta Louis is, hogy nyugodtan vásárolhatsz a kártyájával. - világosított fel Leigh. Na, igen. Akinek a pénzét én ma költhetem az nem más, mint Louis. Talán ebből az egészből volt a vita, hogy én nem fogok semmit sem vásárolni, mert Louis kártyáját kell használnom. Még indulás előtt nyomta a kezembe a kis műanyag darabot csak úgy egyszerűen és én is olyan egyszerűen adtam neki vissza, mint ahogy odaadta. Nem akartam semmi áron sem elfogadni tőle, és ha Dani nem állt volna közénk és kapta volna ki Louis kezéből a kártyát akkor lehetséges, hogy még most is ott állnánk a nappali közepén azon vitázva. Nem is tagadom haragudtam Danira, amiért ilyen egyszerűen elfogadta, és amikor elhagytuk a házat nekem adta oda a tárgyat. Louisra is haragszom, mert annyira azt akarta, hogy az ő pénzéből vásárolják, amit Én még mindig nem akarok és nem is lesz másképp. Majd ha akarok, akkor vásárolok magamnak ruhát a saját pénzemből - ami nincs - a közel jövőben. Addig is jó minden úgy, ahogy van.

- Akkor sem. - forgattam meg a szememet az utolsó korty kávémat lehúzva. Tekintetem rögtön az előttünk lévő asztalnál állapodik meg. Egy kék szemű sötétbarna hajú sráccal nézek farkasszemet. Már nem ez az első alkalom, hogy találkozók vele a mai napon. Mindig ahova bementünk a lányokkal ez a titokzatos fiú is ott volt. Olyan mintha követne. De az lehetetlen, hiszen nem is ismerjük egymást, vagyis csak én nem ismerem őt. Ez minden hogyan különös akárhogyan nézzük is. Miért követne engem egy ismeretlen srác, át különböző csajos boltokon? Miért ül most a velünk szemben lévő asztalnál és úgy bámul, mint aki kincset lelt volna? Mi van akkor, ha ő ismer, engem valahonnét csak én nem tudom ki ő?  Mi van akkor, ha egy barátom vagy családtagom és csak számomra ismeretlen? Vagy mi van, ha egy teljesen idegen fiú, aki nem ismer engem és csak úgy követ? Ha valamelyik állítások igaz akkor mi van? Mit kell tennem? 

Jobb, ha inkább nem csinálok semmit és hátha az idegen lép valamit. Valószínűleg ez lesz a legjobb megoldás. Tudatlanul nem kéne semmibe sem belekeverednem. Főleg nem egy ismeretlennel.

***

Táskámat ledobva a földre lépkedek a szatyrokkal a kezembe a lányok után a nappaliba. Néma csend volt a lányok is megálltak a helyiség közepén. Nem tudtam elképzelni, hogy mi bajuk van, míg rá nem néztem a fiúkra. Louis és Harry egymással szemben állva néznek farkasszemet a többi fiú pedig köztük állnak és valamit motyognak nekik. Mindenki arca ideges és rémült is egyben csak az enyém totál zavarodott, mert nem tudom, mi van már megint. A légkör tele van feszültséggel és mindenki úgy áll mint egy darab szobor a fiúkat nézve. Liam az első, aki tesz valamit az ügy érdekében és leülteti a két srácot majd kedvesen köszönt minket. Zavarodottam megrázom a fejem és a lányokat kikerülve az emeletre indultam kezemben a ma vásárolt cuccokkal. Mindössze négy táska az egész, amit megvették helyettem a lányok. Igen sikerült kicselezniük többször is. Igaz a legtöbbje ilyen kis apróságok, mint a smink ékszer tisztálkodási szerek, amit jobbára fel vásároltak nekem, meg amit engedtem már a végére. Olyan szinten lefárasztottak, hogy a végére már mindenbe belementem, ami nem egy méregdrága cipő vagy egy ruha volt. Ennyit a makacsságomról és a fogadalmamról. 

- Fejezzétek be! - hallom meg Liam hangját, ahogy lefelé haladok a lépcsőn. Mindenki rám kapja a tekintetét, ahogy lelépek az utolsó fokról és különböző tekintetekkel bámulnak rám. Felhúzott szemöldökkel nézek végig rajtuk választ várva reménytelenül, mert csak csendben figyelnek. Perrie vonja el mindenki figyelmét, ahogy nagyban elkezd magyarázni, hogy hol jártunk mit csináltunk milyen cuccokat vásároltunk. Látva a fiúk arckifejezését nagyon érdekelte őket ez az egész, főleg amikor a többi lány is beszállt a mesélésbe és azt a rengeteg cuccot kezdték el mutogatni, amit ők vásároltak. Nem nagyon figyeltem a lányokra, mert tekintetem a két fiúra tévedt - Louisra és Harryre. Mindkettőjük arckifejezése feszült és ideges néha küldenek egymás felé egy-egy gyilkoló pillantást és ennyi. Mit csináltak már megint?

-  Nats is el volt nem igaz? - fordult felém Dani mosolyogva. Nem tudom mi lett volna a legjobb válasz ez esetben, mert nem volt valami nagy móka ez a bevásárlás. Főleg ezekkel a bolondokkal.

- Hát persze.  - vigyorodtam el úgy, mint aki elvezte volna az egész napot és még a hüvelykujjamat is fel mutattam.

- Vettél is valamit? - húzta fel a szemöldökét mosolyogva a Szöszi.

- Én aztán nem. - emeltem fel védekezően a kezeimet majd a lányokra mutogattam, akik fejt rázva figyeltek engem. - Ők vásároltak be helyettem is. - bólogattam feléjük és még mindig ki mutatva nem tetszésemet a tettük véget. Ki csinál még olyat, hogy a barátnőjüknek a hátuk mögött vesznek meg cuccokat? Mert én nem az biztos. Csak ők.

- Direkt adtam azt a rohadt kártyát, hogy nyugodtan vásárolj vele. -  Louis hangja hirtelen csendült fel nyugodt volt túlságosan is nyugodt, de a hangjában volt valami, ami senkinek sem tetszett. Következtetek rá hogy mindenki felmordult, ahogy felszólalt.

- Mintha megmondtam volna, hogy Én nem fogok vásárolni a pénzeden. - válaszoltam ingerülten visszagondolva a délelőtti incidensre. Arról nem tehetek, hogy ilyen makacsan tartom magam az ígéreteimhez, ahogy arról sem hogy nem képes ezt felfogni.

- Csak nem haltál volna bele, ha veszel magadnak pár ruhát a szaros kártyán! - mérgelődött tovább Louis. Én sem voltam nyugodtabb csak egyre feszültebb a beszélgetés során. Liam valamit odamotyogott a mellette ülő srácnak, de ő csak mintha meg se hallotta volna engem figyelt.

- Már bocs, de én megmondtam, hogy nem és ahhoz is tartottam magam! - feszélyeztem tovább a húrokat, amivel csak tovább ingereltem a fiút. - Ne azt hidd, hogy csak úgy a kezembe nyomsz egy kurva kártyát azzal a feltéttel, hogy nyugodtan vásároljak! Én nem leszek az a lány, aki ezeket a szavakat hallva kap az alkalmon és felvásárolja az egész üzletet, mert egy gazdag pasitól kapott egy kibaszott kártyát! Én nem leszek olyan! - világosítottam fel szegény drága lelket. De az a mérhetetlen nagy düh, ami belül keletkezik, bennem azt nem fogom tudni leállítani ha, kikelek magamból. Már előre látom.

- Nem így kéne felfognod! - rázza a fejét hevesen a hangja pedig megint nyugodt volt - Nem kéne makacsan ellenezned mindent, de ez is biztos valamilyen családi vonásod. Csak tudnám kitől örökölted! - szavai hallatán még levegőt is elfelejtettem szemeim tágra nyíltak. Hogy lehet valaki ennyire faragatlan tuskó? Meg sem próbál magyarázkodni csak az előtte lévő whiskys üveget bámulja - ami már szinte üres. Még arra sem reagált amikor Danielle hozzávágta az egyik cipős dobozát, amit ma vásárolt. Nyeltem egy nagyot és mély lélegzetet vettem. Most nem kéne alább hagynom a képességeimmel. Ha neki ilyen nagy a szája, akkor nekem miért nem lehet? Csak egyszer kell felhúznom magam rajta - ami most sikerült - és akkor talán elérek valamit a köztünk lévő fura izén. Mi is a megfelelő szó? Kapcsolat? Az még vicces is lenne.

- Ha tudnám meg mondanám, de mivel nincsenek emlékeim így nem tudom. - rántottam meg a vállam lebiggyesztett szájjal. Őt is meglepte ez a hirtelen jött hangulat változásom, de így én is az ő játékát játszom. - De ha eszembe jut, a többi emlékemmel együtt ígérem, te leszel az első ember, akinek megmondom, hogy anyám vagy apám belső tulajdonságait örököltem. - hadonásztam a kezemmel össze-vissza.

-  Csak ne bízd el magad azzal kapcsolatban, hogy vissza kapod az emlékeidet. - pillantott rám ártatlanul. Lesokkolt.

- Louis! - szólt rá a nappaliban tartózkodó összes ember.

Egyedül én álltam ott lesokkolva Louist bámulva. Az eddigi reményeim gondolataim miszerint egyszer újra normális életet élhetek szertefoszlott. Mindössze egy mondat és öt másodperc kellett ahhoz, hogy a bennem lévő kártyavár összeomoljon. Épp mikor az utolsó darabot illeszteném, a helyére jön ez a mondat és a vár összeomlik vele együtt Én is. Olyan életet kell élnem ahol nem, tudom, ki vagyok, ahol nem ismerem a családomat, a barátaimat és a legfontosabb hogy nem ismerem magamat. Egy olyan várat kell építenem, ami az új életemet fogja jelenteni összezárva ismeretlenekkel és a világgal. Minden szertefoszlott helyét átvette a kemény igazság miszerint lehet, hogy nem térnek vissza az emlékeim. Lehet... de nem biztos.

Tekintetemet rögtön végigvezetem az embereken reménykedve, hogy valaki felszólal és keresztbe tesz Louis állításának. Hogy van remény... de semmi. Mindenki sajnálkozva néz, rám vagy éppen lehajtja a fejét csak, hogy ne kelljen a szemembe nézniük. Danira pillantok utoljára tőle várva az utolsó reményt, hogy nincs igaza Louisnak, de látva azt a szomorú mosolyt az arcán minden elszállt. Kezdve az én életkedvemmel. Csalódott arccal kezdek hátrálni, míg a kellő távolságra nem kerülök tőlük. Tanácstalan vagyok mindennel kapcsolatban és, tehetetlen mert nem tudom mit kéne tennem. Belülről már egy mérhetetlen nagy űr fogad, amit nehéz lesz eltüntetni. Szemeim kezdenek homályosulni a sírás határán állva küzdők némi erőér, hogy most álljam meg a helyem. Talán most nem kéne feladnom mindent. Hisz ez nem csak rólam szól, hanem még Louisról is. Igen a kapcsolatunkról. Ezzel a beszélgetéssel nyilvánította ki felém, hogy csak egy teher vagyok számára, akit le akar rázni a lehető leggyorsabban. Ha ezt akarja, akkor teljesítem a kívánságát.

- Nem értelek. - kezdek bele elhaló hangom, de amilyen csönd van tisztán hallotta mindenki - Sohasem ártottam neked vagy tettem olyat, amiért utálnod kéne. Nem kértem, hogy vállalj értem felelősséget sem azt, hogy fogadj be. - ráztam meg a fejem - Az arcodra van írva, hogy mennyire ellenzel mindent és engem. Bármit tehettél volna az ellen hogy én most itt legyek. Bármit! Gázoltál volna halálra vagy hajtottál volna tovább azon az estén csak, hogy most ne legyek itt! Hogy ne legyek egy púp a hátadon, mert valljuk, be az vagyok. - erőltettem meg egy kínos mosolyt. Hangom már alig volt a sírás határán álltam, de ahogy láttam, hogy Louis felszólalni készül csak hevesen ráztam a fejem. Még nem végeztem. - Nem ismerjük egymást, egész héten úgy tettünk, mintha a másikunk egy szellem lenne, és csak úgy elsétálunk egymás mellet. Micsoda kedvesség nem? - nevettem fel miközben az első könnycsepp folyt le arcomon - Totál idegenek vagyunk egymásnak. Én, nem ismerlek téged, Te nem ismersz engem ez így tökéletes. Saját magamat sem ismerem, ahogy egyikkőtöket sem és ez fordítva is így van! - néztem végig rajtuk - Sajnálok mindent és mindenkit, de legfőképpen téged Louis. - fordultam az említett személy felé könnyeimnek utat engedve. - Ha már az első napon rájöttem volna mindenre, sőt még akkor amikor Niallel ott voltatok benn velem a kórházban akkor talán most nem lennék itt. Nem lennék valamennyiőtök terhe vagy úgymond a "kedves ellensége". Tényleg sajnálom, ha valami rosszat tettem vagy valami mást, ami miatt utálnod kéne, de itt most nem kell senkit sem álltatni. Az érzés kölcsönös. Nem tudom elképzelni, hogy, létezne még egy ilyen faragatlan bunkó a Földön, mint Te! Ebben az egy hétben csupa ellenszenves oldaladat ismertem meg. Semmi kedvesség vagy valami pozitív dolog. Semmi! Ebből pedig csak annyit kéne levenned, hogy én is tiszta szívből gyűlöllek Louis Tomlinson. - erőszakosan letöröltem az újból lehulló könnyeimet majd a bejárathoz futottam. A földről felkaptam a táskámat és az éppen kezembe akadó kulcsot.

- Nathie most hová mész? - hallom meg a lányok hangját vészesen közelről.

A bejárati ajtó hangos csattanással adta tudatára a bent tartózkodóknak a távozásom mely a szembe lévő parkba vezetett. A lábaimat gyorsan szedtem egymás után minél messzebb akartam kerülni a háztól. Könnyeim záporként hulltak le az arcomról pedig semmi okom sem volt sírásra. Tényleg igaz. Az igazság néha jobban fáj, mint a hazugság. De a fene sem gondolta, hogy ez ennyire összetör belülről. Hogy életem végéig egy szerencsétlen amnéziás lány leszek. Távol a világtól tele ismeretlen emberekkel és hazug álarcokkal.

Lábaim lassan felmondják, a szolgálatot érzem, hogy egyre lassabban haladok előre, míg végül teljesen meg nem állok. Kifulladva támaszkodok rá a térdeimre várva légzésem helyreállására. Időm sincs felegyenesedni, mert egy kéz kerül az arcom elé egy ronggyal befogva az orromat. Rögtön a kéz után kapok, de az én erőm vele szemben semmi.

- Lélegezz, cica gyerünk. Lélegezz. - dörmög a fülembe és jóleső bizsergés fut végig rajtam. Bársonyos hangjának nem tudtam ellenállni így tettem eleget a kérésének. Lélegeztem.A szemeim automatikusan csukódtak le a kültéri zajok elhalkultak a testem elernyedt a súlyokat sem tudtam megtartani. Két biztonságos kar emel fel ezzel megtartva engem, de mielőtt látnám, az elkábítom, arcát a szemem sötétségbe burkolózik engem elnyelve az Ő karjaiban.