19. rész

Új rész! Sajnálom, hogy mindig megváratlak titeket, de őszintén rettentő lusta vagyok. Na meg néha ihlet hiányban szenvedek, ami miatt leragadok egy-egy jelenetnél. Ne haragudjatok azért sem, mert ennyire borzalmas, összecsapott részt hagytam magam után. De 6 rész van még amibe bele kellene férnem ezért egy kicsit gyorsítanom kellene az eseményeket.
Köszönöm, hogy itt vagyok még és ilyen hűségesen kommenteltek. Imádás van. L- xoxo

Nathalie Hayley Peterson

- Oké lányok! Én most itt leülök, nem érdekel mit szóltok. Menjetek csak tovább itt megvárlak titeket - szólok oda az előttem loholó két lánynak és leülök a kávézó egyik kis asztalához egy halom táskával a kezemben, levegőt alig kapva.
- Ne már, Nats! Gyere tovább - áll meg először Dani és indul vissza hozzám.
- Eszemben sincs - intem le egyszerre. - Én itt megvárlak titeket - masszírozom meg a csuklómat, ami egy kicsit eldeformálódott a sok szatyortól.
- Rendben - adta be a derekát Perrie. - Végül is öt perc szünet még belefér - rántja meg egy kicsit a vállát és leül a társaságomhoz.

- Öt perc? Ugye csak viccelsz? - nézek rá hitetlenkedve. - Délelőtt tizenegykor indultunk el és most van - nézem meg a lány telefonját -, majdnem három óra - akadok ki teljesen.
- Ez csak négy óra Nats - foglal helyet Dani is. - És még mindig egy csomó dolgunk van.

- Végeztünk volna, ha ti nem akarnátok bemenni minden boltba, aminek a kirakatában láttok egy szép ruhát - húzom nyerő mosolyra a számat, mert enyém az ütő kártya.
A terv végül is csak az volt, hogy megszerezzük Liam bulijához való maradék cuccot, amit úgy három bolt után le is zárhattunk volna. De nem. A lányoknak muszáj volt még egy kis csajos programot belecsempészni a napba, hogy jól szórakozzunk. Egészen addig élveztem én is ameddig az ötödik üzletbe nem rángattak be, és a századik ruhát nyomták a kezembe, hogy próbáljam fel. Élvezet volt minden egyes ruhába belebújni, meghallgatni a lányok véleményét utána levenni és visszarakni a helyére. Persze céljuk az volt, mint múltkor, hogy megveszik az összeset, de ez alkalommal résen voltam és nem sikerült a cselük, hogy titokban megveszik.
- Azért ne mond, hogy neked nem tetszett egy-két ruha - mutat rám fenyegetően Perrie.
- Oké, azt nem mondom. Volt egy kettő egész jó ruha - főleg az, amit a lányok rám erőltettek és megvettek. Három darab ruhától csak nem dől össze a világ.
- Na csak azért - szólal meg Dani is. - Rendelünk elvitelre kávét, ha már itt vagyunk? - néz ránk kérdőn.
- Aha - egyezett bele Perrie, én pedig csak bólintottam.
London belvárosában lehettünk, mert rettentő nagy volt a forgalom. Autók hegynén hátán, emberek embereket kerülgettek folyamatosan bocsánatot kérve amikor egymásnak ütköznek.
Az én figyelmemet egy fekete Range Rover kötötte le, ami éppen akkor haladt el a kávézó előtt. Egyből Louis jutott eszembe, mert neki is ilyen autója van, de ez nem ő volt. Lehet, hogy sötétített ablaka volt a járműnek még azon keresztül is éreztem, hogy valaki onnan engem figyel. És az nem Louis.
- Hol jársz Nats? - csettint kettőt az orrom előtt Dani.
- Bocs elbambultam - rázom meg a fejem.

- És visszatértél egy héttel ezelőttig - húzza huncut mosolyra ajkait.
- Hogy mi? -kapcsolok egy kicsit késve. Egy héttel ezelőtt? Nem történt akkor semmi igazából, csak... Csak Louis.
- Tudod te mire gondolok - kacsint rám.
Oké. Ha eddig nem féltem Danitól, most megvan rá minden okom. Senkinek sem mondtam semmit arról a két estéről és nem tudom melyikre gondol itt pontosan. A részeg Louis-ra, amit kétlek mert nem emlékszik semmire, úgyhogy nagyon nem tud róla mondani semmit. Vagy a következő estére, amiben mondjuk semmi érdekes sem volt és nem hiszem, hogy Louis valamit is mondott róla.
- Nem. Mire? - meresztem rá a szememet egyre jobban félve a választól.

Biztos is, hogy a részég éjszakára gondol. De mit tudhat róla? Hogy segítettem Louis-nak mert nem tudott megállni a saját lábán? Órákon át beszélgettünk amire ő nem emlékszik és ezért el sem tudja mondani senkinek? Vagy arra a csókra, ami szintén nem rémlik neki?
- Arra amire most te is gondolsz - néz mélyen a szemeimbe. - A csókra.
- Milyen csók? - szólal meg Perrie tekintetét közöttünk kapkodva. Én csak néztem Danielle barna szemeit amik érdeklődve pillantottak vissza rám a választ várva. Megnémultam. Ebben a percben egy hang sem jött ki a torkomon. Tőlem nem tudhatja, mert senkinek sem mondtam el. Ezek szerint Louis hazudott, mert ő is tökéletesen emlékszik a pillanatra, ahogy én. Lehet, hogy megbánta és jobb ha úgy tesz mintha meg sem történt volna? Istenem!
- Lou megcsókolta Nathalie-t - pillant Dani gyors Perrie-re majd vissza rám -, de úgy látszik Nats nem hajlandó nekünk beismerni.
Louis elmondta Liam-nek, ő pedig tovább adta Daninak? Milyen jó, hogy már mindenki tud róla csak én nem.
- Nem telt már le az öt perc? - állok fel kicsit hevesen a szatyrokat megfogva hátat fordítva a lányoknak és elindultam. Sorjába kértem bocsánatot minden embertől, akinek neki mentem a nagy rohanás közepette. Mögöttem hallottam a lányokat, ahogy a nevemet mondják és könyörögnek, hogy várjam meg őket.
- Nats kérlek! - kapja el a karom Dani. - Most ezzel mi a gond, hogy elmondtam? Baj, ha tudom, vagy mi? - néz le rám.
- Nem dehogy - ráztam meg a fejem. - Csak én nem tudtam, hogy Louis tudja - mondtam. - Ő nekem azt mondta nem emlékszik semmire - hajtom le csalódottan a fejem. Mert tényleg fájt. Életemben nem gondoltam volna, hogy én majd Louis Tomlinsonnal fogok csókolózni a hálószobájában, úgy hogy ő részeg. Azt meg nem is gondoltam volna, hogy letagadja. Bár erre gondolhattam is volna, hogyha a média előtt sem vállal fel, akkor ezt a csókot miért kellet volna?
- Mi van? - kérdezi mind a kettő lány egyszerre szemüket meresztve rám. Ez most őket is meglepte.
- Hagyjuk - fordulok meg, és indulok el újból fogalmam sincs merre.
De nem jutottam sokáig. Ahogy kitisztult előttem a tér tőlünk nem messze vagy tíz riporter áll, akik ahogy észrevettek minket rögtön felénk indulta egy "Ott vannak!" kiáltással.
- A francba! - szitkozódik Dani. - Gyere!
Kezét rákulcsolja az enyémre és elindulunk a másik irányba. Amekkora tömeg volt öt perccel ezelőtt most már semmi sincs belőle. Előttünk az úton nem szédelegtek már emberek így esélytelen volt, hogy a tömegben el tudjunk vegyülni. Mögöttünk a sajtó a kérdéseivel bombázott minket.
- Lányok! - hallok meg egy férfi hangot a harmadik irányból. - Nathalie! - nevem hallatán már egyszerre odakapom a fejem.
- Apa? - állok meg egyszerre, és nézem ahogy Thomas négy őrrel a nyomában közeledik felénk.
- Gyertek gyorsan! - int, mi egyszerre arra vettük az irányt. A riporterek is már beértek minket ahogy elértünk apám őreihez, akik egyből a védelmünkre szolgáltak.
- Kérem! - szólt az egyik hölgy. - Válaszoljanak nekünk egy pár kérdésre!
Végig lehajtott fejjel haladtam egyik kezemmel az őr karját fogva másikkal pedig Perrie kezét szorongatva.
- Nem nyilatkozunk! - vágta oda gorombán Thomas.
Nem mintha ezzel foglalkoztak volna. Továbbra is dulakodtak, próbáltak átverekedni a testőrökön - az egyiknek sikerült elkapnia a karom - és továbbra is záporoztak a kérdések.
Mr. Peterson, a lánya kapcsolatban áll egy fiúval? Nathalie-nak, köze van az egyik 1D-s taghoz? Van valami ön, és Louis Tomlinson között? Danielle, maga mit tud a dologról? Valaki kérem nyilatkozzon?És stb. A kérdések kilencven százaléka rám irányul. Ezek szerint mégsem vagyok annyira elrejtve a média elől, mint ahogy azt én gondoltam. Lassan már kész nyitott könyv lesz az életem, amit ők jobban ismernek, mint én.
Egészen egy fekete Range Rover-ig mentünk, amit 5 perccel ezelőtt is láttam. Ezek szerint apámé.
- Jól vagytok lányok? - néz hátra Thomas a volán mögül.
- Igen, köszönjük! - válaszol kissé még sokkos állapotban Dani.
Én sem voltam jobban. Megint elég volt tíz perc arra, hogy az életkedvem elmenjen. Nem elég, hogy a sajtó letámadott, apámmal találkoztam, aki most nem tudom hova visz mindet, de most is mond valamit csak nem vagyok képes megérteni a kapott információt. Aztán itt van még Dani túl sok mindennel a történtekkel kapcsolatban és már Perrie is betekintést nyerhetett. Végül pedig Louis, akiről most nem tudok mit mondani. Már megint úgy vagyok, hogy nem tudok vele szemben semmit. Egyszerűen elegem van mindenből.
- Itt vagyunk - felkapom a fejem, amikor az autó motorja leáll egy ismeretlen környéken.
A lányok után én is kiszállok az elém táruló hatalmas ikerházakat nézem, ami elég ismerős fogalmam sincs honnan. - Gyertek be! - invitál be minket Thomas.
- Hol vagyunk? - hajolok oda gyorsan Perrie-hez.
- Nálatok - mosolyog rám és el is indul. Követem én is egyből fel a lépcsőn a hatalmas fekete bejárati ajtóhoz, ami már nyitva áll előttünk.
Thomas Peterson - olvasom le a postafiókról a nevet. Ezek szerint itt éltem.
Nem volt időm körbenézni, mert ahogy a nappaliba léptem valaki rögtön a nyakamba ugrott.
- Úristen Nathalie! - suttogta a fülembe, míg én próbáltam az egyensúlyomat megtartani. -Annyira hiányoztál!- kicsiny vékonyka teste volt és körülbelül annyira alacsony, mint én. Hatalmas göndör hajkoronájától semmit sem láttam. Kicsit feszengve álltam ott várva, hogy a kis csaj mikor mászik le rólam.
- Skyler - szólal meg Thomas kicsit idegesen -, említettem már, hogy Nathalie nem emlékszik semmire - köszörüli meg a torát a mondat végére. A lány egyből elengedett kétségbeesetten meresztette rám hatalmas barna szemeit, amik kezdtek könnyel megtelni.
- Nats - remeg meg a hangja -, a húgos vagyok Skyler! Emlékezned kell rám - fogja meg a vállaimat egyre jobban szorítva. - Emlékezned kell rám - suttogja és egy könnycsepp végigfolyik az arcán.
Segítségkérően nézek a lányokra, de már ők is a sírás határán vannak velem együtt, mert nem emlékszem a saját húgomra.
- Sajnálom - nézek őszintén a lányra utána meg az apámra. Tényleg próbáltam felidézni őket, minden agysejtemmel azon voltam, hogy valami ugorjon be róluk. De se apám, se Skyler, se senki.
- Nathie? - egy szőke ragyogó kék szemű lány nézett rám csodálkozva az ajtóból. Elizabeth. Emlékszem rá a Jacknél nézett képeken keresztül. Nála sem tudtam semmit sem reagálni.
- Tényleg nem emlékszik semmire - mondja neki hitetlenkedve Skyler.
Éreztem ahogy az én arcomról is lefolyik az első könnycsepp. Ebben a pillanatban szerettem volna mindenre emlékezni. A születésemtől fogva mindenre. Tudni szeretném milyen emberek játszanak fontos szerepet az életemben. Nem akarom ebben a semmit sem tudó világban élni. Ott, ahol az emberek mosolyogva mesélik el a gyermekkorukat, hosszasan mesélik el a legviccesebb vagy éppen a legszomorúbb dolgokat. Én is ezek közé az emberek közé szeretnék tartozni. Egyszerűen csak szeretném a régi életemet.

***

Hat óra után járhatott az idő amikor a taxi leparkolt Louis háza előtt. A lányoktól elbúcsúzva hat táskával a kezemben igyekezte be a meleg nappaliba.
A délután amennyire pocsékul indult annyira is lett jó.Egész jól elvoltunk a családommal egész sok mindent megtudtam, ami mindig motoszkált bennem egymillió kérdéssel. Volt, ami sokkolt volt amin egész jót derültem. Mint kiderült az apám nem is annyira rossz ember az évek során a húgom szerint sokat változott legfőképpen miattam, ami nagyon jól esett, de azért rossz volt mert nem tudtam mit tettem. Skyler pedig egy angyaltestbe bújt ördög. Amelyen érzékeny kis léleknek tűnt az elején kiderült, hogy teljesen az ellentéte. Ahogy az én tökéletes ellentétem is. Mint tűz és víz. Elizabeth meg tényleg olyan, mintha a testvérem lenne, ő pont olyan, mint én. Lehet, hogy külsőre nem, belsőre inkább. Anyával meg nem is találkozhattam és nem is fogok tudni. Mint kiderült 10 éve meghalt amikor én még csak tíz éves voltam Skyler meg nyolc. Nehéz volt ezt az információt feldolgoznom.
- Louis! - szólítottam meg egyszerre az ajtó becsukása után. Semmi válasz. - Louis!- próbálkoztam még egyszer. A szatyrokat ledobtam a nappaliba a konyha felé indulva. - Lou.. - álltam meg hirtelen.
- Minden rendben? - néz rám talán egy kicsit aggódó tekintettel.
- Igen - mondtam. - És itt minden oké? - mutatok körebe egyre érdekesebb arckifejezéseket felvéve, ahogy Louist és Harryt figyelem.
- Persze.
Nincs semmi törött edény, tányér, pohár, váza, ami jó jel. A konyha ugyanúgy áll, mint amikor elmentem. Harry és Louis sem ideges, ami megint egy jó pont.
- Miért nézel ilyen furán? - kérdezi Harry. A hangja is teljes nyugalmat áraszt némi jókedvvel.
- Egyben van a ház - válaszoltam csodálkozva. - Ti is egyben vagytok - mutatok rájuk.
Mindketten felnevettek, mert végre leesett nekik mire gondolok.
- Nathie - sétált oda hozzám Louis. - Csak áthívtam Harryt, hogy megbeszéljük a dolgokat.
Szóval megfogadta a tanácsom, amit akkor mondtam neki amikor részeg volt. Ezek szerint a beszélgetésünkre is emlékszik. Nagyszerű.
- Értem - vágom oda gorombán távozva a konyha területéről.
Még ennyit halottam, hogy Harry megkérdezte mi bajom van Louis pedig csak rávágta, hogy fogalma sincs. Pedig, ha tudná mi minden játszódik le bennem miatta. Most nagyon szeretném utálni, de nem megy. Inkább csak haragszom rá, mert eltitkolta, sőt az arcomba hazudta azt, hogy nem emlékszik semmire.

Kezemben egy fotóalbummal leülök a tévé elé, amiből már szól a mai nap hírei, ami most pont nem köt le. Thomas induláskor a kezembe adta ezt az albumot azzal az indokkal hátha segíteni fog emlékezni. Kedves gesztus volt tőle persze azonnal elfogadtam. Kicsi kis kék album ezüst csillogó pillangókkal díszítve a borítóján. Látszik, hogy nem olyan új darab a kopottas részei miatt, mégis több millió emléket rejt. Az első fényképen rögtön én vagyok apa kezében a születésem napján napján lehet. Fehér plédbe bebugyolálva alszok Thomas karjaiban, aki mosolyogva figyel engem. Kivettem a fotót közelebbről is megnézve.
N. Hayley Peterson 1993. június 14. - volt a hátuljára írva. Ahogy minden kép hátulja meg volt címezve a pontos dátummal.
Sorjába néztem, vettem elő egy-egy képet hosszasan megcsodálva - legtöbben én vagyok, néha apával vagyok rajt, és Skyler is belekerült a felétől -, reménykedve abban, hogy valami beugrik. Semmi. Az első képet, ahol anyával vagyok a kezemben tartottam és csak néztem. Anya mellém guggolva kezében egy mikrofon az enyémben egy játékgitár lehunyt szemmel énekelek míg anya mosolyog mellettem.
1999. - ennyi volt a hátuljára írva. Semmi más megjegyzés, mint a többin. Ahogy anya is csak ezen az egy képen van rajta. Hiába lapoztam át őrült módjára az albumot semmi más képet nem találtam róla.
- Hé! - állít le Louis. - Mi a baj? - emeli meg a fejem az államnál fogva egy kósza könnyet letörölve arcomról.
- Annyira rossz - csapok rá az albumra dühösen. Majd még egyszer. És megint. Louis pedig csak egyszerűen elveszi tőlem és félre rakja.
- Gyere - ölel magához. A mellkasába fúrom az arcom a könnyeimnek szabad utat engedve. Louis nyugtatóan a hátamat simogatja enyhe borostája böki a fejbőrömet. Annyira haragszom rá. Legszívesebben elhúzódnék tőle és jól leordítanám a fejét, hogy, hogy lehet ekkora tahó. Csak most ez sem megy. - Annyira sajnálom -  suttogta halkan a fülembe.
Valószínűleg sejti hogy az emlékeimmel van problémám. Még mindig magát okolja egy aprócska baleset miatt. Ez miatt pedig sosem haragudtam rá. Mindig is hálás leszek neki hogy a történtek után nem hagyott magamra és végig mellettem volt.
- Itt semmi sem a te hibád - motyogom a pólójába. 

Oldalra fordítom a fejem, hogy nagyjából lássam a tévét amiben éppen mi vagyunk. Vagyis Dani Perrie én Thomas. A délutáni kis akciónk már be is került a sztárhírekbe.
"London belvárosában végre lencsevégre kaptuk hosszú idő után Thomas Petersont és lányát. Pár évvel ezelőtti elválásuk úgy látszik rég elfelejtődött és újra szent a béke apja és lánya között. Nathalieval két barátnője - Danielle Peazer és Perrie Edwards - is jelen volt. Hiába faggattuk őket bennfentes témákkal kapcsolatban nem nyilatkoztak nekünk.." - nyomtam ki a tévét egyszerre.
- Minden rendben volt? - néz rám aggódóan.
- Persze - felelem kifújva magamból az eddig benntartott levegőt. - Megismertem a családom. Nem volt rossz - rántottam vállat. Valahogy most már nem tüzel fel annyira ez a dolog. Inkább lefárasztott.
- Na - derül fel az arca -, és milyen volt?
- Majd máskor Louis - kerülöm el rögtön a beszélgetés. Kicsit távolabb ültem még tőle, mert úgy érzem kell közénk a távolság. Több száz érzelem zajlik le bennem és fogalmam sincs melyiket részesítsem előnybe. Harag, csalódottság, kétségbeesés, félelem? Vagy egyszerre mindegyik?
- Rendben - vesz egy mély levegőt. - Elmondanád mi bajod van vagy nekem kell kitalálnom?
Meglepetten nézek fel rá és az egyre érdekesebb érzelmeket felvevő arcára. Csak annyi, hogy egész végig az orromnál fogva vezettél és átvertél azzal az éjszakával kapcsolatban! - gondoltam.
- Nincs semmi gond, csak fáradt vagyok - adom be az aduászt.
Nem volt kedvem előhozni a témát, hogy pár perc alatt lezárjuk egy vitával, amiből én fogok rosszul kijönni. Szerintem egy napra bőven elég egy csalódás, nem kell még egy.
Vagy esetleg reménykedhetek abban, hogy Lou elmondja egy szép napon egy igazán nyomós indokkal. Ha egyáltalán van erre egy jó magyarázata. - Megyek lefekszem - motyogom oda neki elindulva.
Igazából pedig csak sírtam, mert ez kellett. Egy párnát a karjaim közé ölelve ültem az ágyamon az ablakon kibámulva számoltam a könnycseppjeimet, amik lehullottak arcomon.

18. rész

Louis William Tomlinson

Egy újabb éjszaka amire szintén nem emlékszem. Pontosan már meg sem tudom határozni hányadik alkalom is ez. Most is furcsállva nézek körbe a szobámban. Az eddigieknél is még nagyobb rendetlenségre számítottam, hogy az egész szoba összedőlt mondjuk, de helyette rend és tisztaság fogadott. Nem rémlik, hogy részegen rendet szoktam rakni csak úgy. Ezért is volt furcsa a hosszú idő utáni újbóli rend.
De a fejfájás az sosem változik.
Ahogy felültem az ágyban egyből a fejembe hasított a fájdalom. Csak a szokásos.
Semmi sem rémlik az után, hogy mindenkit elküldtem a házból és utáni törni, zúzni és inni kezdem. Talán ez is volt itt a probléma. Próbálom magam rávenni a változásra, hogy ne mindig italba fojtsam a bánatom, hanem valami másba. De, ha négy hónap után ez nem ment kétlem, hogy akkor pont most fog sikerülni.
A konyhába belépve Nathalie pillantottam meg, ahogy sürög-forog már otthonosan mindenhol.
- 'Reggelt! - morgom félig kómásan még. Kicsit megugrik a hangomtól és egyből felém fordult.
- Jó reggelt! - mosolyogva nyújtott felém egy bögre kávét, amit most örömmel fogadtam el. - Hogy vagy? - kérdezte.
- Másnaposan - feleltem felemelve a bögrét, fél tartalmát el is fogyasztva belőle. Fél szemmel figyeltem ahogy alsó ajkát harapdálta alig észrevehetően. Ma reggel különösen furcsa volt.
- Ööö.. Liam hívott, hogy nemsokára itt lesznek Danival. Remélem nem gond, hogy felvettem a telefonodat csak állandóan csörgött - motyogta el már a végét.
- Dehogy semmi gond - eresztettem meg egy kis mosolyt felé. Valahogy örülök is neki, így nem kellett korán reggel Liam üvöltözését hallgatnom készüléken keresztül. Elég lesz személyesen.
- Hogy van a kezed? - érdeklődve pillanatok le a bal kezemre, amit Nathalie is figyel. Valóban a tenyerem közepén egy elég mély seb húzódik végig. Fel sem tűnt eddig, sem az, hogy ennyire fáj.
- Fogalmam sincs mit csináltam - felelem továbbra is a kezemet vizsgálva. Kibaszottul fáj!
- Hogy érted? Nem emlékszel semmire? - kérdezi láthatóan nagyot nyelve a mondat végén.
Az biztos, hogy az egész éjszaka homály. Fogalmam sincs a legtöbb dologról, hogy mi történt és hogyan. De, ha talán sorjában veszem akkor könnyebb.
Az első emlékem az, amikor mindenkit szó szerint kidobok a házból és miután egyedül vagyok a konyhába vonulok és a rejtekhelyeimről előpakolom az üvegeket. Tömény alkohol az összes. De ez még nem számít itt józan vagyok.
Második az, amikor az első üres vodkás üveg előttem hever kezemben már ott a következő, de az sincs tele.
Harmadik egy hatalmas képkiesés, amikor nem rémlik semmi csak feketeség.
Negyedik egy törött lámpa és még több üres üveg. Talán itt már le kellett volna állnom. De inkább tovább folytattam.
Ötödik emlékként csak annyi rémlik, hogy a szobámban rombolok. Minden, ami a kezem ügyébe kerül az a szoba másik felébe lendült. Csak úgy tomboltam az elmúlt hónapok keserves időszaka pörgött le a szemem előtt.
Hatodik ismét feketeség.
Hetedik már annyi rémlik, hogy Nathalie is itt van velem és segít nekem. Fogalmam sincs miért, hisz őt is kidobtam a házból a többiekkel együtt. De akkor, hogy is került ide vissza?
Nyolcadik és egyben az utolsó a reggel amikor felkelek. Az este maradék része annyira nem rémlik. Még annyit hogy beszélgetünk Nathalie-val a... A múltamtól. Te szentséges isten!
- Nem -  válaszolok még mindig nagyban törve az agyam a tegnappal kapcsolatban. - Néhány dolog rémlik, de semmi komoly.
- Értem - motyogta.
- Ugye nem csináltam semmilyen hülyeséget vagy mondtam valami furcsát? - néztem rá riadtan.
- Nem! Dehogy - ellenkezett. - Úgy viselkedtél mint egy részeg ember. Vagyis remélem - rántotta meg a vállát majd elfordult tőlem.
Szerettem volna még egy kicsit faggatni, mert valami nekem nem stimmelt a dologban, de csengettek. Vagyis megjött Liam és Danielle. Beinvitáltam őket a nappaliba és míg a két lány eltűnt az emeleten, én itt maradtam Liammel.
- Hogy érzed magad haver? - Próbáltam a hangjában rejlő kis cinizmus felől eltekinteni és úgy venni, mintha tényleg érdeklődne hogylétem felől.
- Egészen jól - nézek fel rá egy pillanatra, majd elterülök a hatalmas kanapén.
- Tényleg? Olyan másnapos fejed van - mondja.
Magamban megköszöntem ezt az apró kis észrevételt, de szó nélkül hagytam. Karommal eltakartam a szememet és tovább agyaltam a tegnap történetekkel kapcsolatban. Egyre több minden ugrik be például már az is megvan, hogy sérült meg a kezem. Az a fránya sörös üveg rosszkor volt, rossz helyen.
- Mennyire ütötted ki magad? - sóhajtott fel Liam.
- Csak egy kicsit - néztem rá fél szemmel. Ekkorát nem hazudok, mert a srácok tudják, hogyha elkezdek inni, azt nem hagyom abba ameddig teljesen K.O. nem leszek. Hülye kérdés hülye válasz.
- A kezed nem azt mondja.
- Nagyon jó észrevétel - csettintettem is egyet a hatás kedvéért. - Tudod, hogy totál végem volt tegnap, úgyhogy nem tudom miért kérdezel ekkora marhaságot.
- Mit csináltál? - kérdezi úgy általánosságban mikor részeg szoktam lenni.
- Csak a szokásos - legyintettem egyet. Vagyis törés, zúzás, robbantás meg úgy minden ami egy világháborúhoz hasonlít. Ezt nem kell Liamnek sem magyaráznom.
- Nathie, hogy került vissza hozzád?
- Valamikor az este jött vissza - mondtam.
Rémlik, hogy mondott valamit ezzel kapcsolatban. Megvan! Harry-nél volt. Emlékszem amikor részegen erről faggattam és nem akarta elmondani hol volt. Talán az eddigi legaranyosabb gesztus volt tőle, hogy éjszaka közepén vissza jött és segített nekem.
- Tényleg? - nem kellett ránéznem tudtam, hogy meglepetten felhúzta a fél szemöldökét és úgy bámul tovább engem.
- Tényleg - sóhajtottam fel. Mi nem hihető el ebben, de most komolyan?
- És mit csináltál vele? - szemeim kipattantak és csak úgy meredtem az előttem ülő Liamre. Próbáltam felfogni, hogy az előbbi kérdést tényleg kimondta vagy csak a másnaposságtól már félre is hallok. Nem, határozottan megkérdezte.
- Mi van? - nézek rá továbbra is értelmetlenül. - Semmit sem. Mit csináltam volna?
- Jól van nyugi csak kérdeztem - emelte maga elé a kezét védelmezően. - Csak nagyon fura volt Nathalie, azért kérdeztem, hogy nem e tettél valamit az este - ismételte meg.
- Haver mondom, hogy semmit sem csináltam - ültem fel hirtelen a kanapén nem is foglalkozva a fejfájással, ami villámként hasított a fejembe. - Alig emlékszem valamire a tegnap estéből és biztos vagyok benne, hogy.. Hogy.. - teljesen lefagytam. - Te úristen!
- Mi van?
Ez lehetetlen. Nem lehet. Ezt mégis hogy?
- Uramisten!
- Mi van? - hallottam Liam hangját.
Egyáltalán megtörtént? Lehet hogy csak álmodtam? À, nem. Határozottan emlékszem erre a pillanatra. Össze szorítottam az ajkaimat majd elmosolyodtam. Igen, ez határozottan megtörtént. Megcsókoltam! Te Jézusom megcsókoltam Nathalie-t!
- Jesszusom! - motyogta magam elé meredve.
Ez a pillanat tisztán él bennem. Ahogy az ölelésből egy kicsit elhúzódik úgy, hogy az arcunk pár centire volt egymástól. Én meg csak úgy megcsókoltam. Ő pedig hagyta.
Istenem micsoda egy csodálatos csók volt!
- Mi van? - kérdezte Liam egyre hangosabban. De még mindig sokk hatása alatt voltam. Nagyon is.
Nem lökött el nem pofozott fel nem ordibált csak hagyta, hogy végig döntsem az ágyon fölé magasodva tovább ostromolva az ajkait.
- Megcsókoltam - néztem Liamre felébredve az átmeneti sokkból.
- Mi van?
- Megcsókoltam - ismételtem el neki.
- Mi van? - nézett rám döbbenten, mintha nem értené mit mondtam.
- Beakadt a lemez? - kérdeztem rá kissé már szórakozottan.
- Mi... - hihetetlenül elröhögte magát ujjaival végigszántott a haján. - Most komolyan haver. Mi van? - röhögte el magát megint.
- Megcsókoltam Nathalie-t - ismételtem el sokadszorra. De ezt még nekem is szoknom kellet. Tényleg megtettem?
- Komoly? - Liam sem karja elhinni. Végül is, én sem.
- Komolyan haver. Megtettem. Részegen - feleltem.
Szóval akkor azért volt ma olyan fura Nathalie, amikor elmondtam, hogy nem emlékszem semmire azért volt olyan zavarodott az arckifejezése. Vajon mit akart azzal kapcsolatban kérdezni?
- Haver... - kezdte. -  Na jó fogalmam sincs mit mondjak -  dőlt vissza a fotelba, de a szemét le nem vette volna rólam. - Hihetetlen vagy.
- Kösz! - ültem fel.
- És milyen volt? - eléggé hülye fejet vághattam mert Liam nevetni kezdett rajta.
- Mi?
- Milyen volt? A csók - ismételte meg.
- Most ilyen lányos megbeszélést tartunk ahogy a csajok szokták? - kérdezem teljesen komolyan. Mert hát, a lányok szokták ennyire kivesézni az ilyen dolgokat.
- Haver - állt fel Liam és elém sétált.- Felfogod, hogy négy hónap után Nats az első csaj, akit megcsókoltál és ő az, aki még érzéséket is vált ki belőled? - fogja meg a nyakam kényszerítve, hogy figyeljek rá. - Érted, hogy Nats az, aki megment téged a régi emlékektől? Felfogod ezt, Louis?
Azt mondják, hogy az emlékeinktől vagyunk azok, akik; hogy a múltunk határoz meg bennünket, de nem felejthetjük el, hogy tovább kell fejlődnünk, mert néha az emlék olyan erőteljes lehet, hogy benne ragadunk, megrekedünk a pillanatban. Akik nem törődnek a múlttal, hajlamosak újra elkövetni a hibáit, míg akik a múltban ragadtak, mit sem szeretnének jobban, mint átélni azt ismét. De az emlékek, akárcsak a fotók, idővel elhalványulnak. Esetleg egy személy feledteti el velünk. Velem is ez van. Bár nem ismerem be, de tudom, hogy igaz. Nathalie az, aki engem megment. Ő az, aki kihúz engem a gödörből. Amióta mellettem van tényleg változáson megyek keresztül nem is kicsin, hanem jó nagyon. Újra megtanulok érzelmeket kifejezni és lassan vissza is szerzem a régi életem. Többet kezdek el foglalkozni a fontos dolgokkal, mint a banda, a családom vagy saját magam és nem foglalkozok a múlttal. Mert van egy korszak, amit le kell zárom és egy új kaput nyitni. Ami nekem most Nathalie. Ő az, aki most belépett az életembe és egy új kezdetet nyit meg számomra. És csak bele kéne vetnem magam egy új kalandba, amibe együtt lehetünk.
- Igen, tudom.

***

Az óra lassan éjfélt üt és én még mindig éberen fekszek az ágyamban. Az esőcseppek egyre erősebben csapódtak az ablakomhoz, a szél vadul csapkodta a fák ágait a távolban már hallani lehetett egy-egy mennydörgés hangját. Tipikus londoni vihar közeleg.
Szeretem hallgatni az esőt, valahogy mindig megnyugtat. Olyan mintha a belső érzéseim törnének ki pár órára és tombolják ki magukat Londonnak majd szép lassan vissza vonulnak egy kis nyugalomra, míg újabb problémák nem keletkeznek egy újabb kitörésre várva. Valahogy mindig akkor kezd esni az eső amikor úgy érzem, hogy muszáj ordítanom. Hogy kiadjam a fájdalmakat meg minden mást, ami a szívemet nyomja. Erre a vihar nekem mindig a tökéletes időpont.
Egy villám hasít végig az ablak előtt, amit követ egy hatalmas dörgés.
Ugyanekkor halk kopogást hallottam, majd a szobám ajtaja lassan kinyílik. Érdeklődve ülök fel az ágyamban és néztem, ahogy Nathie alakja kirajzolódik a folyosóról beszűrődő fényben.
- Minden rendben? - kérdezek rá halkan. Ahogy a szemem hozzászokik a gyér világításhoz észre veszem, hogy a lány egy párnát ölelget maga körül és enyhén zavarban van.
- Ööö.. Ne haragudj, csak... - ismét egy hatalmas dörgés zengett fel, mire Nathalie összerezzent. - Csak félek.
- Mitől? - kérdezek vissza egyszerre mire gondolatban jól fejbe csapom magam. Idióta!
- A vihartól - hajtotta le a fejét zavarában. - Itt maradhatok egy kicsit, amíg..
- Gyere - vágok a szavába és arrébb húzódok az ágyban. Nem is kellett neki többször mondanom egyből ide sietett és már az a takaróm alatt volt, amikor újra dörögni kezdett. - Ennyire félsz?
- Igen - motyogja. - Annyira ijesztő ez a vihar.
- Pedig Londonban gyakori - válaszolom. Kicsit feljebb ült, hogy az arcunk egy vonalban legyen. Egyből a tegnap este pillanatai jutottak az eszembe. Olyan tisztán él ez a pillanat az emlékezetemben, hogy ha akarnám se tudnám kitörölni. Vajon mit szólna, ha megismétlődne?
- Tudom, de egyik sem volt még ennyire félelmetes - sokkal távolságtartóbb volt és a hangja kissé rekedtes. Biztos voltam benne, hogy neki is a tegnap este emlékei cikáznak a fejében.
- Pár óra és véget ér -  nyugtatom meg kicsit elbizonytalanodva.
- Danielle meg ilyen időben akár engem elrángatni vásárolni - dünnyögi.
- Hát ő mindig a tökéletesre törekszik. Főleg, ha Liamről van szó.
Liam szülinapja másfél hét múlva lesz. Dani pedig egy nagy medencés bulit akar tartani - ha az idő engedi -, csak baráti és családi körben. Minden évben újabb és újabb dolgokat talál ki. Tavaly például kempingeznünk kellett a semmi közepén. Azt hittem halálra fogjuk unni magunkat, de Dani mindenről gondoskodott és egy felejthetetlen szülinapja lett Liamnek. Ezért nagyon a mostanitól sem tartok annyira.
- Értem én. De na.. - a takaró alá bújt amikor látta, hogy egy villám szelte át az eget. - Akkor is várhatnánk míg jobb idő lesz.
- Dani most megállíthatatlan - mosolygok rá. - Rám bízta a tortát, hogy rendezzem le holnap. És, ha valamit elrontok a nyakamat tekeri ki.
Bele sem merek gondolni, hogy Dani mi mindent csinálna még velem, ha elrontom a kedvese tortáját. Mindent pontosan leírt nekem egy papírra a torta ízéről, magasságáról, díszítéséről és alakjáról. És még nem tudom miről. A lényeg, hogy tökéletes legyen és én ne rontsam el.
- Kezdek félni Danitól - nevet fel egy kicsit.
Figyeltem minden mozdulatát, ahogy egy cseppnyi kis boldogság átsuhant az arcán. Ajkai hatalmas mosolyra húzódtak, szemei egy pillanatra megcsillantak és csak úgy sugárzott belőle a vidámság. Ezt látva nekem is mosolyognom kellett. Tökéletes.
De kár, hogy csak egy pillanatig tartott.
A vihar most kapcsolt a tetőfokára. Az esőcseppek kopogása egyre hangosabb volt, a szél is jobban rázendített és mindezek mellet a villámlás és a dörgések száma is megszaporodott.
A következő dörgésnél Nathalie teljes testével összerezzent és még a fülét is befogta, ahogy az arcát a párnába fúrta. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, csuklóját megfogva elvettem a kezét a fülétől és ujjait az enyémekre kulcsoltam. Lassan elemelte a fejét a párnától tekintetét rám szegezve néha pedig az összekulcsolt kezünkre pillantva. A szemem már annyira hozzászokott a sötéthez, hogy Nathalie íriszeiben láttam a félelmet és az értetlenséget is egyszerre.
- Nincs semmi baj - egy sötét hajtincsét a füle mögé tűrtem, ami az arcába hullott. Éreztem, hogy érintésemre egy kicsit összerezzent és mélyen beszívta a levegőt.
Eszemben sem volt semmit sem tenni csak szép csendben csodálni őt, érezni a teste melegét, bőre finom illatát, lágy érintését és minden mást, ami ehhez a lányhoz tartozik.
- Te nem félsz semmitől? - kérdezte halkan szinte már suttogva.
- Nem félek, hanem rettegek néhány dologtól, ami tudom hogy bármikor bekövetkezhet az életemben - feleltem.
- Például? - nyelt egy nagyot.
Hüvelykujjammal lassan kis körkörös mozdulatokat végeztem a kézfején.
- Elveszítem a legfontosabb embereket az életemben. Valamit elrontok, amit nem fogok tudni helyrehozni. Elvesztem a fejem rossz pillanatokban.. Meg ilyesmi - rántom meg a vállam.
Fura volt ezt így kimondani főleg, hogy csak most kérdeztek tőlem először ilyesmit. De valószínű mindenki ezektől tart a legjobban még, ha nem is erre gondolnak a kérdés elhangzásakor.
- Elveszted a fejed - emeli fel a fejét egy kicsit -, mint amikor részég vagy.
Ez betalált. Már megint oda jutottunk el a beszélgetésben, ahol a legrosszabb oldalamat mutatom be. Gyűlölöm és gyűlölni is fogom ezt a fajta viselkedésemet az életem során. Ha megváltoztatom, ha nem ez az érzés nem fog elmúlni.
- Részegen sosem vagyok képben - hirtelen megálltam a beszédben mert fogalmam sem volt, mit tudnék még erről mondani. Hogy gyáva vagyok, mert italba menekülök? Undorító, mert részegen keresem a boldogságot? Elviselhetetlen, mert nem bírok magammal? Agresszív, mert irányíthatatlan vagyok? - Olyan mintha... Mint.
- Olyan, mint amikor nincs irányításod ? -fejezi be a mondatom. Igen, valami ilyesmire gondoltam csak a megfogalmazás ment nehezen. Nincs irányításom.
- Nincs irányításom - ismétlem el.
Mennyire igaza van! Nincs semmiféle önkontrollom amivel irányítani tudnám a dolgokat. Nincs biztos pont az életemben. Még..
- Valamit csak tudsz tenni ellene - nézett rám értetlenül majd újból összerezzent a vihar miatt.
Megszorítottam a kezét és a haját kezdtem el simogatni ezzel élérve, hogy még közelebb lehessek hozzá. Túl sok mindent köszönhetek ennek a lánynak és fogalmam sincs mikor fogom én ezeket viszonozni.
Lehet hogy nem a legromantikusabb módon találkoztunk és a kapcsolatunk nem indult olyan szépen, mint ahogy a filmekben szoktak, de szerintem így tökéletes. Mindennek így kellett történnie, hogy idáig eljussunk a közöttünk lévő most már fura viszonyhoz.
- Persze, mert már van egy személy, aki segít nekem.
Fejlődök. Amióta itt van mellettem ez a lány érzem, hogy kezdek visszatérni a valóságba. Érzem, hogy újra a régi Louis vagyok, akit mindenki szeret. Vagyis hát remélem.
- És ki az? - néz rám csodálkozva száját eltátva.
Amennyire meg szeretném most csókolni, annyira nem fogom. Ez is már az önkontroll része szerintem. Valahogy nem akarom, hogy tudja, hogy emlékszem arra, amikor megcsókoltam. Tartok attól, ha ez kiderül akkor ami köztünk van az megint megváltozott, amit most nem nagyon szeretnék. Jó így minden.
- Az őrangyalom - mosolygok rá a sötétben.
A vihar lassan csendesedik az ég zajai is alább hagytak. Vagyis Nathalie hamarosan elmegy mellőlem vissza a saját szobájába. A saját ágyába.
- Na és az kicsoda? - még ha sötét is van láttam, hogy megforgatta a szemeit.
Az én arcomon a mosoly pedig még szélesebb lett. Odahajoltam hozzá és a fülébe suttogtam: - Te.

17. rész

Nathalie Hayley Peterson

Ha azt hittem két ember kibékítése olyan könnyen megy mint gondoltam, hát akkor nagyot tévedtem. Szemtanúja lehettem annak, hogy kettő fiú min mentek keresztül a karrierük során - azt kell mondanom, hogy igazán bátor figyelemre méltó az a kötelék és bátorság, ami köztük van. Megjárták a pokol alját, érezhették magukat a csúcson és lehettek már köztes állapotban is. Na most éppen a gödör fenekét szemlélik keresik a megoldást a kiútra. Vagyis a kulcsot, ami meglepő, de a fiúk szerint én vagyok. Vagyis csak Louis megoldásának a kulcsa vagyok én. Amikor Harry először mondta nem akartam elhinni, de most már kezdem kapiskálni a dolgokat. Louisnak csak egy mély elbeszélgetésre van szüksége, hogy kitisztuljon a lelke és a feje. De még akkor sem értem, hogy miért én lennék az? De most elölről mindent sorjában.

- Áruld már el, hogy ezt te hogyan csinálod? - Néz fel rám Dani miközben hátradől az ágyamon. Értetlenül nézek le rá, mert fogalmam sincs mire gondol.

- Mégis mit? - az ágy sarkán maradt már csak hely, így ott foglalok helyet.

- Hát, tudod - támaszkodik rá a könyökére -, hogy eléred a fiúk között mindig azt, amit mi nem tudtunk. Most is végre annyi idő után te tudtad rávenni Louist és Harryt, hogy beszélgessenek újra.

A kulcs. Én a kulcs. Ezt értik ez alatt nem? Hogy segítek nekik. Bár, most sem tettem semmit, csak Harrynek könyörögtem, úgy egy fél órát, hogy menjen ki Louis-hoz a nappaliba beszélgetni. Nem volt könnyű főleg, hogy hárman voltunk egy ellen és így is nagyjából ő állt nyerésre. De csak sikerült a végére.

- Pedig nem csináltam semmi. 

- Pedig elhiheted, Nats, hogy rengeteget segítettél csak te még nem tudsz róla - mosolyog rám Dani úgy őszintén.
Beállt a csend. Nem tudtam már mit válaszolni Daninak. Annyi mindenről nem tudok akkor ezt honnan érteném? Hiszen amnéziás vagyok. Ezzel a tudattal minden nap szembe kell néznem. És azzal is, hogy nem biztos, hogy visszatérnek az emlékeim. Boldogulnom kell ezentúl magamtól még tudatlanul is. Muszáj. A srácok nem maradnak örökre mellettem a hírnév elviszi őket más utakra is és akkor el kell engednem őket. Vissza kell térnem.. a családomhoz. Mert ugyebár nekem olyanom is van. Apám, anyám és húgom. Megígértem, hogy találkozni fogok velük, azt hiszem itt az ideje lassan be is teljesíteni az ígéretem.
- Azért remélem minden rendben lent.. - töri meg a csendet Dani aggódó hangja.
Lassan húsz perce a szobámba ülünk, lent meg megy még a beszélgetés. Elég hangosan.
- Remélem.. - alig mondtam ki a szót hangos csörömpölés hallatszott.
Egy másodpercet sem halasztva rontottunk ki a szobából száguldunk le a lépcsőn egyenest a nappaliba. Kicsit meg kell nyugodnom, hogy fel tudjam fogni a történteket. Valahogy tényleg nem így képzeltem el a békülést, hogy; Louis neki ugrik Harrynek amiből egy hatalmas bunyó lesz, a többiek próbálják őket szétszedni, üvegszilánkok hevernek szanaszét a földön, Louis torkaszakadtából üvölt.
- Fejezzétek be - kiált fel Dani elsőként, de mintha süketeknek szólt volna, senki nem hallgatott ránk. Perrie egyből hozzánk száguld és átölel. Egyedül csak mi vagyunk itt lányok. Meg az öt fiú a bunyó szétválasztásban.
- Megmondtam, hogy ne vedd a szádra El-t - ordít rá Louis Harryre és próbálja magát kiszabadítani Zayn és Niall fogásából.
- Inkább el kellene felejtened - vág vissza kapásból Harry.
Én csak kapkodom a fejem köztük nézem hogyan sértegetik egymást. Egyedül csak én nem tudom, hogy miről is van szó. Egy név hallatszik a fejemben újra és újra. El. Ki a csuda az az El?  Miért akad ki rajta ennyire mindenki?
- Srácok elég legyen! - próbálkozik most Perrie a rendteremtéssel.
Érzem, hogy egész testemben remegni kezdek a félelemtől. Ez a sok kiabálás, zúzások hangja, az állandó vitatkozás megrémiszt. Olyan, mintha újra Jack-nél lennék.
- Csak lépj túl rajta bassza meg! - ordítja Louis arcába Harry a szavakat. És talán, pont ennyi is kellett neki. Louis egy röpke pillantás alatt kirantotta magát Niall kezei közül és egyből Harry arcába vágta az öklét. Kicsit hátra tartózkodott, de nem ijedt meg annyira, hogy féljen vissza adni az öklöst. Így mindkét fiúnak lett egy gyönyörű monoklija a szeme alatt.
- Megmondtam nem? - tiszta harag szól Louis hangjából.
- Hagyjuk a francba az egészet - morog vissza Harry, majd újból neki indul Louisnak. Teljesen elfog a pánik.
- Elég! - kiáltom teljesen kifordulva magamból. Az egész helyiségben néma csönd lett csak a szabálytalan lélegzetvételeket lehetett hallani. Ijedten nézek végig mindenkin, ahogy megviselten álldogállnak szanaszét. Nem lehet igaz... Ez sült ki az egész tervből. Amit én találtam ki.
-Takarodjatok - egyenként fordul mindenki Louis-hoz. - Nem hallottátok? Menjetek innen.. Mindenki - néz végig a társaságon. Még rajtam is. - Most! - emeli meg a hangját.
Teljesen lesokkoltam hagyom hogy valaki húzzon maga után szedje össze a cuccaimat, majd vezessen ki a házból. Ugye ez most nem történt meg? Louis nem dobott ki a házból, ahol én is lakom.. Vele?
- Hé, jól vagy? - állít meg a vállamnál fogva Harry. A bal szeme alatt hatalmas duzzanat pirosan virít. Louis ütése nagyon erős volt. - Sajnálom - fordítja el a tekintetét hogy ne lássam a sérülését.
- Semmi gond - próbálok egy mosoly varázsolni az arcomra. Hisz Harry semmiben sem hibás. Ő megtett mindent. Beszélgetett vele amire én vettem rá, csak minden balul sült el, nem úgy, ahogy elterveztük.
-  Gyere - ölel át félkezzel majd elkezdett vezetni az utcán. Egyenesen az otthonába.
Bambán nézem a kezemben gőzölgő teát, mélyen elmerülve a gondolataimban. Hogyan történhetett ez meg? Egyáltalán tényleg megtörtént? Miért kell a dolgoknak állandóan másképp történnie az elképzelések helyett. Ha egyszer el van tervezve valami nem lehetne azt be is tartani? Miért áll az élet kérdések sorozata előtt? Mi ezt a sok miért... Meg ez a sok ha..? Változni fog ez egyáltalán valamikor?
- Harry én ezt annyira sajnálom. Nem így akartam - szabadkozok már vagy ezredszer bocsánatkérésekbe. Olyan bűntudat van bennem a történtek miatt, hogy lassan már sírni támad kedvem.
- Nathalie tényleg nincs semmi baj. Oké? - ül le mellém jeget szorítva a szeme alá. És most mondja, hogy nincs semmi gond..
- Ennek nem így kellett volna történnie.
- Szerintem elég barátságos beszélgetés volt - rántja meg a vállát. A lehető legcsunyabban néztem rá a poénja miatt. Ezen a történeten nincs semmi vicces.
- Agyon vertétek egymást - lehelem kissé még sokkolva magam elé.
Harry csak három útcanyira lakik Louistól. Végig csak rá gondolok, hogy vajon most mi lehet vele egyedül. Annyira kétségbe vagyok esve miatta, hogy már saját magamra sem gondolok. Csak rá.
- Nem lett semmi bajunk.
Végig nézek a szeme alatt el húzódó sötét, kék, zöldben színeződő sérülésén. Vajon Louisnak is ennyire csúnya? Louis...
- Harry, csak beszélgetnetek kellett volna. Semi verekedés.
- Tudom. De nem lehet vele beszélni a múltról. Eleanor nála egy kimondhatatlan téma - a lány. Eleanor. Louis múltja.
- Azt hittem könnyebb lesz - nézek rá.
- Hé - fogja meg a vállam -, köszönöm - néz a szemembe.
- Ne. Ezt ne merd mondani - mondom rémülten. Tudom, hogy azt mondtam tegnap, hogy ma majd azt fogja mondani, hogy köszönöm. De nem így. Csak akkor lett volna oké, ha köztük minden.. Oké. Így nem. Semmi sem jó.
- Gyere ide - ledobja a borogatást a kávézó asztalára majd felrántott magához és jó szorosan megölelt. Hátamat nyugtatóan simogatja az egyik kezével másikkal a fejemet fogja, én a kezemet a dereka köré fontam. - Mindent megtettél nekünk. Köszönöm.
Ez után nem tudom, hogy mit akart. Eltávolodni vagy egy puszit adni még az arcomra. De egy csók lett. Harry megcsókolt és én hagytam. Utána elmenekültem. Megijedtem. Csak egy véletlen csók volt, de mégis valami más. Mintha valakit megcsaltam volna közben. Pedig csak egy furcsa véletlen volt az egész. Egy meg nem történt csók.

***

Meg sem álltam Louis házáig. Próbáltam a gondolataimat rendezni és nyugodt maradni. Mit lehet csinálni ilyenkor? Megcsókol valaki majd mentegetőzve elmenekülünk tőle, mert azt gondoljuk, hogy így jobb lesz. De egyáltalán nem lett jobb.
Az ajtó előtt állva csak nézek. Résnyire nyitva és csak sötétség fogad belülről. Vajon ébren lehet még?
A nappaliba merészkedve egy kis éjjeli lámpa ég, amiből még ki tudom venni Louis alakját. Pont velem szemben áll. Oldalra nyúlok, ahol pont élérem a kapcsolót ezzel még több fényt adva a szobának.
- Louis... - elszörnyedve nézek végig rajta megviselt testén. Kezéből ömlik a vér körülötte üvegszilánkok darabjai, alkoholos üvegek szanaszét. Louis nem józan. Részeg. Teljesen. Meg sem áll a lábán, véres kezével a gyönyörű fehér bőrkanapéra támaszkodik. - Mit csináltál?
Nem érdekel, hogy néz ki egyből odarohantam hozzá.
- M-mit keresel i-itt? - nyelve minden második szónál megbotlik és próbál stabilan állni.
- Itt élek egy ideig - nézek fel rá. Arca beesett szemei pirosak csak úgy árad belőle az alkohol szag. Sírt. Azt jól látni.
- Hol voltál?
Most illene őszintén válaszolni nem? Hát tudod Louis ott voltam Harry házában míg te kidobtal innen és ott voltam beszélgettünk volt egy csók és eljöttem. Ennyi.
- Ööö.. Az egyik fiúnál - dadogom.
- Harry? - néz rám gyanakvóan. Habozok a válaszban. Ajkamat beharapom még a tekintetemet is elfordítom. - Hát p-persze, hogy ott.
Próbál elindulok, de egy lépést sem tud megtenni stabilan. Rengeteget ivott látszik már a járásában. A múlt miatt?
- Louis részeg vagy - megfogom a karját, de elrántja. Muszáj segítenem neki. A hideg zuhany jót tesz nem? - Kérlek - nézek fel rá már könnyfátyol mögül. Menni sem tud az ellenszegüléssel meg hiába próbálkozik, mert a segítségem nélkül semmire sem jutna most. - Gyere.
Újból próbálkozom. Lassan megfogom a kezét várok egy kicsit a reakciójára és miután nem történik semmi kezdem el vezetni a fürdőszobába. Talán most van a holtponton, mert megenged mindent. Az elején furcsán néz amikor elkezdem vetkőztetni alsónadrágig majd leesik neki mit akarok. - Lépj be.
Próbálok neki a lehető legtöbbet segíteni, hogy könnyebb dolga legyen. De nehéz. Rettentő nehéz. Fogalmam sincs mit kellene csinálnom. Itt van mellettem egy részeg Louis Tomlinson tehetetlenül és itt vagyok én tudatlanul a történetekkel kapcsolatban. Talán át kéne hívnom valakit, hogy segítsen? Nem, az valószínűleg nem lenne a legjobb ötletem. Magamnak kell megoldanom ezt a hibát. Egy teljesen új tervet kell kiépítenem és pontról pontra átgondolni mindent, hogy tökéletes legyen.
- H-hideg - fogai is összekoccannak, ahogy a hideg zuhanyt lassan raterelem. Fogalmam sincs hogy ez jó ötlet vagy hogy használ e Louison de egy próbát megér.
- Tudom, sajnálom - hogy ne jég hideg legyen terelek hozzá egy kis meleget. Nem akarom, hogy holnap meg betegen kelljen ápolnom egész nap. - Mosd meg az arcod.
Miután végeztem egy törölközőt terítek rá, hogy melegedjen át. Csupasz felső leste akaratlanul is elnyeri a pillantásomat. Tele van különböző tetoválásokkal. Felirat és rajzok egyaránt. Akkor kapok észbe amikor a mutató ujjamat végighúzom a mellkasán lefelé és Louis hasa összerándul az érintésemre.
- Hozok tiszta ruhát - motyogom rá sem nézve.
Louis szobájában még sosem jártam. Egyszer sem. És most fura volt belépni oda. Főleg, ami bent fogadott az volt a durva. Totál sötétség fogadott még a lámpa kapcsolót is alig találtam meg. Irtó nagy volt a rendetlenség, ruhák szanaszét összetört bútor darabok. Valószínűleg ide is bejött miután mi elmentünk. A lábam előtt egy összetört fénykép volt. Kíváncsi voltam így felvettem. Louis volt rajta egy gyönyörű lánnyal. Ő lehet Eleanor. Louis őt nem tudja elfelejteni. Meg is értem szép, hullámos barna haj és szem elbűvölő mosoly. Összeillenek.
- A ruhák a szekrényben vannak - hallom meg Louis hangját mögöttem. Egyből elejtem a képet, amit ő is észrevesz. Nem ordítja le a fejem egy szót sem szól csak felveszi a földről és nézi hosszú percekig. Nem mertem semmit sem mondani. Figyeltem amint Louis kezei között összegyűrődik a papír majd lehull a földre könnyeivel együtt.
- Louis - lépek egyet közelebb hozzá. Nagyon megijeszt ez az oldala. Ilyen lenne az érzékeny Louis?
Megölel. Olyan hirtelen magához húz, hogy lélegezni is elfelejtek egy pillanatra. Vállai rázkódni kezdtek ahogy próbálja vissza tartani a sírást.
- Annyira szerettem - motyogja a hajamba.
- Lou.. - kezeimet meztelen határa vezetem és lassan simogatni kezdem. Fogalmam sincs mit kellene egyáltalán mondanom most neki. De szerintem a legjobb megoldás a hallgatás.
- Annyira.. Annyira.
- Shh.. Nem kell semmit sem mondanod - kezeim közé fogom az arcát a homlokára tapadt tincseket félre söpröm. - Az már a múlt el kell engedned - tanácsolom.
- De nem megy - erőszakosan törli le szeme alól a könnyeit majd még egy kicsit imbolyogva a szekrényéhez megy és nem zavarta a magát felöltözik. Zavartan fordulok el a szoba másik felébe és nézelődök. Rendetlenség mindenhol. - Akárhányszor próbálom elfeledni mindig ez lesz a vége - gondol itt a részegségre.
- Próbáltál már valakivel erről beszélni? - kérdezem tapintatosan lassan visszafordulva hozzá.
- Senkinek sem kell erről tudnia - morogja.
- De jót tenne.
- Ez te honnan tudnád? - vágta rá egyből. De ütött. Egészen a lelkemig.
Elvileg ilyenkor szokott az ember elgondolkodtató, hogy van-e tovább értelme. Én is felteszem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e,  még ezt a beszélgetést folytatni. Érdemes-e, még időd pazarolni Louis rá, hogy tovább tiporjon a lelkemben. Érdemes-e? Nem hiszem.
- Igaz. Semmit sem tudok - motyogom lehajtott fejjel. Éppen készülnék kimenni a szobából amikor megérzem az ujjait ráfonódni a csuklómra.
- Várj! Nem úgy gondoltam. S-sajnálom. - dadogott, ahogy vissza leül az ágyára engem is magával húzva. - Részegen történik velem olyan, hogy gondolkodás nélkül mondok ki dolgokat.
Hümmögtem válaszként. Ő meg egy mélyet sóhajtott és a plafon felé emelte a tekintetét.
- Eleanornak hívták - már éppen kezdenék ellenkezni, de ő csak megrázza a fejét. Hát akkor mondja. - Lassan három. N-nem. Lassan négy éve volt annak, hogy e-együtt voltunk. Azt hittem, hogy a kapcsolatunk tökéletes és hibátlan. Azt hittem, hogy boldogok lehetünk együtt. Szerettem őt mindennél jobban, de Kiderült, hogy ez nem kölcsönös - lélegzet visszafolytva hallgattam. - Kiderült, hogy az egész csak színjátszás volt. Nem kellet más neki csak a pénzem. Hónapok óta csalt meg mindenféle fiúval, de én ezt nem tudtam - hosszabb szünetet tartott. Arcát a kezébe temette. Megint sírt. Ahogy lassan már én is könnyeztem. - Egészen négy hónappal ezelőttig akkor fény derült az összes kis mocskos titkára. Nem tudtam, hogy hozzáállni a dolgokhoz, amikor meglattam, hogy a közös lakásunkban a szobánkban ott henyeleg egy másik férfival. És ki tudja már hányadikkal. Ott abban a pillanatban teljesen összetörtem, kiakadtam, ideges voltam, csalódott. Azt a lányt, akit éveken át teljes szívemből szerettem, imádtam egy másodperc alatt taszított a mélybe - néztem, ahogy a lámpa fénye alatt a szemében megcsillannak a könnyei. - Nem bírtam egy percnél tovább nézni őket, a sokkot az arcukon, amikor a hálószoba ajtaján betoppantam. Aznap este El-t kidobtam a házból a cuccaival együtt. Nem érdekelt a könyörgése csak el akartam tüntetni a lakásomból. Az életemből.
Louis karján az izmok megfeszültek kezét ökölbe szorítja, úgy, hogy az ujjai már elfehéredtek. Óvatosan megérintettem a kézfejét, ujjaimat az övével lassan összefontam.
- Egy héttel később találkoztam csak vele újra. Megállított és beszélgettünk. Vagyis csak ő mondta el amit akart, aztán elment. Végleg. Azóta tényleg nem láttam.
- Mit mondott? - kérdeztem.
- Azt, hogy mit akart tőlem valójában. Csak úgy a szemembe hányta, hogy sosem szeretett, csak a pénzemre hajtott, hogy utálja a családomat, a barátaimat, a bandát és, hogy legyek boldog a nyomorult életemben, mert senki sem fog szeretni egy önfejű, gazdag, bunkó, parasztot amilyen én vagyok - tágra nyílt szemmel meredten rá. - Először én sem értettem, hogy mi van. De aztán másnap az egyik képe alá a közösségi oldalon jó hosszan leírta hogy szakítottunk és elhordott mindennek. Annyira az ellenkezőjét írta le a valóságnak, hogy a végén senki sem hitte el. Nem hitt el egyetlen rajongónk sem semmit abból a szövegből és mindenki Eleanor-t támadta azután. És valahogy még a igazság is kiderült így végleg mindenki az én oldalamon állt és támogatott. De tudtam, hogy nem leszek rendben. És be is igazolódott. Négy hónap alatt még mindig itt vagyok és meg sem mozdultam a helyemről. A lehető legtöbb embert eltaszítottam magamtól az állandó bunkózással. Azt sem tudom, hogy van-e még valaki mellettem - fejezte be.
- Louis mindenki itt van - suttogom neki és szorítok egy kicsit a kezemen, hogy érezze tényleg így van. - Senki sem hagyott el. Segítenek csak engedd meg. Rendben? - hajtom le egy kicsit a fejem hogy a szemébe tudják nézni.
- Nem tudom...
- Hidd el így van. Míg te nem nyitottad ki a szemed én addig figyeltem. Tudom, és látom, hogy a barátaid itt vannak veled. Nyílj meg nekik Louis, csak akkor fogod tudni biztosan - mondtam.
- Köszönöm - néz rám bánatos mosollyal. És ez a szó. Gyűlölöm, nem is akarom a mai nap után többször hallani.
Ránéztem Louis-ra, még mindig az a bánatos mosoly volt az arcán. Kicsit felnevetve odahajoltam hozzá és megöleltem. Ez is segít egy kicsit a helyzetem, remélem.
- Nincs mit. De most aludj és józanodj egy kicsit - feleltem neki és megpróbálok elhúzódni. Csak próbáltam.
Addig jutottam míg a fejemet hátrahajtottam, így Louis-val az arcunk egy vonalba került. Keze lazán át volt vetve a vállamon, míg én az övén pihemtettem a sajátom. Tekintetem elveszett kék íriszeiben, míg az övé a szám és a szemem között cikázott. Azt hiszem a szívem is kihagyott egyszerre három ütemet, amikor Louis szája közeledett az enyémhez. Szemeim automatikusan csukódtak le a levegő egy kicsit meleg lett nekem és levegőt is elfelejtettem venni egy másodpercre.
Ha van különbség két csók között akkor az lehet egymillió ok is. Mert én annyit fel tudnék sorolni Harry és Louis csókja között. Teljesen máshogy éreztem mindkettőnél. Míg Harrynél a meglepettség és a megbánást éreztem Louis-nál a totális ellentétes. Mintha a pillangók repkedtek volna a gyomromban, olyan boldogság töltött el abban az egy percben.
Amikor a szája a számhoz ért, mintha egy szikra pattant volna fel az érintett területen. Egyik keze az arcomat simogatta a másik a tarkómnál tartott, ahogy szép lassan végig döntött az ágyon. Túl sokat akartam egyszerre túlságosan is bele éltem magam, ahogy nyelveink vad táncot járnak egymással. Tudtam, hogy helytelen volt a tett, hogy hagytam, de végtelenül élveztem is egyszerre.

Különkiadás

Múlt #1

Nagyon szépen köszönöm a 10.000 oldal megtekintést. Nagyon jól esett ezt látni. Örülök hogy van, akit érdekel a blog még, ha el is tűntem fél évre, amit nagyon sajnálok. Mentségem nagyon nincs csak annyi, hogy; a lustaság győzött. Engesztelésként hoztam egy különkiadást, ami egy kicsit összecsapottnak látszik, de ezt ilyennek terveztem. Másképp nem tudtam összeállítani a fejemben. A következő részt is megírtam már csak ki kell javítani. A hétvége folyamán kint is lesz. Jó olvasást. :)

Nathalie Hayley Peterson
(10 évvel ezelőtt)

Lizzy Wood. Ezt a nevet mindenki ismeri. Egy világot hódított meg három évvel ezelőtt az első piacra dobott slágerével. Nem kell elénekeltem, mert a szöveget mindenki ismeri. Ezzel a számmal 24 óra alatt az összes rekordot megdöntötte. Három év után is még mindig a csúcson. Négy platina lemezes album, három világturné, két kisfilm, egy nő, akiért rajong az egész világ. Két gyermekes családanya, boldog férfi asszonya, egy legjobb barátnő és számtalan tehetség. Ez Lizzy Wood. 

- Hayley, kincsem figyelj rám. Most a mami fel fog lépni egy nagy közönség előtt. Te addig pedig itt a színpad mellett leszel, Mary vigyáz majd rád együtt táncoltok meg énekeltek majd. Jó?  - egy puszit nyomott homlokomra és leültetett az egyik székre. 
Már számtalan fellépésén voltam anyunak, de ezt állandóan elmondja, mintha nem tudnám mi a dolgom. 
- Egy perc és kezdünk - jelent meg egy férfi mellettünk, majd el is ment. 
- Légy okos és fogadj szót, rendben? - kérdezte meg utoljára. 
- Rendben - feleltem szemforgatva. Anyai biztonság, természetes. 
- Jól vagy, Mami? - néztem fel elfehéredett arcára. Kezét a mellkasára szorította majd sűrű köhögésbe kezdett. Szinte már fulladozva levegőt alig kapva melyről jövő köhögés követte egyik a másikat. 
- Elizabeth, minden rendben? - siet oda mellé Mary és a hátát kezdte el simogatni. Lassan kezdett egy kicsit jobban lenni. 
- Persze - feleli anya két szó között. - Minden rendben, csak... Csak egy kicsit félrenyeltem. - Az asztalon lévő vizes üvegért nyúlt és ivott pár kortyot. 
- Tíz másodperc - jelent meg újra a férfi. 
- Ügyes legyél, Mami - mosolygok rá. 
Mikrofonnal a kezében lép fel a színpadra. Hatalmas tömeg és taps fogadja őt. Mosolyog, mint mindig. Pályafutása alatt egyszer sem volt olyan alkalom, amikor szomorúnak is kellett volna látnom fellépésen előtt. Tiszta szívből adta magát és a hangját. Én meg csodálattal figyeltem minden mozdulatát. 
- Na Hayley, mi is énekeltünk anyuval? - guggolt le elém Mary. 
- Igen - tapsoltam boldogan. - Lizzie most sem lesz itt? - érdeklődtem legjobb barátnőm iránt. 
- Nem. Ő meg az apukájánál van - feleli.
Mary anya legjobb barátnője és társa. Mary lánya Lizzie pedig az én legjobb barátnőm. Ez így van rendjén. Elválaszthatatlanok vagyunk mi ketten kiskorúak óta. De sajnos most nem lehetett itt. 
Közben a színpadon meg ment a műsor. Anya egymás után énekelte el legnagyobb slágereit a hozzá betanult koreográfiával kiegészítve. A kedvencem talán a Superstar meg a Little secret. Hagyjuk választani sosem tudtam, mert ezek a legjobb számok a világon.  
- Most jöjjön mindenki kedvenc lassú száma az It was perfect dream.  - Vagy talán ezt a kedvenc? Mindegyik.
És itt következett be a baj. Látszott rajta, hogy nincsen jól, hogy valami baj van. De nem szólt róla mi meg semmit sem sejtettünk. Csak néztem, ahogy a teste egyszer csak a földre zuhant feje erős csapódással éri el a talajt. Hatalmas sikítás tört ki köztük voltam én is. 
- Mami! - sikítottam fel. Egy másodperc sem kellett én már ott voltam mellette. Hiába beszéltem hozzá nem reagált semmit. Szemei csukva voltak, nem nyitotta ki hiába kértem. 
- Hayley, Hayley! 
Mary a vállamnál fogva húzott el anyától és szoros ölelésbe zárt. A sírástól már lassan semmit sem láttam, csak a zsúfoltságot éreztem, ami a színpad körül volt. Biztonsági őrök próbálták a helyzetet menteni és a tömeget eltüntetni. 
Én csak Mary kezei közül figyeltem anyut aki még mindig nem mozdult, pedig reméltem, hogy csak egy rossz álom az egész, de nem volt az. Mentősök vették körül akik egyszerre kezdték vizsgálni majd újraéleszteni. 
- Hayley, Kislányom - szólal meg apa a tömegből. Nagy nehezen átjutott a tömegen és az őrökön kezében fogva a húgomat, Skylert. Az a pillanatnyi sokk, ami átsuhant az arcán, amikor meglátta anyát, újból sírásra késztetett. 
- Apa - rohantam oda hozzá. 
Letérdelt elém és úgy zárt karjai közé. - Mi történt a Mamival? 
- Nem tudom, Kicsim, nem tudom. 

Egy héten belül megszerveztük a temetést. A családból mindenki eljött még a közeli barátokra is számíthattunk. Közel százan gyűltünk össze a szertartáson. Nehéz volt a búcsú mindenkinek. Sorjában jöttek oda apához, hozzám meg a húgomhoz részvétet nyilvánítani millió együtt érzéssel anyánk elvesztése miatt. 
A magam tíz éves fejével azon a napon egyből megértettem, amikor a mentősök, azt mondták, hogy; "Sajnálom, túl késő volt."  Tudtam, hogy ő már nem lesz többé, hogy távozott az angyalok közé búcsú nélkül. De a húgom csak nyolc éves, ő nem értett semmit naponta keresi anyát, se nekem, se apának sem könnyű ezt neki megmagyarázni. Még túl kicsi, magyaráztam magamnak állandóan. 
Apa nem hazudott amikor megkérdeztem, hogy mi történt anyuval. 
- A Mami, úgy döntött, hogy nem él tovább a földiek közt. Ezért felment a Mennybe, ahol már az angyalok vigyáznak rá. És ő onnan vigyáz mi ránk - mondta. - Tudod, anya már rég óta beteg volt. Nem lehetett őt meggyógyítani, ami elszomorította, de akkor is boldogan akarta leélni a hátralévő idejét, velünk. Rákos volt, ezt a betegséget majd csak nagyobb korodban fogod megérteni.
Ennyit mondott, én pedig nem kérdeztem többet. Elég volt annyi, hogy anya nincs többé. 
A temetés másnapján újból ki akartam menni a sírhoz. Apa, Skyler, én. Ott álltunk hárman egy-egy rózsával a kezünkben a sírt nézve. 

Elizabeth Maria Peterson 

(Lizzy Wood) 1968 - 2004

"The mother who is singing with the angels."

A rózsát közvetlen a felirat mellé raktam és csak néztem magam elé. 
Vajon milyen lesz az élet tovább, Anya nélkül? Továbbra is itt lesz velünk még, ha mi nem is látjuk? Büszke lesz-e majd ránk később? Látom-e meg valaha is egyszer még Őt? Örökre elvesztettem az egyetlen anyukámat? 
Megint sírni kezdtem. Ahányszor csak rá gondolok mindig elerednek a könnyeim. Fel kell fognom, hogy ő már tényleg nincs velünk. El kell engednem. 
Nem lesz ki esténként elalvás előtt énekel. Nem lesz ki új koreográfiákat mutat be nekünk. Nem lesz ott egy fellépésünkön sem. Nem lesz ki tiszta szívből nevet mindenen. Nem lesz anya. Nem lesz Lizzy Wood, aki egy világot hódított meg tehetségével. Egyszerűen nem lesz élet. 
Nem leszek én. Már nem fogok úgy táncolni és énekelni, ahogy anya tette. Nem rendezek otthon a négy fal között fellépéseket a húgommal karácsonykor, hogy a családnak előadjuk. Nem fogok én többet táncolni sem énekelni, mert már nincs az a személy, akire felnézhetek. Nincs az az édes Hayley, aki csillogó szemmel figyelte az anyukáját a színpadon és vele együtt énekelt és táncolt. Nincs már... 
- Hayley! Gyere, induljunk - szólt apa. 
Letöröltem a könnyeimet majd a családomhoz fordultam. 
- Kérhetek egy valamit? - Néztem fel apára, aki csak bólintott. - Mostantól ne nevezzetek Hayley-nek. Mindenkinek Nathalie vagyok. 

16. rész

Nathalie Hayley Peterson

Sötét van és hűvös. A szívem ezerrel zakatol miközben az utcákon futok végig. A levegőt csak úgy kapkodom. Minden másodperc számít az életemben. Hallom magam mögött a cipőjének a trappolását. Utol fog érni és elkap. Egy sarkon befordulok, táskámat futás közben megigazítom a vállaimon, hogy valamennyivel könnyebb legyen ez a sok teher. Kezdek kifáradni a levegőm fogytán az oldalam szúr, de ő még mindig mögöttem van.

- Nathalie ha most azonnal nem állsz meg esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - hangja, mint a mennydörgés úgy hasít át a levegőben a fülembe jutva szavainak súlya. Új erőre kapok fel, hogy gyorsítsam a tempóm. Egész testemben rettegek a végtől, nem akarom, hogy így legyen vége mindennek. Jackson maga egy szörnyeteg egy idegbeteg állat. A barátom volt két éven keresztül most pedig eljött az az idő hogy mindennek véget vessek. A szemben lévő kis kivilágított épület felé futok menedékként. Ahogy a lábam az úttestre lép egy autó bukkan fel a látóteremben. Megdermedek ott helyben és csak nézem a két vakító fényszórót, hallom a keserves fékcsikorgatást majd minden elsötétül.

- Nats - a nevemet hallva egyből kipattannak a szemeim és ijedten nézek körbe. - Megint az álom? - néz rám szomorúan Dani.

Ő az egyetlen, akinek elmondtam ezt az üldözős álmomat, ami minden éjjel kerget. Na meg Louis. Egyedül ők ketten tudják. Örülnek neki hisz ez haladás csak én nem értem, hogy ahányszor lehunyom a szemem, miért mindig ez az egyetlen álomkép jelenik meg előttem. Lassan már négy hete nem alszok normálisan ez miatt. Kezdek nagyon belemerülni és nem tudom, meddig bírom még.

- Igen - felelem sóhajtva. Az autóból kiszállva rögtön megcsap a hideg londoni levegő.. Csodálatos a mai hangulatomhoz, mert ugye eljött ez a nap is. A tárgyalás napja.

Már kora reggel óta virrasztok szinte semmit sem aludtam az éjjel. Félek Jack-től és az apámmal való találkozástól. Melyik a rosszabb? Egy pszichopata ex, akit újra látok vagy az apám, akiről nem tudok semmit? Inkább az első. Az apám ráér. Jackson. A hideg kiráz, ha rá gondolok, vagy a nevét ejtek ki.

- Hé, nyugi. Minden rendben lesz - amint belépünk az épületbe Louis már ott is terem mellettem.

A tegnapi beszélgetésünk óta minden pillanatban ott van, ahol én és próbál megnyugtatni. Mindkettőnknek nagyon jót tett az a beszélgetés. Az a sok feszültség eltűnt a házból, mindenki könnyedén fellélegzik, amikor egy helyiségben vagyunk, és végre normálisak vagyunk. Vagyis csak majdnem.

Az útbaigazítást megkaptunk, hogy melyik terembe kell mennünk. Mindenki furcsán néz végig a társaságunkon. Az igaz hogy egy kicsit sokan vagyunk, mert valahogy mindenki el akart jönni, egyedül Zayn, Jesy és Jade maradt otthon. Meg szinte minden második ember felismeri a srácokat. Hiába van, sapka, napszemüveg, kapucni rajtuk valahogy mindig kiszúrják őket.

- Itt is vagyunk - áll meg Liam egy fehér ajtó előtt, ami ebben a pillanatban nyílt ki.

A levegő is megfagy bennem, amikor meglátom Jack-et kilépni a teremből. Louis kezét megfogva bújtam a háta mögé, hogy ne kelljen szembe néznem Jack-kel. Tekintetem találkozott Liam-ével aki valami olyasmit tátogott, hogy "Nem lesz semmi gond". Louis alig érezhetően szorított egyet a kezemen és még jobban a háta mögé bújtatott. Éreztem a teste melegét, ahogy karjai védőfalként körülvesznek hallottam a szívverését, ami gyorsabban vert a kelleténél és figyeltem a mély lélegzetvételeit.

Nem volt elég jó rejtekhely, mert, hogy Jack elhaladt mellettünk egyből kiszúrt engem.

- Várjanak - szól az őrökre, akik kísérik, majd felém fordul. - Nathalie csak hogy tudd még nincs vége - néz mélyen a szemembe. A hatalmas gombócot torkomban igyekeztem lenyelni, a rendezetlen légzésemet és szívverésemet pedig helyreállítani. Ösztönösen bújtam még jobban Louis háta mögé ezzel kitakarva Jack-et a látókörömből.

- Takarodj! - sziszegi Louis a fogai között. A másik karját is megfogom, amikor érzem, hogy az izmai egyre jobban megfeszülnek.

- Milyen kedves - röhög fel. - De hogy csak tudd, nem lehetsz mindig ott mellette. Egyikőtök sem - nem látom az arcát viszont sejtem, hogy Liamre és Louisra néz most. - És akkor senki sem mentheti meg - a komolyság a hangjában csak félelemre késztet, mert tudom, hogy igaza van. Eljön az az idő, amikor egyedül maradok és a fiúk már nem lesznek itt és akkor nem lesz, aki megmentsen.

- Jobb, ha inkább elviszik - szólal meg Liam mielőtt Louis tenne valamit.

Éreztem a sós könnyeket lefolyni az arcomon. Nem akartam, hogy valaki is észrevegye ezért amennyire csak tudtam Louis hátába fúrtam az arcomat. Akármennyire is elleneztem azt, hogy a többiekre nézzek valahogy mindenki észrevett. Nem zokogtam még sírásnak sem nevezném csak úgy simán folytak lefele a könnyeim. Nem rázkódott a vállam nem szipogtam, mert a félelem annyira felülkerekedett rajtam. Louis-nak sikerült megfordulnia a tengelye körül így szemben állt már velem. Nem akartam ránézni így csak minden szó nélkül átöleltem és most a mellkasába fúrtam a fejem.

- Elment nincs semmi gond - motyogja a fülembe.

- Nem baj - válaszolom és szorítok egy kicsit a karomon.

Tudom, hogy most mindenki minket néz ez az egyik ok, hogy nem nézek fel a másik meg Louis. Tudom, hogy elegendő biztonságot nyújt nekem és ilyen helyzetekben nem akarom elengedni. Jó érezni a teste melegét és a szíve ritmusos dobogását. Olyan megnyugtató.

- Üdv, sziasztok - hallok meg egy sokkal mélyebb férfihangot. - Remélem nem késtem. Jó újra látni titeket srácok - hangja olyan vidám reszelős és kellemes. Vajon tudja az egész történetet?

Lassan emelem el a fejemet Louis mellkasáról és a fiúra emelem a tekintetem. Kissé még fátyolos a látásom nehezen veszem ki az emberek tónusait, Louis arcát azért látom. Aggodalmas hol engem, hol pedig mögém nézeget. Nem tudja kezelni a helyzetet, ahogy én sem. Itt egy olyan pillanat, amit senki sem tud lerendezni.

- Dani - hívja ide a lányt. - Maradj, vele én beszélek Tommal - mondja, majd el is megy közöttünk.

- Basszus nagyon hasonlítotok - jegyzi meg halkan Dani elképedve. Én még mindig háttal állok, és eszem ágában sincs megfordulni, hogy szembenézzek az apámmal.

- Nem akarom látni - rázom meg a fejemet. Nincs erőm még egy múltbéli emlékkel szembenézni.

- Pedig ő már észrevett - jegyzi meg óvatosan. Mély levegőt vettem az arcomra rászáradó könnycseppeket letöröltem és megfordultam.

Nem tudom mire számítottam. Milyen lehet az első apja-lánya pillanat. Örülnek-e hogy újra látják egymást és a lány az apja nyakába ugrik vagy az, hogy fogalmuk sincs, hogy mit kellene tenni. A mi pillanatunkra a második tökéletesen illik. Csak bámuljuk egymást, ahogy a többiek pedig minket figyelnek. Én csak a lefehéredett borostás arcú apámra koncentrálok a zöld szemeire kissé ráncos napbarnított bőrére a hosszú lábaira kidolgozott testalkatára. Legalább három fejjel magasabb nálam. Hogy lehet, hogy én ilyen kicsi vagyok mellette? Biztos az anyámra ütöttem.

- Nathalie.. - csak annyit tudott kimondani a lehető leghalkabban. Nem tudtam rá mit reagálni teljesen lefagytam. Közeledni kezdett felém én meg bátortalanul hátráltam. Nem erőltettem, amikor látta, hogy én ellenzem a cselekedetét. - Annyira sajnálom.

- Mit? - kérdezek vissza reflexből.

- Mindent - hangja meggyötört. - Sajnálom, amit két éve tettem azóta megváltoztam - lép egy újabbat felém. Ismét a sírás kerülget, mert nem tudom, miről beszél.

Sorjában nézek végig az embereken. Van, aki nem ért semmit - Harry, Perrie, Leigh - van, aki megbánóan néz rám - Liam, Niall - ezek szerint ők tudják a történetet és végül vannak, akik segíteni próbálnak - Louis, Danielle.

- Tom. Nathalie nem emlékszik semmire - szólal meg elsőnek Louis. - Amnéziás - teszi hozzá halkan.

Látom a fiún, hogy magát okolja, mert nem történt volna ez, ha nincs az a baleset. De én nem hibáztatom, valamilyen szinten örülök is hogy „találkoztam” Louis-val.

- Micsoda? - kerekedik el Thomas szeme.

- Jöhetnek - nyílik ki a fehér ajtó újból egy férfi várva minket, hogy elinduljunk. Mi meg bevonulunk sorjában.

***

Általában nem tudom, hogy szokott lezajlani egy ilyen tárgyalásféleség, mert az enyém valami elviselhetetlen volt. A bíró egy köcsög némber volt, aki még a munkáját is halál unalmasan játssza. Nem volt benne semmilyen ember érzelem nem törődött velünk egyedül az ügyvéd történetét hallgatta végig azután minket kérdezett, hogy így történt e, majd miután elmondtunk, amit akartunk el is engedett.

Szerettem volna minél előbb távozni az apámtól elmenekülni és itt hagyni ezt az egész helyet. De meg kellene tanulnom, hogy amit én szeretnék, az sose történhet. A bejárathoz érve az üveges ajtón át rengeted riporter és újságíró várt, akik már egyből kiszúrtam minket következőben meg már fényképezőgépek százai kattogtak az ajtó túloldaláról. Louis rögtön a többiek háta mögé húzott, hogy takarásban legyek.

- Hogy a francba találtak meg? - szitkozódik az orra alatt Liam. Telefonját elővéve egyből tárcsázni kezd, és ha jól hallottam, akkor valami biztonsági őröket hívott maguknak.

- Nem igaz hogy ebben az épületben is ennyi pletykafészek van - forgatja meg a szemét Harry. Ő az egyetlen, akit nem értettem miért akart eljönni. Nem mintha zavarna csak fura.

- Két percen belül itt vannak az őrök, de akkora a tömeg kint hogy nem tudnak utat törni. Csoportokban kell elindulunk, valamennyire takarni kell az arcunkat és a sajtó kérdéseire ne válaszoljatok. Keressétek Markot és Paddy-t - adja ki az utasításokat Liam. Mindenki egyetértően bólintott én meg csak ott álltam és próbáltam felfogni a helyzetet.

- Nathalie - szólít meg valaki. Thomas-ra emelem a tekintetem kérdőn felhúzva a szemöldököm. - Nem tudunk valamikor beszélni? Nem szeretném, ha megint eltűnnél két évig az életünkből. A húgod is hiányzol meg Elizabeth - fejezi be. Ha azt mondanám neki, hogy fáj, talán nem értené miért. Pedig egész észrevehető nem? Miért nem mondja bele saját magát miért nem mondta, hogy neki is hiányzom, nem csak másoknak? Miért kell fájdalmat okozni egyetlen mondatával? Miért érzem, hogy régebben is ilyen volt? Talán tényleg találkozom, kellene a húgommal, hogy még tudjam milyen is volt az életem régen. Nem is olyan rossz ötlet.

- Persze. Majd lesz valami - felelem bánatosan.

A többiekhez fordulok vissza ott hagyva apámat és a hevesen vitatkozó társasághoz megyek.

- Ki megy Nathie-val? - hallom meg az első kérdést, amit Liam kérdez. Nem szóltam bele, mert nekem édes mindegy kihez osztanak be. Nagyjából kialakultak a párok egyedül én, Louis és Harry maradtunk. Mondanám, hogy számítottam arra, hogy Louis-val mehetek, de nem így volt. Mint egyszer egy fellépésükön - amit Danival néztem a tévében -, hogy ott is Louis kikerüli a hozzám kapcsolatos kérdéseket most sem számítottam többre.

- Nehogy felvállald - morogja az orra alatt Harry. Mellém lépett átkarolva a vállamat majd a kijárat felé indult.

- Mit csinálsz? - kérdezem rémülten szembe nézve a kint lévő emberekkel, akik a bejárat felé indulnak egymást fellökve.

- Kijutunk innen - feleli mogorván. - Hajtsd le a fejed, ne nézz fel, majd én vezetlek. A riporterek kérdéseire ne figyelj, a lényeg, hogy takard az arcod - hadarja le gyorsan és már nyitja is az ajtót. Kezét a derekamra helyezi, és úgy szorít magához.

Egyből meghallom a fényképezőgépek kattogását, nők magas sarkú cipőinek kopogását, érzem a túlzsúfoltságot a bezártságot és a kérdések moraját. Millió kérdést hallok egyszerre, amitől megfájdul a fejem, hiába van az arcom már majdnem Harry kabátjában így is látom a tömeget körülöttünk.

- Együtt vannak? Harry kapcsolatban áll a hölggyel? Miért voltak a bíróságon? A banda bajba került? Mióta vannak együtt? Mit szól Thomas Peterson hogy a lányával találkozgat, aki egy ideje eltűnt? Kérem, válaszoljanak!? Miss. Peterson hova tűnt az utolsó két évben?

Elég! Szeretnék elmenekülni, minél messzebb kerülni innen egy jó kis búvóhelyre ahol senki sem talál meg. Minden egyes kérdés egyre jobban szúrja a szívem. Olyanokat kérdeznem meg feltételeznek rólunk, amik nem igazak és ezt szeretnem nekik is elmondani. Harry a lehető legjobban próbál takarni, de szerintem már mindhiába, ha tudják, ki vagyok. Az állandó lökdösődés bökdösődés, amikor mikrofonokat nyomnak az orrunk elé kezd feldühíteni. Hát nem lehet egy hírességnek sem normális élete?

- Gyertek - valaki megragadja a karomat és az autóhoz vezet nyomomban Harry-vel és a sajtóval. Fellélegzek, amikor a kocsiban tudhatom magam biztonságban.

- Most azt fogják terjeszteni, hogy együtt vagyunk? - fordulok Harry felé a legelső kérdésemmel, ami az oldalamat fúrja.

- Igen.

Csak ennyi?

- Nem teszel ellene valamit?

- Majd elfelejtik - feleli lazán.

- Miért vagy ilyen bunkó velem? - kérdezem teljesen nyugodt hangon semmi felháborodást sem keltve benne.

- Nem vagyok bunkó - adja meg a rövid választ. Tényleg idegesítő.

- De az vagy. Ahogy mindig, amikor látlak.

- Van ilyen - rántja meg a vállát. Mély levegő be mély levegő ki. Beszív, kifúj. Nyugi be… stressz ki.

- Miért csinálod ezt? - még mielőtt válaszolna a kérdésemre azt, hogy ”Nem csinálok semmit” folytatom. - Állandóan bunkó vagy. Még egyszer sem beszéltünk, de a természeted elárulja, hogy nem bírsz. Nem tudom, hogy csináltam-e valamit, amivel megbántottam a lelki világod, de ha igen akkor sajnálom - hadarom le neki nem engedve, hogy a szavamba vágjon.

- Nem csináltál semmit - sóhajt fel arcát megdörzsölve. - Egy ideje ilyen vagyok.

- Van valami köze Louis-hoz? - próbálom tapintatosan kérdezni, de amint észreveszem, hogy az orrlyukai kitágulnak és élesen beszívja a levegőt, tudom, hogy rosszul mondtam. - Mármint látom, hogy nem vagytok jóban állandóan veszekedni akartok. De ahogy észreveszem, Louis mindig kötekedik az emberekkel - szépítem a mondandómat, ahogy tudom.

- Értem - bólint. - Louis most zűrös időszakon megy át, úgy az utóbbi négy hónapban. Nem fogadja, el a segítségünket bajba keveredik és iszik - néz rám. - De.. - folytatja újra előre meredve - amióta itt vagy kezd változni a jó irányba. Próbál kedves lenni helyrehozni a hibáit. Próbálja a régi önmagát visszahozni.

- De miért én? Nem csináltam semmit - nézek rá értetlenül.

- Mi sem tudjuk - túr bele az amúgy is kócos hajába. - Agyaltunk és arra jutottunk, hogy talán de mondom csak talán - hangsúlyozza ki - Te lehetsz egy biztos pont az életébe.

Mi van???

- Mármint teljes bűntudata van, amit veled tett azzal a balesettel. Tudja, hogy nem tudja azt véglegesen rendbe hozni, de mégis segíteni próbál rajtad, még ha nem is mutatja ki senkinek.

Hirtelen megsajnáltam Louis-t. Most értettem meg igazán hogy ő valójában tényleg szenved. Van egy múltja, amit szeretne elfelejteni, de én még csak egy, teher vagyok a hátán, amikor becsöppentem az életébe. Ha ő segít nekem, akkor én miért ne segíthetnék neki?

- De ti egyáltalán nem vagytok jóban? - látom, amint közelednek a lányok az autóhoz, úgyhogy igyekszem a kérdéseimmel haladni.

- De! De.. - hangja teljesen elhalkul. - Valaha a legjobb barátok voltunk, de mondom, amióta Louis ilyen mélyponton van eltávolodtunk egymástól - nem néz a szemembe, hanem kifelé bámul az ablakon.

- Próbáltál vele beszélni? - emlékszem, hogy a mi kapcsolatunk is attól lett ilyen jó, hogy tegnap egy egész délutánt átbeszéltünk. Csak erre volt szükségünk és a legtöbb gond megoldódott.

- Persze állandóan. De csak eltaszított magától - csalódott látszik a szemén. Nagyon megvan bántva.

- Nem állsz a sarkadra és így tudja, hogy könnyű dolgod van. Akard, hogy beszéljetek, ne várd, hogy ő is belemenjem.

- Szerintem ezt nem neked kell megmondani! - Üdvözöllek, kedves bunkó Harry.

- Szerintem igen. Nézz csak ránk - utalok rám és Louis-ra, aki most ér ide a kocsihoz a lányok mögött. - Mi sem lennék beszélő viszonyba, ha Dani nem akarta volna tegnap, hogy beszéljünk. Mi Daninak köszönhetjük ezt. Te meg köszönheted nekem - mosolygok rá halványan.

- Nem - morogja, mert a többiek beszállnak az autóba.

- Bunkó! Holnap azt mondod majd, hogy köszönöm - ütöm meg a vállát nem törődve a kérdő pillantásokkal és Harry mellé csúszok, hogy hazafelé tovább bosszantsam.

15. rész

Louis William Tomlinson

A tárgyalást időpontja már meg van, és ha nagyon pontos akarok lenni, akkor holnap lesz. Sikerült a lehető leggyorsabban elintézni a papírokat szerezni egy ügyvédet és némileg helyrerázódni testileg és lelkileg. Két és fél hetünk volt felkészülni a holnapi napra, ami még mindig nem elég. Sem Nathie-nak, sem nekem, a lányoknak és a fiúknak sem. Senkinek. Valahogy még mindenki feldolgozás alatt tárolja a hallottakat és próbálják tartani magukat. Én is. Nehezen. Ahányszor meglátom Nathie-t mindig összeszorul, a torkom a szívem összerándul, és teljesen idegessé válok magamat hibáztatva, hogy engedtem őt elfutni azon az estén. Ki tudja talán meg is menthettem volna magunkat ezektől a kellemetlenségektől, ha nem vesztem volna össze mindenkivel sorjában és lovagolok még mindig ezen a témán. Túl sokat agyalok az egészen és hibáztatom magam a dolgok miatt. Mindenki megmondja - minden áldott nap -, hogy Nathalie nem haragszik rám a történtek miatt. Próbálom elhinni a szavaikat, ha mindig, amikor egy helyiségben tartózkodom, a lánnyal nem nézne levegőnek. Nem mintha azelőtt nem ilyen lett volna a kapcsolatunk, de mostanság rám sem néz. Kerüli a tekintetem érzi, hogy hozzá akarok szólni és elmegy a szobájába. Látszik az arcán a zavarodottság valami miatt és állandóan zaklatott. A lányok nem mondanak, semmit pedig látom, hogy titkolnak valamit. Fel is adtam, mert tudom, hogy két hét után már biztos nem szedem ki belőlük. Pedig mindennél jobban szeretném tudni, hogy mi a csuda, folyik ebben a házban. De mindig azt mondják, hogy idő kérdése és minden kiderülni/ helyrerázódik. Úgy látszik, hogy elég sok idő kell, hogy még két hét után is itt tartunk, mint egy hónappal ezelőtt. Na, mindegy. 

A konyhába belépve magamon kívül még Nathalie-t találom itt. Nem vett észre és így nézhettem hogyan próbálkozik a felső szekrényből elvenni egy poharat. Kis termete miatt elég kevés dolgot ér el a házban, ami egy részről nagyon aranyos más részről pedig borzalmas a lány szemszögéből.

Lassan mögé sétálok - és igyekezve nem halálra ijeszteni -, hogy levegyek neki egy poharat.

- K-köszönöm - hajtotta le zavartan a fejét.

Kerüli, a tekintetemet próbál elmenni, de most nem tágítottam. Kezeimet a pultnak támasztottam ezzel bezárva a karjaim közé. A lábait nézte - amin, mint mindig most sem volt lábbeli - mintha annyira érdekes lenne. Elhatároztam már rég magamban, hogy egyszer beszélgetést indítok el vele, és amikor el is jutok addig a pontig nem terveztem megnémulást. Most, hogy itt van, ez az alkalom nem jutok szóhoz, ahogy Nathie sem.

Értetlenül kezdek el makogni különböző kérdésekbe belekezdve teljesen összezavarva őt.

- Bocs - nyögöm ki végül. - Minden rendben?

Nagy nehezen elértem azt, hogy felnézzen rám. Arckifejezése kissé zavart és ide-oda kapkodja a tekintetét. Szólásra nyitja a száját majd egy hang nélkül csukja be.

Bólintott.

- Nem fogsz hozzám szólni? - kérdeztem meggyötört hangon.

A nappali felé tekinget, hogy azért se keljen rám néznie száját egy vonallá préseli.

- Jól vagyok - suttogta. Egy másodpercre rám nézett majd szó szerint kifutott a konyhából.

Mi a csuda volt ez?

- Na, mi van haver? - Jön be Niall a konyhába egyenesen a hűtőt megcélozva.

- Sosem fog megbocsátani - motyogom az orrom alatt nem elég halkan, mert drága barátom egyből meghallja.

- Mi? - csámcsogja teli szájjal szemöldökét felhúzva.

- Mit kéne tennem, hogy ne haragudjon rám? - kérdezem kétségbeesetten.

Már nem tudok kiagyalni semmilyen hasznos tervet Nathie megbékélésével kapcsolatban. Számtalanszor próbáltam vele beszélni lányokon keresztül érdeklődtem róla vagy néha csak követtem, hogy tudjam minden rendben vele. Az utóbbi időben egyre többet aggódom miatta. Nem csak az miatt hogy a nap háromnegyed részét a szobájában tölti, hanem hogy amióta elájult nincs a legjobb formájában.

- Mondtuk, hogy nem haragszik rád egyáltalán - feleli Niall időközben.

Amikor aznap elájult a karjaimba véve vittem fel az ágyába. Senki sem tudta mi történt vele hirtelen csak aggódva szuggerálták a lányt, míg egymást kérdezgették a történtekről. Én voltam az egyetlen, aki csöndben volt és az alvó lányt figyelte. Minden egyes centimétert alaposan megfigyeltem; szemei beestek és a sírástól pirosak voltak, testén ott éktelenkedett az a rengeteg zöld, lila és szívásfoltok, kicsiny teste apró darabokra volt törve és amilyen sovány lett az alatt az egy hát alatt az mindenre magyarázatot adott.

- Akkor nem kerülne, mint aki utálna, és nem akarná, hogy ne legyek a közelében - akadékoskodtam tovább Niallnek.

Mindenki arra tudott következtetni, hogy nem jutott elég élelemhez a szervezete és ebből lett az ájulás. Sajnáltam. Pedig tudtam, hogy pont ezt nem akarja tőlünk. Ismerten ezt az érzést én is korábban, így tudom milyen átélni. Átéreztem azokat, amin most ő megy keresztül. Azért is próbálok a közelébe férkőzni a felébredése óta csak hát valami miatt nem bír szembe nézni velem. Bánt is. Pedig én lehetnék az egyik, aki megértené őt.

- Biztos, hogy van erre magyarázata.

- Igen én is erre szeretnék rájönni, hogy mi az, de nem megy. Érted? - kezdem felemelni a hangomat a srác felé.

- Ha beszéltek, akkor megtudhatod - mondja nyugodt hangnemben.

- Próbálkozom mindhiába. Állandóan kerül, nem válaszol, hogyha hozzászólok, zavarban van, ha egy helyiségben tartózkodunk mi ez, ha nem utálat? - kérdezem inkább már magamtól, mint Nialltől.

- Szerintem ezt kérdezd meg tőle - bök fejével az ajtó felé.

Megfordulok a tengelyem körül és Nathie-val találom szembe magam. Íriszei bánatosan merednek rám, valószínűleg hallhatta az egész beszélgetést köztem és Niall közt. Niall mit sem törődve velünk vonult ki a konyhában, kezében valamilyen édességgel és egy lágy lökéssel beinvitálta a lányt a konyhába.

- Ööö.. beszélhetünk? - kérdezi félénken lassan felpillantva rám.

Valamilyen szinten örültem is neki meg nem. Elértem végre odáig hogy beszélgetni tudjak vele, de azért tartok a végétől.

- Persze.

Most kell mindennek helyre rázódnia... Louis ez rajtad is múlik.

- Figyelj - köszörüli meg  a torkát és helyet foglal velem szemben az asztalon. - Első sorban tudnod kell, hogy tényleg nem haragszok és.. És tudom, hogy az utóbbi időben kicsit.. Nagyon fura vagyok - kezdi el a körmeit piszkálva.

- Igen észrevettem - veszem át én a szót, hogy ne legyen annyira kellemetlen a helyzet. - És tényleg sajnálom, hogy bunkó voltam veled az elején. Nem akartam, de most én sem élem a legjobb korszakomat.

Nem tervezek a múltról beszélni vele, mert is csak is róla van szó. Meg nem is szeretnék vele a történtekről beszélni. Elsősorban szeretném a kapcsolatomat rendbe hozni Nathie-val.

- Akkor egy cipőben járunk - mosolyog el lágyan. Milyen gyönyörű olyankor. Szeretném mindig boldognak látni, hogy tudjam tényleg nem haragszik rám.

- Igen - engedek meg én is egy mosolyt. - Jobban érzed azért magad? - kérdezek rá bizonytalanul.

- Persze - vágja rá egy kicsit gyorsan, amitől zavarba jön. - A lányok mindig elterelik a figyelmemet és szórakoztatnak, nem engedik, hogy búslakodjak bármi miatt is.

Figyeltem, ahogy beszél Daniról és a Little Mix-es lányokról. Hamar megtalálták a közös hangot és egész jól kijönnek egymással. Örülök is neki.

- Örülök, hogy velük jól ki jössz.

Próbáltam leplezni a csalódottságot, ami a mi borzalmas kapcsolatunkat illeti. Én i szeretnék vele ilyen jóban lenni.

- Én is - motyogja el az orra alatt. Feláll az asztaltól és egy újabb italt tölt magának. - Szeretnék tőled valamit kérdezni - fordul felém kezében a pohárral.

- Hallgatlak.

- Emlékszel.. Nem.. Vagyis tudod, hogy mi történt a.. - nem fejezi be láthatóan elharapja a mondat végén. Arca elvörösödik a zavartól. Próbálok rájönni, hogy mire gondol, de így nehéz.

- Mire? - felhúzom fél szemöldökömet segítve egy kicsit a helyzeten.

- A.. - láthatólag keresi a szavakat. - A balesetre.. Tudod amikor..

- Igen emlékszem - vágok a szavába, mielőtt befejezné. Amikor elütöttem… Miért érdekli ez pontosan? Én éppen azon vagyok, hogy elfelejtsem ő meg felhozza a témát.

- Sajnálom nem akartam felhozni - hajtja le a fejét. Ki akar menni a konyhából, de még időben elkapom a karját és magamhoz rántom. Nem csak őt, hanem engem is meglepett ez a hirtelen tett magam részéről. Lassan elengedem és hátrálok két lépést.

- Mit szeretnél tudni arról? - direkt nem mondom ki a baleset szót, mert az még kellemetlenebbé tenné az egész helyzetet.

- Amikor elájultam akkor volt egy álmom - kezd bele. - Vagyis szerintem a valóságot álmodtam meg, amikor elütöttél - beleiszik a vizébe.

Szóval tudja.

- Mi volt az álmodban? - kérdezek rá. Várjuk… Hisz ez jó! Ha erre emlékszik, akkor ez azt jelenti, hogy az emlékei nem mentek teljes homályba. Van rá esély, hogy visszakapja az emlékezetét.

Amikor az orvos azt mondta nekem, hogy, „Az is lehet, hogy az emlékei soha nem jönnek vissza” akkor azt hitten, hogy tényleg így lesz. Annyira képes voltam megcsonkítani az életét, hogy nem kaphatja vissza, ami az övé volt. Itt indult el bennem a teljes bűntudat. De ez hogy emlékszik legalább erre nagy előrehaladás.

- Annyi van meg, hogy futok, végig az utcákon miközben Jack a nyomomban van és ordít nekem, hogy ha nem állok meg akkor nagy baj lesz. Én pedig csak még gyorsabban futok és futok. Nem tudom meddig hajkurásztuk egymást, de vagy száz utcán át. Megpillantottam egy étteremféleséget egy kanyar után egyből arra vettem az irányt. Csak hát, amikor át akartam menni az úttesten nem néztem körül és egy hangos fékcsikorgásra megálltam pont középen. Ijedtemben ledermedtem és csak figyeltem, ahogy az autónak ütközöm. Ezután minden elsötétült…

Tudom, nem lenne szabad ennek örülnöm mégis úgy mosolygok, mint egy őrült. Amit Nathie elmondott - mármint a baleset része - az pont így történt meg másfél hónappal ezelőtt.

- Min mosolyogsz? - néz rám értetlenül a lány.

- Ez nagyszerű Nathalie - állok fel az asztaltól. - Nem a baleset mert az még számomra is rossz, hanem az hogy emlékszem. Visszajött egy emléked a múltból. Ez nagyszerű - ismétlem meg magam.

Nathie elgondolkodik a hallottakon és az arca egy pillanat alatt vált szomorúról boldoggá.

- Igazad van. Ez jó. Hogy erre miért nem gondoltam eddig - csap rá a homlokára.

Elnevettem magam most először négy hónap után. Fura. Pont Nathie miatt nevettem el magam először úgy tiszta szívemből és olyan jó érzés ragadott magával. Boldogság, hát persze. Ami hiányzik az életemből.

- A holnapi napra felkészültél? - térek át egy másik témára. Mos élek azzal a lehetőséggel, hogy beszélgetek Nathie-val ameddig csak lehet.

- Nem - mondja meg őszintén. - Nem tudom, mire számítsak, és egy kicsit félek is.

- Mitől? - vonom fel fél szemöldököm. - Jacktől? Tőle nem kell félned. Nem tud már bántani.

- Részben tőle is - néz ki az ablakon. Alsó ajkát harapdálja, látom, hogy mondani akar még valamit. - Az ügy véd még mindig ugyan az?

Oké.. Most mit reagáljak?

- Igen. Tom az. Miért? - egyre jobban érdekel, mi zajlik le ilyenkor Nathie fejében. De tényleg.

- Hát.. Ő.. Ő az apám - néz vissza rám.

- Mi? - kérdezek egyből vissza mintha nem értettem volna mit mondott.

- Az apám.

Thomas Peterson. Tényleg ugyanaz a vezetéknév. Hogy ez eddig miért nem tűnt ez fel nekem? Meg hogy hogy nem jutott az eszembe, hisz Tom már négy éve a Modest! ügyvédje. Említette is hogy vannak gyerekei, de annyira sosem foglalkoztam a témával, hogy rá is kérdezzek. Most meg olyan hirtelen ért ez az egész. Szóval elmegy. Itt fog hagyni. Miért?

- Ezt honnan veszed? - Valahogy sehogy nem áll össze a kép. Annyi mindent tud, amit nem mondott el és annyi fontos információ, amivel segíteni tudna a helyzetén.

- Jackson mesélt nekem a családomról azelőtt mielőtt be nem toppantatok a házába. Ő mondta - ismét a körmét piszkálja. Ez valami szokás nála csak tudnám mit jelent. - De Louis, én nem akarok vele találkozni. Az ösztöneim azt súgják, hogy nem jó ötlet - a hangja csupa kétségbeesés én pedig újból megsajnálom. Nem szabad.

- Figyelj, ott leszek melletted, oké? Csak gondolj arra, hogy minden rendben lesz. A lányok is ott lesznek, ahogy mindenki. Ha ő az apád, akkor tuti megismer és beszélni akar veled, azzal pedig nem tudunk mit csinálni. Én ott leszek melletted végig és segítek. Rendben?

Olyan jó volt ezt mondani és szeretném magam ehhez is tartani. Segíteni szeretnék rajta. Nem tudom mi történhetett a családjával milyen kapcsolatban áll velük, de a holnapi nap kiderül minden. És én ott fogok lenni mellette.

- Köszönöm, Louis - mosolyodik el újból.

Felállok az asztaltól és Nathie is követi a példámat. Azt hittem, hogy ezzel végeztünk is a beszélgetéssel, de nem. Zárásként Nathalie odalépett hozzám és megölelt. Karjaimat egyből kicsiny teste köré fontam és arcomat a hajába fúrtam. Fura jelenet ez, de mégis melegséggel tölt el. Ó, ez a boldogság…

I am.. I live in!

Nos, mint látjátok élek és nem tűntem el. (Na jó, csak egy hónapra. Sajnálom.)
Számtalan okom van rá, hogy eddig miért nem hoztam rész, de csak kettő okot mondok; kollégium, lustaság. 
Nem a legjobb dolog kollégistának lenni az én részemről. Egy; olyanok vagyunk, mint a robotok egyik helyről a másikra megyünk. Kettő; nincs egy percnyi szabadidőm ott. Három; semmi wifi amiről normálisan tudnék részt írni. Most jön az a kérdés hogy; Akkor miért nem írom le egy lapra és majd itthon begépelem a bloggerbe? Volt is eszembe és meg is tettem ezt a lépést. De nem ott hagytam a papírt amire megírtam a részt! Ki lehet ez a szerencsétlen, ha nem én? Így van. Nincs itt a papír és így nincs rész. :( Tényleg nagyon sajnálom.
Ott van a lustaság is, ami nem visz rá arra, hogy amit leírtam fejből begépeljem. Nem akarom, meg nem is menne, mert tudom, hogy nem lenne olyan, mint az eredeti. Csalódást meg nem akartam okozni. Bár, kétlem, hogy nem lennétek csalódottak, hogy most sincs rész.
Igyekszem tényleg. Tegyek ígéretet?
De tegyük fel a kérdést; Betartanám? Hát, ha rólam van szó nem hiszem. De, na. Próbálkozzunk.
Két- három héten belül itt lesz az új rész vagy előbb. Oké?

Kárpótlásként egy kis ízelítő: (és igen direkt nem a legjobb részletet hoztam el :P )

"Kerülte a tekintetemet próbált elmenni, de most nem tágítottam. Kezeimet a pultnak támasztottam ezzel bezárva a karjaim közé. A lábait nézte - amin mint mindig most sem volt lábbeli -, mintha annyira érdekes lenne. Elhatároztam már rég magamban, hogy egyszer beszélgetést indítok el vele és amikor el is jutok addig a pontig nem terveztem megnémulást. Most, hogy itt van ez az alkalom nem jutok szóhoz ahogy Nathie sem.
Értetlenül kezdek el makogni különböző kérdésekbe belekezdve teljesen összezavarva őt.
- Bocs - nyögöm ki végül. - Minden rendben?
Nagy nehezen elértem azt, hogy felnézzen rám. Arckifejezése kissé zavart és ide-oda kapkodja a tekintetét. Szólásra nyitja a száját majd egy hang nélkül csukja be.
Bólintott.
- Nem fogsz hozzám szólni? - kérdeztem meggyötört hangon.
A nappali felé tekinget, hogy azért se keljen rám néznie száját egy vonallá préseli.
- Jól vagyok - suttogta. Egy másodpercre rám nézett, majd szó szerint kifutott a konyhából."

Remélem sikerült egy kicsit elgondolkodtatnom titeket ezzel a kis semmitmondó részlettel.
Azért remélem vannak még itt emberek, akik kíváncsiak a történetre. Továbbra is maradjatok. Iratkozzatok fel és kommenteljetek, ha van véleményetek. És még egyszer sajnálom.

Love you, guys. Bye! - L. :)