20. rész

Boldog Születésnapot, a világ egyik legcsodálatosabb emberének és egyben a blog főszereplőjének. Louis Tomlinson 25 éves. Milyen gyorsan felnő! <3
Kellemes ünnepeket, Drágáim!
Jó olvasást! :) - L. xoxo

Nathalie Hayley Peterson

Vegyük úgy, hogy Liam szülinapi bulija tökéletes volt. Felejtsük el, hogy Louis-val sikerült összevesznem majd kibékülnöm, hagyjuk figyelmen kívül a meglepetés vendégként megjelenő két exet és végül ne foglalkozzunk az extrém "felfordulásra" a nap végén. Mert ez egyik sem történt meg. Vagyis, bárcsak így lenne.

Minden úgy ment, ahogy elterveztük a délelőtt folyamán. Danielle meg volt velünk elégedve, mert semmit sem rontottunk el. Liam ebből az egészből semmit sem sejtett és sikerült kellő meglepetést is okoznunk neki. Ami eddig rendben is volt.

Az utolsó simításokat végeztük Liamék házában, úgy ahogy Danielle kérte. Én a konyhába voltam beosztva Louis-val az oldalamon feladatként a torta, kaja, pia előkészítése. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, ami úgy három napja megy köztünk. Én nem akarok hozzá szólni, ő meg nem kérdez semmit. Egy-egy semleges mondat elhangzik köztünk párbeszédféleségként és ennyi. Nem visszük túlzásba.

- Asszem' én itt kész vagyok - mondta. 

Még külön felosztottuk a konyhát, hogy ki mit csinál, így sem voltunk egymásnak útjában.

- Én is - felelem rá sem nézve az utolsó poharat is a tálcára rakva.

- Na jó - áll meg mögöttem. - Meddig játsszuk még ezt?

- Micsodát? - tettetem a hülyét, pedig pontosan tudom miről van szó. 

- Tudod te az - élesedik meg egy kicsit Louis hangja. - Neked valami bajod, amit nem mondasz el és nekem ki kellene találnom - darálja le gyorsan.

- Nincs semmi bajom - vágom rá gépiesen kissé gyorsan.

- Hogyne. Ezt add be másnak.

- Rendben - rántom meg a vállam. Tudom ezzel húzom fel legjobban, ezért csinálom. Várom már a pillanatot, mikor kezd el velem kiabálni, hogy én a képébe vághassam az okot és utána nézhessem a döbbent arckifejezését. Rájöttem ebben a három napban, hogy Lou-nak esze ágában sincs velem közölnie, hogy ő tökéletesen emlékszik az egész estére. Így kénytelen leszek én tisztázni vele.

- Nats! - állít meg egyszerre ahogy indulni készülök. A hangjában már semmi nyugalom sincs. - Nem látok bele csak úgy a nők fejébe, hogy kiderítsem mi a frász bajuk van. Ez nem megy ilyen könnyen - rázza meg a fejét. - Úgyhogy lennél olyan kedves elmondani a haragod okát?

- Ezt neked is kéne tudnod! - fordulok vele szembe. Kék szemei értetlenül néznek le rám, míg az enyémben harag és megtörtség tükröződik. 

- Épp ez az, hogy nem tudom!

Előre látom, hogy ebből egy gyönyörű veszekedésünk lesz.

- Pedig tudhatnád! - húzom tovább az agyát egyre vékonyabb szálon táncolva.

- Feladom! - rázza meg tehetetlenül a fejét kezeit összecsapva és ezzel kikerülve engem.

Amikor készül kilépni a konyhából, megszólalok: 

- Tudom, hogy emlékszel - ennyit mondok mire a fiú teljes testével visszafordul és lefagy. Látom, hogy a tekintete tele van kérdésekkel, de egyiket sem teszi fel hangosan. Csak némán néz várva, hogy folytassam a mondatot amit elkezdtem. Nem mondok többet én sem csak a számat harapdálva várom a válaszát.
- Honnan tudod? - hajtja le a fejét.
- Szóval igaz - motyogom. Annyira reménykedtem az elmúlt napban, hogy Dani valamit rosszul mondott és Louis-nak tényleg nem rémlik semmi. De nem. Csalódottan fordítom el a fejem a másik irányba bármi mást nézve a fiún kívül.
- Figyel, Nathalie - köszörüli meg a torát. - megmagyarázom.
- Mit? - indulok el felé könnyeimet visszafojtva. - Azt, hogy megint hazudtál? A képembe hazudtad, hogy nem rémlik semmi pedig tudod, hogy történt valami, amit meg kellett volna beszélnünk? - utalok itt a csókra. - Hogy úgy teszel, mintha mi sem történt volna és mindent el lehet felejteni? Hogy ameddig nem tudom, hogy tudom, amit te is tudsz, addig minden rendben van? - taszítom itt már mellbe. - Szerinted ezt meg kell magyaráznod? - emelem a hangomat a megszokottnál kicsit hangosabbra. Nem sírtam, mert a haragom sokkal nagyobb, mint a bánatom, amit most Louis-ra zúdítottam. 

- Nathalie, kész vagy? - lép be a konyhába Lottie, Louis húga. Aranyos lány, nem beszéltem vele sokat a nap folyamán csak így futólag váltottunk pár szót.
- Igen, minden megvan - válaszolom.
- Minden oké, itt? - néz ránk, ahogy Louis-val egymás mellett állva nézzük őt.
- Persze - vágom rá egyből. Az asztalról felvettem a tálcányi poharat és indultam volna ki Danihoz, de Lottie átvette tőlem.
- Majd én viszem -mosolyog rám. Tudtam, hogy csak kedvességből vette át tőlem, de én csak szabadulni akartam Louis közeléből. Az ideg szétvetett a kezem is remegett már és éreztem, hogy kell egy kis friss levegő a szervezetemnek mielőtt végleg felrobbanok.
Hogy ne kelljen itt maradnom gyors felkaptam a maradék műanyag tányért, poharat és evőeszközt majd gyorsan Lottie után mentem. A nappaliban be is várt így együtt vittük ki Daninak a cuccokat.
- Összevesztetek a bátyámmal?- kérdezi meg óvatosan Lotts.
- Lényegtelen - mosolygok rá nehogy azt higgye, hogy valami nagy veszekedés volt. Mert hát nem volt az. Jelentéktelen kis összekapás.
- Na, itt vagytok! Hozzátok gyorsan! - dirigál nekünk Dani ahogy meglát.
Imádom a barátnőmet persze meg is értem, hogy ez most a párja születésnapja, de azért ennyire ráizgulni valamire. Én még a saját szülinapomra sem emlékszem, fogalmam sincs milyennek kell lennie.
Úgy fél óra után mindent egy "elmegy" kategóriának soroltuk be. Vagyis csak Dani, a többiek száz százalékosan meg voltunk elégedve a munkákkal. Lufik, szülinapi sapkák, "Happy Birthday, Liam!" felirat, torta, ajándék. Minden megvolt. Már csak Liam hiányzott, aki úgy tíz perc múlva befut.
Mindenki a nappaliban gyűlt össze, amikor csengettek. Harry ment ajtót nyitni.
- Jött egy törpe Nathie hasonmás, meg egy Szöszi aki olyan mint Niall csak lányba - kiabál be nekünk. Egyből felkaptam a fejem a jelzőkre, amit kapott Skyler és Elizabeth. - Bejöhetnek?
- Hé! - szólal meg közbe Niall és Liza, mert egymásra hasonlította őket Harry és a húgom, mert törpének hívták.,
- Szerintem ne.. -kezdem el mondani, hogy ne mondja, hogy törpe a húgomra, mert rosszul jön ki belőle. Késő.
- Áú! Azt a rohadt! - jön vissza Harry félig sántítva a sípcsontját fogva. Megismerte Skylert.
- Jézusom Skyler! -nézek rá elképedve. Ez volt aztán részéről a szép bemutatkozás. Mondtam, hogy egy angyaltestbe bújt ördög. - Harry első számú szabály! - állok meg előtte. - Soha, de tényleg ne mond a húgomra azt, hogy törpe meg semmilyen ehhez hasonló jelzőt, mert ez kapod. Skyler - fordulok a húgom felé. - Soha ne így mutatkozz be egy ember előtt - zárom le ennyivel.
- Hé, sziasztok! - indul el feléjük Dani és egy-egy puszival köszönti őket. - Jó, hogy eljöttetek.
Amikor még apám házában voltunk, akkor hívta meg őket Dani, Liam bulijába csak úgy, ők pedig szívesen elfogadták a meghívást. Persze talán ők sem így képzelték el az első találkozást a srácokkal, mint mi, de így jött ki.
- Hé - jelenik meg Zayn is köreinkben -, ki a Törpilla és Szöszke? - mutat rájuk.
- Haver nem.. - kezdi el Harry kicsit későn. Skyler ártatlan mosollyal az arcán fordul el előlem bal karját kinyújtva így egyenesen Zayn hasát csapta meg.
- Baszd.. - görnyed össze a hasát fogva.
- Jézusom! - hajtom le a fejem visszatartva a röhögést. Skyler menthetetlen.
Az első, aki hangosan is megnyilvánult a történtekkel kapcsolatos reakcióról, az Perrie volt. Olyan hangosan nevetett fel, hogy mindenki rá kapta a tekintetét és zavarodottan figyelték. Mert hát a barátját ütötték le. Én meg sem lepődtem, hiszen Perrie annyira ismeri Skylert, mint én. Vagyis annyira hogy tudja mire képes.
- Ez telitalálat volt Sky! Szép volt - dicséri meg és kezét emeli egy pacsiért.
- Kösz, Kicsim - nyögi ki Zayn. - Köszönöm ezt a mély együttérzést.
Perrie odament hozzá és egy gyors puszit nyomott a szájara. Ettől a cselekedettől egyből összerándult a gyomrom és automatikusan Louis-ra pillantottam. Ő is engem figyelt tekintetében némi szomorúsággal, mire egyből elkaptam a fejem.
- Sajnálom. Remélem nem sérült meg kisbabád, édesem - simogatja meg óvatosan Zayn hasát Perrie. Mindenki hangosan felröhögött.
- Különben skacok - veszi komolyra a szót Perrie. - Ő Skyler, Nats húga és Elizabeth, Nats barátnője.
- Az enyém is - néz sértetten Skyler Perrie-re. Most is többen felnevettek.
- Oké - emeli fel kezét védekezően Pezz. - Csajok ők pedig; Zayn, Harry, Niall, Jade, Leigh- Anne, Louis, Lottie, Lou - sorolta fel sorjában a neveket. - De gondolom mindenkit ismertek.
- Megjött Liam! - szakít félbe mindent Dani. - Mindenki a helyére! - senki sem mozdult, mert fogalmunk sincs mit kellene csinálnunk. Semmilyen pozíció sem volt megbeszélve. - Aj, csak álljatok egymás mellé. Sapkák, konfettik elő majd felköszöntés - darálja le gyorsan.
Kapkodva mindenki beállt egymás mellé, mikor hallottuk a zár kattanását mindenki elhalkult, amint Liam alakját is megpillantottuk egyszerre kiáltottuk:
- Boldog Születésnapot, Liam!

***

- Lányok, mindenki kész? -jelenik meg Danielle fekete bikiniben egy vízipisztollyal a kezében. 

- Szerintem igen - néz végig mindenkin Jade.

Dani meglepetés ötlete egy vízcsata volt a fiúk ellen, amiről a fiúk természetesen nem tudnak. Az idő pont kedvező volt számunkra - tiszta ég, napsütés, ami furcsa is volt-, így meg tudtuk valósítani a tervet. Lou kivételével minden lány fürdőruhában gyűlt össze a hálószobában, mellettünk vödörszámra vízzel megtöltött lufik és pisztolyok.

- Indulhat? - kérdezi izgatottan Perrie.

Mindenki bólintott.

Skyler, én, Jade és Lou kimentünk a szobához tartozó erkélyre így ráláttunk a hátsó kertre, ahol a fiúk tartózkodtak. A többi lány a földszintre mentek hogy a jel után - amit majd mi adunk -,  ők is támadásba lendülhessenek. Minden fiú az erkély alá lerakott napozószékeken pihent. Louis és Harry egyből észrevett minket, ahogy őket figyeljük.

- Mizu? - kacsint nekünk Harry. A lányokkal egymásra nézünk és megrántjuk a vállunkat.

- Most csajok - suttogja Lou. Már mindegyik srác minket figyel. A kezünkbe már ott volt egy-egy lufi, amit csak el kellett dobnunk. 

- Srácok - kezdi Skyler -, van számotokra egy meglepetésünk - veszi elő az angyali mosolyát.

- Három.. - kezd számolni Jade - Kettő.. Egy. Most! - kiált egy hangosat mire mi föntről rájuk dobáltuk  kezünkben lévő lufikat, amik hatalmas csattanással értek le a fiúkhoz. Ebben az időben a földszintről a lányok egy "Roham!" kiáltással vízipisztolyokkal a kezükben kezdték letámadni a fiúkat. Még pár lufit eldobtunk, aztán magára hagyva Lou-t, mi is csatlakoztunk a többiekhez lent. 

A lányok között meg volt beszélve, hogy melyik fiú lesz, aki ellen úgymond harcolni fogunk. Danielle-Liam; Perrie-Zayn; Lee, Skyler-Harry; Lottie, Jade-Louis; Liza, én-Niall ellen.

Gyorsan társultam Lizához egy vízipisztollyal a kezemben tovább áztatva Niallt, aki már egy székkel védekezett, Harryvel együtt. 

A hangulat a tetőfokra emelkedett, hatalmas röhögések, sikítások és produkciók lepték el az egész kertet. A fiúk már csurom vizesek voltak, amikor elkezdtek visszavágni. Próbálták a fegyvereket megszerezni - Liamnek sikerült Danitól, Louis-nak Lottietól -, lufikat szerezni, ami még Lounál volt - Harry próbálkozott - vagy egyszerűen a kerti locsolót vette igénybe - Zayn - ellenünk. 

Az első hangos csobbanásnál egyből a mögöttem lévő medencére kaptam a tekintetem. Liam, Danit a kezében fogva ugrott bele, majd csatlakozott Zayn, Perrie-vel a vállán. Egy röpke pillanatig nem figyeltem, Niall pedig kapva az alkalmon lazán lökött rajtam egyet. Mivel pont a medence szélénél álltam az egyensúlyomat elvesztve kapaszkodtam meg a mellettem álló ember karjába, de mivel ő sem tudott megtartani együtt zuhantunk be a vízbe. 

Sosem tartoztam a 170 centis emberek csoportjába így mindig bajban voltam a magassággal meg a mélységgel, mint most is. Hiába ért le a lábam a medence aljára nem voltam elég magas, hogy a fejem kint legyen a vízből, így felrúgtam magam a felszínre. Egy kéz a derekamnál megtartott így én a kezemmel átkaroltam a nyakát, hogy meg tudjam magam tartani.

- Köszi, Nats! - hallottam meg Lottie hangját, majd egy csobbanást. Amint a szemembe került vizet letöröltem láttam, hogy a személyt akit berántottam magammal nem volt más, mint Louis. 

Egyre többen landoltak a medencében - Dani, Liam, én, Louis, Lottie, Zayn, Perrie, Jade -, Lee-t most lökte bele Harry, majd a húgom kezét megfogva belerántotta a vízbe, így már csak Niall és Liza maradt kint.

- Jól vagy? - kérdezi Louis.

- Igen, de azt hiszem nem tudok úszni.

- Foglak - zárja le ennyivel. Mivel már kezdett zsibbadni a lábam óvatosan Louis derekára kulcsoltam őket, mire ő a derekamon lévő kezét a combomra helyezte, hogy jobban meg tudjon tartani. Én nem mondtam semmit, ő sem, de talán ez így volt jó.

Végül pedig az utolsó páros is a vízben landolt.

***

Hat után járhatott az idő, mikor végre sikerült mindenkit kiszedünk a medencéből és megszárítkozni odabent. Daninak még volt egy utolsó meglepetése Liam számára, amire még várnunk kellett pár órát. Kétségtelen, Danielle maximálisan teljesített mindent.
- Lányok, hihetetlenek vagytok! - jelenik meg Liam a haját törölve.
- Csak a barátnődnek köszönd - kacsint Danira Perrie, mert hát ez az egész az ő ötlete volt. Mi csak segítettünk megvalósítani neki mindent.
Csengettek. Én voltam a legközelebb a bejárathoz ezért elindultam ajtót nyitni.
- Várunk még valakit? - kérdeztem meglepődve.
- Nem - válaszolták többen is.
Ahogy lenyomom a kilincset egyből ki is csapódik az ajtó, engem félrelökve csak úgy besétált egy göndör, barna hajú lány a házba.
- Na, hol a szülinapos? - kérdezi az idegen vidáman. A levegő egyből megfagyott, ahogy mindenki a lányra pillantott, majd Louis-ra és vissza a lányra. Egyedül én nem voltam képben, ahogy elnéztem. Még Liza és Skyler is tudta, ki volt ő az arckifejezésükből levéve.

- Mit keresel itt? - szólal meg Louis milliónyi dühvel a hangjában.
Annyira ismerős a lány arca. Tuti én is láttam már valahol, csak most nem ugrik be hol is.
- Én is örülök hogy újra találkozunk Louis - hangja tele volt iróniával. - Téged is jó látni Lotts - néz Louis húgára, mire a fiú egyből maga mögé húzza. - Mindannyitokat jó látni újra - zárja le ennyivel.
A némi sokkból egy kicsit felocsúdva kaptam észbe, hogy én még mindig a nyitott ajtóban állok. De amikor készültem bezárni az ajtót ugyanazzal a világoskék szempárral találtam szembe magam, mint egy hónapja. Ijedtemben kaptam el a kezem a kilincstől és hátráltam két lépést. Nem hallucináltam teljes életnagyságban itt állt előttem, tekintetével engem szuggerálva. Jackson. Álmaimban sem gondoltam a viszontlátás fájdalmas emlékét.
- Mit akarsz, Eleanor? - hallottam meg Dani cseppet sem kedves hangját. Próbáltam a többiekre koncentrálni, csak úgy simán becsapni az ajtót elmenekülve Jack elől, de nem ment. Minden porcikám jéggé dermedt öt másodpert alatt és mozdulni sem bírtam.
- Hiányoztam? - kérdezte azzal az undorító félmosolyával, amitől mindig hányingerem lett. Egész testemben úrrá lett rajtam félelem. Újabb lépéseket tettem hátrafelé, míg az egyetlen lépcsőfokban -ami a nappalit elválasztja a bejárattól - a fenekemre estem. Éreztem, amint több tekintet is rám szegeződik majd hallottam, ahogy sorjában mondják ki suttogva Jack nevét.
- Na, te meg nagyon gyorsan takarodj innen! - jelenik meg előttem Louis. Ruhán keresztül is látom, ahogy izmai megfeszültek a hátán kezeit meg fehéredésig összeszorította.
- Látom még megvan a páncélos lovagod, Nats - nevet fel erőltetetten, amitől még jobban kirázott a hideg.
- Takarodj! - sziszegi Louis. Harry időben közbelépett mielőtt, Lou valami ostobaságot csinált volna.
- Hát, így kell bánni egy vendéggel? - nyávogta az idegen csaj.
- Te is húzz el a francba! - fordul felé Louis, arca egyre pirosabb a dühtől.
Annyira remegtem a félelemtől, hogy már tényleg nem tudtam onnan megmozdulni. Kezeimet összekulcsoltam a lábam körül fejemet a térdemre hajtottam folyamatosan azt hajtogatva "Ez nem történt meg, ez nem történt meg!"- hiába. Egy lány átölelt nyugtatóan simogatva a hátam.
- Jobb ha elmentek! - szólítja fel a vendégeket Liam. - Most!
Nem figyeltem a történtekre csak ott a nappali padlóján dőltem előre hátra könnyeim patakonként folytak és hallgattam a lányokat, akik próbáltak megnyugtatni. Egyikükre sem figyeltem nagyon. Teljesen magamba zárkóztam.
- Louis! - amikor hatalmas csörömpölés hallatszott hátulról még akkor sem mozdultam. Valahogy sejtettem is, hogy Louis az, de még nem voltam abban az állapotban, hogy felkészüljek a látottakra.
- Állj le! Kérlek! - kiabált Lottie hangjában már a sírás határát lehetett észrevenni.
Még egy törés hang. Nem reagálok még a lányok hangjára sem.
Eleanor nem volt más mint Louis Tomlinson exe. Most már eszembe jutott. Ezért van ez a kirohanása, mert a szakításuk óta most látta először. Én pedig ezt teljesen elfelejtettem. Két ex jelent meg az este folyamán egyszerre ezzel a hangulatot a földbe döngölve.
- Nats kérlek! - jelenik meg előttem Lee arca. - Csak te tudod megállítani. Kérlek! - értettem mire céloz. Louis elvesztette az irányítást maga felett és senki sem tudja leállítani - rajtam kívül. Minden maradék erőmet összeszedve feltápászkodtam a földről és szembesültem a ténnyel, hogyha tényleg nem csinálok valamit, Louis romba dönti Liamék nappaliját. Lottie arcáról már patakokban folytak a könnyek miközben a bátyját próbálta leállítani, a fiúk sem tudtam már mit tenni, mert Louis mindig ellenszegült. Amint láttam, hogy a fiú a falon lévő tükör felé indult én is cselekedtem.
Csak reménykedtem, hogy vagyok elég gyors mielőtt végleg tönkretenné a kezét és fél helyiséget - sikerült. Rekordgyorsasággal értem oda hozzá hátulról átölelve fejemet a hátába fúrva tartottam vissza.
- Ne! Ne csináld! Vége! - motyogom  hátába és érzem, ahogy izmai ellazulnak.

***

Kilenc óra múlt. Mindenki lenyugodott nagyjából, az előző pár óra emlékei elfelejtődtek. Sikerült a hangulatot is visszavarázsolnunk az eredetinek és minden mehetett tovább.
Ami Louis-t illeti lenyugodott, igaz félig ledöntötte a nappalit - milliószor bocsánatot is kért Lieméktől -, megint nem volt önkontrollja, a húgát is megijesztve vele. Én pedig segítettem neki, nem tudom hogyan. Elég volt pár nyugtató szót mondanom, átölelnem és éreztem, ahogy minden egyes izma ellazul újra normális állapotot felvéve. Nem beszéltünk semmit most sem, pedig láttam rajta, hogy nagyon mondani szeretne valamit, csak én ott hagytam.
Dani mindenkit kiterelt a hátsó kertbe. Liam szeme elé kendőt kötött, hogy ne lássa az utolsó meglepetését.
Mindenki izgatott volt. A mai napban talán ez lesz a legjobb meglepetés. Sosem gondoltam, hogy Dani ilyenre is képes, de lám ez aztán a fenomenális ötlet. 

- Leveheted! - mondta meghatottam a lány Liamnek.
Az egész kertet lampionok, mécsesek és égőt díszítették tökéletes világítást adva mindennek. A mi kezünkben is ott volt egy-egy lampion mindegyikre egy betű írva és ahogy egymás mellett álltunk olvasható lett a Szeretlek (I Love You) szó, majd elengedtük.
Liam szájtátva nézett körbe az egész varázskerten szóhoz sem jutva. Megértem hisz délután ez még nem így nézett ki - csak nagyjából. Alig egy óra alatt alkottuk meg páran míg Liam a házban tartózkodott.

- Mondtam, hogy utállak titeket? -kérdezte nevetve és sorjában mindenkit megölelt.
Az erkélyről egy fehér ponyvát lógattunk le egy vetítőgépet pedig a kert közepén helyeztük el a ponyva előtt. Amikor elindította Zayn különböző képek jelentek meg Liamről kiskorától kezdve egészen a napjainkig egy zenei aláfestés alatt. Az utolsó egy percben már viccesebbnél viccesebb videók kerültem elő a fiukról. Éppen, amikor valami táncféleséget mutatnak be vagy csak épp egymást szívatják. Több képen is megjelennek a lányok vagy egyszerre, mint egy egy eseményről. Meghatottan néztem én is végig az egészet és amikor a "Boldog 21. Születésnapot, Liam" felirat megjelent a végén próbáltam én is nem könnyezni.
Egyszerűen csodálatos, ez mindenki véleménye.
Az est további részében a fiúk három albumát hallgattuk végig, kicsit nosztalgiázva elmerengve a múlton vagy egyszerűen énekelték a szöveget.
Egy pohár pezsgővel a kezemben álltam Dani mellett a nap eseményeit beszélve.
- Azért összesítve felejthetetlen nap lett - mosolyog rám a lány, az ex téma befejezése után.
- Jól összehoztad, Dani - nézek rá ahogy a zene ütemére ingatom a fejem. Mert ez nélküle nem így nézne ki, ha a fiúk alkották volna meg.
- Louis Tomlinson két óránál - iszik bele a poharába. Egyből odakapom a fejem és látom, hogy Louis minket figyelve indul el ide.
- Ments meg! - nézek Danira könyörgőn. Még mindig nem álltam készen a beszélgetésünkre vagy csak nem akartam. Most semmiképpen nem lenne jó szerintem. Tartok, hogy megint veszekedésbe torkollik az egész.
- "I wanna be last, yeah. Baby let me be your last... Your last first kiss." -  suttogta a fülembe majd itt hagyott. Tényleg faképnél hagyott! A kis...
- Nathalie - szólít meg kedvesen Louis. - Figyel csak hallgass meg utána elmegyek. Elmondom amit akarok aztán hagylak. Csak hallgass végig, oké? - bólintottam. - Rendben - sóhajt egy nagyot. - Tudom, hogy legbelül a világ parasztjai közé sorolsz! Tudom, hogy az utolsó reményszálamat is eljátszottam feléd. Bunkósság volt a részemről, hogy így szórakoztam veled és a legrosszabb, hogy nem is ez volt az első alkalom. Tudom, hogy van milliónyi tettem, amivel megbántottalak, amit nagyon sajnálok! Tényleg sajnálom! - néz mélyen a szemembe. - Sosem érdemelted meg, hogy ezt kapd felőlem, de nekem sem ez volt a szándékom! Sosem akartam dolgokat eltitkolni, szavakkal megbántani téged! Ilyen a természetem és ez nagy hiba is. Próbálok megváltozni több ember miatt is, de legfőképpen miattad, mert érzem hogy érted érdemes! Azt szeretném ha mellettem lennél és segítenél, mert egyedül nem menne!
Legbelül sosem haragudtam Louis Tomlinsonra, mert a lelkem mélyén tudtam, hogy fontos számomra, de sosem mutattam meg neki. Meg volt rá minden okom, ez után a beszéd után pedig minden kétségem elszállt. Megbizonyosodtam róla, hogy az érzés valahol kölcsönös, ami mérhetetlen boldogsággal öntött el. Kedvelem őt.
- Szóval, tényleg nagyon sajnálom, Nathalie! - fejezi be.
,,'Cause you were mine for the summer, now we know it's nearly over..." - hallgattam a zenét és agyaltam tovább. Végignéztem a többieken; Dani és Liam minket figyeltek, Zayn és Perrie el voltak kettesben, néztem ahogy Harry fűzi a húgomat, Niall meg Lizával és Lee-vel beszélget, a többi lány meg együtt voltak egy csoportba. Louis meg itt állt előttem valami választ várva.
- Miért nem mondtad el? - bököm ki. Mert egyedül erre nem kaptam válasz a monológ után.
- Csak később ugrott be, hogy mi történt az este folyamán, amikor kérdezted akkor tényleg nem tudtam, csak később rémlett az egész - magyarázkodik.
- Akkor sem mondtad el! - akadékoskodom.
- Mert féltem!
- Mitől? - vágom rá egyszerre. Kezd egyre furább lenni és nem akarom tudni mi lesz a vége.
- Kettőnktől - a lélegzetem is elakadt. - Ne értsd félre - rémül meg ő is. - Csak végre sikerült egyenesbe hozni a kapcsolatunkat és nem akartam a csókkal elrontani. Örültem, hogy végre jóba lettünk így jobbnak láttam magamban tartani.
- Miből gondolod, hogy elrontottad volna? -lépek egy lépést közelebb hozzá. - Azzal lett elszúrva, hogy nem mondtad el inkább magadban tartottad és mástól kellett megtudnom - mondtam.
- Tudom. Sajnálom - kér ismét bocsánatot. - Tudod hogy borzalmas vagyok.
- Borzalmas vagy, Louis Tomlinson - mondom meg neki én is őszintén. Nem haragudtam, még a mosolyomat sem tudtam eltakarni miközben beszéltem, ezt ő is észrevette.
- Akkor minden oké? - kérdezi kissé még tartva.
- Mikor nem volt az? - kérdezek vissza ezzel elsimítva mindent.
Rájöttem, hogy nem ér meg ez egy veszekedést. Akármennyire is kibírhatatlan Louis, én vagyok az egyike aki elvisel, sőt ki mellette áll, ha kell. Hiába, hogy csak pár hónapja ismerjük egymást ez a srác elég fontos szerepet tölt be az életemben. Ezért utálom is.
- Van még valami - érdeklődve várom, hogy folytassa. - Valamit elfelejtettem jó sok alkalommal - somolyog rám.
- Mit? - nézek rá csodálkozva.
- Ezt. 
Kezét a tarkómra helyezte ezzel magához húzva az ajkát az enyémre préselve. Meglepődtem ugyan, de egyszerre örültem is. Igen, ezt határozottam elfelejtette egypárszor. Tudtam, hogy egy egész közönség figyel minket oldalról, de mégis csak Louis csókolt meg újra. Kezem a hajába vándorolt így elhúzva magamtól, majd egy utolsó gyors, rövid csókot nyomtam a szájára. Arcomat a mellkasába fúrtam, mert nem akartam a többiekre figyelni. Hallotta a sok "Hurrá!", "Végre!" egy "Sokáig tartott!", ha jól tudom Nialltől és egy "Én tudtam!" felszólalás Harrytől. Ezek szerint mindenki ezt várta.
A mosolyom levakarhatatlan volt és ez még a most szóló zene is fokozta; "You'll never love yourself half as much as I love you.."

19. rész

Új rész! Sajnálom, hogy mindig megváratlak titeket, de őszintén rettentő lusta vagyok. Na meg néha ihlet hiányban szenvedek, ami miatt leragadok egy-egy jelenetnél. Ne haragudjatok azért sem, mert ennyire borzalmas, összecsapott részt hagytam magam után. De 6 rész van még amibe bele kellene férnem ezért egy kicsit gyorsítanom kellene az eseményeket.
Köszönöm, hogy itt vagyok még és ilyen hűségesen kommenteltek. Imádás van. L- xoxo

Nathalie Hayley Peterson

- Oké lányok! Én most itt leülök, nem érdekel mit szóltok. Menjetek csak tovább itt megvárlak titeket - szólok oda az előttem loholó két lánynak és leülök a kávézó egyik kis asztalához egy halom táskával a kezemben, levegőt alig kapva.
- Ne már, Nats! Gyere tovább - áll meg először Dani és indul vissza hozzám.
- Eszemben sincs - intem le egyszerre. - Én itt megvárlak titeket - masszírozom meg a csuklómat, ami egy kicsit eldeformálódott a sok szatyortól.
- Rendben - adta be a derekát Perrie. - Végül is öt perc szünet még belefér - rántja meg egy kicsit a vállát és leül a társaságomhoz.

- Öt perc? Ugye csak viccelsz? - nézek rá hitetlenkedve. - Délelőtt tizenegykor indultunk el és most van - nézem meg a lány telefonját -, majdnem három óra - akadok ki teljesen.
- Ez csak négy óra Nats - foglal helyet Dani is. - És még mindig egy csomó dolgunk van.

- Végeztünk volna, ha ti nem akarnátok bemenni minden boltba, aminek a kirakatában láttok egy szép ruhát - húzom nyerő mosolyra a számat, mert enyém az ütő kártya.
A terv végül is csak az volt, hogy megszerezzük Liam bulijához való maradék cuccot, amit úgy három bolt után le is zárhattunk volna. De nem. A lányoknak muszáj volt még egy kis csajos programot belecsempészni a napba, hogy jól szórakozzunk. Egészen addig élveztem én is ameddig az ötödik üzletbe nem rángattak be, és a századik ruhát nyomták a kezembe, hogy próbáljam fel. Élvezet volt minden egyes ruhába belebújni, meghallgatni a lányok véleményét utána levenni és visszarakni a helyére. Persze céljuk az volt, mint múltkor, hogy megveszik az összeset, de ez alkalommal résen voltam és nem sikerült a cselük, hogy titokban megveszik.
- Azért ne mond, hogy neked nem tetszett egy-két ruha - mutat rám fenyegetően Perrie.
- Oké, azt nem mondom. Volt egy kettő egész jó ruha - főleg az, amit a lányok rám erőltettek és megvettek. Három darab ruhától csak nem dől össze a világ.
- Na csak azért - szólal meg Dani is. - Rendelünk elvitelre kávét, ha már itt vagyunk? - néz ránk kérdőn.
- Aha - egyezett bele Perrie, én pedig csak bólintottam.
London belvárosában lehettünk, mert rettentő nagy volt a forgalom. Autók hegynén hátán, emberek embereket kerülgettek folyamatosan bocsánatot kérve amikor egymásnak ütköznek.
Az én figyelmemet egy fekete Range Rover kötötte le, ami éppen akkor haladt el a kávézó előtt. Egyből Louis jutott eszembe, mert neki is ilyen autója van, de ez nem ő volt. Lehet, hogy sötétített ablaka volt a járműnek még azon keresztül is éreztem, hogy valaki onnan engem figyel. És az nem Louis.
- Hol jársz Nats? - csettint kettőt az orrom előtt Dani.
- Bocs elbambultam - rázom meg a fejem.

- És visszatértél egy héttel ezelőttig - húzza huncut mosolyra ajkait.
- Hogy mi? -kapcsolok egy kicsit késve. Egy héttel ezelőtt? Nem történt akkor semmi igazából, csak... Csak Louis.
- Tudod te mire gondolok - kacsint rám.
Oké. Ha eddig nem féltem Danitól, most megvan rá minden okom. Senkinek sem mondtam semmit arról a két estéről és nem tudom melyikre gondol itt pontosan. A részeg Louis-ra, amit kétlek mert nem emlékszik semmire, úgyhogy nagyon nem tud róla mondani semmit. Vagy a következő estére, amiben mondjuk semmi érdekes sem volt és nem hiszem, hogy Louis valamit is mondott róla.
- Nem. Mire? - meresztem rá a szememet egyre jobban félve a választól.

Biztos is, hogy a részég éjszakára gondol. De mit tudhat róla? Hogy segítettem Louis-nak mert nem tudott megállni a saját lábán? Órákon át beszélgettünk amire ő nem emlékszik és ezért el sem tudja mondani senkinek? Vagy arra a csókra, ami szintén nem rémlik neki?
- Arra amire most te is gondolsz - néz mélyen a szemeimbe. - A csókra.
- Milyen csók? - szólal meg Perrie tekintetét közöttünk kapkodva. Én csak néztem Danielle barna szemeit amik érdeklődve pillantottak vissza rám a választ várva. Megnémultam. Ebben a percben egy hang sem jött ki a torkomon. Tőlem nem tudhatja, mert senkinek sem mondtam el. Ezek szerint Louis hazudott, mert ő is tökéletesen emlékszik a pillanatra, ahogy én. Lehet, hogy megbánta és jobb ha úgy tesz mintha meg sem történt volna? Istenem!
- Lou megcsókolta Nathalie-t - pillant Dani gyors Perrie-re majd vissza rám -, de úgy látszik Nats nem hajlandó nekünk beismerni.
Louis elmondta Liam-nek, ő pedig tovább adta Daninak? Milyen jó, hogy már mindenki tud róla csak én nem.
- Nem telt már le az öt perc? - állok fel kicsit hevesen a szatyrokat megfogva hátat fordítva a lányoknak és elindultam. Sorjába kértem bocsánatot minden embertől, akinek neki mentem a nagy rohanás közepette. Mögöttem hallottam a lányokat, ahogy a nevemet mondják és könyörögnek, hogy várjam meg őket.
- Nats kérlek! - kapja el a karom Dani. - Most ezzel mi a gond, hogy elmondtam? Baj, ha tudom, vagy mi? - néz le rám.
- Nem dehogy - ráztam meg a fejem. - Csak én nem tudtam, hogy Louis tudja - mondtam. - Ő nekem azt mondta nem emlékszik semmire - hajtom le csalódottan a fejem. Mert tényleg fájt. Életemben nem gondoltam volna, hogy én majd Louis Tomlinsonnal fogok csókolózni a hálószobájában, úgy hogy ő részeg. Azt meg nem is gondoltam volna, hogy letagadja. Bár erre gondolhattam is volna, hogyha a média előtt sem vállal fel, akkor ezt a csókot miért kellet volna?
- Mi van? - kérdezi mind a kettő lány egyszerre szemüket meresztve rám. Ez most őket is meglepte.
- Hagyjuk - fordulok meg, és indulok el újból fogalmam sincs merre.
De nem jutottam sokáig. Ahogy kitisztult előttem a tér tőlünk nem messze vagy tíz riporter áll, akik ahogy észrevettek minket rögtön felénk indulta egy "Ott vannak!" kiáltással.
- A francba! - szitkozódik Dani. - Gyere!
Kezét rákulcsolja az enyémre és elindulunk a másik irányba. Amekkora tömeg volt öt perccel ezelőtt most már semmi sincs belőle. Előttünk az úton nem szédelegtek már emberek így esélytelen volt, hogy a tömegben el tudjunk vegyülni. Mögöttünk a sajtó a kérdéseivel bombázott minket.
- Lányok! - hallok meg egy férfi hangot a harmadik irányból. - Nathalie! - nevem hallatán már egyszerre odakapom a fejem.
- Apa? - állok meg egyszerre, és nézem ahogy Thomas négy őrrel a nyomában közeledik felénk.
- Gyertek gyorsan! - int, mi egyszerre arra vettük az irányt. A riporterek is már beértek minket ahogy elértünk apám őreihez, akik egyből a védelmünkre szolgáltak.
- Kérem! - szólt az egyik hölgy. - Válaszoljanak nekünk egy pár kérdésre!
Végig lehajtott fejjel haladtam egyik kezemmel az őr karját fogva másikkal pedig Perrie kezét szorongatva.
- Nem nyilatkozunk! - vágta oda gorombán Thomas.
Nem mintha ezzel foglalkoztak volna. Továbbra is dulakodtak, próbáltak átverekedni a testőrökön - az egyiknek sikerült elkapnia a karom - és továbbra is záporoztak a kérdések.
Mr. Peterson, a lánya kapcsolatban áll egy fiúval? Nathalie-nak, köze van az egyik 1D-s taghoz? Van valami ön, és Louis Tomlinson között? Danielle, maga mit tud a dologról? Valaki kérem nyilatkozzon?És stb. A kérdések kilencven százaléka rám irányul. Ezek szerint mégsem vagyok annyira elrejtve a média elől, mint ahogy azt én gondoltam. Lassan már kész nyitott könyv lesz az életem, amit ők jobban ismernek, mint én.
Egészen egy fekete Range Rover-ig mentünk, amit 5 perccel ezelőtt is láttam. Ezek szerint apámé.
- Jól vagytok lányok? - néz hátra Thomas a volán mögül.
- Igen, köszönjük! - válaszol kissé még sokkos állapotban Dani.
Én sem voltam jobban. Megint elég volt tíz perc arra, hogy az életkedvem elmenjen. Nem elég, hogy a sajtó letámadott, apámmal találkoztam, aki most nem tudom hova visz mindet, de most is mond valamit csak nem vagyok képes megérteni a kapott információt. Aztán itt van még Dani túl sok mindennel a történtekkel kapcsolatban és már Perrie is betekintést nyerhetett. Végül pedig Louis, akiről most nem tudok mit mondani. Már megint úgy vagyok, hogy nem tudok vele szemben semmit. Egyszerűen elegem van mindenből.
- Itt vagyunk - felkapom a fejem, amikor az autó motorja leáll egy ismeretlen környéken.
A lányok után én is kiszállok az elém táruló hatalmas ikerházakat nézem, ami elég ismerős fogalmam sincs honnan. - Gyertek be! - invitál be minket Thomas.
- Hol vagyunk? - hajolok oda gyorsan Perrie-hez.
- Nálatok - mosolyog rám és el is indul. Követem én is egyből fel a lépcsőn a hatalmas fekete bejárati ajtóhoz, ami már nyitva áll előttünk.
Thomas Peterson - olvasom le a postafiókról a nevet. Ezek szerint itt éltem.
Nem volt időm körbenézni, mert ahogy a nappaliba léptem valaki rögtön a nyakamba ugrott.
- Úristen Nathalie! - suttogta a fülembe, míg én próbáltam az egyensúlyomat megtartani. -Annyira hiányoztál!- kicsiny vékonyka teste volt és körülbelül annyira alacsony, mint én. Hatalmas göndör hajkoronájától semmit sem láttam. Kicsit feszengve álltam ott várva, hogy a kis csaj mikor mászik le rólam.
- Skyler - szólal meg Thomas kicsit idegesen -, említettem már, hogy Nathalie nem emlékszik semmire - köszörüli meg a torát a mondat végére. A lány egyből elengedett kétségbeesetten meresztette rám hatalmas barna szemeit, amik kezdtek könnyel megtelni.
- Nats - remeg meg a hangja -, a húgos vagyok Skyler! Emlékezned kell rám - fogja meg a vállaimat egyre jobban szorítva. - Emlékezned kell rám - suttogja és egy könnycsepp végigfolyik az arcán.
Segítségkérően nézek a lányokra, de már ők is a sírás határán vannak velem együtt, mert nem emlékszem a saját húgomra.
- Sajnálom - nézek őszintén a lányra utána meg az apámra. Tényleg próbáltam felidézni őket, minden agysejtemmel azon voltam, hogy valami ugorjon be róluk. De se apám, se Skyler, se senki.
- Nathie? - egy szőke ragyogó kék szemű lány nézett rám csodálkozva az ajtóból. Elizabeth. Emlékszem rá a Jacknél nézett képeken keresztül. Nála sem tudtam semmit sem reagálni.
- Tényleg nem emlékszik semmire - mondja neki hitetlenkedve Skyler.
Éreztem ahogy az én arcomról is lefolyik az első könnycsepp. Ebben a pillanatban szerettem volna mindenre emlékezni. A születésemtől fogva mindenre. Tudni szeretném milyen emberek játszanak fontos szerepet az életemben. Nem akarom ebben a semmit sem tudó világban élni. Ott, ahol az emberek mosolyogva mesélik el a gyermekkorukat, hosszasan mesélik el a legviccesebb vagy éppen a legszomorúbb dolgokat. Én is ezek közé az emberek közé szeretnék tartozni. Egyszerűen csak szeretném a régi életemet.

***

Hat óra után járhatott az idő amikor a taxi leparkolt Louis háza előtt. A lányoktól elbúcsúzva hat táskával a kezemben igyekezte be a meleg nappaliba.
A délután amennyire pocsékul indult annyira is lett jó.Egész jól elvoltunk a családommal egész sok mindent megtudtam, ami mindig motoszkált bennem egymillió kérdéssel. Volt, ami sokkolt volt amin egész jót derültem. Mint kiderült az apám nem is annyira rossz ember az évek során a húgom szerint sokat változott legfőképpen miattam, ami nagyon jól esett, de azért rossz volt mert nem tudtam mit tettem. Skyler pedig egy angyaltestbe bújt ördög. Amelyen érzékeny kis léleknek tűnt az elején kiderült, hogy teljesen az ellentéte. Ahogy az én tökéletes ellentétem is. Mint tűz és víz. Elizabeth meg tényleg olyan, mintha a testvérem lenne, ő pont olyan, mint én. Lehet, hogy külsőre nem, belsőre inkább. Anyával meg nem is találkozhattam és nem is fogok tudni. Mint kiderült 10 éve meghalt amikor én még csak tíz éves voltam Skyler meg nyolc. Nehéz volt ezt az információt feldolgoznom.
- Louis! - szólítottam meg egyszerre az ajtó becsukása után. Semmi válasz. - Louis!- próbálkoztam még egyszer. A szatyrokat ledobtam a nappaliba a konyha felé indulva. - Lou.. - álltam meg hirtelen.
- Minden rendben? - néz rám talán egy kicsit aggódó tekintettel.
- Igen - mondtam. - És itt minden oké? - mutatok körebe egyre érdekesebb arckifejezéseket felvéve, ahogy Louist és Harryt figyelem.
- Persze.
Nincs semmi törött edény, tányér, pohár, váza, ami jó jel. A konyha ugyanúgy áll, mint amikor elmentem. Harry és Louis sem ideges, ami megint egy jó pont.
- Miért nézel ilyen furán? - kérdezi Harry. A hangja is teljes nyugalmat áraszt némi jókedvvel.
- Egyben van a ház - válaszoltam csodálkozva. - Ti is egyben vagytok - mutatok rájuk.
Mindketten felnevettek, mert végre leesett nekik mire gondolok.
- Nathie - sétált oda hozzám Louis. - Csak áthívtam Harryt, hogy megbeszéljük a dolgokat.
Szóval megfogadta a tanácsom, amit akkor mondtam neki amikor részeg volt. Ezek szerint a beszélgetésünkre is emlékszik. Nagyszerű.
- Értem - vágom oda gorombán távozva a konyha területéről.
Még ennyit halottam, hogy Harry megkérdezte mi bajom van Louis pedig csak rávágta, hogy fogalma sincs. Pedig, ha tudná mi minden játszódik le bennem miatta. Most nagyon szeretném utálni, de nem megy. Inkább csak haragszom rá, mert eltitkolta, sőt az arcomba hazudta azt, hogy nem emlékszik semmire.

Kezemben egy fotóalbummal leülök a tévé elé, amiből már szól a mai nap hírei, ami most pont nem köt le. Thomas induláskor a kezembe adta ezt az albumot azzal az indokkal hátha segíteni fog emlékezni. Kedves gesztus volt tőle persze azonnal elfogadtam. Kicsi kis kék album ezüst csillogó pillangókkal díszítve a borítóján. Látszik, hogy nem olyan új darab a kopottas részei miatt, mégis több millió emléket rejt. Az első fényképen rögtön én vagyok apa kezében a születésem napján napján lehet. Fehér plédbe bebugyolálva alszok Thomas karjaiban, aki mosolyogva figyel engem. Kivettem a fotót közelebbről is megnézve.
N. Hayley Peterson 1993. június 14. - volt a hátuljára írva. Ahogy minden kép hátulja meg volt címezve a pontos dátummal.
Sorjába néztem, vettem elő egy-egy képet hosszasan megcsodálva - legtöbben én vagyok, néha apával vagyok rajt, és Skyler is belekerült a felétől -, reménykedve abban, hogy valami beugrik. Semmi. Az első képet, ahol anyával vagyok a kezemben tartottam és csak néztem. Anya mellém guggolva kezében egy mikrofon az enyémben egy játékgitár lehunyt szemmel énekelek míg anya mosolyog mellettem.
1999. - ennyi volt a hátuljára írva. Semmi más megjegyzés, mint a többin. Ahogy anya is csak ezen az egy képen van rajta. Hiába lapoztam át őrült módjára az albumot semmi más képet nem találtam róla.
- Hé! - állít le Louis. - Mi a baj? - emeli meg a fejem az államnál fogva egy kósza könnyet letörölve arcomról.
- Annyira rossz - csapok rá az albumra dühösen. Majd még egyszer. És megint. Louis pedig csak egyszerűen elveszi tőlem és félre rakja.
- Gyere - ölel magához. A mellkasába fúrom az arcom a könnyeimnek szabad utat engedve. Louis nyugtatóan a hátamat simogatja enyhe borostája böki a fejbőrömet. Annyira haragszom rá. Legszívesebben elhúzódnék tőle és jól leordítanám a fejét, hogy, hogy lehet ekkora tahó. Csak most ez sem megy. - Annyira sajnálom -  suttogta halkan a fülembe.
Valószínűleg sejti hogy az emlékeimmel van problémám. Még mindig magát okolja egy aprócska baleset miatt. Ez miatt pedig sosem haragudtam rá. Mindig is hálás leszek neki hogy a történtek után nem hagyott magamra és végig mellettem volt.
- Itt semmi sem a te hibád - motyogom a pólójába. 

Oldalra fordítom a fejem, hogy nagyjából lássam a tévét amiben éppen mi vagyunk. Vagyis Dani Perrie én Thomas. A délutáni kis akciónk már be is került a sztárhírekbe.
"London belvárosában végre lencsevégre kaptuk hosszú idő után Thomas Petersont és lányát. Pár évvel ezelőtti elválásuk úgy látszik rég elfelejtődött és újra szent a béke apja és lánya között. Nathalieval két barátnője - Danielle Peazer és Perrie Edwards - is jelen volt. Hiába faggattuk őket bennfentes témákkal kapcsolatban nem nyilatkoztak nekünk.." - nyomtam ki a tévét egyszerre.
- Minden rendben volt? - néz rám aggódóan.
- Persze - felelem kifújva magamból az eddig benntartott levegőt. - Megismertem a családom. Nem volt rossz - rántottam vállat. Valahogy most már nem tüzel fel annyira ez a dolog. Inkább lefárasztott.
- Na - derül fel az arca -, és milyen volt?
- Majd máskor Louis - kerülöm el rögtön a beszélgetés. Kicsit távolabb ültem még tőle, mert úgy érzem kell közénk a távolság. Több száz érzelem zajlik le bennem és fogalmam sincs melyiket részesítsem előnybe. Harag, csalódottság, kétségbeesés, félelem? Vagy egyszerre mindegyik?
- Rendben - vesz egy mély levegőt. - Elmondanád mi bajod van vagy nekem kell kitalálnom?
Meglepetten nézek fel rá és az egyre érdekesebb érzelmeket felvevő arcára. Csak annyi, hogy egész végig az orromnál fogva vezettél és átvertél azzal az éjszakával kapcsolatban! - gondoltam.
- Nincs semmi gond, csak fáradt vagyok - adom be az aduászt.
Nem volt kedvem előhozni a témát, hogy pár perc alatt lezárjuk egy vitával, amiből én fogok rosszul kijönni. Szerintem egy napra bőven elég egy csalódás, nem kell még egy.
Vagy esetleg reménykedhetek abban, hogy Lou elmondja egy szép napon egy igazán nyomós indokkal. Ha egyáltalán van erre egy jó magyarázata. - Megyek lefekszem - motyogom oda neki elindulva.
Igazából pedig csak sírtam, mert ez kellett. Egy párnát a karjaim közé ölelve ültem az ágyamon az ablakon kibámulva számoltam a könnycseppjeimet, amik lehullottak arcomon.

18. rész

Louis William Tomlinson

Egy újabb éjszaka amire szintén nem emlékszem. Pontosan már meg sem tudom határozni hányadik alkalom is ez. Most is furcsállva nézek körbe a szobámban. Az eddigieknél is még nagyobb rendetlenségre számítottam, hogy az egész szoba összedőlt mondjuk, de helyette rend és tisztaság fogadott. Nem rémlik, hogy részegen rendet szoktam rakni csak úgy. Ezért is volt furcsa a hosszú idő utáni újbóli rend.
De a fejfájás az sosem változik.
Ahogy felültem az ágyban egyből a fejembe hasított a fájdalom. Csak a szokásos.
Semmi sem rémlik az után, hogy mindenkit elküldtem a házból és utáni törni, zúzni és inni kezdem. Talán ez is volt itt a probléma. Próbálom magam rávenni a változásra, hogy ne mindig italba fojtsam a bánatom, hanem valami másba. De, ha négy hónap után ez nem ment kétlem, hogy akkor pont most fog sikerülni.
A konyhába belépve Nathalie pillantottam meg, ahogy sürög-forog már otthonosan mindenhol.
- 'Reggelt! - morgom félig kómásan még. Kicsit megugrik a hangomtól és egyből felém fordult.
- Jó reggelt! - mosolyogva nyújtott felém egy bögre kávét, amit most örömmel fogadtam el. - Hogy vagy? - kérdezte.
- Másnaposan - feleltem felemelve a bögrét, fél tartalmát el is fogyasztva belőle. Fél szemmel figyeltem ahogy alsó ajkát harapdálta alig észrevehetően. Ma reggel különösen furcsa volt.
- Ööö.. Liam hívott, hogy nemsokára itt lesznek Danival. Remélem nem gond, hogy felvettem a telefonodat csak állandóan csörgött - motyogta el már a végét.
- Dehogy semmi gond - eresztettem meg egy kis mosolyt felé. Valahogy örülök is neki, így nem kellett korán reggel Liam üvöltözését hallgatnom készüléken keresztül. Elég lesz személyesen.
- Hogy van a kezed? - érdeklődve pillanatok le a bal kezemre, amit Nathalie is figyel. Valóban a tenyerem közepén egy elég mély seb húzódik végig. Fel sem tűnt eddig, sem az, hogy ennyire fáj.
- Fogalmam sincs mit csináltam - felelem továbbra is a kezemet vizsgálva. Kibaszottul fáj!
- Hogy érted? Nem emlékszel semmire? - kérdezi láthatóan nagyot nyelve a mondat végén.
Az biztos, hogy az egész éjszaka homály. Fogalmam sincs a legtöbb dologról, hogy mi történt és hogyan. De, ha talán sorjában veszem akkor könnyebb.
Az első emlékem az, amikor mindenkit szó szerint kidobok a házból és miután egyedül vagyok a konyhába vonulok és a rejtekhelyeimről előpakolom az üvegeket. Tömény alkohol az összes. De ez még nem számít itt józan vagyok.
Második az, amikor az első üres vodkás üveg előttem hever kezemben már ott a következő, de az sincs tele.
Harmadik egy hatalmas képkiesés, amikor nem rémlik semmi csak feketeség.
Negyedik egy törött lámpa és még több üres üveg. Talán itt már le kellett volna állnom. De inkább tovább folytattam.
Ötödik emlékként csak annyi rémlik, hogy a szobámban rombolok. Minden, ami a kezem ügyébe kerül az a szoba másik felébe lendült. Csak úgy tomboltam az elmúlt hónapok keserves időszaka pörgött le a szemem előtt.
Hatodik ismét feketeség.
Hetedik már annyi rémlik, hogy Nathalie is itt van velem és segít nekem. Fogalmam sincs miért, hisz őt is kidobtam a házból a többiekkel együtt. De akkor, hogy is került ide vissza?
Nyolcadik és egyben az utolsó a reggel amikor felkelek. Az este maradék része annyira nem rémlik. Még annyit hogy beszélgetünk Nathalie-val a... A múltamtól. Te szentséges isten!
- Nem -  válaszolok még mindig nagyban törve az agyam a tegnappal kapcsolatban. - Néhány dolog rémlik, de semmi komoly.
- Értem - motyogta.
- Ugye nem csináltam semmilyen hülyeséget vagy mondtam valami furcsát? - néztem rá riadtan.
- Nem! Dehogy - ellenkezett. - Úgy viselkedtél mint egy részeg ember. Vagyis remélem - rántotta meg a vállát majd elfordult tőlem.
Szerettem volna még egy kicsit faggatni, mert valami nekem nem stimmelt a dologban, de csengettek. Vagyis megjött Liam és Danielle. Beinvitáltam őket a nappaliba és míg a két lány eltűnt az emeleten, én itt maradtam Liammel.
- Hogy érzed magad haver? - Próbáltam a hangjában rejlő kis cinizmus felől eltekinteni és úgy venni, mintha tényleg érdeklődne hogylétem felől.
- Egészen jól - nézek fel rá egy pillanatra, majd elterülök a hatalmas kanapén.
- Tényleg? Olyan másnapos fejed van - mondja.
Magamban megköszöntem ezt az apró kis észrevételt, de szó nélkül hagytam. Karommal eltakartam a szememet és tovább agyaltam a tegnap történetekkel kapcsolatban. Egyre több minden ugrik be például már az is megvan, hogy sérült meg a kezem. Az a fránya sörös üveg rosszkor volt, rossz helyen.
- Mennyire ütötted ki magad? - sóhajtott fel Liam.
- Csak egy kicsit - néztem rá fél szemmel. Ekkorát nem hazudok, mert a srácok tudják, hogyha elkezdek inni, azt nem hagyom abba ameddig teljesen K.O. nem leszek. Hülye kérdés hülye válasz.
- A kezed nem azt mondja.
- Nagyon jó észrevétel - csettintettem is egyet a hatás kedvéért. - Tudod, hogy totál végem volt tegnap, úgyhogy nem tudom miért kérdezel ekkora marhaságot.
- Mit csináltál? - kérdezi úgy általánosságban mikor részeg szoktam lenni.
- Csak a szokásos - legyintettem egyet. Vagyis törés, zúzás, robbantás meg úgy minden ami egy világháborúhoz hasonlít. Ezt nem kell Liamnek sem magyaráznom.
- Nathie, hogy került vissza hozzád?
- Valamikor az este jött vissza - mondtam.
Rémlik, hogy mondott valamit ezzel kapcsolatban. Megvan! Harry-nél volt. Emlékszem amikor részegen erről faggattam és nem akarta elmondani hol volt. Talán az eddigi legaranyosabb gesztus volt tőle, hogy éjszaka közepén vissza jött és segített nekem.
- Tényleg? - nem kellett ránéznem tudtam, hogy meglepetten felhúzta a fél szemöldökét és úgy bámul tovább engem.
- Tényleg - sóhajtottam fel. Mi nem hihető el ebben, de most komolyan?
- És mit csináltál vele? - szemeim kipattantak és csak úgy meredtem az előttem ülő Liamre. Próbáltam felfogni, hogy az előbbi kérdést tényleg kimondta vagy csak a másnaposságtól már félre is hallok. Nem, határozottan megkérdezte.
- Mi van? - nézek rá továbbra is értelmetlenül. - Semmit sem. Mit csináltam volna?
- Jól van nyugi csak kérdeztem - emelte maga elé a kezét védelmezően. - Csak nagyon fura volt Nathalie, azért kérdeztem, hogy nem e tettél valamit az este - ismételte meg.
- Haver mondom, hogy semmit sem csináltam - ültem fel hirtelen a kanapén nem is foglalkozva a fejfájással, ami villámként hasított a fejembe. - Alig emlékszem valamire a tegnap estéből és biztos vagyok benne, hogy.. Hogy.. - teljesen lefagytam. - Te úristen!
- Mi van?
Ez lehetetlen. Nem lehet. Ezt mégis hogy?
- Uramisten!
- Mi van? - hallottam Liam hangját.
Egyáltalán megtörtént? Lehet hogy csak álmodtam? À, nem. Határozottan emlékszem erre a pillanatra. Össze szorítottam az ajkaimat majd elmosolyodtam. Igen, ez határozottan megtörtént. Megcsókoltam! Te Jézusom megcsókoltam Nathalie-t!
- Jesszusom! - motyogta magam elé meredve.
Ez a pillanat tisztán él bennem. Ahogy az ölelésből egy kicsit elhúzódik úgy, hogy az arcunk pár centire volt egymástól. Én meg csak úgy megcsókoltam. Ő pedig hagyta.
Istenem micsoda egy csodálatos csók volt!
- Mi van? - kérdezte Liam egyre hangosabban. De még mindig sokk hatása alatt voltam. Nagyon is.
Nem lökött el nem pofozott fel nem ordibált csak hagyta, hogy végig döntsem az ágyon fölé magasodva tovább ostromolva az ajkait.
- Megcsókoltam - néztem Liamre felébredve az átmeneti sokkból.
- Mi van?
- Megcsókoltam - ismételtem el neki.
- Mi van? - nézett rám döbbenten, mintha nem értené mit mondtam.
- Beakadt a lemez? - kérdeztem rá kissé már szórakozottan.
- Mi... - hihetetlenül elröhögte magát ujjaival végigszántott a haján. - Most komolyan haver. Mi van? - röhögte el magát megint.
- Megcsókoltam Nathalie-t - ismételtem el sokadszorra. De ezt még nekem is szoknom kellet. Tényleg megtettem?
- Komoly? - Liam sem karja elhinni. Végül is, én sem.
- Komolyan haver. Megtettem. Részegen - feleltem.
Szóval akkor azért volt ma olyan fura Nathalie, amikor elmondtam, hogy nem emlékszem semmire azért volt olyan zavarodott az arckifejezése. Vajon mit akart azzal kapcsolatban kérdezni?
- Haver... - kezdte. -  Na jó fogalmam sincs mit mondjak -  dőlt vissza a fotelba, de a szemét le nem vette volna rólam. - Hihetetlen vagy.
- Kösz! - ültem fel.
- És milyen volt? - eléggé hülye fejet vághattam mert Liam nevetni kezdett rajta.
- Mi?
- Milyen volt? A csók - ismételte meg.
- Most ilyen lányos megbeszélést tartunk ahogy a csajok szokták? - kérdezem teljesen komolyan. Mert hát, a lányok szokták ennyire kivesézni az ilyen dolgokat.
- Haver - állt fel Liam és elém sétált.- Felfogod, hogy négy hónap után Nats az első csaj, akit megcsókoltál és ő az, aki még érzéséket is vált ki belőled? - fogja meg a nyakam kényszerítve, hogy figyeljek rá. - Érted, hogy Nats az, aki megment téged a régi emlékektől? Felfogod ezt, Louis?
Azt mondják, hogy az emlékeinktől vagyunk azok, akik; hogy a múltunk határoz meg bennünket, de nem felejthetjük el, hogy tovább kell fejlődnünk, mert néha az emlék olyan erőteljes lehet, hogy benne ragadunk, megrekedünk a pillanatban. Akik nem törődnek a múlttal, hajlamosak újra elkövetni a hibáit, míg akik a múltban ragadtak, mit sem szeretnének jobban, mint átélni azt ismét. De az emlékek, akárcsak a fotók, idővel elhalványulnak. Esetleg egy személy feledteti el velünk. Velem is ez van. Bár nem ismerem be, de tudom, hogy igaz. Nathalie az, aki engem megment. Ő az, aki kihúz engem a gödörből. Amióta mellettem van tényleg változáson megyek keresztül nem is kicsin, hanem jó nagyon. Újra megtanulok érzelmeket kifejezni és lassan vissza is szerzem a régi életem. Többet kezdek el foglalkozni a fontos dolgokkal, mint a banda, a családom vagy saját magam és nem foglalkozok a múlttal. Mert van egy korszak, amit le kell zárom és egy új kaput nyitni. Ami nekem most Nathalie. Ő az, aki most belépett az életembe és egy új kezdetet nyit meg számomra. És csak bele kéne vetnem magam egy új kalandba, amibe együtt lehetünk.
- Igen, tudom.

***

Az óra lassan éjfélt üt és én még mindig éberen fekszek az ágyamban. Az esőcseppek egyre erősebben csapódtak az ablakomhoz, a szél vadul csapkodta a fák ágait a távolban már hallani lehetett egy-egy mennydörgés hangját. Tipikus londoni vihar közeleg.
Szeretem hallgatni az esőt, valahogy mindig megnyugtat. Olyan mintha a belső érzéseim törnének ki pár órára és tombolják ki magukat Londonnak majd szép lassan vissza vonulnak egy kis nyugalomra, míg újabb problémák nem keletkeznek egy újabb kitörésre várva. Valahogy mindig akkor kezd esni az eső amikor úgy érzem, hogy muszáj ordítanom. Hogy kiadjam a fájdalmakat meg minden mást, ami a szívemet nyomja. Erre a vihar nekem mindig a tökéletes időpont.
Egy villám hasít végig az ablak előtt, amit követ egy hatalmas dörgés.
Ugyanekkor halk kopogást hallottam, majd a szobám ajtaja lassan kinyílik. Érdeklődve ülök fel az ágyamban és néztem, ahogy Nathie alakja kirajzolódik a folyosóról beszűrődő fényben.
- Minden rendben? - kérdezek rá halkan. Ahogy a szemem hozzászokik a gyér világításhoz észre veszem, hogy a lány egy párnát ölelget maga körül és enyhén zavarban van.
- Ööö.. Ne haragudj, csak... - ismét egy hatalmas dörgés zengett fel, mire Nathalie összerezzent. - Csak félek.
- Mitől? - kérdezek vissza egyszerre mire gondolatban jól fejbe csapom magam. Idióta!
- A vihartól - hajtotta le a fejét zavarában. - Itt maradhatok egy kicsit, amíg..
- Gyere - vágok a szavába és arrébb húzódok az ágyban. Nem is kellett neki többször mondanom egyből ide sietett és már az a takaróm alatt volt, amikor újra dörögni kezdett. - Ennyire félsz?
- Igen - motyogja. - Annyira ijesztő ez a vihar.
- Pedig Londonban gyakori - válaszolom. Kicsit feljebb ült, hogy az arcunk egy vonalban legyen. Egyből a tegnap este pillanatai jutottak az eszembe. Olyan tisztán él ez a pillanat az emlékezetemben, hogy ha akarnám se tudnám kitörölni. Vajon mit szólna, ha megismétlődne?
- Tudom, de egyik sem volt még ennyire félelmetes - sokkal távolságtartóbb volt és a hangja kissé rekedtes. Biztos voltam benne, hogy neki is a tegnap este emlékei cikáznak a fejében.
- Pár óra és véget ér -  nyugtatom meg kicsit elbizonytalanodva.
- Danielle meg ilyen időben akár engem elrángatni vásárolni - dünnyögi.
- Hát ő mindig a tökéletesre törekszik. Főleg, ha Liamről van szó.
Liam szülinapja másfél hét múlva lesz. Dani pedig egy nagy medencés bulit akar tartani - ha az idő engedi -, csak baráti és családi körben. Minden évben újabb és újabb dolgokat talál ki. Tavaly például kempingeznünk kellett a semmi közepén. Azt hittem halálra fogjuk unni magunkat, de Dani mindenről gondoskodott és egy felejthetetlen szülinapja lett Liamnek. Ezért nagyon a mostanitól sem tartok annyira.
- Értem én. De na.. - a takaró alá bújt amikor látta, hogy egy villám szelte át az eget. - Akkor is várhatnánk míg jobb idő lesz.
- Dani most megállíthatatlan - mosolygok rá. - Rám bízta a tortát, hogy rendezzem le holnap. És, ha valamit elrontok a nyakamat tekeri ki.
Bele sem merek gondolni, hogy Dani mi mindent csinálna még velem, ha elrontom a kedvese tortáját. Mindent pontosan leírt nekem egy papírra a torta ízéről, magasságáról, díszítéséről és alakjáról. És még nem tudom miről. A lényeg, hogy tökéletes legyen és én ne rontsam el.
- Kezdek félni Danitól - nevet fel egy kicsit.
Figyeltem minden mozdulatát, ahogy egy cseppnyi kis boldogság átsuhant az arcán. Ajkai hatalmas mosolyra húzódtak, szemei egy pillanatra megcsillantak és csak úgy sugárzott belőle a vidámság. Ezt látva nekem is mosolyognom kellett. Tökéletes.
De kár, hogy csak egy pillanatig tartott.
A vihar most kapcsolt a tetőfokára. Az esőcseppek kopogása egyre hangosabb volt, a szél is jobban rázendített és mindezek mellet a villámlás és a dörgések száma is megszaporodott.
A következő dörgésnél Nathalie teljes testével összerezzent és még a fülét is befogta, ahogy az arcát a párnába fúrta. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, csuklóját megfogva elvettem a kezét a fülétől és ujjait az enyémekre kulcsoltam. Lassan elemelte a fejét a párnától tekintetét rám szegezve néha pedig az összekulcsolt kezünkre pillantva. A szemem már annyira hozzászokott a sötéthez, hogy Nathalie íriszeiben láttam a félelmet és az értetlenséget is egyszerre.
- Nincs semmi baj - egy sötét hajtincsét a füle mögé tűrtem, ami az arcába hullott. Éreztem, hogy érintésemre egy kicsit összerezzent és mélyen beszívta a levegőt.
Eszemben sem volt semmit sem tenni csak szép csendben csodálni őt, érezni a teste melegét, bőre finom illatát, lágy érintését és minden mást, ami ehhez a lányhoz tartozik.
- Te nem félsz semmitől? - kérdezte halkan szinte már suttogva.
- Nem félek, hanem rettegek néhány dologtól, ami tudom hogy bármikor bekövetkezhet az életemben - feleltem.
- Például? - nyelt egy nagyot.
Hüvelykujjammal lassan kis körkörös mozdulatokat végeztem a kézfején.
- Elveszítem a legfontosabb embereket az életemben. Valamit elrontok, amit nem fogok tudni helyrehozni. Elvesztem a fejem rossz pillanatokban.. Meg ilyesmi - rántom meg a vállam.
Fura volt ezt így kimondani főleg, hogy csak most kérdeztek tőlem először ilyesmit. De valószínű mindenki ezektől tart a legjobban még, ha nem is erre gondolnak a kérdés elhangzásakor.
- Elveszted a fejed - emeli fel a fejét egy kicsit -, mint amikor részég vagy.
Ez betalált. Már megint oda jutottunk el a beszélgetésben, ahol a legrosszabb oldalamat mutatom be. Gyűlölöm és gyűlölni is fogom ezt a fajta viselkedésemet az életem során. Ha megváltoztatom, ha nem ez az érzés nem fog elmúlni.
- Részegen sosem vagyok képben - hirtelen megálltam a beszédben mert fogalmam sem volt, mit tudnék még erről mondani. Hogy gyáva vagyok, mert italba menekülök? Undorító, mert részegen keresem a boldogságot? Elviselhetetlen, mert nem bírok magammal? Agresszív, mert irányíthatatlan vagyok? - Olyan mintha... Mint.
- Olyan, mint amikor nincs irányításod ? -fejezi be a mondatom. Igen, valami ilyesmire gondoltam csak a megfogalmazás ment nehezen. Nincs irányításom.
- Nincs irányításom - ismétlem el.
Mennyire igaza van! Nincs semmiféle önkontrollom amivel irányítani tudnám a dolgokat. Nincs biztos pont az életemben. Még..
- Valamit csak tudsz tenni ellene - nézett rám értetlenül majd újból összerezzent a vihar miatt.
Megszorítottam a kezét és a haját kezdtem el simogatni ezzel élérve, hogy még közelebb lehessek hozzá. Túl sok mindent köszönhetek ennek a lánynak és fogalmam sincs mikor fogom én ezeket viszonozni.
Lehet hogy nem a legromantikusabb módon találkoztunk és a kapcsolatunk nem indult olyan szépen, mint ahogy a filmekben szoktak, de szerintem így tökéletes. Mindennek így kellett történnie, hogy idáig eljussunk a közöttünk lévő most már fura viszonyhoz.
- Persze, mert már van egy személy, aki segít nekem.
Fejlődök. Amióta itt van mellettem ez a lány érzem, hogy kezdek visszatérni a valóságba. Érzem, hogy újra a régi Louis vagyok, akit mindenki szeret. Vagyis hát remélem.
- És ki az? - néz rám csodálkozva száját eltátva.
Amennyire meg szeretném most csókolni, annyira nem fogom. Ez is már az önkontroll része szerintem. Valahogy nem akarom, hogy tudja, hogy emlékszem arra, amikor megcsókoltam. Tartok attól, ha ez kiderül akkor ami köztünk van az megint megváltozott, amit most nem nagyon szeretnék. Jó így minden.
- Az őrangyalom - mosolygok rá a sötétben.
A vihar lassan csendesedik az ég zajai is alább hagytak. Vagyis Nathalie hamarosan elmegy mellőlem vissza a saját szobájába. A saját ágyába.
- Na és az kicsoda? - még ha sötét is van láttam, hogy megforgatta a szemeit.
Az én arcomon a mosoly pedig még szélesebb lett. Odahajoltam hozzá és a fülébe suttogtam: - Te.

17. rész

Nathalie Hayley Peterson

Ha azt hittem két ember kibékítése olyan könnyen megy mint gondoltam, hát akkor nagyot tévedtem. Szemtanúja lehettem annak, hogy kettő fiú min mentek keresztül a karrierük során - azt kell mondanom, hogy igazán bátor figyelemre méltó az a kötelék és bátorság, ami köztük van. Megjárták a pokol alját, érezhették magukat a csúcson és lehettek már köztes állapotban is. Na most éppen a gödör fenekét szemlélik keresik a megoldást a kiútra. Vagyis a kulcsot, ami meglepő, de a fiúk szerint én vagyok. Vagyis csak Louis megoldásának a kulcsa vagyok én. Amikor Harry először mondta nem akartam elhinni, de most már kezdem kapiskálni a dolgokat. Louisnak csak egy mély elbeszélgetésre van szüksége, hogy kitisztuljon a lelke és a feje. De még akkor sem értem, hogy miért én lennék az? De most elölről mindent sorjában.

- Áruld már el, hogy ezt te hogyan csinálod? - Néz fel rám Dani miközben hátradől az ágyamon. Értetlenül nézek le rá, mert fogalmam sincs mire gondol.

- Mégis mit? - az ágy sarkán maradt már csak hely, így ott foglalok helyet.

- Hát, tudod - támaszkodik rá a könyökére -, hogy eléred a fiúk között mindig azt, amit mi nem tudtunk. Most is végre annyi idő után te tudtad rávenni Louist és Harryt, hogy beszélgessenek újra.

A kulcs. Én a kulcs. Ezt értik ez alatt nem? Hogy segítek nekik. Bár, most sem tettem semmit, csak Harrynek könyörögtem, úgy egy fél órát, hogy menjen ki Louis-hoz a nappaliba beszélgetni. Nem volt könnyű főleg, hogy hárman voltunk egy ellen és így is nagyjából ő állt nyerésre. De csak sikerült a végére.

- Pedig nem csináltam semmi. 

- Pedig elhiheted, Nats, hogy rengeteget segítettél csak te még nem tudsz róla - mosolyog rám Dani úgy őszintén.
Beállt a csend. Nem tudtam már mit válaszolni Daninak. Annyi mindenről nem tudok akkor ezt honnan érteném? Hiszen amnéziás vagyok. Ezzel a tudattal minden nap szembe kell néznem. És azzal is, hogy nem biztos, hogy visszatérnek az emlékeim. Boldogulnom kell ezentúl magamtól még tudatlanul is. Muszáj. A srácok nem maradnak örökre mellettem a hírnév elviszi őket más utakra is és akkor el kell engednem őket. Vissza kell térnem.. a családomhoz. Mert ugyebár nekem olyanom is van. Apám, anyám és húgom. Megígértem, hogy találkozni fogok velük, azt hiszem itt az ideje lassan be is teljesíteni az ígéretem.
- Azért remélem minden rendben lent.. - töri meg a csendet Dani aggódó hangja.
Lassan húsz perce a szobámba ülünk, lent meg megy még a beszélgetés. Elég hangosan.
- Remélem.. - alig mondtam ki a szót hangos csörömpölés hallatszott.
Egy másodpercet sem halasztva rontottunk ki a szobából száguldunk le a lépcsőn egyenest a nappaliba. Kicsit meg kell nyugodnom, hogy fel tudjam fogni a történteket. Valahogy tényleg nem így képzeltem el a békülést, hogy; Louis neki ugrik Harrynek amiből egy hatalmas bunyó lesz, a többiek próbálják őket szétszedni, üvegszilánkok hevernek szanaszét a földön, Louis torkaszakadtából üvölt.
- Fejezzétek be - kiált fel Dani elsőként, de mintha süketeknek szólt volna, senki nem hallgatott ránk. Perrie egyből hozzánk száguld és átölel. Egyedül csak mi vagyunk itt lányok. Meg az öt fiú a bunyó szétválasztásban.
- Megmondtam, hogy ne vedd a szádra El-t - ordít rá Louis Harryre és próbálja magát kiszabadítani Zayn és Niall fogásából.
- Inkább el kellene felejtened - vág vissza kapásból Harry.
Én csak kapkodom a fejem köztük nézem hogyan sértegetik egymást. Egyedül csak én nem tudom, hogy miről is van szó. Egy név hallatszik a fejemben újra és újra. El. Ki a csuda az az El?  Miért akad ki rajta ennyire mindenki?
- Srácok elég legyen! - próbálkozik most Perrie a rendteremtéssel.
Érzem, hogy egész testemben remegni kezdek a félelemtől. Ez a sok kiabálás, zúzások hangja, az állandó vitatkozás megrémiszt. Olyan, mintha újra Jack-nél lennék.
- Csak lépj túl rajta bassza meg! - ordítja Louis arcába Harry a szavakat. És talán, pont ennyi is kellett neki. Louis egy röpke pillantás alatt kirantotta magát Niall kezei közül és egyből Harry arcába vágta az öklét. Kicsit hátra tartózkodott, de nem ijedt meg annyira, hogy féljen vissza adni az öklöst. Így mindkét fiúnak lett egy gyönyörű monoklija a szeme alatt.
- Megmondtam nem? - tiszta harag szól Louis hangjából.
- Hagyjuk a francba az egészet - morog vissza Harry, majd újból neki indul Louisnak. Teljesen elfog a pánik.
- Elég! - kiáltom teljesen kifordulva magamból. Az egész helyiségben néma csönd lett csak a szabálytalan lélegzetvételeket lehetett hallani. Ijedten nézek végig mindenkin, ahogy megviselten álldogállnak szanaszét. Nem lehet igaz... Ez sült ki az egész tervből. Amit én találtam ki.
-Takarodjatok - egyenként fordul mindenki Louis-hoz. - Nem hallottátok? Menjetek innen.. Mindenki - néz végig a társaságon. Még rajtam is. - Most! - emeli meg a hangját.
Teljesen lesokkoltam hagyom hogy valaki húzzon maga után szedje össze a cuccaimat, majd vezessen ki a házból. Ugye ez most nem történt meg? Louis nem dobott ki a házból, ahol én is lakom.. Vele?
- Hé, jól vagy? - állít meg a vállamnál fogva Harry. A bal szeme alatt hatalmas duzzanat pirosan virít. Louis ütése nagyon erős volt. - Sajnálom - fordítja el a tekintetét hogy ne lássam a sérülését.
- Semmi gond - próbálok egy mosoly varázsolni az arcomra. Hisz Harry semmiben sem hibás. Ő megtett mindent. Beszélgetett vele amire én vettem rá, csak minden balul sült el, nem úgy, ahogy elterveztük.
-  Gyere - ölel át félkezzel majd elkezdett vezetni az utcán. Egyenesen az otthonába.
Bambán nézem a kezemben gőzölgő teát, mélyen elmerülve a gondolataimban. Hogyan történhetett ez meg? Egyáltalán tényleg megtörtént? Miért kell a dolgoknak állandóan másképp történnie az elképzelések helyett. Ha egyszer el van tervezve valami nem lehetne azt be is tartani? Miért áll az élet kérdések sorozata előtt? Mi ezt a sok miért... Meg ez a sok ha..? Változni fog ez egyáltalán valamikor?
- Harry én ezt annyira sajnálom. Nem így akartam - szabadkozok már vagy ezredszer bocsánatkérésekbe. Olyan bűntudat van bennem a történtek miatt, hogy lassan már sírni támad kedvem.
- Nathalie tényleg nincs semmi baj. Oké? - ül le mellém jeget szorítva a szeme alá. És most mondja, hogy nincs semmi gond..
- Ennek nem így kellett volna történnie.
- Szerintem elég barátságos beszélgetés volt - rántja meg a vállát. A lehető legcsunyabban néztem rá a poénja miatt. Ezen a történeten nincs semmi vicces.
- Agyon vertétek egymást - lehelem kissé még sokkolva magam elé.
Harry csak három útcanyira lakik Louistól. Végig csak rá gondolok, hogy vajon most mi lehet vele egyedül. Annyira kétségbe vagyok esve miatta, hogy már saját magamra sem gondolok. Csak rá.
- Nem lett semmi bajunk.
Végig nézek a szeme alatt el húzódó sötét, kék, zöldben színeződő sérülésén. Vajon Louisnak is ennyire csúnya? Louis...
- Harry, csak beszélgetnetek kellett volna. Semi verekedés.
- Tudom. De nem lehet vele beszélni a múltról. Eleanor nála egy kimondhatatlan téma - a lány. Eleanor. Louis múltja.
- Azt hittem könnyebb lesz - nézek rá.
- Hé - fogja meg a vállam -, köszönöm - néz a szemembe.
- Ne. Ezt ne merd mondani - mondom rémülten. Tudom, hogy azt mondtam tegnap, hogy ma majd azt fogja mondani, hogy köszönöm. De nem így. Csak akkor lett volna oké, ha köztük minden.. Oké. Így nem. Semmi sem jó.
- Gyere ide - ledobja a borogatást a kávézó asztalára majd felrántott magához és jó szorosan megölelt. Hátamat nyugtatóan simogatja az egyik kezével másikkal a fejemet fogja, én a kezemet a dereka köré fontam. - Mindent megtettél nekünk. Köszönöm.
Ez után nem tudom, hogy mit akart. Eltávolodni vagy egy puszit adni még az arcomra. De egy csók lett. Harry megcsókolt és én hagytam. Utána elmenekültem. Megijedtem. Csak egy véletlen csók volt, de mégis valami más. Mintha valakit megcsaltam volna közben. Pedig csak egy furcsa véletlen volt az egész. Egy meg nem történt csók.

***

Meg sem álltam Louis házáig. Próbáltam a gondolataimat rendezni és nyugodt maradni. Mit lehet csinálni ilyenkor? Megcsókol valaki majd mentegetőzve elmenekülünk tőle, mert azt gondoljuk, hogy így jobb lesz. De egyáltalán nem lett jobb.
Az ajtó előtt állva csak nézek. Résnyire nyitva és csak sötétség fogad belülről. Vajon ébren lehet még?
A nappaliba merészkedve egy kis éjjeli lámpa ég, amiből még ki tudom venni Louis alakját. Pont velem szemben áll. Oldalra nyúlok, ahol pont élérem a kapcsolót ezzel még több fényt adva a szobának.
- Louis... - elszörnyedve nézek végig rajta megviselt testén. Kezéből ömlik a vér körülötte üvegszilánkok darabjai, alkoholos üvegek szanaszét. Louis nem józan. Részeg. Teljesen. Meg sem áll a lábán, véres kezével a gyönyörű fehér bőrkanapéra támaszkodik. - Mit csináltál?
Nem érdekel, hogy néz ki egyből odarohantam hozzá.
- M-mit keresel i-itt? - nyelve minden második szónál megbotlik és próbál stabilan állni.
- Itt élek egy ideig - nézek fel rá. Arca beesett szemei pirosak csak úgy árad belőle az alkohol szag. Sírt. Azt jól látni.
- Hol voltál?
Most illene őszintén válaszolni nem? Hát tudod Louis ott voltam Harry házában míg te kidobtal innen és ott voltam beszélgettünk volt egy csók és eljöttem. Ennyi.
- Ööö.. Az egyik fiúnál - dadogom.
- Harry? - néz rám gyanakvóan. Habozok a válaszban. Ajkamat beharapom még a tekintetemet is elfordítom. - Hát p-persze, hogy ott.
Próbál elindulok, de egy lépést sem tud megtenni stabilan. Rengeteget ivott látszik már a járásában. A múlt miatt?
- Louis részeg vagy - megfogom a karját, de elrántja. Muszáj segítenem neki. A hideg zuhany jót tesz nem? - Kérlek - nézek fel rá már könnyfátyol mögül. Menni sem tud az ellenszegüléssel meg hiába próbálkozik, mert a segítségem nélkül semmire sem jutna most. - Gyere.
Újból próbálkozom. Lassan megfogom a kezét várok egy kicsit a reakciójára és miután nem történik semmi kezdem el vezetni a fürdőszobába. Talán most van a holtponton, mert megenged mindent. Az elején furcsán néz amikor elkezdem vetkőztetni alsónadrágig majd leesik neki mit akarok. - Lépj be.
Próbálok neki a lehető legtöbbet segíteni, hogy könnyebb dolga legyen. De nehéz. Rettentő nehéz. Fogalmam sincs mit kellene csinálnom. Itt van mellettem egy részeg Louis Tomlinson tehetetlenül és itt vagyok én tudatlanul a történetekkel kapcsolatban. Talán át kéne hívnom valakit, hogy segítsen? Nem, az valószínűleg nem lenne a legjobb ötletem. Magamnak kell megoldanom ezt a hibát. Egy teljesen új tervet kell kiépítenem és pontról pontra átgondolni mindent, hogy tökéletes legyen.
- H-hideg - fogai is összekoccannak, ahogy a hideg zuhanyt lassan raterelem. Fogalmam sincs hogy ez jó ötlet vagy hogy használ e Louison de egy próbát megér.
- Tudom, sajnálom - hogy ne jég hideg legyen terelek hozzá egy kis meleget. Nem akarom, hogy holnap meg betegen kelljen ápolnom egész nap. - Mosd meg az arcod.
Miután végeztem egy törölközőt terítek rá, hogy melegedjen át. Csupasz felső leste akaratlanul is elnyeri a pillantásomat. Tele van különböző tetoválásokkal. Felirat és rajzok egyaránt. Akkor kapok észbe amikor a mutató ujjamat végighúzom a mellkasán lefelé és Louis hasa összerándul az érintésemre.
- Hozok tiszta ruhát - motyogom rá sem nézve.
Louis szobájában még sosem jártam. Egyszer sem. És most fura volt belépni oda. Főleg, ami bent fogadott az volt a durva. Totál sötétség fogadott még a lámpa kapcsolót is alig találtam meg. Irtó nagy volt a rendetlenség, ruhák szanaszét összetört bútor darabok. Valószínűleg ide is bejött miután mi elmentünk. A lábam előtt egy összetört fénykép volt. Kíváncsi voltam így felvettem. Louis volt rajta egy gyönyörű lánnyal. Ő lehet Eleanor. Louis őt nem tudja elfelejteni. Meg is értem szép, hullámos barna haj és szem elbűvölő mosoly. Összeillenek.
- A ruhák a szekrényben vannak - hallom meg Louis hangját mögöttem. Egyből elejtem a képet, amit ő is észrevesz. Nem ordítja le a fejem egy szót sem szól csak felveszi a földről és nézi hosszú percekig. Nem mertem semmit sem mondani. Figyeltem amint Louis kezei között összegyűrődik a papír majd lehull a földre könnyeivel együtt.
- Louis - lépek egyet közelebb hozzá. Nagyon megijeszt ez az oldala. Ilyen lenne az érzékeny Louis?
Megölel. Olyan hirtelen magához húz, hogy lélegezni is elfelejtek egy pillanatra. Vállai rázkódni kezdtek ahogy próbálja vissza tartani a sírást.
- Annyira szerettem - motyogja a hajamba.
- Lou.. - kezeimet meztelen határa vezetem és lassan simogatni kezdem. Fogalmam sincs mit kellene egyáltalán mondanom most neki. De szerintem a legjobb megoldás a hallgatás.
- Annyira.. Annyira.
- Shh.. Nem kell semmit sem mondanod - kezeim közé fogom az arcát a homlokára tapadt tincseket félre söpröm. - Az már a múlt el kell engedned - tanácsolom.
- De nem megy - erőszakosan törli le szeme alól a könnyeit majd még egy kicsit imbolyogva a szekrényéhez megy és nem zavarta a magát felöltözik. Zavartan fordulok el a szoba másik felébe és nézelődök. Rendetlenség mindenhol. - Akárhányszor próbálom elfeledni mindig ez lesz a vége - gondol itt a részegségre.
- Próbáltál már valakivel erről beszélni? - kérdezem tapintatosan lassan visszafordulva hozzá.
- Senkinek sem kell erről tudnia - morogja.
- De jót tenne.
- Ez te honnan tudnád? - vágta rá egyből. De ütött. Egészen a lelkemig.
Elvileg ilyenkor szokott az ember elgondolkodtató, hogy van-e tovább értelme. Én is felteszem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e,  még ezt a beszélgetést folytatni. Érdemes-e, még időd pazarolni Louis rá, hogy tovább tiporjon a lelkemben. Érdemes-e? Nem hiszem.
- Igaz. Semmit sem tudok - motyogom lehajtott fejjel. Éppen készülnék kimenni a szobából amikor megérzem az ujjait ráfonódni a csuklómra.
- Várj! Nem úgy gondoltam. S-sajnálom. - dadogott, ahogy vissza leül az ágyára engem is magával húzva. - Részegen történik velem olyan, hogy gondolkodás nélkül mondok ki dolgokat.
Hümmögtem válaszként. Ő meg egy mélyet sóhajtott és a plafon felé emelte a tekintetét.
- Eleanornak hívták - már éppen kezdenék ellenkezni, de ő csak megrázza a fejét. Hát akkor mondja. - Lassan három. N-nem. Lassan négy éve volt annak, hogy e-együtt voltunk. Azt hittem, hogy a kapcsolatunk tökéletes és hibátlan. Azt hittem, hogy boldogok lehetünk együtt. Szerettem őt mindennél jobban, de Kiderült, hogy ez nem kölcsönös - lélegzet visszafolytva hallgattam. - Kiderült, hogy az egész csak színjátszás volt. Nem kellet más neki csak a pénzem. Hónapok óta csalt meg mindenféle fiúval, de én ezt nem tudtam - hosszabb szünetet tartott. Arcát a kezébe temette. Megint sírt. Ahogy lassan már én is könnyeztem. - Egészen négy hónappal ezelőttig akkor fény derült az összes kis mocskos titkára. Nem tudtam, hogy hozzáállni a dolgokhoz, amikor meglattam, hogy a közös lakásunkban a szobánkban ott henyeleg egy másik férfival. És ki tudja már hányadikkal. Ott abban a pillanatban teljesen összetörtem, kiakadtam, ideges voltam, csalódott. Azt a lányt, akit éveken át teljes szívemből szerettem, imádtam egy másodperc alatt taszított a mélybe - néztem, ahogy a lámpa fénye alatt a szemében megcsillannak a könnyei. - Nem bírtam egy percnél tovább nézni őket, a sokkot az arcukon, amikor a hálószoba ajtaján betoppantam. Aznap este El-t kidobtam a házból a cuccaival együtt. Nem érdekelt a könyörgése csak el akartam tüntetni a lakásomból. Az életemből.
Louis karján az izmok megfeszültek kezét ökölbe szorítja, úgy, hogy az ujjai már elfehéredtek. Óvatosan megérintettem a kézfejét, ujjaimat az övével lassan összefontam.
- Egy héttel később találkoztam csak vele újra. Megállított és beszélgettünk. Vagyis csak ő mondta el amit akart, aztán elment. Végleg. Azóta tényleg nem láttam.
- Mit mondott? - kérdeztem.
- Azt, hogy mit akart tőlem valójában. Csak úgy a szemembe hányta, hogy sosem szeretett, csak a pénzemre hajtott, hogy utálja a családomat, a barátaimat, a bandát és, hogy legyek boldog a nyomorult életemben, mert senki sem fog szeretni egy önfejű, gazdag, bunkó, parasztot amilyen én vagyok - tágra nyílt szemmel meredten rá. - Először én sem értettem, hogy mi van. De aztán másnap az egyik képe alá a közösségi oldalon jó hosszan leírta hogy szakítottunk és elhordott mindennek. Annyira az ellenkezőjét írta le a valóságnak, hogy a végén senki sem hitte el. Nem hitt el egyetlen rajongónk sem semmit abból a szövegből és mindenki Eleanor-t támadta azután. És valahogy még a igazság is kiderült így végleg mindenki az én oldalamon állt és támogatott. De tudtam, hogy nem leszek rendben. És be is igazolódott. Négy hónap alatt még mindig itt vagyok és meg sem mozdultam a helyemről. A lehető legtöbb embert eltaszítottam magamtól az állandó bunkózással. Azt sem tudom, hogy van-e még valaki mellettem - fejezte be.
- Louis mindenki itt van - suttogom neki és szorítok egy kicsit a kezemen, hogy érezze tényleg így van. - Senki sem hagyott el. Segítenek csak engedd meg. Rendben? - hajtom le egy kicsit a fejem hogy a szemébe tudják nézni.
- Nem tudom...
- Hidd el így van. Míg te nem nyitottad ki a szemed én addig figyeltem. Tudom, és látom, hogy a barátaid itt vannak veled. Nyílj meg nekik Louis, csak akkor fogod tudni biztosan - mondtam.
- Köszönöm - néz rám bánatos mosollyal. És ez a szó. Gyűlölöm, nem is akarom a mai nap után többször hallani.
Ránéztem Louis-ra, még mindig az a bánatos mosoly volt az arcán. Kicsit felnevetve odahajoltam hozzá és megöleltem. Ez is segít egy kicsit a helyzetem, remélem.
- Nincs mit. De most aludj és józanodj egy kicsit - feleltem neki és megpróbálok elhúzódni. Csak próbáltam.
Addig jutottam míg a fejemet hátrahajtottam, így Louis-val az arcunk egy vonalba került. Keze lazán át volt vetve a vállamon, míg én az övén pihemtettem a sajátom. Tekintetem elveszett kék íriszeiben, míg az övé a szám és a szemem között cikázott. Azt hiszem a szívem is kihagyott egyszerre három ütemet, amikor Louis szája közeledett az enyémhez. Szemeim automatikusan csukódtak le a levegő egy kicsit meleg lett nekem és levegőt is elfelejtettem venni egy másodpercre.
Ha van különbség két csók között akkor az lehet egymillió ok is. Mert én annyit fel tudnék sorolni Harry és Louis csókja között. Teljesen máshogy éreztem mindkettőnél. Míg Harrynél a meglepettség és a megbánást éreztem Louis-nál a totális ellentétes. Mintha a pillangók repkedtek volna a gyomromban, olyan boldogság töltött el abban az egy percben.
Amikor a szája a számhoz ért, mintha egy szikra pattant volna fel az érintett területen. Egyik keze az arcomat simogatta a másik a tarkómnál tartott, ahogy szép lassan végig döntött az ágyon. Túl sokat akartam egyszerre túlságosan is bele éltem magam, ahogy nyelveink vad táncot járnak egymással. Tudtam, hogy helytelen volt a tett, hogy hagytam, de végtelenül élveztem is egyszerre.

Különkiadás

Múlt #1

Nagyon szépen köszönöm a 10.000 oldal megtekintést. Nagyon jól esett ezt látni. Örülök hogy van, akit érdekel a blog még, ha el is tűntem fél évre, amit nagyon sajnálok. Mentségem nagyon nincs csak annyi, hogy; a lustaság győzött. Engesztelésként hoztam egy különkiadást, ami egy kicsit összecsapottnak látszik, de ezt ilyennek terveztem. Másképp nem tudtam összeállítani a fejemben. A következő részt is megírtam már csak ki kell javítani. A hétvége folyamán kint is lesz. Jó olvasást. :)

Nathalie Hayley Peterson
(10 évvel ezelőtt)

Lizzy Wood. Ezt a nevet mindenki ismeri. Egy világot hódított meg három évvel ezelőtt az első piacra dobott slágerével. Nem kell elénekeltem, mert a szöveget mindenki ismeri. Ezzel a számmal 24 óra alatt az összes rekordot megdöntötte. Három év után is még mindig a csúcson. Négy platina lemezes album, három világturné, két kisfilm, egy nő, akiért rajong az egész világ. Két gyermekes családanya, boldog férfi asszonya, egy legjobb barátnő és számtalan tehetség. Ez Lizzy Wood. 

- Hayley, kincsem figyelj rám. Most a mami fel fog lépni egy nagy közönség előtt. Te addig pedig itt a színpad mellett leszel, Mary vigyáz majd rád együtt táncoltok meg énekeltek majd. Jó?  - egy puszit nyomott homlokomra és leültetett az egyik székre. 
Már számtalan fellépésén voltam anyunak, de ezt állandóan elmondja, mintha nem tudnám mi a dolgom. 
- Egy perc és kezdünk - jelent meg egy férfi mellettünk, majd el is ment. 
- Légy okos és fogadj szót, rendben? - kérdezte meg utoljára. 
- Rendben - feleltem szemforgatva. Anyai biztonság, természetes. 
- Jól vagy, Mami? - néztem fel elfehéredett arcára. Kezét a mellkasára szorította majd sűrű köhögésbe kezdett. Szinte már fulladozva levegőt alig kapva melyről jövő köhögés követte egyik a másikat. 
- Elizabeth, minden rendben? - siet oda mellé Mary és a hátát kezdte el simogatni. Lassan kezdett egy kicsit jobban lenni. 
- Persze - feleli anya két szó között. - Minden rendben, csak... Csak egy kicsit félrenyeltem. - Az asztalon lévő vizes üvegért nyúlt és ivott pár kortyot. 
- Tíz másodperc - jelent meg újra a férfi. 
- Ügyes legyél, Mami - mosolygok rá. 
Mikrofonnal a kezében lép fel a színpadra. Hatalmas tömeg és taps fogadja őt. Mosolyog, mint mindig. Pályafutása alatt egyszer sem volt olyan alkalom, amikor szomorúnak is kellett volna látnom fellépésen előtt. Tiszta szívből adta magát és a hangját. Én meg csodálattal figyeltem minden mozdulatát. 
- Na Hayley, mi is énekeltünk anyuval? - guggolt le elém Mary. 
- Igen - tapsoltam boldogan. - Lizzie most sem lesz itt? - érdeklődtem legjobb barátnőm iránt. 
- Nem. Ő meg az apukájánál van - feleli.
Mary anya legjobb barátnője és társa. Mary lánya Lizzie pedig az én legjobb barátnőm. Ez így van rendjén. Elválaszthatatlanok vagyunk mi ketten kiskorúak óta. De sajnos most nem lehetett itt. 
Közben a színpadon meg ment a műsor. Anya egymás után énekelte el legnagyobb slágereit a hozzá betanult koreográfiával kiegészítve. A kedvencem talán a Superstar meg a Little secret. Hagyjuk választani sosem tudtam, mert ezek a legjobb számok a világon.  
- Most jöjjön mindenki kedvenc lassú száma az It was perfect dream.  - Vagy talán ezt a kedvenc? Mindegyik.
És itt következett be a baj. Látszott rajta, hogy nincsen jól, hogy valami baj van. De nem szólt róla mi meg semmit sem sejtettünk. Csak néztem, ahogy a teste egyszer csak a földre zuhant feje erős csapódással éri el a talajt. Hatalmas sikítás tört ki köztük voltam én is. 
- Mami! - sikítottam fel. Egy másodperc sem kellett én már ott voltam mellette. Hiába beszéltem hozzá nem reagált semmit. Szemei csukva voltak, nem nyitotta ki hiába kértem. 
- Hayley, Hayley! 
Mary a vállamnál fogva húzott el anyától és szoros ölelésbe zárt. A sírástól már lassan semmit sem láttam, csak a zsúfoltságot éreztem, ami a színpad körül volt. Biztonsági őrök próbálták a helyzetet menteni és a tömeget eltüntetni. 
Én csak Mary kezei közül figyeltem anyut aki még mindig nem mozdult, pedig reméltem, hogy csak egy rossz álom az egész, de nem volt az. Mentősök vették körül akik egyszerre kezdték vizsgálni majd újraéleszteni. 
- Hayley, Kislányom - szólal meg apa a tömegből. Nagy nehezen átjutott a tömegen és az őrökön kezében fogva a húgomat, Skylert. Az a pillanatnyi sokk, ami átsuhant az arcán, amikor meglátta anyát, újból sírásra késztetett. 
- Apa - rohantam oda hozzá. 
Letérdelt elém és úgy zárt karjai közé. - Mi történt a Mamival? 
- Nem tudom, Kicsim, nem tudom. 

Egy héten belül megszerveztük a temetést. A családból mindenki eljött még a közeli barátokra is számíthattunk. Közel százan gyűltünk össze a szertartáson. Nehéz volt a búcsú mindenkinek. Sorjában jöttek oda apához, hozzám meg a húgomhoz részvétet nyilvánítani millió együtt érzéssel anyánk elvesztése miatt. 
A magam tíz éves fejével azon a napon egyből megértettem, amikor a mentősök, azt mondták, hogy; "Sajnálom, túl késő volt."  Tudtam, hogy ő már nem lesz többé, hogy távozott az angyalok közé búcsú nélkül. De a húgom csak nyolc éves, ő nem értett semmit naponta keresi anyát, se nekem, se apának sem könnyű ezt neki megmagyarázni. Még túl kicsi, magyaráztam magamnak állandóan. 
Apa nem hazudott amikor megkérdeztem, hogy mi történt anyuval. 
- A Mami, úgy döntött, hogy nem él tovább a földiek közt. Ezért felment a Mennybe, ahol már az angyalok vigyáznak rá. És ő onnan vigyáz mi ránk - mondta. - Tudod, anya már rég óta beteg volt. Nem lehetett őt meggyógyítani, ami elszomorította, de akkor is boldogan akarta leélni a hátralévő idejét, velünk. Rákos volt, ezt a betegséget majd csak nagyobb korodban fogod megérteni.
Ennyit mondott, én pedig nem kérdeztem többet. Elég volt annyi, hogy anya nincs többé. 
A temetés másnapján újból ki akartam menni a sírhoz. Apa, Skyler, én. Ott álltunk hárman egy-egy rózsával a kezünkben a sírt nézve. 

Elizabeth Maria Peterson 

(Lizzy Wood) 1968 - 2004

"The mother who is singing with the angels."

A rózsát közvetlen a felirat mellé raktam és csak néztem magam elé. 
Vajon milyen lesz az élet tovább, Anya nélkül? Továbbra is itt lesz velünk még, ha mi nem is látjuk? Büszke lesz-e majd ránk később? Látom-e meg valaha is egyszer még Őt? Örökre elvesztettem az egyetlen anyukámat? 
Megint sírni kezdtem. Ahányszor csak rá gondolok mindig elerednek a könnyeim. Fel kell fognom, hogy ő már tényleg nincs velünk. El kell engednem. 
Nem lesz ki esténként elalvás előtt énekel. Nem lesz ki új koreográfiákat mutat be nekünk. Nem lesz ott egy fellépésünkön sem. Nem lesz ki tiszta szívből nevet mindenen. Nem lesz anya. Nem lesz Lizzy Wood, aki egy világot hódított meg tehetségével. Egyszerűen nem lesz élet. 
Nem leszek én. Már nem fogok úgy táncolni és énekelni, ahogy anya tette. Nem rendezek otthon a négy fal között fellépéseket a húgommal karácsonykor, hogy a családnak előadjuk. Nem fogok én többet táncolni sem énekelni, mert már nincs az a személy, akire felnézhetek. Nincs az az édes Hayley, aki csillogó szemmel figyelte az anyukáját a színpadon és vele együtt énekelt és táncolt. Nincs már... 
- Hayley! Gyere, induljunk - szólt apa. 
Letöröltem a könnyeimet majd a családomhoz fordultam. 
- Kérhetek egy valamit? - Néztem fel apára, aki csak bólintott. - Mostantól ne nevezzetek Hayley-nek. Mindenkinek Nathalie vagyok.