Epilógus

Louis William Tomlinson

* 10 év múlva *

Ha valaki évekkel ezelőtt, azzal a mondattal jött oda volna hozzám, hogy majd boldog házasságban fogok élni gyerekekkel valószínűleg kinevettem volna őt. Tíz évvel ezelőtt, még azt sem tudtam, hogy hol vagyok a világban és mégis mit csinálok. Nem tudtam, hogy mi tevő is legyek annyi csalódás és veszteség után. Akkor nem tudtam, de azt hiszem mára már rájöttem. Lett négy gyönyörű gyermekem, akiket a világon a legjobban szeretek és óvok. Van egy gyönyörű feleségem, aki boldoggá teszi mellettük a mindennapjaimat és szeret úgy, ahogy vagyok.

Harmincöt évesen az életem teljesen egyenesbe jött. Saját lemezkiadó cégem van, ami csak úgy szárnyal az elmúlt években. London külvárosába költöztünk egy kis kertes családi házba. A helyi középiskolában, pedig, néha drámaoktató tanárként besegítek.
Nathalie lett a cégemnél a személyi asszisztensem, mellette még egy óvodában dada, mindezek mellett főállású anyuka és a feleségem. Miután visszakaptam tíz évvel ezelőtt, tudtam, hogy soha többet nem akarom elveszíteni, így nem túl elhamarkodva, de abban az évben meg is kértem a kezét, ő pedig egyből igent mondott. Az esküvőt csak a gyermekeink születése után tartottuk meg, kis baráti, családi körben pont úgy, ahogy elterveztük.
Habár az emlékei nem tértek vissza, csak néhány bevillanó képei vannak a múltjából mindig azt mondja, hogy boldog. El is hiszem, mert látszik rajta. Néha azért bennem van a kétely, hogy jobb lenne, ha több emlékkel rendelkezne, amit el tudna mondani a gyerekeknek. Egyszer azt mondta nekem, hogy még így is tökéletes élete van. Tudja, hogy van családja, vannak barátai és itt vagyok neki én és az újdonsült kis családunk, akik szeretik és ez neki pontosan elég. Azt is mondta, hogy a sors akarta így az életét, hogy ilyen helyzetben találkozzunk, mert, hogy a Jack korszaka maga lehetett a pokol és talán, így jobb is, hogy elfelejthette és kaphatott helyette más csodás ezer új gyönyörű emléket. Ez számomra is elegendő volt.
Gyerekek.
Tíz éves - lassan tizenegy -, a mi egy szem fiúnk. Thomas Daniel Tomlinson. Sokat vitatkoztunk a név kapcsán, de azt megbeszéltük, hogy mindenképpen a szülők nevét kapják meg. Csak az én részemről volt a probléma apák terén, de végül megegyeztünk. Az egyetlen fiam meghozta a végleges boldogságot az életünkben. Sötétbarna hajával, zöld szemével vitte az anyja génjeit, de az arcformáját és a belső tulajdonságait tőlem örökölte. Zeneiparban megvan a tehetsége már ennyi idősen is. Zongorázni tanul mellette pedig a gitározás is a listán van. Egyszer Nathie-val belementünk, amikor még hárman voltunk egy családi címlap-fotózásba. Azóta havonta jönnek az értesítők, hogy had álljon modellt itt meg ott. Szóval nem kétséges, hogy a későbbiekben ebbe is belefog. Ugyanígy vagyok az első lányommal.
Johannah Elizabeth Tomlinson. De mindenkinek csak Jo, ahogy ő mondaná. Még csak nyolc éves, de az esze már a helyén van. Ő lesz az egyetlen gyermekem, aki megmarad hétköznapinak szerintem. Érdekli a tanulás, maga az élet, a világhírnév pedig egyáltalán nem. Egyszer vett ő is részt egy fotózáson, de nem tetszett neki, idézem; "Ez az egész nem nekem való!". Tisztára az anyjára emlékeztet, mondjuk tökéletesen rá is hasonlít. Reménykedem, hogy ez így is marad nagy koráig.
A harmadik gyöngyszemem és titokban a kedvencem, a mai nap szülinaposa - hetedik -, a kis Mia Tomlinson. A kék szemei csak úgy ragyognak a világosbarna haja közül. Kis pisze orra van és a mosolyosa nagyon emlékeztet anyára, talán ezért is lett a kedvencem. Ja, és büszkén kijelentem, hogy lesz egy focista lányom! Persze, büszke vagyok a többi gyerekemre is. Csak nagyon megörültem, hogy a gyerekem a sport irányába érdeklődik, mellesleg lány létére. A családomban sosem volt egy lány sportoló, szóval ő még több boldogságot hozott a szívemben. Nathie aggódik egy kicsit, hogy mennyi sérülése lesz a későbbiekben, de nem ellenkezik. Biztos látta mennyire megörültem, amikor a focit választotta. A fiam is focizik, de csak hobbiként tartja fenn, Mia pedig rendszeressé teszi. Legalább lesz kivel játszanom még ötven évesen is.
Az utolsó pedig az újdonsült ovis, Sarah Tomlinson. Megnéztük a kis kori képeimet és Sarah egy az egyben rám hasonlít külsőleg, csak lányban. Már csak belsőleg imádkozom, hogy azt Nathalie-tól örökölje. Balettra jár, szóval remélem, hogy egy táncoslábú kisördög lesz a későbbiekben.
Így ennyi is lett volna a családom. Az én szerelmeim, büszkeségei, szemem fényei, boldogságaim, egy szóval az életeim így együtt.
- Hát nem csodásak? - ölel át oldalról Nathie. Mint említettem, Mia születésnapját ünnepeljük, nagy baráti körben - vagyis a testvéreim, Nathie apja és húga, meg persze a három egykori bandatársam a családjukkal. Mindenki rögzíti a pillanatot, amikor a hét gyertya elfújására kerül sor, testvérei segítségével.
- Gyönyörűek - csókolom meg gyorsan. - Na, angyalom! Kívántál valamit? - szólok oda Miának.
- Egy focilabdát - kiáltja hangosan. Mindenki felnevetett, majd a gyerekek megrohamozták az ajándéktáskákat egy-egy felnőttet magával rántva.
- Kétségtelen, hogy ő a te lányod - nevet még mindig a feleségem. Odahajolok és újból megcsókolom.
- Ők a mi csodálatos gyermekeink! - mondom, majd magam után húzva mi is csatlakozunk a többiekhez.
Mindenki nevetett és boldog volt.
Én pedig ezt a pillanatot akartam megjegyezni az emlékezetemben.
Örökre.

25. rész

Nathalie Hayley Peterson

Louis Tomlinson, 2017 nyarán szakított velem. Majdnem három év járás után. Indoktalanul vezette magát erre a cselekedetre, és csak hetek múltán kaptam rá magyarázatot. Elsőre megszeppentem, utána némi sokk következett be nálam, aztán jött a sírás és egy hatalmas pofon csattant, Louis jobb arcfelén. Ő nem lepődött meg, gondolom számított erre a reakciómra és csak némán bólintott rá.
- Sajnálom - mondta. A lehető legerősebben mellbe taszítottam. Az arcomat nem takartam el, hagytam, hogy nézze végig a könnyáztatta arcomat, azt, hogy ekkora csalódást okozott nekem ennyi idő után.
Ez nem ő volt.
Tudtam, hogy Jay halála is közre játszott a dolgokban, ettől is volt, Louis nagyon furcsa az utóbbi hónapokban. De én tisztességesen kiálltam mellette, mert tudtam, hogy erre van most szüksége. Nem hibáztatom, tudom milyen egy édesanyja elvesztése, vagyis csak sejtenem kéne, én mit éreztem akkor, mikor az én anyukám halt meg. De ez most más.
Rendben, hogy Lou nehezen dolgozza fel a megrázó eseményeket, ezt még meg is értem. De, hogy miért kellett ennek az egésznek hűtlenséghez vezetni, azt nem értettem az elején.
Ahogy mesélte tovább a történetet, minden kis részletbe betekintést engedett és közben újabb meg újabb darabra törte a szívem.

Azok az átkozott virágcsokrok! Már akkor rá kellett volna jönnöm, mikor az elsőt megkaptam tőle két és fél éve. Azután még ötször kaptam tőle! Vagyis összesen hatszor tette meg! Ebből pedig hármat az elmúlt hónapban. Én pedig erre nem jöttem rá, és sosem tudtam volna meg, ha, Louis a mai napon meg nem látogat és el nem mond mindent.
Azt is mondta, hogy már nem szeret úgy, mint az elején, én pedig itt akartam befejezni a beszélgetést. Elegendő választ kaptam arra, hogy milyen is ő valójában.
- Ekkora csalódást még sosem okoztál nekem, Louis! - mondtam miközben megtörlöm a szemeimet. Még mindig rezzenéstelen arccal figyelt. Hátat fordítottam neki és indultam a kijárat felé, de aztán beugrott valami. - Különben - fordulok meg menet közben -, egyszer csókolóztam Harry-vel.
Nem volt szép húzás tőlem, főleg, hogy nem is voltunk együtt, amikor ez történt, de túlságosan megalázva éreztem magam és nem hagyhattam ennyiben.
Láttam, ahogy Louis arcán átsuhant valami, csak egy pillanatra, utána ugyanúgy csinált, mintha nem érdekelné. Pedig tudtam, hogy dühítette a dolog. Tudtam, hogy még mindig érdeklem. Nem számított, mert hagyta, hogy kisétáljak az életéből és ez volt az utolsó alkalom is, hogy láttam. Vagyis, csak azt hittem.

Három nappal később a világhálót belepte egy videó, amin Louis és Harry összeverekedtek. Tudtam egyből, hogy az én hibám volt. Ha nem mondom el, Louis-nak a csókot, akkor ez nem történt volna meg. De alapjáraton, Lou-nak sem volt semmi joga ehhez a cselekedethez. Nem tartoztunk már egymáshoz, így nem lehetett joga a kiakadáshoz, hogy Harryvel egy bunyót alakítson ki az éjszaka közepén, a főutcán, több tucat ember előtt.
Amikor megláttam vagy százszor néztem végig a videót. Egyszerűen nem voltam képes elhinni a történteket. Szerencse, hogy egy üzlet kamerája vette fel az egészet hang nélkül, mert így nem hallottam miről beszelnek, csak annyit láttam, hogy a szájuk mozog, miközben ütik egymást. Készült pár amatőr felvétel is, de abból sem tudtam kivenni miről is ordítoznak. Magamban pedig jobbnak láttam nem tudni.
A szakításunk már ez előtt egy héttel bejárta a világot, így csak találgatni tudtak, mi is áll ennek a háta mögött. A videó után újból megindultak ezek a pletykák miszerint, én, Harry karjai közt találtam rá az újabb boldogságra. Persze ezek után engem kezdtek hátba támadni és mindezekért felelősnek tartani, hogy tönkretettem a fiúkat. Nem hibáztattam a rajongókat, mert én is saját magamat okoltam.
Nem tudtam mást csinálni, mint az eddigieknél még jobban meghúzni magam a külvilágtól, főleg a médiától. Mivel engem nem találtak elkezdték a hozzám közel álló embereket zaklatni ezzel kapcsolatban. Először apámat vették célba, hiába, mert ő megduplázta az őreinek számát, így alig tudták megközelíteni, csak a kérdéseikkel bombázták őt. Egyszer a húgomat is elcsípték London utcáin, de vele sem nyertek több információt. Liza már többször a képbe került. Főleg, hogy boldog kapcsolatban él, Niallel így többször is beleeshetett a média csapdájába. Sosem válaszolt a kérdésekre, még, ha nehezen is szabadult tőlük, akkor is tartotta a száját, főleg, hogy alig tudott valamit a dolgokról. Ugyanígy járt még, Dani és Liam, Lou-t és Lottie-t is megtalálták és még ki tudja kicsodát. De pont azt a három embert nem, akik valójában tudták a igazat. Vagyis Louis, Harry és én.

Egy kis időre meghúztam magam Lizáéknál és igyekeztem minél előbb rendbe rakni az életemet. Nagy nehezen sikerül elérnem, Harry-t, hogy megbeszélhessem vele a történteket meg bocsánatot kérjek.

Már talán egy hónap is eltelt a verekedés óta, mikor végre eljött, Harry, Niallékhez. Nem volt a legjobb pillanat. Én csak magam elé meredve néztem üveges tekintettel, miközben körülöttem Liza, Niall és Harry beszélt. Már szinte egy órája ültem a kanepén és csak az asztalon elhelyezett tárgy két piros csíkját figyeltem.
- Nats.. - ül le mellém Liza. Megfogta a még mindig remegő kezemet és szorított rajta egyet.
- Ezt nem mondhatjátok el Louis-nak - nézek rajuk végig kicsit megszeppenve némi idegességgel a hangomban.
Terhes vagyok!
Kisbabám születik!
Akinek az apja, Louis Tomlinson!
Öt teszt hever előttem az üvegasztalon mindegyiket ott virít láthatóan a két piros csík. Reménykedtem az elsőnél, hogy csak rossz a teszt, de így már az ötödik után már nem tudtam miben remélni. Egyszerű ténnyel állok szemben, amivel nem tudok mihez kezdeni, így Louis nélkül.
Persze nagyon sokat gondolkodtam a család témán, hogy milyen is lenne. De az elképzeléseim nem ilyenek voltak, amiben most benne vagyok.
Én egy teljes családot képzeltem el Lou-val, ahol közösen neveljük a porontyokat és mérhetetlenül boldogak vagyunk, együtt. De most, nincs se boldogság, se Louis, csak a magány van velem meg ez a dobogó szív a hasamban immár.
- Nats.. - köszörüli meg a torkát Niall. - Erről, Louis-nak joga van tudni. El kell mondanod neki.
- El is fogom - bólintok. - Csak még nem vagyok kész rá. De, kérlek, ti ne mondjátok el neki - magamban meg még hozzá tettem, hogy, mert még én sem fogom. Sokáig kellett várnom a srácok válaszára, vagyis egy kellemetlen bólintást kaptam tőlük egy rendben van jelzéssel.
A továbbiakban nem beszéltünk a "Terhes vagyok!" témáról inkább a jelenre koncentráltunk. Harry-vel végül megbeszéltük a dolgokat és innentől csak felejteni próbáljuk.
Az egyik igazi megpróbáltatás az volt amikor apámmal közöltem, hogy új utód érkezik a családba. Gondolkoztam rajta, hogy inkább el sem mondom neki, de a hasam növekedésére nem tudnék konkrét magyarázatot adni neki. Így amikor elmondtam neki láttam először a szemében egy kis csillanást, hogy örül, hogy végre nagypapa lesz, de aztán jött a dühös oldala. Nagyon haragudott Louis-ra hogy ilyen módon lapátra tett következménykényt pedig terhes is lettem.
Skyler nagyon boldogan fogadna a nagynéni szerepét csak úgy sikongatott örömében meg kijelentette, hogy ő lesz a bébi keresztanyja. Itt már kezdődött a vita, mert ugyanúgy Dani és Liam meg Harry, Liza és Niall is bepályáztak erre a szerepre. Végül megegyeztek velük, hogy mindannyian a keresztszülei lesznek, így magamnak is megspóroltam a sok játékot és ruhát, amit kapni fog a csöppség.
Csak Apa, Skyler, Liza, Niall, Dani, Liam, Harry tudott a babáról. Mindannyian megmondták, hogy Louis-nak is joga van tudni a gyerekéről minél előbb. Lelkemre kötötték, hogyha én nem mondom el akkor majd ők fogják. Könyörögtem nekik a hallgatásért, ez amúgy is az én feladatom lesz. Magamban pedig tudtam, hogy nem fogom neki elmondani, mert nem álltam készen arra, hogy újra lássam. Szóval csak halogattam ameddig csak lehetett.
Terhességem tizennyolcadik hetében apám azzal a kijelentéssel állított be a szobámba, hogy New Yorkba költözünk egy kis időre. Felfogni sem tudtam, hogy ez mit is akar jelenteni. Sky idén kezdte el ott az egyetemet, apám pedig ügyvédként egy remek ügyet kapott, amit eszében sem volt lemondani. Engem pedig nem akart egyedül, várandósan Londonban hagyni. Örültem is ennek az ideiglenes költözésnek, akartam ezt a szabadságot, de legbelül maradtam volna Lizával és Danival. Mivel apám mondtam hogy tényleg egy pár hónap lesz így nem ellenkeztem, hanem szépen csomagolni kezdtem.
Utazás előtt egy nappal elhatároztam magam, hogy Doncasterbe megyek meglátogatni Tomlinson tagokat. Jay halála óta alig jártam itt és a Louisval való szakításom során teljesen megszűnt a kapcsolatom velük.
Egyedül Daninak mondtam el, hogy el szeretnék ide jönni, ő pedig kedvesen felajánlotta a társaságát, amit örömmel fogadtam. Kiderítettem hogy Louis Los Angelesben tartózkodott így esélytelen hogy összefussak vele.
Az ajtó előtt állva már kissé görcsösen tördeltem az ujjaimat a váratlan betoppanásom miatt. Nem tudom milyen reakcióval fogadhatnak ilyen hosszú idő után.
Fizzy nyitott ajtót tágra nyílt szemmel nézett rám a hasamra majd Danira aztán a hasamra és ezt még párszor eljátszotta.
- Terhes vagy - jelentette ki megszeppenve.
- Meglepetés! - mondom kicsit zavartan.
- Louis nem tudja - folytatja tovább a gondolat menetét.
- Nem.
- Nem akarod neki elmondani.
- Valahogy úgy - préselem össze kínosan a számat.
- Gyertek be - tárja ki nekünk az ajtót. Fél éve nem láttam Fizzyt és rengeteget változott, sokkal komolyabb lett ez idő alatt.
A házban ott volt mindenki hasonló reakciót váltottam ki belőlük, mint Fizzyből. Meglepődtek egyben pedig örültek is, hogy látnál. Elmondták, hogy mennyire sajnálják a szakítást, meséltek Louis-ról, hogy mi van vele, hogyan viseli a nélkülem töltött időt. Beszéltek Jayről is egy kicsit, milyen nélküle az élet. Végül pedig rengeteget kérdezgettek a babáról.
- Nats - fordult felém Daisy -, ha kislány lesz megkapja Anyu nevét?
- Daisy - horkant fel mindenki.
- Drágám ilyet nem kérhetsz - szól oda kedvesen Dan. Láttam a szemében, hogy azért nagyon rosszul esik neki, hogy Jayről kell beszélni.
- Semmi gond. Gondoltam rá és mindenképp megkapná Jay nevét, persze, ha ez nem lenne gond senkinek - nézek körbe.
- Szuper lenne - törli meg a szemét Lottie.
- Délelőtt voltam ultrahangon - terelem el egyből a szót. - A doki már meg tudta mondani mi a baba neme. Én nem akarom tudni, szeretném, ha meglepetés lenne számomra. De elhoztam a borítékot és benne van a válasz. Ezt itt hagyom nektek és ti tudhatjátok meg először - nyújtom át a borítékot az egyik ikerlánynak.

New York. Nem gondoltam, hogy én valaha is itt fogok kikötni. De tetszett. Két és fél hónapot töltöttem ott és igyekeztem a lehető legjobban egyenesbe hozni az életem. Imádtam New York-ban lenni, de a szívem nagyon húzott vissza Londonba. A lányokkal napi szinten tartottam a kapcsolatot, még a Tomlinson testvérekkel is. Állandóan csak a növekvő hasamról akartak képet látni, meg az ultrahang felvételről. Persze teljesítettem a kérésüket, így a galériámban már több száz kép van rólam különböző pozícióban. Mintha az elmúlt 3 év kép készítését akartam volna bepótolni ezekben a hónapokban. A ruhatáram állandó felújításra szorult. Törpe létemre a hasam gyorsan növekedett, ahogy vele együtt a kilók is csak úgy repültek fel rám. Napjaim unalmas perceiben csak duzzogok, amikor nézem magam a tükörben és elborzadok, hogy lassan már egy dagi hóembernek is elmehetnék, annyira kerekedek mindenhol. A hormonjaim meg nem nagyon a barátaim, hiába akarok velük kompromisszumot kötni. Kész érzelmi hullámvasút a terhességem.

Louis-val pedig még mindig nem beszéltem. A lányoknak már vagy százszor megígértem hogy innen kintről felhívom, mert még a számát is elkértem, de valahogy az ujjam nem akart a hívás gombra menni. Számtalanszor nekiálltam sms-ben bepötyögni azt a mondatot, de sosem éreztem helyesnek. Így hagytam az egészet és úgy voltam vele hogy majd az utolsó pillanatban megtudja. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá és meg voltak azok a gyenge pillanataim, amikor úgy voltam vele, hogy most kitálalok neki mindent. Mint mondtam, tényleg csak egy pillanat volt az egész, mert sosem tettem meg. Híreket nem néztem továbbra is kerültem a világhálót, a testvéreitől sem mertem kérdezni, hogy mi van vele, így a fejemben alakítottam ki különböző történeteket, amik cseppet sem segítettek a lelki állapotomon.

A húgommal igyekeztem sok időt tölteni, mert ő nem jött velünk vissza az egyetem miatt. Amikor volt közös szabadidőnk mindig elmentünk vásárolni, beültünk kajálni, elkísért baba-mama tornára vagy csak otthon tartottunk csajos napot.
A harmincharmadik hetemben apám megnyerte a pert és, ezután már jöhettünk is vissza Londonba, mert pár hét és világra jön a babám.
A londoni repülőtéren kifelé sétálva, a titkom már nem maradt titok a világ előtt. Az utóbbi fél évben jól meghúztam magam így a paparazzók egy képet sem tudtak rólam csinálni idáig. A repülőtér csak úgy hemzsegett a riporterektől, a fényképezőgépek csak úgy kattogtak, a kérdéseiket csak úgy dobálták felénk. A terhességem nyílt titok lett millió képpel és videóval.
Így történt meg az, hogy két nappal később Niall házában Louis valós személyével kellett szemközt néznem és színt vallanom mindenről.

Még ennyi idő után sem készültem fel arra, hogy újra látnom kell őt. Nagyon sokat változott; a haja hosszabb lett és szanaszét állt, arca beesett, állának vonala kirajzolódott, szeme alatt hatalmas sötét karika hevert és még fogyott is. Szinte már sokkolt a látványa. Láttam, hogy mozgott a szája, de felfogni már nem tudtam mit is kérdezett.
- ..., ahogy ti is bármikor szólhattatok volna! Tudtommal én vagyok a gyerek apja vagy tévedek? - sokkolva néztem rá, hogy ez a mondatot egyáltalán kiejtette a száján.
- Képzeld, a tied! - mordul fel Liza. - Nats nem egy undorító féreg, aki képes lett volna téged megcsalni, veled ellentétben!
Louis teljes testével összerezzent.
- Ne haragudj! - néz rám Lou és tesz egy tétova lépést felém, én pedig ugyanezt megteszem hátrafelé.
- Menj el, Louis! - szinte suttogva, könyörgően kérem ezt tőle. - Kérlek! - a hasamra simítom a kezem, ahol érzem, hogy éppen rúg a baba. Már lassan a sírás kerülget.
- Nagyon sajnálok mindent! - nyelt egy nagyot. Ő sem volt jobb helyzetben, mint én. - De kérlek, ne hagyj ki ebből a jövőből - mutat a hasamra. - Ha már nem is leszünk együtt a gyerekünk életébe engedj be! Kérlek..- ha jól megfigyeltem pontosan egyszerre hullott le mindkettőnk szeméből az első könnycsepp. Nem bírtam tovább látni. Odaakartam rohanni hozzá megölelni beszippantani az illatát megcsókolni, mindent akartam. Sosem tudtam haragudni rá! Már aznap megbocsájtottam neki amikor kiderült minden, csak a fájdalmat nem tudom kezelni, amit maga után hagyott. Szerettem őt! Még most is átkozottul szeretem minden feltétel nélkül! De ahelyett, hogy ezt elmondtam volna neki, inkább felrohantam az emeletre és hangos zokogásban törtem ki. Így telt a hosszú idő utáni újra találkozásom Louis-val.
Két héttel később egyedül voltam a házban, amikor a gyermekem úgy döntött, hogy világra szeretne jönni. Senki sem volt a közelembe akinek szólni tudtam volna. Apa New Yorkban volt, Liza és Niall ellátogattam Mullingarbe, Dani meg Liam is valahol Londonon kívül volt. Teljesen kétségbe voltam esve.
- Ne, ne! Kérlek, babám! Még másfél hétig benn kellett volna lenned! - motyogom magamban az újabb fájás következtében. Az idő sem kedvezett nekem. Tél lévén vihar tombolt az egész városban és meg éppen szülni készülök az éjszaka közepén. Utolsó esélyként, Louis maradt, ha ő itt van biztos segít bevinni a kórházba. Tétováztam egy kicsit a hívás gomb felett, de egy újabb fájás jött, így egyből rányomtam. 

Hosszú percek csöngése után végül felvette.
- Igen? - szól bele rekedtesen.
- Louis.. - visszatartottam a levegőmet.
- Nathie? - szólalt fel hangosabban.
- Louis.. Szülni fogok - mély levegőt vettem, mert jött egy újabb rúgás. - El tudnál vinni..
- Persze - vág egyből a szavamba. - Tíz perc! Bírd ki addig, Kicsim! - ezzel kinyomta.
Az a tíz perc csigalassúsággal telt. Igyekeztem egy két cuccot bepakolni magamnak, az ajtót nyitva hagyni Louis-nak. A fájások már három percenként jöttek, amikor Lou minden szó nélkül berontott, Niall lakására.
- Gyere! - fog meg gyorsan. - Itt vagyok!

A világon nem is örültem másnak jobban, hogy most ő van itt mellettem és kísér el a szülésre.

Most pedig itt vagyunk, három órával később szülés után. Már egy kórteremben vagyok, Louis pedig mellettem ül.
- Nathie.. - már vagy percek óta akar valamit mondani látom az arcán, de eddig nem tette meg.
- Nem haragszom semmiért - szólok közbe. - Nem tudok rád haragudni, ahhoz túlságosan szeretlek - mondom ki.
A szeme felcsillant és óvatosan a kezemért nyúlt.
- Ígérem mindent rendbe fogok hozni!

24. rész

Louis William Tomlinson

Elkövettem életem legnagyobb hibáját, és most fogalmam sincs, hogy mit tegyek. A fejemet a kormányra hajtom és azon töröm a fejem, hogyan nézzek szembe a következményekkel.

Három hónap telt el, hogy a srácokkal újra turnéra indultunk és ezzel bejárjuk a világot, de nekem sikerült félrelépnem. Nem is emlékszem, hogyan volt. Csak így egyik pillanatról a másikra történt az egész. Nem tudom másra fogni, mert ez csak is az én hibám.

Az ujjaim már szinte elfehéredtek a szorítástól, a pulzusomat igyekszem beállítani a normális ritmusra, de valahogy ez sem jön össze. Már vagy tíz perce várok a lakásom előtt bármilyen mozdulatot kiváltva magamból, hogy végre bemenjek a házba és szembenézzek Nathie-val. Nekem kell elmondanom neki és tisztázni, hogy semmit sem jelentett számomra az a lány, főleg, hogy még a nevét sem tudom. De amennyire már ismerem Nathie-t tudom, hogy egy szavam se hatna rá és egyből elhagyna.
Leállítottam a motort, egy csokor virággal a kezemben - remélve, hogy segít majd egy kicsit a hangulaton -, bementem a házba. Némaság, üresség. Ez tűnt fel először. Nem hallottam semmi beszédhangot, hangoskodást esetleg a lányoktól, akik átjöttek volna Nathie-hoz. Semmilyen csörömpölés a konyhából jelezve valaki ottlétét. A tévé is ki volt kapcsolva, zene se szólt a háttérben. Semmi.
- Nathalie? - kiáltom el magam, hátha így történik valami.
Továbbra is csönd volt. Kezdtem, azért egy kicsit pánikba esni. Főleg azután, hogy az emeletet is végigjártam mindenhol, Nathie nevét mondogatva. Az igazi sokk csak az volt, amikor a szobájából a legtöbb ruhája el volt pakolva, sőt, szinte az egész.
Ugye nem tudta meg?

Direkt csekkoltam az egész világhálót, hogy semmilyen pletyka sem jelent meg a tegnapelőtti félrelépésemről. Az utóbbi napokban csak bujkáltam, hogy senki sem lásson az utcákon csak a koncerteken, meg a rajongókkal, akikkel fotózgattunk.

Neten semmit sem találtam. Csak a hetek óta tartó cikkek, Zayn kilépésével kapcsolatban. Olyan régóta fújják ezt a témát, hogy már kezd véglegesen elegem lenni. Talán ez is lehetett az egyik kiváltó okom az ivásra és a megcsalásra, de mint magamba mondogatom, csak magamat hibáztathatom ezért. 

Igen, volt egy nagyon jó barátunk, szinte már testvérünk, akivel 5 évig jóban rosszban együtt voltunk, most pedig vége. Nem tehettünk semmit, csak csendben hallgattuk a választását, sok sikert kívántunk neki a továbbiakban, majd hagytuk elmenni. Ez is volt az utolsó alkalom, hogy láttuk vagy beszéltünk volna vele. Hiányzott, nem mondom, hogy nem. Talán ő volt addigra már a legjobb haverom a csapatban és rossz volt, hogy csak úgy, egyik napról a másikra kilépett a bandából, az életünkből. Nekünk pedig bele kellett törődnünk.
Miután véglegesen rádöbbentem, hogy Nathie-nak nyoma sincs a lakásban egyből a telefonomhoz nyúltam, hogy felhívjam.
Pár csöngés után fel is vette.
- Lou! - nem tűnt furcsának, a szokásos módon köszöntött, mint ahogy eddig szokta.
- Miért van az, hogy éppen készülök meglepni a barátnőmet, de arra kell hazaérnem, hogy csak a hűlt helye van a lakásban? - próbáltam a régi formámat adni, ami még pár nappal ezelőtt volt, mert úgy tűnik Nathalie semmit sem tud.
- Mi a meglepi? - nem kell velem szembe lennie, tudom, hogy összeszorította a száját, azt jelezve, hogy kerüli a témát, mert kínosnak érzi.
- Hát már nem kapod meg, ugyanis eltűntél.
- Ha nem lennék meg, akkor most nem beszélnél velem - csak húzza az agyam. Szóval mulattja a dolog, hogy ki vagyok akadva. Pedig fogalma sincs a valódi okra, miért.
- Na, áruld el hol vagy, akkor talán megkapod - elő kellett halásznom a tartalék cigimet, hogy az elmúlt félórában felgyülemlett végtelen sok stresszt kifújjam valahogy.
- Apunál. Tíz perc múlva itt vagy. Várlak - erre kinyomja a telefont. Jó lenne azért tudni, mit keres ott.
Mint ahogy mondta, tíz perc alatt ott parkoltam a ház előtt. Ki sem szálltam a kocsiból, Nathie már rohant felém, majd a lábait a derekamra kulcsolva megölelt a levegőt is kinyomva belőlem.
- Annyira hiányoztál!
Ha lehet még erősebben szorított pedig fogalmam sem volt, hogy ilyen kicsiny testben ekkora erő lakozzon. Próbáltam rá válaszolni, hogy igen, nekem is kibaszottul hiányzott, de a levegőhiány miatt képtelen voltam.
Amint elengedett vagyis csak azt hittem, hogy elenged, heves csókcsatába kezdett. Ennyire nyíltam még talán fel sem vállaltuk a kapcsolatunkat az elmúlt hónapokban, hogy egy kész csókmaratont mutassunk be, az utca közepén.
Három hete találkoztunk utoljára, amikor végre sikerült rávennem, hogy pár napra maradjon velünk a turnén, azután már csak kamerán keresztül láttuk egymást, idáig.
- Oké, oké. - vetek véget az egésznek, mert nekem már sok lett. - Nekem is hiányoztál! De nagyon! - nyomok még egy puszit a szájára. A hajára téved a tekintetem, ami már vállig ér és enyhe hullám van a végén. Levágatta, azt a gyönyörű hosszú haját! Most pedig még jobban néz ki, ha ez lehetséges. - Tetszik - kacsintok rá jelezve, hogy feltűnt a változás.
- Szóval, mi az ajándék? - vigyorog rám.
- Én lennék az, de látom nem nagyon örülsz neki - forgatom meg szórakozottan a szemeimet. - Tessék - kapom ki a kocsimból a csokor virágot és átnyújtom neki.
Szemei tágra nyílnak, miközben csillannak is egyet és, amint a kezei közé fogja mélyen bele is szagol. Az arcára hatalmas mosoly kerül majd újból a virágok közé nyomja az arcát.
- Rendben, mit csináltál? - néz rám egyik szemöldökét felhúzva.
A gombóc a torkomban, amit éppen lenyelni készültem, most megragadt, ahogy ezt kimondta. Talán az összes vér kifutott az arcomból, amilyen hangnemmel kérdezte ezt tőlem. Ennyire átlátszó lennék?
- Miből gondolod, hogy csináltam valamit? - köszörülöm meg a torkom.
- Sosem vettél nekem még virágot - indul meg befelé.
Tényleg? Ó, basszus! Egyszer sem vettem neki virágot az biztos, így el is hiszem, hogy meglepte a dolog, meg újdonság is volt számára. Örült neki, ez volt a célom.
- Hát, csak.. - vakartam meg kínosan a tarkóm valami választ keresve. - Mivel olyan rég találkoztunk, gondoltam megleplek szerény személyemmel és, hogy még jobban imádj érte egy virágcsokrot is csaptam magam mellé - vigyorogtam rá, ahogy már a nappaliban álltunk.
- Hm.. - lép felém két lépést, ezzel pont előttem állt. - Hatásos lett - gyors puszit adott a számra majd elment, hogy a virágot vázába tegye.
Ezt ennyivel megúsztam.. Egyenlőre. - gondoltam magamban.

- Még most sem tudod, hogy miért költöztél el szó szerint tőlem, ide az apádhoz. Szóval? - hoztam fel újra a témát, amint a hálószobájába vezetett.
- Hát, tudod most, hogy te így turnézol teljesen egyedül vagyok abban a nagy házban. Oké, persze a csajok sokszor átjönnek, de mégis többször voltam egyedül, így mindig ide apuhoz jöttem. Szinte minden másnap - fújta ki magát. - Aztán végül felhozta, hogy nyugodtan visszaköltözhetek ameddig te úton vagy, én pedig belementem, és lassan már másfél hónapja itt lakom.
- Várj, várj! - állítom meg gyorsan. - Másfél hónapja? Azóta már találkoztunk, meg szinte mindig beszéltünk, de egyszer sem mondtad el.
Egy kicsit tényleg meglepett az infó. Elhiszem, hogy egyedül érezte magát nálam és e részről meg is értem, hogy Tomhoz költözött átmenetileg. De másfél hónapja? Azóta tényleg találkoztunk egyszer ott nem mondta el, napi szinten beszélünk telefonon és ott sem mondta egyetlen alkalommal se.
- Tudom, tudom! Ne haragudj érte, Kicsim! - fordul egyből felém az ágyon ülve. - Igazából nem tudom, hogyan reagáltál volna, ezért nem mondtam el.
- Megértettem volna - szóltam vissza kissé túl hevesen, Nathie pedig kissé meglepődve fordult el. - Ne haragudj - túrok bele a hajamba. Nem vagyok formában a mai napon sem, az biztos. Lehet ezt a egész "meglepem ma a barátnőmet a jelenlétemmel" dolgot át kellett volna gondolnom.
- Mindegy is - motyogta alig hallóan. - Mikor lesz a következő fellépésetek?
- Csak holnap este. Úgyhogy.. - húzom oda magamhoz és hátradőlök. - egész este, sőt éjszaka boldogítani foglak, Édesem - a hatás kedvéért meg is szorongattam egy kicsit.
Magam alá fordítom arcának mindegy egyes centiméterét apró puszikkal kezdem behinteni ezzel is engesztelve, főleg a köztünk kialakult feszültséget. Kezeinket összekulcsolom a fejünk felett, végül egy hosszabb csókkal lezárom a hadműveletem.
Belenézek zöld íriszeibe, amik ártatlanul tekintenek vissza rám. Imádom a szemeit, ahogy engem néz, a kis pisze orrát, amit állandóan összeráncol, amikor valami nem tetszik neki, az ajkait, amikor gondolkodás közben harapdál és a testét, amikor tökéletes összhangban van velem. Szinte mindig.
- Szeretlek, Lou! - gondolataimból felébredve meredek újra szemeibe, ahogy kimondta a szavakat.

Halványan elmosolyodtam és újból megcsókoltam.
Nem voltam rá képes, hogy én is visszamondjam. Nem azért, mert nem szeretem, erről szó sincs! Mindennél jobban imádom őt, de a mostani helyzetemben nem voltam rá képes. Azért jöttem el ma hozzá, hogy vallomást tegyek neki a bűnömről. Büszke is voltam magamra, hogy a történet után egyből el is indultam hozzá, de ahogy ideértem teljesen elbizonytalanodtam. Tudom, hogyha elmondom neki akkor kilép az életemből és ez most pont az, amit a jelen helyzetben nem akarok. Szükségem van rá, így tudom, hogy nem mondhatom el. Most nem.

Nathie az egyik kezét kiszabadította az enyém közül és lassan a kardigánom cipzárját kezdte lefelé húzni. A csókba hirtelen beleakadtam, mert nem éreztem helyén valónak a cselekedetet. Máskor simán belementem volna, természetesen, de így. Csak még nagyobb bűntudatot keltetek magamban a kelleténél. Végül a felsőm lekerül rólam, valahova a szoba legtávolabbi pontjába.
- Várj! - taszítom el gyorsan magamtól. - Figyelj..
El kell mondanod neki, Louis! - súg a tudatalattim. Ma nagyon nem haverkodom vele.
Késztetést érzek, hogy most itt, ebben a pillanatban kitálaljak neki mindent, hogy miért jöttem ide, mit jelent a virág, mit csináltam. Azt, hogy semmit sem jelentett, csak egy botlás volt az életemben a többi szarság mellett. Utána a bocsánatáért esedeznék, könyörögnék, hogy ne hagyjon el és végül elmondanám, hogy átkozottul szeretem. Valahogy így, esetleg más sorrendben.
- Nagyon furcsa vagy ma - állapítja meg Nathalie, miközben elhúzódik tőlem. - Minden rendben, Lou?
- Persze, persze! - vágom rá egyből. - Csak nem akartalak egyből, így letámadni - vakarom meg kínosan a tarkómat. Ennél jobb ötlet nem volt, Louis?
- Mióta érdekel téged az, hogy mikor, meg hol szexelünk? - néz rám elkerekedett szemekkel. - Három hete is valami hasonló helyzetünk volt.
Először is, vicces volt hallani a szájából a "szex" szót, kapcsolatunk során egyszer sem hallottam volna, hogy kimondta a száján. Az is igaz, hogy sosem elleneztem, mindig inkább ő volt az, aki megállított, ha úgy tartotta kedve. Szóval tényleg a legrosszabb kifogásommal álltam elő, mert mielőtt még kimondtam volna buktam az egészet.
- De mindegy is. Mit akartál mondani? - kérdezi.
Megcsaltalak! - ó, fogd be, tudatalatti!

Újabb elterelő kérdést kutatom a gondolataim között, de mindig azon agyalok, hogy talán nem ártana az igazat mondanom. Nem és nem és nem!

- Nem csatlakozol a turnénkhoz? - ugrik be az első ötletem, ami nem is annyira gázos. Biztos lennék benne, ha mindig a közelembe tudhatnám, akkor nem csinálnék semmilyen marhaságot.
- A paparazzók és a sajtó még mindig a világban vannak? - kérdez rá, mintha nem tudná a választ.

- Sajnos igen - morgom az orrom alatt.
- Akkor nem.
A világért sem tudnám rávenni, hogy velem jöjjön. Abban benne van, hogy egypárszor velünk jön pár napra, aztán vissza ide Londonba. De, hogy hosszabb távra?
Azt soha.
Annyira óvja magát a világtól, hogy már akkor megijed, ha egy idegen ember az utcán a telefonját felemeli, mintha fényképezni akarna. Tudom, hogy azért kerüli a médiát, mert nincsenek emlékei és ezért nem is akar magáról semmi hírt a hálón, míg saját magát sem ismeri. Persze, ezt tiszteletben is tartom. Pedig, ha tudná hogy már hány cikk lett rólunk az elmúlt hónapokban, amiről nem is tud.

- Egyszer majd ráveszlek - visszahúzom magamhoz egy újabb csókra. Csak mosolygott meg hümmögött, afféle "biztos vagyok benne, hogy nem" stílusban.
Megint ott tartottunk, mint pár perccel ezelőtt, csak még mélyebben. A fenébe is!
- Szeretlek - motyogtam két csók között, majd minden gátlásomat elvetve átadtam magam az élvezetnek.

***

Az én egyetlen bizalmas tanácsadóm, titokban a legjobb barátom, a világon a számomra az egyik legtökéletesebb embere, az nem más, mint az anyukám. Ha bármi problémám van akkor biztos is, hogy hozzá bármikor fordulhatok. Így kötöttem ki a tegnap eltöltött este után- amikor Nathie-val voltam - ismét anyánál.
Kora hajnalban indultam, míg még Nathalie aludt. Hagyjam neki egy levelet, hogy gyorsan vissza kellett mennem a turnéra, az esti koncert miatt és majd valamikor hívom. Nem volt szép dolog tőlem egy újabb hazugság, de nem akartam, hogy tudja, hogy Doncasterbe jövök.
Most nagy szükségem volt egy anyai legjobb barát tanácsra.
Amint ideértem egyből édesanyámat támadtam le, kitálaltam neki erről a pár napról és most már csak csendben nézem őt.
Már vagy két perce befejeztem a történetet, azóta csak várom anya tanácsát, de ő csak szépen nyugodtan csinálja a reggeli teáját. Kettőt is, szóval a másikat én kapom. Rám sem néz egészen addig, míg helyet foglal mellettem. Beleiszik a sajátjába, majd így szól:
- Szóval megbántad? - teszi fel a kérdést, amit már a 10 perces monológomba megmondtam, hogy meg nem történté szeretném tenni.
- Igen.
- Akkor miért csináltad?
- Nem tudom - rázom meg a fejem.
- Semmit nem csináltak az emberek oktalanul, gyermekem!
- Fogalmam sincs - én is iszok egy kicsit a teából. - Nem voltam magamnál, rosszul éreztem magam, hiányzott Nathie.
- Az utolsót remélem nem gondoltad komolyan - néz rám gorombán.
- De. Miért?
- Kisfiam! Ha valaki hiányzik nem más lánynál keressük rá a vigaszt, hanem inkább annál, akire vonatkozik. Ez nem mentség a bűnödre.
- De semmit sem jelentett - vágok közbe.
- De mégis megtetted - vág egyből vissza.
Erre már nem tudtam mit mondani. Nincs más mentségem. Ezt is elég rendesen elcsesztem és az is lehet, hogy soha nem mászok ki belőle.
- Louis, ezt el kell mondanod Nathalie-nak - kezét a karomra teszi biztatásként.
- Nem! Nem akarom, hogy elhagyjon - tiltakozom. - Ismerem annyira, hogy ezt nem bocsátaná meg nekem.
- Egy idő után megbocsátana szerintem - szorítja meg a karomat. - De, ha csak halogatod, akkor az egész rosszabb lesz, azután pedig hiheted azt, hogy nem bocsájtja meg.
- Mi van, ha soha nem mondom el neki? - vetem fel az ötletem. Nem is tudom eddig ez miért nem ugrott be.
- Csak saját magadnak nehezíted meg a helyzetedet, Louis - sóhajt fel. - Nathie egy nagyon szimpatikus lány, és nagyon örülök, hogy egymásra találtatok. Amíg itt voltatok láttam, hogy milyen jó hatással is vagytok egymásra. Tudtam is, hogy jó sokáig fog tartani a kapcsolatotok. De az... Te Louis. Neked miért kellett ezt elrontani?
- Nem az én hibám! - háborodok fel jogtalanul.
- Akkor mégis kié?
- Jó, az enyém - húzom be a nyakam. - Ezt sehogy sem fogom tudni rendbe hozni.
A szívem kér irányba húz. Az egyik az igazság másik a hazugság és középen ott áll az eszem, ami nem tud dönteni. Ennyire döntésképtelen még életem folyamán nem voltam.
- Mit kéne csinálom? - kérdezem néhány másodperc elteltével.
- Először magadban kellene tisztáznod, hogy mit akarsz. Most én hiába mondok bármit is, ha te belülről össze vagy zavarodva és nem tudod mi lenne a helyes döntés - a már üres bögréket a mosogatóhoz viszi, majd folytatja. - Elmondom anyai legjobb barát szemszögből a véleményemet: Azzal, hogy te most megcsaltad a partnered nem tettél jót, se magadnak, se Nathie-nak, se a kapcsolatotoknak. Van választásod, mert az mindig van. Nem kell elmondanod Nathalie-nak, ha megbizonyosodsz róla, hogy teljes titokban tudod tartani és nem lesz egyetlen gyenge pillanatod sem, amikor megtörsz majd végül kitálalsz. Ha most nem mondtad el azzal elvesztetted a legjobb lehetőségedet, így tudhatod, hogy később csak rosszabb lesz. Ezért nem ajánlom, hogy elgyengülj vagy tovább halogasd az igazságot. Csak magadnak, Nathie-nak és a kapcsolatotoknak tennél jót, ha még ma elmondanád neki, hogy minél könnyebb legyen megoldani, az ez után kialakuló problémákat és nem kellene hazugságban élni az életeteket - fejezi be.
- De mégis mit tudnék mondani? - túrok bele a hajamba. - Hogy, Nathie kérlek bocsáss meg, de megcsaltalak. Esküszöm semmit sem jelentett, mert..
- Ne..! - megakadtam, amint meghallottam magam mögül ezt az ijedt hangot. Anyával egyszerre fordultam meg és néztünk szembe a húgommal. - Ne.. - mutatóujját felém hegyezve indul el felém. - Mond, hogy nem...! - hangja most már kissé idegessé változott.
- Fizzy.. - fogalmam sincs mit kellene jelen helyzetben mondanom. Most már legalább még egy ember tudja, ha ez nem elég, ő pont a húgom.
Amennyire rosszul indult Nathie és Fizzy ismerkedése annyira lett jó az idő teltével. Szinte legjobb barátnők lettek, ezért nem örülök, hogy pont Fizzy hallotta a beszélgetésünket.
- Louis, mond, hogy nem tetted meg - hangjában össze vissza érződtek az ellentétes érzelmek. Nem könnyíted meg a helyzetemet, Fizz.
- Figyelj.. -fordulok teljes testemmel felé.
- Csak. Mond. Ki. Hogy nem tetted meg! - vág a szavamba szaggatottam kifújva a levegőt.
- Bárcsak - masszírozom meg az amúgy is nyúzott arcomat.
- Louis, te akkora egy.. -  megáll egy pillanatra. - Tudod mire gondolok, de nem mondom ki, mert itt van anya - fújtat vagy századszorra.
- Kérlek -szól közbe anya is.
Seggfej? Szemétláda? Szar alak? Nem tudom pontosan melyikre is gondol. Én inkább most az összes jelzőt magamra címkézném.
- Tudom. Igyekszem mindent rendbe hozni minél előbb.
- El ne mond Nathie-nak! - ül le mellém Fizzy.
- Ennyit a helyes cselekedetekről - sóhajt fel anya.
Fizzy-nek pedig sikerült megrémisztenie. Biztos vagyok magamban, hogy nem fogom elmondani, csak elég volt a húgom egyetlen szava.
- Nem, nem terveztem - mondtam.
- Helyes. Nats teljesen kiakadna és másnapra az életed része sem lett volna.
Hát, ez nem volt valami biztató.
- Rendben, gyermekeim - ül közénk anya is. - Ha ezt így letárgyaltátok, akkor mi van a kisebb részletekkel? - kérdezi. - A média nem fog semmi sem megtudni? A lány tartja a száját? Rendben, hogy te, Fiam részeg voltál, de a lány is? Tudja ki voltál?
- Oké, vettem! - állítom le kezemet emelve.
- Ja, tényleg - szól bele a húgom is. - Hogy nézett ki a lány? Valami infókat tudsz róla?
- Nem hiszem el, hogy ezt, a húgommal beszélem meg - morgom az orrom alatt.
Az emlékeim ugyan homályosak, de a lényeges képek nagyjából megmaradtak, hogy tudjam megtörtént, ami megtörtént. Talán most idézem fel másodszorra az eseményeket, alapjáraton igyekszem teljesen kiverni a fejemből. Visszagondolva pedig, nem is nagyon szeretném elmondani senkinek sem. Főleg nem Fizzy-nek.
- Igazából, amikor odajött hozzám - igen, ő jött oda és nem én mentem - már nem nagyon voltam tisztába a dolgokkal. Folyamatosan csak mondta a magáét, de én egyáltalán nem figyeltem rá. Amikor rá akartam szólni, hogy végre fogja be, csak bámultam rá. Hosszú sötét haja volt, talán barna szeme, egy fejjel alacsonyabb volt nálam. A szája, az orra meg az arcformája pedig tisztára olyan volt, mint Nathie-é, ez pedig teljesen összezavart. Elsőre tényleg azt hittem, hogy ő az. Olyan érzésem volt, mintha a pia már hallucinációval is jár, így csak magam elé bámultam és még mindig nem szólaltam meg, de a csaj csak tovább beszélt. Biztos, hogy én, egy szót sem szóltam hozzá, az este folyamán. Egyáltalán nem zavartatta magát mellettem. Állandóan kérte az újabb italt, amint látta, hogy kiürült az enyém, ő is ivott velem, azt is tudom - pár másodperce megálltam összeszedve még egy két gondolatot. - Talán, amikor már kezdett részeg lenni, azután kezdte a nyomulást is, én pedig már alig tudtam, hol vagyok. Azt hiszem, azt is mondta, hogy a neve Nat, szóval ez se segített a helyzetemen, és, hát, ja... Megtörtént.
Egyszer sem néztem fel rájuk, amíg el nem mondtam, amit akartam, miután befejeztem, akkor is csak magam elé bámultam feldolgozva a mondandómat.
- Louis, te akkora egy idióta vagy, én.. - fogja meg Fizzy a fejét két kézzel, anya közben csak megköszörülte a torkát a kifejezés hallatán - Én esküszöm megöllek - azért befejezi, amit be akart.
- Kérhetném most? - nézek rá fél szemmel. Közben megszólalt a bébiőr, jelezve, hogy az ikrek felkeltek.
- Okosak legyetek! - szól ránk anya, miközben elindul felfelé a kicsikhez.
- Kérlek, ne nézz már így rám! - szólok rá a húgomra, mire újra rám villantja ezt a "mindjárt megöllek" tekintetét.
- Nem hiszem el, hogy tényleg megtetted - rázza meg hitetlenkedve a fejét.
- Én sem.
- Nats tényleg szeret, nem érdemli meg, hogy ez történjen vele ennyi minden után.
- Én is szeretem. Eszemben sem volt megtenni - hangoztatom milliomodjára.
- Ezt, az előtt is gondolhattad volna, mielőtt meg tetted volna -felkap egy almát a tálból és beleharap.
- Helyrehozom!
- Ezt már nem tudod - és ezzel faképnél hagy.

23. rész

Sziasztok!

Meghoztam az új részt. Remélem mindenkinek tetszeni fog. Már csak pár rész van hátra és utána befejeződik Louis és Nathalie története. Jó olvasást! - L. xoxo

Nathalie Hayley Peterson 

Reggel a az eddigieknél is korábban keltem hatalmas mosollyal az arcomon. Mellettem, Louis még mélyen alszik, így csak az arcára egy puszit nyomva magára hagytam.

Lenn csak Jay volt a legkisebb ikrekkel, próbálta megetetni őket.

- Jó reggelt! - köszöntem.

- Szia, kincsem! Ilyen korán? - néz rá az órájára. Valóban még nyolc óra sincs.

- Segítsek? - kérdeztem rá, ahogy már tényleg próbált ketté válni, hogy mindkét babára tudjon figyelni.

- Megtennéd? - könnyebbül meg, ahogy az egyik kis tálat odaadja.

- Persze - foglalok helyet mellette. - Szia, gyönyörűm! Éhes a pocak? - nézek ragyogó arccal Doris-ra.

Az egész etetést végig játszottam a kicsivel. A végére talán meg is kedvelt, mert már nevetett is nekem.

- Ez igen! - ámult Jay. - Fél év alatt talán ez volt az első alkalom, hogy ilyen szépen evett. Ezentúl téged foglak be etetésre - nevet fel.

- Ugyan ez semmiség - veszem az ölembe Dorist.

- Különben, hogy aludtál?

- Jól. Nagyon jól - válaszoltam és azt a hatalmas vigyort az arcomról le nem tudták volna törölni.

- Ennek örülök - mosolyodik el Jay. - Örülök, hogy vagy a fiamnak.

- Inkább én örülök, hogy a fia van nekem - válaszolom egyből.

- Én tényleg nagyon hálás vagyok. Nem tudom mi lenne, Louis-val nélküled - fordította komolyra a szót.

- Miért?

- Gondolom mesélte, Louis, milyen volt előtted az élete abban a pár hónapban? - Bólintottam. - Szóval én tudtam, hogy egy lány fog kelleni neki, hogy rendbe jöjjön. Csak tudod, féltem. Az utolsó hónapban már nagyon tartottam attól, hogy nagyon későn jössz a képbe. Annyira későn, hogy Louis-val nem lehetett volna mit csinálni, mert annyira maga alatt volt. A baleset utáni első alkalommal, mikor beszéltem vele már éreztem a hangjában a változást, ami talán senkinek sem tűnt fel. Amolyan anyai megérzés. Rögtön tudtam, hogy te leszel az, aki megmentheti. Fele annyi dologra sem gondoltam, hogy mi történik veletek a megismerkedésetek után, nos, ami megtörtént. De tudtam, hogy ez kell a fiamnak, hogy észhez térjen. És lám! Most már, úgy látom, minden rendben. Ismét az a boldog gyerek, aki régen volt. Boldoggá tetted és, ahogy látom, ő is téged - fejezi be.

- Igen, azt hiszem a legboldogabbá tett - mondom magam elé bámulva az előbbi hallottakat emésztve.

- Láttam a tegnapi nap folyamán. Tartottam is, hogy valamit elront Louis, vagyis lássuk be el is rontott egy-két dolgot - nevettünk fel mindketten. - De most már úgy látom, hogy minden rendben veletek.

- Igen. Hihetetlen, de nagyon jól kijövünk nem úgy, mint az elején.

Elkezdtem Dorist rázogatni a kezemben, mert egyre jobban ficánkolt.

- Örülök. Lehetne egy kérdésem?

- Persze - válaszolom könnyedén.

- Tegnap a meccs közben, valamit mondtál a fiamnak, amitől majdnem orra is esett - egyből tudtam mire gondolt. - Látszott nagyon meglepte, de közben nagyon örült neki. Megtudhatom, mit mondtál neki?

Végig Doris-szal játszottam, amikor feltette a kérdést. A válaszomnál is csak a babára figyeltem.

- Azt, hogy szeretem.

Még most is megmosolyogtat a történés, hogy én voltam az első, aki kimondta. De legjobban Louis reakciója tetszett, hogy nem számított rá.

- Igen? - Jay hangjában is hallható volt a meglepődés.

- Tudom, hogy ez így furcsa. Én sem így terveztem neki először kimondani, hogy szeretlek. Csak így jött az alkalom - mosolyogtam.

- Eddig még nem mondtátok egymásnak, hogy szeretlek? - lepődött meg még jobban.

- Soha - néztem rá. - Nem tudom. Valahogy, mindig csöndben voltunk, amikor ezt kellett volna közölnünk egymással. Azt hiszem inkább a némaság beszélt helyettünk és azt meg is értettük - feleletem.

- Nagyon fontos vagy Louis-nak - mondja és mintha a szeme sarkában a könnyei csillognának. - Kérlek nézd el neki, ha a jövőben hibázik, mert biztos is, hogy fog. Csak kérlek, te tarts ki mindig mellette!
Bólintottam, mert a torkom kezdett összeszűkülni a feltörekvő sírástól. Jay anyai megérzései ennyire jók, hogy sejti mi lesz a jövőben vagy nem tudom, de rám is hatott. Nem terveztem Louis mellől elmenni a közeljövőben, az biztos. Ahhoz már túl fontos lett nekem.
Az ölemben ülő Dorist végül addig ráztam, míg a felesleges reggelijének a tartalmát a felsőmre juttatta.

- Jaj, édesem! - ugrik oda egyből, Jay és elveszi tőlem Dorist. - Elfelejtettem mondani, hogy kell büfiztetni is reggeli után. Menj, öltözz át gyorsan! - terelget is ki egyből a konyhából.
Gyorsan felszaladtam az emeletre, Louis pedig pont szembe jött velem a fürdő felől. Arcára hatalmas vigyor terült el, amint meglátott, én pedig egyből elvörösödtem. Hát persze, hogy az estére kell egyszerre gondolni.
- Hiányoztál mellőlem, mikor felkeltem - szól oda hangjában némi csalódottsággal.
- Nem tudtam aludni - indokoltam meg. Mielőtt még odahajolt volna hozzám csupasz mellkasánál fogva hátrább toltam magamtól és a hatalmas foltra mutattam a pólómon. De így utólag visszagondolva hagynom kellett volna kivárva a reakcióját, hogy a húga reggelije a hasán van.
- Ki hányt le téged? - néz sokkolva. Talán azért mert tényleg lehánytak vagy azért, mert az ő pólója volt.
- Doris-nak sok volt a reggeli - válaszolom és bemegyek utána a szobába. - És a te hátaddal mi történt?
Döbbenten nézem, ahogy a lapockájától egészen a derekáig karmolásnyomok borították be a hátát. Ez a bolond meg alsógatyában mászkált az előbb. Nagyon remélem, hogy senki sem látta meg.

Pontosan tudtam, hogy azokat a piros csíkokat én csináltam a hátára az éjszaka folyamán. Még így is hihetetlen volt, hogy tényleg ennyire látszik.
- Valaki nagyon élvezte az éjszakát - kacsintott rám, azzal az elégedett vigyorával. A lehető legvörösebb árnyalatot vetette fel az arcom, másodperc rekordokat megdöntve.
- Hülye vagy!
Mivel csak azért jöttem fel, hogy pólót cseréljek, Louis-val nem foglalkozva tovább óvatosa levettem a felsőt és az utazómhoz mentem keresni egy másikat. Éreztem Louis tekintetét a hátamon, de eszem ágában sem volt megfordulni és szemközt nézni vele. Lassan vettem fel a kiválasztott fehér toppomat és csak ezután fordultam meg.
Felnevettem, amint láttam Louis meghökkent arcát és nyelt is egy nagyot. Odasétáltam elé, karjaimat átfontam a nyaka körül közben pedig lehúztam magamhoz egy csókra.
- Azért néha kíváncsi vagyok, mi zajlik le ilyenkor a fejedben - mondom.
- Néha jobb, ha nem tudod - csókolt meg újra. Keze levándorolt egészen a fenekemig majd belemarkolt ezzel közelebb húzva magához.
- Azt hiszem, van egy-két tippem - motyogom a szájába.
Hümmögött egyet válaszként.
Elszakadtam tőle, mielőtt túl mélyre mentünk volna és a csalódott Louis-t otthagytam a szobájában.

Éppen amikor nyitottam az ajtót, láttam, hogy Fizzy éppen megy be a sajátjába. Csak a válla fölött hátranézett és becsapta az ajtót. Nem akartam sokáig halogatni a beszélgetést Louis húgával, mert ki tudja meddig leszünk itt, és nem akarom az utolsó pillanatig elhúzni a békülést vagy mit.
Bekopogtam a szobaajtaján. Nem számítottam arra, hogy esetleg szól valamit. de egy "Gyere be!" kiáltás után kicsit megkönnyebbültem.
- Szia! - köszönök, ahogy becsuktam az ajtót. Ahogy elnéztem nem örült annak, hogy engem lát kora reggel. -  Tudnánk beszélni?
- Nem érek rá! - vágja rá bunkón.
Oké, ez egy kicsit nehezebb lesz, mint gondoltam.

- Figyelj! - kezdek bele újra. - Nem tudom mi okból nem jövünk ki egymással, de nem szeretnék az egész ittlétem alatt rosszban lenni veled. Nem tudom, mit vétettem, hogy ennyire elutasító vagy velem szemben és akármennyire is töröm a fejem nem jövök rá. Most pedig nagyon szeretném, ha ezt megbeszélnénk. Még akkor is, hogyha egész nap itt kell várnom.
Hatalmas kissé ideges sóhajtással adta tudatomra, hogy benne van a beszélgetésben. Leül az ágyára fejével pedig az egy székre bök, hogy foglaljak helyet.
- Nem fogok kertelni - vág bele. - Nem tetszik, hogy a bátyámmal vagy.
Hű, ez volt aztán a szókimondás. Hány éves is, Fizzy? Tizennégy, azt hiszem, de az esze a helyén van.
- Miért? - kérdezek rá.
- Viccelsz velem? - ebben a mondatában volt valami "Louisos", ahogyan kimondta. - Louis az előző barátnője után megjárta a poklot és bántott a lelkiismeretem, hogy én egyáltalán nem tudtam neki segíteni. Emiatt gyűlölöm, azt a lányt. Aztán jöttél te és egy hónap alatt megoldottál mindent. Nem akartam elhinni, hogy egy idegen csaj kellett, aki rendbe rakja őt.. Már bocs - néz rám most először.
- Nekem is mondták páran, hogy én vagyok az aki megmenti, Louist, de sosem értettem. Semmit sem csináltam - mondom.
- Lehet, hogy te azt hiszem, hogy semmit sem csináltál, de akkor is megmentetted Louis-t egy rossz énjétől. Most pedig, hogy már minden rendben várom, hogy te is mikor fogsz neki csalódást okozni.
- Miből gondolod, hogy én megbántanám? - nézek elképedve.
- Mit tudom én - rántja meg a vállát. - Valahogy mindig Louis jön ki rosszul az összes kapcsolatából. Nekem pedig végig kell néznem az összeset.
- Mi van akkor, ha én más vagyok, mint az a többi?
- Nem tudom, hogy más vagy e - néz a szemembe.
- Miért nem adsz legalább egy esélyt? - kérdezek rá.
Persze megértem az eddigi összes mondatát, arra pedig nem kaptam konkrét magyarázatot, hogy engem miért kell elutasítani, ha még nem is ismer.

- Mert mindenkinek megadtam azt az esélyt, amit te is kérsz. És eddig mindenki kihasználta. Én meg meguntam - hangjában már inkább a csalódottságot hallottam. - Lehet hogy még csak kamasz vagyok, de nagyon nem szeretem, ha velem meg a családommal szórakoznak.
- Figyelj, az én szándékaim komolyak a bátyáddal kapcsolatban. Szerintem a történetünket meg tudod, hogy hogyan kezdődött, meg most hol tartunk.
Bólintott.
- Igen, meg az egész internet rólatok hemzseg. Körülbelül, miden második cikk rólatok szól, hogy mi van.
Ez most meglepett. Azt hittem, hogy Louis tökéletesen titokban tartja a kapcsolatunkat meg engem is. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után is ekkora szenzáció lehet egy ember.

- Erről nem tudok semmit, meg nem is szeretném tudni. Kerülöm a médiát messziről, amíg azt sem tudom ki vagyok - zárom le gyorsan.

- Te nem is tudod mi van a hálón? - lepődött meg.
- Nem. Miért, kellene?
- Nem tudom. Én végig követtem, hogy miket írogatnak rólatok és néha már követni sem tudtam mi van - kezd el magyarázni.
- Engem meg tényleg nem érdekel - mosolygok rá nehogy megsértődjön, hogy csak így közbevágok. - Visszatérve pedig az eredeti témához. Előröl kéne kezdenünk ezt az egész ismerkedős dolgot, nem gondolod?
- Lehet, át kellene gondolnom egy két dolgot - álmélkodik.
- Mi lenne, ha elfelejtenénk, pontot tennénk itt az egésznek a végére és elzárnánk egy dobozba? - sétálok oda hozzá a beleegyezése után. - Szia, Nathalie vagyok, a bátyád barátnője és mást, mint a többi - nyújtom felé a kezemet. Jóval magasabb volt már most nálam, szinte akkora, mint Lou.
- Szia, Fizzy, Louis húga. Remélem majd jól kijövünk - a hangja szelíd és barátságossá változott, mint az elején volt.. Legalább elkezdtünk a jó irányba haladni.

***

Fél év? Igen, pontosan fél év telt el, hogy Louis az életembe csöppent, vagy én az övébe, kinek hogyan tetszik. Már decembert írunk az idő pedig csak egyre gyorsabban pörög. Most pedig itt ülünk a nappaliban egy pohár pezsgővel a kezünkben és a fiúkat ünnepeljük. A One Direction sikeresen kiadta negyedik stúdióalbumát és két hónap múlva világ körüli turnéra indulnak. Kicsit korainak tartottam az ünneplést, de az összes fiú ragaszkodott ehhez az időponthoz.
Dani, Liza, Skyler, Perrie, Zayn, Liam, Niall, Harry, Louis és én mind összegyűltünk nálunk.
- Emelem a poharam a bandára - kezdte el, Liam. - Továbbra is ezeket a sikereket érjük el a bandával, utazzuk körbe a világot és szerezzünk boldogságot minden rajongónak, akinek szerencséje van velünk találkozni - fejezte be.
- Egy újabb sikeres, élményekkel teli évet szerezzünk - folytatja Harry. - Legyen minden úgy, ahogy most van és ne változzon semmi.
- Igyunk a bandára - vette át a szót, Zayn.
- A boldogságra - szállt be Niall is, és átölelte Lizát.

- A barátságra - zárta le Louis.
És a poharak összeütköztek.

A háttérben halkan szól a banda új albumának száma, most jelenleg a No Control ment. Louis ölében ültem és közben Danival meg Perrie-vel beszéltem. Idő közben klikkekre oszlottunk és kis csoportokban kezdtünk el beszélni.
- Hé, Louis még egy kört? - kérdezi Zayn, megrázva a kezébe az alkoholt.
- Nem, nem kér! - válaszolom.
- Jöhet! - vágja rá velem egy időben, Louis.
Odafordulok hozzá és szemközt nézek vele. Nem zavart az elején, hogy ivott pár pohár felest is az elején, hiszen ünnepeltek, de már túl haladta a tízet, ami szerintem egy kicsit sok lesz számára. Régen volt már részeg és nem tudom, hogy ennyi idő után, hogyan reagálna rá.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit már sok lesz? - kérdezek rá a lehető leglazábban.
- Nem. Miért gondolod ezt? - hajol közelebb, így át tudja adni Zayn-nek a poharát.
Fejembe többször elmondtam, hogy "Felnőtt gyerek tudja mit csinál", csak sajna ott volt a gyerek szó. Nem bíztam benne ezen a téren, jelenetet pedig egyáltalán nem akartam csapni a többiek előtt. 

- Te tudod - zárom le csak ennyivel. Hozzám hajolt egy csókra, de én elrántottam a fejem, így csak egy arcra puszi lett.
- Na.. - néz rám csodálkozva. Én is megleptem saját magam. Sosem tértem ki egy csókra elől sem, eddig.
- Hol tartottunk? - fordultam inkább vissza Perrie felé.
Furcsán méregetett egy ideig, ahogy mindenki más is a társaságban.
- Azt, hogy kaját kéne csinálnunk mindenkinek - mondta Perrie.
- Akkor menjünk - állok fel Louis öléből.
Dani, én és Perrie a konyhába mentünk valami kaja után kutatva.
- Te, hallod! Mi volt az, az előbbi? - lök vállba Dani.
- Semmi sem - válaszolom furán. Még én sem tudom, mi történt.
- Nem úgy tűnt - néz aggódva rám Perrie.
- Fogalmam sincs - fújom ki a benntartott levegőmet. - A mosogatás az én dolgom lesz - terelem el a témát és egyből nekilátok a munkának.
- Öhm.. Én összeszedem kintről a poharakat - hadarja el Perrie. Ez furcsa volt.
- Én megkérdezem ki, mit kér enni - csatlakozik hozzá Dani is.
Nem fordultam hátra csak egy okét mondva elkezdtem a mosogatást. Másodperceken belül két kar fonódott a derekam köré és átölelt. Egyből megcsapott Louis jellegzetes illata egy kis alkohollal keveredve.
- Mi volt az kint? - kérdezi állát a vállamra támasztva.
Nagyot sóhajtottam, közben pedig elzártam a csapot.
- Nem tudom - döntöm a hátamat a mellkasának. - Ne haragudj!
- Hé! - fordít szembe magával és kezeivel közre veszi az arcom. - Én kérek bocsánatot! Tudom, hogy nem kellett volna ennyit innom és most már befejeztem.
- Nem... Nem akartam beleszólni, hogy mit csinálj. Csak egy pillanat erejéig megijedtem, azt hiszem.
Homlokát az enyémnek döntötte.
- Soha, nem fog az még egyszer előfordulni.
Szeretem, hogy már szavak nélkül is megértjük egymást és így nem kell kimondanom azokat, amiket nem szeretnék.
- Tudom - suttogtam a lehető leghalkabban. Megcsókoltam kárpótlásként, úgy igaziból.
- Szeretlek! - simogatja meg az arcom. - Ezt soha ne felejtsd el!
Az utóbbi időben egyre többet mondja, hogy szeret. Nem mintha zavarna, csak egyszerűen boldoggá tesz meg tetszik, hogy néha csak úgy váratlanul kimondja emlékeztetve rá. Úgy a nap minden egyes órájában, ha együtt vagyunk, ha nem. És ez nekem mindennel felér.
- Én is, szeretlek!

22. rész

Nathalie Hayley Peterson

Mindenkiben megvan az a kicsi izgatottság, félénkség, amikor először találkozik a párja családjával. Nem tudja mit kellene tennie, mondania vagy csinálnia. Elképzeled, hogy csak állsz ott egy helyben a társad kezét szorongatva és csak figyeled a körülötted lévő embereket. Magadban már elképzelted, hogy milyen is lesz a viselkedésük a mozdulatuk és a megjelenésük. Ha szerencséd van akkor eltalálod, de ha nem kicsit kétségbeesel és gyorsan egy teljesen új tervet kell összeállítanod a fejedben. A második lehetőségre pedig sosincs időd, mert mire már elkezdenél a terved első felén agyalni addigra te kerülsz a középpontba. Nem tehetsz mást, mint, hogy improvizálsz vagyis kedvesen mosolyogsz, bólogatsz és egy-egy szavas válaszokat adsz a hozzád beszélőnek és reménykedsz, hogy minél előbb lekerülsz a reflektorfényből. Ez általában mindig így történik. Ha valahogy teljesen máshogy akkor szerencsés vagy, mert akkor valahol máshogy alakultak a dolgok.

Az egész utat, amit a kocsiban töltöttem Louis-val Londontól Doncasterig csak ilyeneken járt az eszem. Több képben is elképzeltem milyen lesz a találkozásom az egész Tomlinson családdal. Tudom, hogy semmi okom sem volt izgulni a dolgokkal kapcsolatban, mert már ismertem közölük párat. Például Louis anyukáját Jay-t, legnagyobb húgát, Lottie-t és a két legkisebb ikerpárt. 

Louis is egész út alatt a kezemet fogta és minden ötödik percben nyugtatott, hogy semmi okom az aggodalomra. Igaza is lett. Részben.

Mosolyogva figyeltem, ahogy beléptünk a bejárati ajtón a másik két ikerpár már egyből a bátyjuk karjaiban volt és el sem engedték. Jay addig kedvesen bemutatott Dannek az élettársának, míg az egyik csöppség ott volt a kezében. Lottie kezében ott aludt a másik így csak fél kézzel megölelt.

Louis második legnagyobb húga csak messziről figyelt. A bátyját üdvözölte mellettem pedig csak elsétált. Daisy és Phoebe belsőre olyan, mint Lotts velük könnyen ment a megismerkedés.

A kocsiban pont attól tartottam, ahogy Fizzy viselkedett. Láttam a szemében, hogy nem kedvel pedig nem is beszéltünk még egy szót sem.

- Beszélek vele - súgja oda Louis, egy puszit nyomva a fejemre.

- Nem kell - fogom meg egyből a kezét.

Elhatároztam, hogy én fogok vele beszélni az elkövetkező napokban, hogy megtudjam mi a baja velem. De addig is próbáltam másra koncentrálni.

A nap nagy részében a két ikerlánnyal voltam, akik ingyenesen meghívtak a saját haj- és sminkszalonjukban. Egy fél napot igénybe vett, amint újabb és újabb hajfonatokat és sminket próbáltak ki rajtam.

- Csini vagy - kacsintott rám Lou, amikor meglátott. A hajam besütve egy laza smink volt az arcomon és Daisy fantasztikus ötletére még át is kellett öltöznöm egy szoknya-póló párosításra.

- A lányok célja az volt, hogy elájulj mikor meglátsz. 

- Szóval most...?

- Aztán, újra csinálták a hajam és a sminkem és még egyszer átöltöztettek - sétáltam oda hozzá -, mert nem akarták, hogy a szegény bátyjuk összeessen a nappaliba és egy hétköznapi megjelenést produkáltak. Szóval ezzel kell beérned - ülök le mellé a kanapéra.

- Hmm.. - ölel át fél kezével. - Azt hiszem, ez is megfelel - hajol oda hozzám egy gyors csókra.

- Khm! - egyből elhúzódtam és kipirult arccal a hang irányába fordultam. Lottie és Fizzy állt pár méterre mellettünk. 

- Mizu, csajok? - kérdezte Lou lazán. Fizzy meg sem szólalt csak fogta magát és felrobogott az emeletre. Lotts leült mellénk és a tévét kezdte kapcsolgatni.

- Ne is törődj vele - int Lotts, amint meglátja az arckifejezésem. - Bolond, majd megenyhül.

- Ne beszélj így a húgodról, Charlotte! - jelenik meg Jay is. - De igaza van. Felicité kamasz azt sem tudja mire vagy kire haragszik. Adj neki időt.

Valamennyire megnyugtattak a szavaik, de azért mégsem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Fogalmam sem volt, hogy Fizzy miért neheztel rám ennyire. Talán ennyire zavarja, hogy a bátyja közelében vagyok? Nem tudom.
A két nagyobbik iker futva jönnek le az emeletről egyenes Louis előtt megállva.

- Ígértél nekünk valamit! - mondja határozottan Daisy.

- Tényleg?
- Egy meccset és ezt most szeretnénk bevasalni rajtad - vette át a szót Phoebe.
Nem ellenkezhetett senki a két kis csaj mindent leszervezett és fél órán belül az egész család a hátsó kertben volt. Jay, a bíró így ő figyelte az eseményeket, Dan csőszként lett alkalmazva, aki a csöppségekre figyelt, mi pedig a pályán voltuk szerteszét.
- Hé, Nats! Te velünk leszel - szól ide nekem Lottie.
Lotts, Daisy, Phoebe voltak az egyik kapu előtt, míg a másikon Louis és Fizzy.
- Hogyhogy így vannak a csapatok? - sétálok oda a lányokhoz.
- Mert mi régebben lestoppoltuk Lottiet, így automatikusan Fizzy Lou-val van. - vázolja fel a történetet Daisy. - De így utólag megbántuk, hogy őt választottuk - suttogja oda nekem.

- Hallottam ám - néz rá a nővére dühösen.
- Miért? - nevetek fel.
- Mert mindig veszítünk.
- Na akkor gyermekeim - csapom össze a kezeimet. - Ideje ezen változtatni.
Ezt a "változtatást" nem tudom, hogy hogyan gondoltam, mert az első félidőben Lou csapata 5:1 arányban vitte a pálmát. Még azt az egy gól előnyt is csak engedékenységből szereztük be. Nem tagadom, de Louis baromi jól focizik és esélyét sem láttam már a második gól után annak, hogy mi le fogjuk őket győzni. A lányok is már a harmadik után beletörődtek a veszteségbe. Még volt egy félidőnk, simán ki tudnánk használni és behozni a lemaradást, csak fogalmam sincs hogyan.
- Lányok! - jön oda hozzánk szelíden mosolyogva Jay. - Sikerülni fog, mindet bele!

- Anya, kész vesztesek vagyunk - szomorkodott Phoebe.

- Dehogy gyermekeim! Hisz van egy fegyveretek - nézett itt rám -, csak alkalmazni kell és nyertek - kacsintott ránk, majd elment.
- Ó, hogy az a.. - csap rá Lottie a homlokára. - Nats, te vagy a fegyver!

-  Mi? - nézek már csak én éretlenül.
A sípszó megszólal ezzel egy időben elkezdődött a második menet.

- Csak tereld el a figyelmét.
Oké, ezt már nem kellett megmagyaráznia, mert értettem. De miért is nekem kell ezt csinálnom? Vágom, hogy én is játszom, de a húgai közelebb állnak Louis-hoz, mint én. Egyáltalán, hogyan kéne ezt az egész elterelős dolgot csinálnom? A 7:1 gól előnynél, már éreztem, hogy ideje cselekednem valamit. Egyből Louis elé léptem, ahogy hozzá került a labda.
- Tudod Lou, egy valamit nem értek - kezdem el mondani az első mondatot, ami eszembe jutott, de rájöttem, hogy improvizálnom kell valamit különben lebukok.
- Mit? - kérdez vissza ezzel teljes figyelmét rám szentelve.
- Vagyis kettő dolgot - javítom ki gyorsan magam közben nem annyira feltűnően a csapattáraimat néztem a pályán, hogy hogyan legyen tovább. - Hogy hogyan lehetsz ennyire átkozottul jó ebben  játékban és, hogy mi az értelme a focinak? - Láttam, hogy elkezd agyalni a válaszon így az előttünk levő labdát lepasszoltam Lottie-nak és ők tovább folytatják a játékot.
- Talán adottság, hogy ennyire jó vagyok a második kérdésedre meg nem tudok válaszolni - mosolyog rám.
- Értem. És még valami - vigyorgok vissza neki. - Gól!

Láttam a meglepettséget az arcán és a szembesülést a ténnyel, hogy tényleg kaptak egy gólt. A csapatunk boldogan tapsolt és visított, még a bíró is a mi oldalunkon állt.
- Csak így tovább! - súgta Lotts a fülembe.
Mosolyogva néztem szemközt Lou meglepett arcával, amint leesett neki, mire ment ki az egész játékom. De nem álltam le. Örültem, hogy a lányok ennyire vidámak lettek az újabb góltól, amit szereztünk. A következőnél nem feltűnően végigsimítottam Lou karján, mire a fejét egyből rám kapta és ismét meg tudtuk szerezni a labdát. Újabb gól!
- Tudom, mire megy ki a játék - néz rám mindentudóan Louis, mikor megint egymással szembe kerültünk.
- Fogalmam sincs, mire gondolsz - nézek rá ártatlanul.
- Eltereled a figyelmem, hogy meg tudd szerezni a labdát, de most nem fog sikerülni - néz mélyen a szemembe.
- Akkor most hol van a labda? - kérdezem meg. - Ja, és gól - nevetek rá, ő pedig hitetlenkedve megfordul és ott hagy. Az egészből a meglepetés az volt, hogy most nem is én vettem el a labdát, hanem Phoebe és vitte egészen a kapuig, ahol Lottie-nak passzolva lett plusz egy pontunk. Még egy utolsó elterelés jutott az eszembe és utána teljesen kifogytam az ötletekből. Amint elhaladt mellettem Louis, alig hallhatóan odasúgtam neki valamit, amitől szinte majdnem orra is esett. Nem volt teljesen ez a szándékom, de a lányoknak sikerült egész jó arányba felhozni a lemaradásunkat.
- Louis! - akadt ki már Fizzy a 7:6 eredményre.
- Bírónő, kiállítást kérek - kiált oda Jaynek rám mutatva.
- De nem történt semmi szabálytalanság - szól vissza hangjában némi vidámságot hallva, amit próbált elrejteni.
- De elveszi az eszem!
- Arról én nem tehetek! - mosolyog Jay.
Louis kijelentésére egy pillanatra megállt bennem a levegő, de pontosan tudtam, hogy tökéletesen is ez volt neki a célja. Ő is elveszi az eszem.
- Nagyon jó vagy, Nats! - szalad oda hozzám Daisy.
- Ugyan mindent a győzelemért - pacsizok le vele.

Végül pedig 8:7 arányban kikapott a csapatunk, de nem láttam senkit sem búslakodni emiatt.

***

Estére mindenki kellően elfáradt és vacsora után el is tűntek. Én is Louis-val voltam a szobájában. Egész nap nem használtam a telefonomat, ami meg is látszott, mert vagy nyolc millió üzenet érkezett a lányoktól. Elvoltam egy ideig azzal, hogy csak válaszolgassak nekik és beszámoljak a napomról.
Aztán jött egy meglepetésszerű üzenetem.
Niall: "Nathie, segíts! Milyen virág tetszene Liz-nek?"

- Mi van Niall és Liza között? - fordulok egyből Louis felé, ahogy elolvastam az üzenetet.

- Semmi.. Nem tudom - javítja ki magát.
- Hazudsz! - ülök fel. A kezében lévő mappát pedig abban a pillanatban összecsukja. - Mi az?
- Semmi.
- Mutasd már - nevetek rá. Nem hatottam meg.
- Nem szeretném - válaszolja.
- Miért? Mi az? - kíváncsiskodom és egyre közelebb megyek hozzá.
- Csak.. Csak egy dalszöveg - túr bele a hajába.
- Tényleg? - lepődtem meg. Kíváncsi voltam, természetesen. Sosem láttam még őt dalt írni, most pedig itt a lehetőség. Ki nem hagynám. - No Control - olvastam fel a címet. Tetszett. Beleolvastam egy két sorba is. - Elég élénk fantáziád van - nevetem el magam. - De különben ez egy nagyon jó szám lesz. Csak fejezd be.
Tarkómnál fogva magához húzott, egy elég mély csókra.
- Köszönöm. Kellett a biztatás - dönti homlokát az enyémnek. Egy gyors puszit adtam neki a szájára még egy kis biztatás jeléül. 

- Különben, eltértünk a tárgytól - ülök bele az ölébe vele szemben. - Mi van Niall és Liza között?
- Még én sem tudom, de Liam bulija óta beszélgetnek meg talán egyszer találkoztak - kezeimmel a hájával szórakoztam és hallgattam, amit mondott.
- De én erről, miért nem tudok?
- Talán azért, ahogy lereagáltad, hogy Harry Skylert fűzi - simogatta meg az oldalam.
- Ne már! Ő a húgom természetes, hogy védem, még fiatal is, de Liza nem. Azért megemlíthette volna - biggyesztettem le a számat.
- Nem baj, Kicsim. Úgy is elmondták volna.
- Aha - forgattam meg a szemeimet. - Niall-nek is segítesz úgy, mint Harry-nek tetted? - kérdeztem rá.
- Honnan..?
- Honnan tudom? - vágtam a szavába. - Nem vagyok hülye. Meg hallottam, ahogy a konyhában erről beszéltek - kacsintottam rá.

- Még hallgatózol is? - csíp bele az oldalamba.
Megcsókolt. Ez most valahogyan más volt. Egyikünk sem akarta befejezni és mire észbe kaptam én kerültem alulra, míg Louis tovább csókolt. Éreztem, amint keze a felsőm alá vándorolt.
- A szüleidnél vagyunk - motyogtam neki. Az pulzusom már az egekben volt, a levegőt is úgy kapkodtam, mintha az utolsók lennének.
- Még jó, hogy hangszigetelt a ház - a nyakamtól fölfelé minden egyes milliméternyi felületet elkezdett puszilni egészen a számig, ahol újabb csókcsatába kezdtünk.

Louis pólója a földön landolt. Meztelen testének minden centiméterén végigsimítottam. Éreztem ahogy izmai egy-egy érintésre megfeszülnek és ellazulna, szíve heves dobogását is éreztem, szabálytalan levegővételeit is hallottam.
És jött a pánikrohamom. Próbáltam minden erőmmel Louis-ra koncentrálni, de az eszem már rég messze járt. Eszembe jutott az összes dolog, amit Jack művelt velem. A felforrósodott hangulatot sikerült egy másodperc alatt elrontanom.
- Ne! Ne! Szállj le rólam! - zihálom mellkasánál fogva lökődve Louis-t.
- Hé, mi az? - értetlenkedik.

- Ne haragudj, csak.. - nem tudtam neki mit mondani. Annyira haragudtam magamra is meg az egész helyzetre. - Csak.. Megijedtem - fújtam ki a benntartott levegőt.
Láttam a felismerést az arcán, amikor tudatosult benne, mitől is ijedtem meg ennyire.
- Francba! Sajnálom - túrt bele a hajába tehetetlenül. -, elfelejtettem. Ne haragudj!
Éreztem azt a furcsa ízt a számban, amit nem tudtam megmagyarázni. Csak figyeltem, ahogy Louis felkel az ágyból majd a fürdőszobába vonul. Hátradőltem az ágyon és csak szidtam magam, hogy hogy lehetek ennyire béna. Tudtam, hogy nem menekülhetek örökre ettől a szituációtól és valamikor túl kell lépnem ezen. Most pedig pont itt volt a lehetőség és nem éltem vele... Nem. Nem hagyhatom ki.
Gyorsan Lou után mentem, a fürdőszoba ajtaját bezártam magam után. A fiú meglepetten nézett rám. Már csak egy alsógatya volt rajta.
- Nathie? Mi az?
- Jöttem fürödni - rántottam meg a vállam.
- Oké - néz furán -, de most én vagyok itt.
- Gond, ha én is itt vagyok? - kérdezem, de a tekintetéből nem olvastam ki semmit. - Figyelt, tudom, hogy túl kell lépnem azon, ami régen történt - haraptam bele az ajkamba, mert ezután nem tudtam, mit mondani.
- Tudom - nyitja meg a zuhanyt -, de én nem fogok semmit sem erőltetni, ha nem akarod - fordul felém.
- Nincs arról szó, hogy nem akarom - vettem egy mély levegőt. - Kell a biztatás - rántom meg a vállam tehetetlenül. Nem tudok már mit mondani, hogy megértse, mit szeretnék.
Lassan odasétált hozzám, kezemet megfogva pár lépést beljebb vezetett. Ujjaival megfogva a felsőm alját és elkezdi felfelé húzni rajtam. Végig tartja velem a szemkontaktust figyelve minden reakciómat azután is, amint lekerült rólam a ruhadarab. A nadrágomnál is ugyanezt eljátszotta, míg végül egy szál fehérneműben álltunk egymás előtt. Lassan odahajolt és megcsókolt.
- Ürítsd ki a fejed - suttogta a számba. - Próbáld elterelni a gondolataidat arról a helyről. Zárd el őket jó mélyen, hogy ne gondolj többet rá. Oké? - csak bólintottam. - Biztos akarod?
- Igen - nyitottam ki a szemem, hogy egy kis biztatást szerezzünk egymástól.
- Rendben - egy laza mozdulattal felültettet a mosdókagyló szélére és újból megcsókolt. - Ha sikerült kizárni mindent, gondolj arra, hogy ez lesz az első. Velem. És, hogy minden rendben lesz - nyom egy puszit a szám sarkára.
- Vigyázol rám? - kérdezem meg remegő hangon, átadva magam neki.
- Mindig vigyázni fogok rád!

21. rész

Louis William Tomlinson 

Mosolyogva fújom ki a füstöt az ajkaim közül, amint meglátom frappáns válaszát az üzenetemre. Újra a számhoz emelem a kezemben tartott cigit közben az övénél is frappánsabb választ kiagyalva. A szervezetemből elszálló káros anyag után egyből elkezdem beütni a kiagyalt szöveget. Ha erre tud valamit írni térdre borulok előtte. Kér perc után már tudom, hogy nyert ügyem van. 
- Minek örülsz ennyire, haver? - pattan le mellém a betonra, Harry.
- Nyertem - rázom meg a telefonomat. Egyből tudja miről van szó és csak röhögve megrázza a fejét.
- Ti ketten borzalmasak vagytok.
Harry már harmadszorra is részese lehetett a Nathie-val folytatott üzenet párbajunkon. Az veszít, aki nem tud magasabb labdát felcsapni egy szöveggel, ami a másik kárára szól. Most is én nyertem. Nem kaptam választ így egy újabb strigula az én nevemhez kerül. Körülbelül három hete játsszuk ezt, amikor megleptem Nathalie-t egy telefonnal. Persze leordította a fejem, mert mertem rá egy fillért is költeni, de nagy nehezen - két nap után - megbékélt és elfogadta. Azóta mindig, mikor nem vagyunk egy helyiségben küldjük egymásnak a hülyébbnél hülyébb vagy esetleg perverzebbnél perverzebb üzeneteket. 
- De legalább megvagyunk - nézek rá. Egy utolsó slukkot szívva a cigimből a földre dobra eltaposom. A telefonom rezegni kezd, egy üzenet Nathie-tól; Nyertél, Tomlinson! 5:4 a javadra. Még nincs vége!
- Hidd el, haver, ha ti öt percnél tovább vagytok egy helyiségben az vagy balhészagú vagy kórhatáros.
Harry hülye, ezt már négy éve tudom. 
Semmi sem történ köztem és Nathie közt az elmúlt egy hónapban. Liam buliján kibékültünk, aminek a többiek talán még jobban is örültek, mint mi magunk. Tökéletesen megvagyunk egymást mellett, elszórakozunk, hülyülünk meg minden más amit ilyenkor a párok szoktak csinálni. 
Egy pár.
Sosem mondtuk ki nyíltan, hogy mi is van köztünk pontosan. Egyikünk sem hozta fel a témát egyszer sem. Szerintem próbáljuk kerülni ezt a "Mi van köztünk?" dolgot. Én bele sem gondoltam, hogy egy újabb kapcsolatba kell bonyolódnom. Elrendeltem magamban, hogy ez egy barátság extrákkal szituáció. A szívem mélyen meg tiltakozom, mert tudom, ez nem az.
Néha csókolózunk és ennyi. A néha alatt pedig azt értem, hogy sokszor. Sőt mindig. Valahogy késztetésnek érzem, hogy amikor a közelemben van meg kell csókolnom. Vagyis a nap minden percében ezt érzem. Most is.
 A veszekedések sem elmaradhatatlanok. Két naponta van valami semmit sem érő civakodásunk. Néha már számba sem veszem őket. Nem bonyolítok nagy dolgot a vitáinknak gyorsan lezárom őket egy csókkal és kész. Utána már Nathalie sem foglalkozik vele. Egyszerűen boldoggá tesz.
- Nem vagy normális - reagálok Harry mondatára kicsit későn.
- Harry, Louis 1:0 - jelenti be. 
Felröhögtem. A saját játékunkkal szórakozik velem.
- Megőrjít - fogom meg a fejem. Késztetést érzek, hogy írjak még neki valamit, de tudom, hogy most ő fog lépni valamit.
- A Peterson lányok már csak ilyenek.
Harry sem adta fel azt a tervét, hogy megpuhítja Nathie húgát, Skylert. A kis csaj egy egész kőfalat emelt maga köré Harry ellen. Persze a barátom ilyenkor nem lát akadályt és már lassan a zaklatója lesz a Skyler-nek. 
- Hogy haladsz? - kérdeztem meg, mert hallottam hogy az utolsó próbálkozása befuccsolt. 
- Egy hónap még és az enyém lesz - jelenti ki boldogan.
- Nathalie kinyír, mert rámászol a húgára - emlékeztetem újra. Két hete kért tanácsot Nathie-tól, hogy hogyan szerezhetné meg. Mondanom sem kell a lány kiakadt, mert egy olyan srác, mint Harry le akar csapni a tesójára. Valahogy megértem. Én két kezemmel ölném meg bármelyik srácot a bandából amelyik még flörtölni is merne bármelyik húgommal.
- Te majd megmentesz - paskolja meg a vállam.
- Mert engem nem ölne meg, ha megtudja hogy segítettem? - háborodok fel.
Az egyik próbálkozásnál, igen, segítetten neki egy kicsit, de az semmi.
- Jó hír! Akkor együtt halunk meg - ugrik fel mellőlem.
Még mindig késztetést érzek, hogy érdeklődjek Nathalie felől. Tudom, hogy a lányok nálunk vannak ezért sem próbálom meg zavarni. Egyre több időt tölt a családjával, aminek örülök is. Bár még mindig nem emlékszik semmire, de azért látom az arcán, hogy mennyire szeretne tudni mindent.
- Vége a szünetnek menjünk vissza - mondja és elindul befelé.
Már rég bejelentettük, hogy készül az új albumunk és most nagyon rá kell feküdnünk, mert kicsúszunk a határidőből. Az biztos nem ez lesz a legjobb gyűjteményünk a világ számára. Még mindig kell három dal az albumra és akkor meg lennénk magunkkal elégedve. Őszintén elég rossz évünk volt - főleg nekem -, ami a többiekre is kihatott. Kicsit bűntudatom is van miatta.
- Oké - zárom le újból a telefonom képernyőjét.
Titokban dolgozom egy számon, de még senkinek sem mutattam meg. Előbb be szeretném fejezni egy ember véleményét kérni róla, majd megmutatni a többieknek és, ha jónak találják akkor mehet az albumra. Igyekszem a legjobbat kihozni magamból, mert nem nagyon aktívkodtam számokat írni vagy besegíteni bárkinek is a dalszerzésben. Ez miatt is pocsékul érzem magam.
- Kezdhetjük? - kérdezi a menedzserünk. 
Csak bólintottam és a helyemre mentem. Kezdődhet előröl. 

***

Az első dolog amit furcsálltam mikor kiszálltam a kocsiból a házam előtt az egy másik autó volt az enyém mellett. A másik az, hogy a bejárati ajtó nem volt bezárva, így nem kellett kulcsot használnom. Amikor beléptem az előtérbe ismeretlen kabátok és cipők hevertek szerteszét. Nem a lányoké volt az biztos, de az egyik kabát olyan, mint Lottie-é.
- Megjöttem! - kiáltom el magam a kabátom levétele közben. Hallom, hogy léptek közelednek felém.
- Szia, Lou - Nathalie hangjától az egész testemet melegség önti el és egyből mosolygásra is késztet.
Amint felé fordultam ez a mosoly el is tűnt, csak a zavarodottság meg némi sokk maradt. Ugyanis Nathie kezében egy gyerek volt. Sőt egy baba. Egy kisbaba.
Végigfutott a gondolataimban, hogy mennyi ideig is voltam távol, mert egy év tuti nem múlt el, hogy Nathie egy várandósságon essen túl. Csak hat órája mentem el itthonról! Meg lehetetlen is lett volna, mert nem voltunk még úgy együtt. Ezt a lehetőséget így, ki is zártam.
Akkor esetleg valaki az ajtónk előtt hagyott egy babát, az is lehetséges. Ez is hülyeség, mert miért pont ehhez a házhoz hozták volna?
- Doris? - néztem még értetlenebbül, amikor Nathie úgy fordította a kezében a babát, hogy lássam az arcát. Nem igaz, hogy a saját húgomat nem ismertem fel. Így is a ruháján lévő Doris felirat segített a legtöbbet.
- Üdv, bátyuskám! - jelenik meg Lottie, az ő kezében pedig ott volt, Ernest.
- Hogy kerültök ide? - még nagyobb döbbenet ült ki az arcomra.
- Drága, Kisfiam - jelenik meg Anya is -, mivel nem voltál hajlandó meglátogatni minket lassan fél éve én döntöttem úgy, hogy eljövök hozzád!
Majdnem fél év? Ha lehet most még pocsékabbul érzem magam, mint ezelőtt. Nem elég, hogy a bandát elhanyagoltam, de még arra sem vettem a fáradságot, hogy ebben a nehéz időszakban haza menjek és családommal töltsek pár napot.
- Anya! - lépek egyből oda hozzá egy öleléssel meg puszival üdvözölve. - Sajnálom! Jó újra látni - adok még egy puszit az arcára.
- Ugyan, Fiam! - odalép Nathie-hoz és elveszi tőle Dorist. Közben meg egymásra mosolyogtak. - Nem volt vészes órákat utazni két éhenkórász gyerekkel.
- Hívhattál volna, hogy jössz! Vagy elmentem volna értetek - mondtam.
- Abban mi lett volna a meglepetés? - kérdezi döbbenten. Látom rajta, hogy haragszik rám a fél év miatt. Én is haragszom magamra. Próbálom is jóvá tenni az egészet. Az utóbbi időben minden nap felhívtam őket, bár tudtam, hogy ez nem mentség a tetteimre.
- Már hívni akartalak, hogy mikor menjünk - próbálom menteni magam.
- Sosem kellett engedély, hogy haza gyere. Magadtól jöttél mindig - ez igaz is. A francba.
- Rendben. Nincs mentségem -vakarom meg kínosan a tarkómat.
- Ezt már akkor tudtam, amikor megláttál minket - áll meg velem szemben.
- És hogy vagytok? - terelem el egyből a témát.
- Megvagyunk, Fiam! Fizzy egész héten beteg volt és nagy valószínűséggel Daisy is elkapta.
- Jobbulást nekik.
Mindig ez a két lány volt a legbetegebb kiskoruk óta. Minden kis apró betegséget elkaptak a kezdetektől a fogva. Emlékszem mindig tíz méteres távolságot tartottam, amikor betegek voltak. Nem engedtem, hogy hozzám érjenek, ami miatt mindig sírtak és anyához menekültek hogy megmondják milyen szemtelen vagyok. 
- Ezt te is megmondhatnád nekik - szólt rám Lottie. Ő is meg van sértődve. Remek. Értettem a célzást; haza kell mennem a napokban!
- Rajta vagyok az ügyön - biztosítom be ezt inkább magamnak.
- Rendben - felelte Anya. - Mi várni fogunk.
A fogasokhoz megy leveszi a kabátokat, majd az ikrek ruháit és elkezdi öltöztetni őket.
- Már mentek is? - kérdezem értetlenül.
Csak most értem haza, ők pedig már mennek is. Nem is voltam velük még csak fél órát sem. Tényleg meg kell őket látogatnom, olyan mintha már idegenek lennénk egymásnak.- Igen. Alapból sem akartunk ilyen későig maradni, de nem tudtam, hogy ma dolgoztok. Dan meg már vár nem bír otthon a három lánnyal úgy, hogy kettő köztük beteg a harmadik meg csak a hétköznapi hisztijét rendezi. A két kis csöppség megint éhes lesz, mire hazaérünk utána meg mehetnek aludni. Lottie-val meg minden oké meg veled is aminek örülök - vázolta fel a helyzetet.
- Értem - átvettem anya kezéből Dorist míg felöltözik. - Na mi a helyzet kisöreg? - piszkáltam meg az orrát. Hatalmas kék szemeivel csak nézett nagyokat pislogva. Elhiszem hogy már meg sem ismer mint bátyját, fél éve látott. Vagyis nem nagyon látott, mert javarészt csak evett meg aludt. - Vigyázzatok magatokra és írj, amint hazaértetek - ölelem meg őket utoljára és vissza adom Dorist. - Pár nap múlva megyek.
- Jöttök! - javít ki Lotts. - Nats-ot is hoznod kell! - fenyegetőzik az ujjával. Igaza van. Megyünk.
- Megyünk!
- Jó legyél, Fiam! Várunk mindkettőtöket!
A kocsiig kikísérem őket,, segítek az egyik ikret az ülésébe csatolni. Még egyszer elköszöntem tőlük és addig az utcán álltam, míg láttam a járművet. Bementem a konyhába, ahol Nathie a pultnak támaszkodva egy bögre teát tartott a kezében.
- El is mentek? - néz rám hatalmas zöld szemeivel.
- Igen. Sietniük kellet - túrok bele fáradtan a hajamban.
- Egy teát?
- Kérek.
Néztem ahogy szorgosan ügyeskedik a pult körül. Négy hónap alatt sikerült mindenhez hozzászoknia. Nekem is sikerült hozzászoknom, hogy az életem része. Már szinte el sem tudom képzelni milyen lesz az életem nélküle.
Már megszoktam a reggeli kávékat és az esti teákat. Imádom a délutáni lusta perceinket, amit a kanapén töltünk, a közös ebédeket és vacsorákat, a random filmnézéseket, a késői beszélgetéseket. Hiányozna, hogy egész nap nézzem, ahogy mezítláb mászkáljon fel alá a házban, a viccelődéseink, amik minden órába elhagyják a szánkat. Az ölelése. De talán legjobban a csókjai hiányoznának, amikkel naponta eláraszt. Egyszerűen nincs életem nélküle.
- Tessék - nyújt felém egy bögre gőzölgő teát.
- Köszi!
Figyelem, amint visszasétál a pulthoz és egy egyszerű mozdulattal felül rá és a kezébe veszi a bögrét. Mezítelen lábait lóbálja miközben engem vizslat.
- A csalásom szeretné, ha meglátogatnánk őket a napokban -hozom fel egyből ezt a témát.
- Tudom - iszik bele a teájába.- Jay nekem is említette ezt a hazautazást, de nem tudom.
- Mit nem tudsz? - kérdezem egyből.
- Hogy jó ötlet, hogy én is ott legyek. A te családod, Lou, akiket már rég láttál. Illene egy kis időt töltenetek együtt, én meg elleszek apánál. 
Már egyből a fejemet ráztam, amint meghallottam, hogy nélküle kellene lennem pár napot.
- Nem, dehogy! - tiltakozom. - Mindenki szeretné, hogy jönnél, én is. Sőt Lotts még az ujjával is fenyegetőzött, hogy vigyelek magammal!
Felnevetett.
- Lottie-tól nem is vártam mást.
- Akkor jössz, beszélgetés lezárva. Holnapután indulunk - lépek elé és leteszem mellé a bögrémet.
- Nem vitatkozom - teszi le ő is a bögrét majd a kezemet megfogva közelebb húz, lábait a derekamra kulcsolja.
- Ajánlom is - nézek le rá mosolyogva combján apró kis köröket rajzolgatva.
- Soha nem mondtad, hogy ennyi kis tesód van.
- Hát, igen, vannak páran - bólogatok belegondolva, hogy ott van öt húgom és egy öcsém.
- Nagyon aranyosak - mosolyodik el. Szája sarkához egy gyors puszit nyomtam másodszor pedig az orrára.
- Akiknek ilyen eszmelétlenül aranyos bátyjuk van természetes, hogy pont rá hasonlítanak - emelem meg a szemöldökön képzeletben pedig magamra mutogatok, hogy igen, én lennék az az eszméletlenül aranyos nagy tesó.
- Van még egy bátyád? - kérdezi döbbenten. Egyből el is nevette magát az arckifejezésem láttán. odahajolt és egy gyors csókot nyomott a számra engesztelésként. Nem mondom, hogy nem vált be, mert már hét órája éhezem a csókjára szinte már elvonási tüneteim jelentkeztek.
- Talán elengedem a fülem mellett ezt a kérdést - motyogom az ajkaira.
- Talán? - kérdezett vissza. Láttam ahogy szemei lecsukódtak, ahogy lassan megcsókoltam. 
Inkább, biztos - válaszoltam magamban. Soha nem akartam megszakítani ezt a pillanatot. A lehető leghosszabb ideig próbáltam elhúzni ezt a pillanatot, hogy ne érezzem állandóan a lány hiányát. De hiába, már minden porcikámmal, minden egyes mozdulatommal őt kívántam.