17. rész

Nathalie Hayley Peterson

Ha azt hittem két ember kibékítése olyan könnyen megy mint gondoltam, hát akkor nagyot tévedtem. Szemtanúja lehettem annak, hogy kettő fiú min mentek keresztül a karrierük során - azt kell mondanom, hogy igazán bátor figyelemre méltó az a kötelék és bátorság, ami köztük van. Megjárták a pokol alját, érezhették magukat a csúcson és lehettek már köztes állapotban is. Na most éppen a gödör fenekét szemlélik keresik a megoldást a kiútra. Vagyis a kulcsot, ami meglepő, de a fiúk szerint én vagyok. Vagyis csak Louis megoldásának a kulcsa vagyok én. Amikor Harry először mondta nem akartam elhinni, de most már kezdem kapiskálni a dolgokat. Louisnak csak egy mély elbeszélgetésre van szüksége, hogy kitisztuljon a lelke és a feje. De még akkor sem értem, hogy miért én lennék az? De most elölről mindent sorjában.

- Áruld már el, hogy ezt te hogyan csinálod? - Néz fel rám Dani miközben hátradől az ágyamon. Értetlenül nézek le rá, mert fogalmam sincs mire gondol.

- Mégis mit? - az ágy sarkán maradt már csak hely, így ott foglalok helyet.

- Hát, tudod - támaszkodik rá a könyökére -, hogy eléred a fiúk között mindig azt, amit mi nem tudtunk. Most is végre annyi idő után te tudtad rávenni Louist és Harryt, hogy beszélgessenek újra.

A kulcs. Én a kulcs. Ezt értik ez alatt nem? Hogy segítek nekik. Bár, most sem tettem semmit, csak Harrynek könyörögtem, úgy egy fél órát, hogy menjen ki Louis-hoz a nappaliba beszélgetni. Nem volt könnyű főleg, hogy hárman voltunk egy ellen és így is nagyjából ő állt nyerésre. De csak sikerült a végére.

- Pedig nem csináltam semmi. 

- Pedig elhiheted, Nats, hogy rengeteget segítettél csak te még nem tudsz róla - mosolyog rám Dani úgy őszintén.
Beállt a csend. Nem tudtam már mit válaszolni Daninak. Annyi mindenről nem tudok akkor ezt honnan érteném? Hiszen amnéziás vagyok. Ezzel a tudattal minden nap szembe kell néznem. És azzal is, hogy nem biztos, hogy visszatérnek az emlékeim. Boldogulnom kell ezentúl magamtól még tudatlanul is. Muszáj. A srácok nem maradnak örökre mellettem a hírnév elviszi őket más utakra is és akkor el kell engednem őket. Vissza kell térnem.. a családomhoz. Mert ugyebár nekem olyanom is van. Apám, anyám és húgom. Megígértem, hogy találkozni fogok velük, azt hiszem itt az ideje lassan be is teljesíteni az ígéretem.
- Azért remélem minden rendben lent.. - töri meg a csendet Dani aggódó hangja.
Lassan húsz perce a szobámba ülünk, lent meg megy még a beszélgetés. Elég hangosan.
- Remélem.. - alig mondtam ki a szót hangos csörömpölés hallatszott.
Egy másodpercet sem halasztva rontottunk ki a szobából száguldunk le a lépcsőn egyenest a nappaliba. Kicsit meg kell nyugodnom, hogy fel tudjam fogni a történteket. Valahogy tényleg nem így képzeltem el a békülést, hogy; Louis neki ugrik Harrynek amiből egy hatalmas bunyó lesz, a többiek próbálják őket szétszedni, üvegszilánkok hevernek szanaszét a földön, Louis torkaszakadtából üvölt.
- Fejezzétek be - kiált fel Dani elsőként, de mintha süketeknek szólt volna, senki nem hallgatott ránk. Perrie egyből hozzánk száguld és átölel. Egyedül csak mi vagyunk itt lányok. Meg az öt fiú a bunyó szétválasztásban.
- Megmondtam, hogy ne vedd a szádra El-t - ordít rá Louis Harryre és próbálja magát kiszabadítani Zayn és Niall fogásából.
- Inkább el kellene felejtened - vág vissza kapásból Harry.
Én csak kapkodom a fejem köztük nézem hogyan sértegetik egymást. Egyedül csak én nem tudom, hogy miről is van szó. Egy név hallatszik a fejemben újra és újra. El. Ki a csuda az az El?  Miért akad ki rajta ennyire mindenki?
- Srácok elég legyen! - próbálkozik most Perrie a rendteremtéssel.
Érzem, hogy egész testemben remegni kezdek a félelemtől. Ez a sok kiabálás, zúzások hangja, az állandó vitatkozás megrémiszt. Olyan, mintha újra Jack-nél lennék.
- Csak lépj túl rajta bassza meg! - ordítja Louis arcába Harry a szavakat. És talán, pont ennyi is kellett neki. Louis egy röpke pillantás alatt kirantotta magát Niall kezei közül és egyből Harry arcába vágta az öklét. Kicsit hátra tartózkodott, de nem ijedt meg annyira, hogy féljen vissza adni az öklöst. Így mindkét fiúnak lett egy gyönyörű monoklija a szeme alatt.
- Megmondtam nem? - tiszta harag szól Louis hangjából.
- Hagyjuk a francba az egészet - morog vissza Harry, majd újból neki indul Louisnak. Teljesen elfog a pánik.
- Elég! - kiáltom teljesen kifordulva magamból. Az egész helyiségben néma csönd lett csak a szabálytalan lélegzetvételeket lehetett hallani. Ijedten nézek végig mindenkin, ahogy megviselten álldogállnak szanaszét. Nem lehet igaz... Ez sült ki az egész tervből. Amit én találtam ki.
-Takarodjatok - egyenként fordul mindenki Louis-hoz. - Nem hallottátok? Menjetek innen.. Mindenki - néz végig a társaságon. Még rajtam is. - Most! - emeli meg a hangját.
Teljesen lesokkoltam hagyom hogy valaki húzzon maga után szedje össze a cuccaimat, majd vezessen ki a házból. Ugye ez most nem történt meg? Louis nem dobott ki a házból, ahol én is lakom.. Vele?
- Hé, jól vagy? - állít meg a vállamnál fogva Harry. A bal szeme alatt hatalmas duzzanat pirosan virít. Louis ütése nagyon erős volt. - Sajnálom - fordítja el a tekintetét hogy ne lássam a sérülését.
- Semmi gond - próbálok egy mosoly varázsolni az arcomra. Hisz Harry semmiben sem hibás. Ő megtett mindent. Beszélgetett vele amire én vettem rá, csak minden balul sült el, nem úgy, ahogy elterveztük.
-  Gyere - ölel át félkezzel majd elkezdett vezetni az utcán. Egyenesen az otthonába.
Bambán nézem a kezemben gőzölgő teát, mélyen elmerülve a gondolataimban. Hogyan történhetett ez meg? Egyáltalán tényleg megtörtént? Miért kell a dolgoknak állandóan másképp történnie az elképzelések helyett. Ha egyszer el van tervezve valami nem lehetne azt be is tartani? Miért áll az élet kérdések sorozata előtt? Mi ezt a sok miért... Meg ez a sok ha..? Változni fog ez egyáltalán valamikor?
- Harry én ezt annyira sajnálom. Nem így akartam - szabadkozok már vagy ezredszer bocsánatkérésekbe. Olyan bűntudat van bennem a történtek miatt, hogy lassan már sírni támad kedvem.
- Nathalie tényleg nincs semmi baj. Oké? - ül le mellém jeget szorítva a szeme alá. És most mondja, hogy nincs semmi gond..
- Ennek nem így kellett volna történnie.
- Szerintem elég barátságos beszélgetés volt - rántja meg a vállát. A lehető legcsunyabban néztem rá a poénja miatt. Ezen a történeten nincs semmi vicces.
- Agyon vertétek egymást - lehelem kissé még sokkolva magam elé.
Harry csak három útcanyira lakik Louistól. Végig csak rá gondolok, hogy vajon most mi lehet vele egyedül. Annyira kétségbe vagyok esve miatta, hogy már saját magamra sem gondolok. Csak rá.
- Nem lett semmi bajunk.
Végig nézek a szeme alatt el húzódó sötét, kék, zöldben színeződő sérülésén. Vajon Louisnak is ennyire csúnya? Louis...
- Harry, csak beszélgetnetek kellett volna. Semi verekedés.
- Tudom. De nem lehet vele beszélni a múltról. Eleanor nála egy kimondhatatlan téma - a lány. Eleanor. Louis múltja.
- Azt hittem könnyebb lesz - nézek rá.
- Hé - fogja meg a vállam -, köszönöm - néz a szemembe.
- Ne. Ezt ne merd mondani - mondom rémülten. Tudom, hogy azt mondtam tegnap, hogy ma majd azt fogja mondani, hogy köszönöm. De nem így. Csak akkor lett volna oké, ha köztük minden.. Oké. Így nem. Semmi sem jó.
- Gyere ide - ledobja a borogatást a kávézó asztalára majd felrántott magához és jó szorosan megölelt. Hátamat nyugtatóan simogatja az egyik kezével másikkal a fejemet fogja, én a kezemet a dereka köré fontam. - Mindent megtettél nekünk. Köszönöm.
Ez után nem tudom, hogy mit akart. Eltávolodni vagy egy puszit adni még az arcomra. De egy csók lett. Harry megcsókolt és én hagytam. Utána elmenekültem. Megijedtem. Csak egy véletlen csók volt, de mégis valami más. Mintha valakit megcsaltam volna közben. Pedig csak egy furcsa véletlen volt az egész. Egy meg nem történt csók.

***

Meg sem álltam Louis házáig. Próbáltam a gondolataimat rendezni és nyugodt maradni. Mit lehet csinálni ilyenkor? Megcsókol valaki majd mentegetőzve elmenekülünk tőle, mert azt gondoljuk, hogy így jobb lesz. De egyáltalán nem lett jobb.
Az ajtó előtt állva csak nézek. Résnyire nyitva és csak sötétség fogad belülről. Vajon ébren lehet még?
A nappaliba merészkedve egy kis éjjeli lámpa ég, amiből még ki tudom venni Louis alakját. Pont velem szemben áll. Oldalra nyúlok, ahol pont élérem a kapcsolót ezzel még több fényt adva a szobának.
- Louis... - elszörnyedve nézek végig rajta megviselt testén. Kezéből ömlik a vér körülötte üvegszilánkok darabjai, alkoholos üvegek szanaszét. Louis nem józan. Részeg. Teljesen. Meg sem áll a lábán, véres kezével a gyönyörű fehér bőrkanapéra támaszkodik. - Mit csináltál?
Nem érdekel, hogy néz ki egyből odarohantam hozzá.
- M-mit keresel i-itt? - nyelve minden második szónál megbotlik és próbál stabilan állni.
- Itt élek egy ideig - nézek fel rá. Arca beesett szemei pirosak csak úgy árad belőle az alkohol szag. Sírt. Azt jól látni.
- Hol voltál?
Most illene őszintén válaszolni nem? Hát tudod Louis ott voltam Harry házában míg te kidobtal innen és ott voltam beszélgettünk volt egy csók és eljöttem. Ennyi.
- Ööö.. Az egyik fiúnál - dadogom.
- Harry? - néz rám gyanakvóan. Habozok a válaszban. Ajkamat beharapom még a tekintetemet is elfordítom. - Hát p-persze, hogy ott.
Próbál elindulok, de egy lépést sem tud megtenni stabilan. Rengeteget ivott látszik már a járásában. A múlt miatt?
- Louis részeg vagy - megfogom a karját, de elrántja. Muszáj segítenem neki. A hideg zuhany jót tesz nem? - Kérlek - nézek fel rá már könnyfátyol mögül. Menni sem tud az ellenszegüléssel meg hiába próbálkozik, mert a segítségem nélkül semmire sem jutna most. - Gyere.
Újból próbálkozom. Lassan megfogom a kezét várok egy kicsit a reakciójára és miután nem történik semmi kezdem el vezetni a fürdőszobába. Talán most van a holtponton, mert megenged mindent. Az elején furcsán néz amikor elkezdem vetkőztetni alsónadrágig majd leesik neki mit akarok. - Lépj be.
Próbálok neki a lehető legtöbbet segíteni, hogy könnyebb dolga legyen. De nehéz. Rettentő nehéz. Fogalmam sincs mit kellene csinálnom. Itt van mellettem egy részeg Louis Tomlinson tehetetlenül és itt vagyok én tudatlanul a történetekkel kapcsolatban. Talán át kéne hívnom valakit, hogy segítsen? Nem, az valószínűleg nem lenne a legjobb ötletem. Magamnak kell megoldanom ezt a hibát. Egy teljesen új tervet kell kiépítenem és pontról pontra átgondolni mindent, hogy tökéletes legyen.
- H-hideg - fogai is összekoccannak, ahogy a hideg zuhanyt lassan raterelem. Fogalmam sincs hogy ez jó ötlet vagy hogy használ e Louison de egy próbát megér.
- Tudom, sajnálom - hogy ne jég hideg legyen terelek hozzá egy kis meleget. Nem akarom, hogy holnap meg betegen kelljen ápolnom egész nap. - Mosd meg az arcod.
Miután végeztem egy törölközőt terítek rá, hogy melegedjen át. Csupasz felső leste akaratlanul is elnyeri a pillantásomat. Tele van különböző tetoválásokkal. Felirat és rajzok egyaránt. Akkor kapok észbe amikor a mutató ujjamat végighúzom a mellkasán lefelé és Louis hasa összerándul az érintésemre.
- Hozok tiszta ruhát - motyogom rá sem nézve.
Louis szobájában még sosem jártam. Egyszer sem. És most fura volt belépni oda. Főleg, ami bent fogadott az volt a durva. Totál sötétség fogadott még a lámpa kapcsolót is alig találtam meg. Irtó nagy volt a rendetlenség, ruhák szanaszét összetört bútor darabok. Valószínűleg ide is bejött miután mi elmentünk. A lábam előtt egy összetört fénykép volt. Kíváncsi voltam így felvettem. Louis volt rajta egy gyönyörű lánnyal. Ő lehet Eleanor. Louis őt nem tudja elfelejteni. Meg is értem szép, hullámos barna haj és szem elbűvölő mosoly. Összeillenek.
- A ruhák a szekrényben vannak - hallom meg Louis hangját mögöttem. Egyből elejtem a képet, amit ő is észrevesz. Nem ordítja le a fejem egy szót sem szól csak felveszi a földről és nézi hosszú percekig. Nem mertem semmit sem mondani. Figyeltem amint Louis kezei között összegyűrődik a papír majd lehull a földre könnyeivel együtt.
- Louis - lépek egyet közelebb hozzá. Nagyon megijeszt ez az oldala. Ilyen lenne az érzékeny Louis?
Megölel. Olyan hirtelen magához húz, hogy lélegezni is elfelejtek egy pillanatra. Vállai rázkódni kezdtek ahogy próbálja vissza tartani a sírást.
- Annyira szerettem - motyogja a hajamba.
- Lou.. - kezeimet meztelen határa vezetem és lassan simogatni kezdem. Fogalmam sincs mit kellene egyáltalán mondanom most neki. De szerintem a legjobb megoldás a hallgatás.
- Annyira.. Annyira.
- Shh.. Nem kell semmit sem mondanod - kezeim közé fogom az arcát a homlokára tapadt tincseket félre söpröm. - Az már a múlt el kell engedned - tanácsolom.
- De nem megy - erőszakosan törli le szeme alól a könnyeit majd még egy kicsit imbolyogva a szekrényéhez megy és nem zavarta a magát felöltözik. Zavartan fordulok el a szoba másik felébe és nézelődök. Rendetlenség mindenhol. - Akárhányszor próbálom elfeledni mindig ez lesz a vége - gondol itt a részegségre.
- Próbáltál már valakivel erről beszélni? - kérdezem tapintatosan lassan visszafordulva hozzá.
- Senkinek sem kell erről tudnia - morogja.
- De jót tenne.
- Ez te honnan tudnád? - vágta rá egyből. De ütött. Egészen a lelkemig.
Elvileg ilyenkor szokott az ember elgondolkodtató, hogy van-e tovább értelme. Én is felteszem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e,  még ezt a beszélgetést folytatni. Érdemes-e, még időd pazarolni Louis rá, hogy tovább tiporjon a lelkemben. Érdemes-e? Nem hiszem.
- Igaz. Semmit sem tudok - motyogom lehajtott fejjel. Éppen készülnék kimenni a szobából amikor megérzem az ujjait ráfonódni a csuklómra.
- Várj! Nem úgy gondoltam. S-sajnálom. - dadogott, ahogy vissza leül az ágyára engem is magával húzva. - Részegen történik velem olyan, hogy gondolkodás nélkül mondok ki dolgokat.
Hümmögtem válaszként. Ő meg egy mélyet sóhajtott és a plafon felé emelte a tekintetét.
- Eleanornak hívták - már éppen kezdenék ellenkezni, de ő csak megrázza a fejét. Hát akkor mondja. - Lassan három. N-nem. Lassan négy éve volt annak, hogy e-együtt voltunk. Azt hittem, hogy a kapcsolatunk tökéletes és hibátlan. Azt hittem, hogy boldogok lehetünk együtt. Szerettem őt mindennél jobban, de Kiderült, hogy ez nem kölcsönös - lélegzet visszafolytva hallgattam. - Kiderült, hogy az egész csak színjátszás volt. Nem kellet más neki csak a pénzem. Hónapok óta csalt meg mindenféle fiúval, de én ezt nem tudtam - hosszabb szünetet tartott. Arcát a kezébe temette. Megint sírt. Ahogy lassan már én is könnyeztem. - Egészen négy hónappal ezelőttig akkor fény derült az összes kis mocskos titkára. Nem tudtam, hogy hozzáállni a dolgokhoz, amikor meglattam, hogy a közös lakásunkban a szobánkban ott henyeleg egy másik férfival. És ki tudja már hányadikkal. Ott abban a pillanatban teljesen összetörtem, kiakadtam, ideges voltam, csalódott. Azt a lányt, akit éveken át teljes szívemből szerettem, imádtam egy másodperc alatt taszított a mélybe - néztem, ahogy a lámpa fénye alatt a szemében megcsillannak a könnyei. - Nem bírtam egy percnél tovább nézni őket, a sokkot az arcukon, amikor a hálószoba ajtaján betoppantam. Aznap este El-t kidobtam a házból a cuccaival együtt. Nem érdekelt a könyörgése csak el akartam tüntetni a lakásomból. Az életemből.
Louis karján az izmok megfeszültek kezét ökölbe szorítja, úgy, hogy az ujjai már elfehéredtek. Óvatosan megérintettem a kézfejét, ujjaimat az övével lassan összefontam.
- Egy héttel később találkoztam csak vele újra. Megállított és beszélgettünk. Vagyis csak ő mondta el amit akart, aztán elment. Végleg. Azóta tényleg nem láttam.
- Mit mondott? - kérdeztem.
- Azt, hogy mit akart tőlem valójában. Csak úgy a szemembe hányta, hogy sosem szeretett, csak a pénzemre hajtott, hogy utálja a családomat, a barátaimat, a bandát és, hogy legyek boldog a nyomorult életemben, mert senki sem fog szeretni egy önfejű, gazdag, bunkó, parasztot amilyen én vagyok - tágra nyílt szemmel meredten rá. - Először én sem értettem, hogy mi van. De aztán másnap az egyik képe alá a közösségi oldalon jó hosszan leírta hogy szakítottunk és elhordott mindennek. Annyira az ellenkezőjét írta le a valóságnak, hogy a végén senki sem hitte el. Nem hitt el egyetlen rajongónk sem semmit abból a szövegből és mindenki Eleanor-t támadta azután. És valahogy még a igazság is kiderült így végleg mindenki az én oldalamon állt és támogatott. De tudtam, hogy nem leszek rendben. És be is igazolódott. Négy hónap alatt még mindig itt vagyok és meg sem mozdultam a helyemről. A lehető legtöbb embert eltaszítottam magamtól az állandó bunkózással. Azt sem tudom, hogy van-e még valaki mellettem - fejezte be.
- Louis mindenki itt van - suttogom neki és szorítok egy kicsit a kezemen, hogy érezze tényleg így van. - Senki sem hagyott el. Segítenek csak engedd meg. Rendben? - hajtom le egy kicsit a fejem hogy a szemébe tudják nézni.
- Nem tudom...
- Hidd el így van. Míg te nem nyitottad ki a szemed én addig figyeltem. Tudom, és látom, hogy a barátaid itt vannak veled. Nyílj meg nekik Louis, csak akkor fogod tudni biztosan - mondtam.
- Köszönöm - néz rám bánatos mosollyal. És ez a szó. Gyűlölöm, nem is akarom a mai nap után többször hallani.
Ránéztem Louis-ra, még mindig az a bánatos mosoly volt az arcán. Kicsit felnevetve odahajoltam hozzá és megöleltem. Ez is segít egy kicsit a helyzetem, remélem.
- Nincs mit. De most aludj és józanodj egy kicsit - feleltem neki és megpróbálok elhúzódni. Csak próbáltam.
Addig jutottam míg a fejemet hátrahajtottam, így Louis-val az arcunk egy vonalba került. Keze lazán át volt vetve a vállamon, míg én az övén pihemtettem a sajátom. Tekintetem elveszett kék íriszeiben, míg az övé a szám és a szemem között cikázott. Azt hiszem a szívem is kihagyott egyszerre három ütemet, amikor Louis szája közeledett az enyémhez. Szemeim automatikusan csukódtak le a levegő egy kicsit meleg lett nekem és levegőt is elfelejtettem venni egy másodpercre.
Ha van különbség két csók között akkor az lehet egymillió ok is. Mert én annyit fel tudnék sorolni Harry és Louis csókja között. Teljesen máshogy éreztem mindkettőnél. Míg Harrynél a meglepettség és a megbánást éreztem Louis-nál a totális ellentétes. Mintha a pillangók repkedtek volna a gyomromban, olyan boldogság töltött el abban az egy percben.
Amikor a szája a számhoz ért, mintha egy szikra pattant volna fel az érintett területen. Egyik keze az arcomat simogatta a másik a tarkómnál tartott, ahogy szép lassan végig döntött az ágyon. Túl sokat akartam egyszerre túlságosan is bele éltem magam, ahogy nyelveink vad táncot járnak egymással. Tudtam, hogy helytelen volt a tett, hogy hagytam, de végtelenül élveztem is egyszerre.

Különkiadás

Múlt #1

Nagyon szépen köszönöm a 10.000 oldal megtekintést. Nagyon jól esett ezt látni. Örülök hogy van, akit érdekel a blog még, ha el is tűntem fél évre, amit nagyon sajnálok. Mentségem nagyon nincs csak annyi, hogy; a lustaság győzött. Engesztelésként hoztam egy különkiadást, ami egy kicsit összecsapottnak látszik, de ezt ilyennek terveztem. Másképp nem tudtam összeállítani a fejemben. A következő részt is megírtam már csak ki kell javítani. A hétvége folyamán kint is lesz. Jó olvasást. :)

Nathalie Hayley Peterson
(10 évvel ezelőtt)

Lizzy Wood. Ezt a nevet mindenki ismeri. Egy világot hódított meg három évvel ezelőtt az első piacra dobott slágerével. Nem kell elénekeltem, mert a szöveget mindenki ismeri. Ezzel a számmal 24 óra alatt az összes rekordot megdöntötte. Három év után is még mindig a csúcson. Négy platina lemezes album, három világturné, két kisfilm, egy nő, akiért rajong az egész világ. Két gyermekes családanya, boldog férfi asszonya, egy legjobb barátnő és számtalan tehetség. Ez Lizzy Wood. 

- Hayley, kincsem figyelj rám. Most a mami fel fog lépni egy nagy közönség előtt. Te addig pedig itt a színpad mellett leszel, Mary vigyáz majd rád együtt táncoltok meg énekeltek majd. Jó?  - egy puszit nyomott homlokomra és leültetett az egyik székre. 
Már számtalan fellépésén voltam anyunak, de ezt állandóan elmondja, mintha nem tudnám mi a dolgom. 
- Egy perc és kezdünk - jelent meg egy férfi mellettünk, majd el is ment. 
- Légy okos és fogadj szót, rendben? - kérdezte meg utoljára. 
- Rendben - feleltem szemforgatva. Anyai biztonság, természetes. 
- Jól vagy, Mami? - néztem fel elfehéredett arcára. Kezét a mellkasára szorította majd sűrű köhögésbe kezdett. Szinte már fulladozva levegőt alig kapva melyről jövő köhögés követte egyik a másikat. 
- Elizabeth, minden rendben? - siet oda mellé Mary és a hátát kezdte el simogatni. Lassan kezdett egy kicsit jobban lenni. 
- Persze - feleli anya két szó között. - Minden rendben, csak... Csak egy kicsit félrenyeltem. - Az asztalon lévő vizes üvegért nyúlt és ivott pár kortyot. 
- Tíz másodperc - jelent meg újra a férfi. 
- Ügyes legyél, Mami - mosolygok rá. 
Mikrofonnal a kezében lép fel a színpadra. Hatalmas tömeg és taps fogadja őt. Mosolyog, mint mindig. Pályafutása alatt egyszer sem volt olyan alkalom, amikor szomorúnak is kellett volna látnom fellépésen előtt. Tiszta szívből adta magát és a hangját. Én meg csodálattal figyeltem minden mozdulatát. 
- Na Hayley, mi is énekeltünk anyuval? - guggolt le elém Mary. 
- Igen - tapsoltam boldogan. - Lizzie most sem lesz itt? - érdeklődtem legjobb barátnőm iránt. 
- Nem. Ő meg az apukájánál van - feleli.
Mary anya legjobb barátnője és társa. Mary lánya Lizzie pedig az én legjobb barátnőm. Ez így van rendjén. Elválaszthatatlanok vagyunk mi ketten kiskorúak óta. De sajnos most nem lehetett itt. 
Közben a színpadon meg ment a műsor. Anya egymás után énekelte el legnagyobb slágereit a hozzá betanult koreográfiával kiegészítve. A kedvencem talán a Superstar meg a Little secret. Hagyjuk választani sosem tudtam, mert ezek a legjobb számok a világon.  
- Most jöjjön mindenki kedvenc lassú száma az It was perfect dream.  - Vagy talán ezt a kedvenc? Mindegyik.
És itt következett be a baj. Látszott rajta, hogy nincsen jól, hogy valami baj van. De nem szólt róla mi meg semmit sem sejtettünk. Csak néztem, ahogy a teste egyszer csak a földre zuhant feje erős csapódással éri el a talajt. Hatalmas sikítás tört ki köztük voltam én is. 
- Mami! - sikítottam fel. Egy másodperc sem kellett én már ott voltam mellette. Hiába beszéltem hozzá nem reagált semmit. Szemei csukva voltak, nem nyitotta ki hiába kértem. 
- Hayley, Hayley! 
Mary a vállamnál fogva húzott el anyától és szoros ölelésbe zárt. A sírástól már lassan semmit sem láttam, csak a zsúfoltságot éreztem, ami a színpad körül volt. Biztonsági őrök próbálták a helyzetet menteni és a tömeget eltüntetni. 
Én csak Mary kezei közül figyeltem anyut aki még mindig nem mozdult, pedig reméltem, hogy csak egy rossz álom az egész, de nem volt az. Mentősök vették körül akik egyszerre kezdték vizsgálni majd újraéleszteni. 
- Hayley, Kislányom - szólal meg apa a tömegből. Nagy nehezen átjutott a tömegen és az őrökön kezében fogva a húgomat, Skylert. Az a pillanatnyi sokk, ami átsuhant az arcán, amikor meglátta anyát, újból sírásra késztetett. 
- Apa - rohantam oda hozzá. 
Letérdelt elém és úgy zárt karjai közé. - Mi történt a Mamival? 
- Nem tudom, Kicsim, nem tudom. 

Egy héten belül megszerveztük a temetést. A családból mindenki eljött még a közeli barátokra is számíthattunk. Közel százan gyűltünk össze a szertartáson. Nehéz volt a búcsú mindenkinek. Sorjában jöttek oda apához, hozzám meg a húgomhoz részvétet nyilvánítani millió együtt érzéssel anyánk elvesztése miatt. 
A magam tíz éves fejével azon a napon egyből megértettem, amikor a mentősök, azt mondták, hogy; "Sajnálom, túl késő volt."  Tudtam, hogy ő már nem lesz többé, hogy távozott az angyalok közé búcsú nélkül. De a húgom csak nyolc éves, ő nem értett semmit naponta keresi anyát, se nekem, se apának sem könnyű ezt neki megmagyarázni. Még túl kicsi, magyaráztam magamnak állandóan. 
Apa nem hazudott amikor megkérdeztem, hogy mi történt anyuval. 
- A Mami, úgy döntött, hogy nem él tovább a földiek közt. Ezért felment a Mennybe, ahol már az angyalok vigyáznak rá. És ő onnan vigyáz mi ránk - mondta. - Tudod, anya már rég óta beteg volt. Nem lehetett őt meggyógyítani, ami elszomorította, de akkor is boldogan akarta leélni a hátralévő idejét, velünk. Rákos volt, ezt a betegséget majd csak nagyobb korodban fogod megérteni.
Ennyit mondott, én pedig nem kérdeztem többet. Elég volt annyi, hogy anya nincs többé. 
A temetés másnapján újból ki akartam menni a sírhoz. Apa, Skyler, én. Ott álltunk hárman egy-egy rózsával a kezünkben a sírt nézve. 

Elizabeth Maria Peterson 

(Lizzy Wood) 1968 - 2004

"The mother who is singing with the angels."

A rózsát közvetlen a felirat mellé raktam és csak néztem magam elé. 
Vajon milyen lesz az élet tovább, Anya nélkül? Továbbra is itt lesz velünk még, ha mi nem is látjuk? Büszke lesz-e majd ránk később? Látom-e meg valaha is egyszer még Őt? Örökre elvesztettem az egyetlen anyukámat? 
Megint sírni kezdtem. Ahányszor csak rá gondolok mindig elerednek a könnyeim. Fel kell fognom, hogy ő már tényleg nincs velünk. El kell engednem. 
Nem lesz ki esténként elalvás előtt énekel. Nem lesz ki új koreográfiákat mutat be nekünk. Nem lesz ott egy fellépésünkön sem. Nem lesz ki tiszta szívből nevet mindenen. Nem lesz anya. Nem lesz Lizzy Wood, aki egy világot hódított meg tehetségével. Egyszerűen nem lesz élet. 
Nem leszek én. Már nem fogok úgy táncolni és énekelni, ahogy anya tette. Nem rendezek otthon a négy fal között fellépéseket a húgommal karácsonykor, hogy a családnak előadjuk. Nem fogok én többet táncolni sem énekelni, mert már nincs az a személy, akire felnézhetek. Nincs az az édes Hayley, aki csillogó szemmel figyelte az anyukáját a színpadon és vele együtt énekelt és táncolt. Nincs már... 
- Hayley! Gyere, induljunk - szólt apa. 
Letöröltem a könnyeimet majd a családomhoz fordultam. 
- Kérhetek egy valamit? - Néztem fel apára, aki csak bólintott. - Mostantól ne nevezzetek Hayley-nek. Mindenkinek Nathalie vagyok. 

16. rész

Nathalie Hayley Peterson

Sötét van és hűvös. A szívem ezerrel zakatol miközben az utcákon futok végig. A levegőt csak úgy kapkodom. Minden másodperc számít az életemben. Hallom magam mögött a cipőjének a trappolását. Utol fog érni és elkap. Egy sarkon befordulok, táskámat futás közben megigazítom a vállaimon, hogy valamennyivel könnyebb legyen ez a sok teher. Kezdek kifáradni a levegőm fogytán az oldalam szúr, de ő még mindig mögöttem van.

- Nathalie ha most azonnal nem állsz meg esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - hangja, mint a mennydörgés úgy hasít át a levegőben a fülembe jutva szavainak súlya. Új erőre kapok fel, hogy gyorsítsam a tempóm. Egész testemben rettegek a végtől, nem akarom, hogy így legyen vége mindennek. Jackson maga egy szörnyeteg egy idegbeteg állat. A barátom volt két éven keresztül most pedig eljött az az idő hogy mindennek véget vessek. A szemben lévő kis kivilágított épület felé futok menedékként. Ahogy a lábam az úttestre lép egy autó bukkan fel a látóteremben. Megdermedek ott helyben és csak nézem a két vakító fényszórót, hallom a keserves fékcsikorgatást majd minden elsötétül.

- Nats - a nevemet hallva egyből kipattannak a szemeim és ijedten nézek körbe. - Megint az álom? - néz rám szomorúan Dani.

Ő az egyetlen, akinek elmondtam ezt az üldözős álmomat, ami minden éjjel kerget. Na meg Louis. Egyedül ők ketten tudják. Örülnek neki hisz ez haladás csak én nem értem, hogy ahányszor lehunyom a szemem, miért mindig ez az egyetlen álomkép jelenik meg előttem. Lassan már négy hete nem alszok normálisan ez miatt. Kezdek nagyon belemerülni és nem tudom, meddig bírom még.

- Igen - felelem sóhajtva. Az autóból kiszállva rögtön megcsap a hideg londoni levegő.. Csodálatos a mai hangulatomhoz, mert ugye eljött ez a nap is. A tárgyalás napja.

Már kora reggel óta virrasztok szinte semmit sem aludtam az éjjel. Félek Jack-től és az apámmal való találkozástól. Melyik a rosszabb? Egy pszichopata ex, akit újra látok vagy az apám, akiről nem tudok semmit? Inkább az első. Az apám ráér. Jackson. A hideg kiráz, ha rá gondolok, vagy a nevét ejtek ki.

- Hé, nyugi. Minden rendben lesz - amint belépünk az épületbe Louis már ott is terem mellettem.

A tegnapi beszélgetésünk óta minden pillanatban ott van, ahol én és próbál megnyugtatni. Mindkettőnknek nagyon jót tett az a beszélgetés. Az a sok feszültség eltűnt a házból, mindenki könnyedén fellélegzik, amikor egy helyiségben vagyunk, és végre normálisak vagyunk. Vagyis csak majdnem.

Az útbaigazítást megkaptunk, hogy melyik terembe kell mennünk. Mindenki furcsán néz végig a társaságunkon. Az igaz hogy egy kicsit sokan vagyunk, mert valahogy mindenki el akart jönni, egyedül Zayn, Jesy és Jade maradt otthon. Meg szinte minden második ember felismeri a srácokat. Hiába van, sapka, napszemüveg, kapucni rajtuk valahogy mindig kiszúrják őket.

- Itt is vagyunk - áll meg Liam egy fehér ajtó előtt, ami ebben a pillanatban nyílt ki.

A levegő is megfagy bennem, amikor meglátom Jack-et kilépni a teremből. Louis kezét megfogva bújtam a háta mögé, hogy ne kelljen szembe néznem Jack-kel. Tekintetem találkozott Liam-ével aki valami olyasmit tátogott, hogy "Nem lesz semmi gond". Louis alig érezhetően szorított egyet a kezemen és még jobban a háta mögé bújtatott. Éreztem a teste melegét, ahogy karjai védőfalként körülvesznek hallottam a szívverését, ami gyorsabban vert a kelleténél és figyeltem a mély lélegzetvételeit.

Nem volt elég jó rejtekhely, mert, hogy Jack elhaladt mellettünk egyből kiszúrt engem.

- Várjanak - szól az őrökre, akik kísérik, majd felém fordul. - Nathalie csak hogy tudd még nincs vége - néz mélyen a szemembe. A hatalmas gombócot torkomban igyekeztem lenyelni, a rendezetlen légzésemet és szívverésemet pedig helyreállítani. Ösztönösen bújtam még jobban Louis háta mögé ezzel kitakarva Jack-et a látókörömből.

- Takarodj! - sziszegi Louis a fogai között. A másik karját is megfogom, amikor érzem, hogy az izmai egyre jobban megfeszülnek.

- Milyen kedves - röhög fel. - De hogy csak tudd, nem lehetsz mindig ott mellette. Egyikőtök sem - nem látom az arcát viszont sejtem, hogy Liamre és Louisra néz most. - És akkor senki sem mentheti meg - a komolyság a hangjában csak félelemre késztet, mert tudom, hogy igaza van. Eljön az az idő, amikor egyedül maradok és a fiúk már nem lesznek itt és akkor nem lesz, aki megmentsen.

- Jobb, ha inkább elviszik - szólal meg Liam mielőtt Louis tenne valamit.

Éreztem a sós könnyeket lefolyni az arcomon. Nem akartam, hogy valaki is észrevegye ezért amennyire csak tudtam Louis hátába fúrtam az arcomat. Akármennyire is elleneztem azt, hogy a többiekre nézzek valahogy mindenki észrevett. Nem zokogtam még sírásnak sem nevezném csak úgy simán folytak lefele a könnyeim. Nem rázkódott a vállam nem szipogtam, mert a félelem annyira felülkerekedett rajtam. Louis-nak sikerült megfordulnia a tengelye körül így szemben állt már velem. Nem akartam ránézni így csak minden szó nélkül átöleltem és most a mellkasába fúrtam a fejem.

- Elment nincs semmi gond - motyogja a fülembe.

- Nem baj - válaszolom és szorítok egy kicsit a karomon.

Tudom, hogy most mindenki minket néz ez az egyik ok, hogy nem nézek fel a másik meg Louis. Tudom, hogy elegendő biztonságot nyújt nekem és ilyen helyzetekben nem akarom elengedni. Jó érezni a teste melegét és a szíve ritmusos dobogását. Olyan megnyugtató.

- Üdv, sziasztok - hallok meg egy sokkal mélyebb férfihangot. - Remélem nem késtem. Jó újra látni titeket srácok - hangja olyan vidám reszelős és kellemes. Vajon tudja az egész történetet?

Lassan emelem el a fejemet Louis mellkasáról és a fiúra emelem a tekintetem. Kissé még fátyolos a látásom nehezen veszem ki az emberek tónusait, Louis arcát azért látom. Aggodalmas hol engem, hol pedig mögém nézeget. Nem tudja kezelni a helyzetet, ahogy én sem. Itt egy olyan pillanat, amit senki sem tud lerendezni.

- Dani - hívja ide a lányt. - Maradj, vele én beszélek Tommal - mondja, majd el is megy közöttünk.

- Basszus nagyon hasonlítotok - jegyzi meg halkan Dani elképedve. Én még mindig háttal állok, és eszem ágában sincs megfordulni, hogy szembenézzek az apámmal.

- Nem akarom látni - rázom meg a fejemet. Nincs erőm még egy múltbéli emlékkel szembenézni.

- Pedig ő már észrevett - jegyzi meg óvatosan. Mély levegőt vettem az arcomra rászáradó könnycseppeket letöröltem és megfordultam.

Nem tudom mire számítottam. Milyen lehet az első apja-lánya pillanat. Örülnek-e hogy újra látják egymást és a lány az apja nyakába ugrik vagy az, hogy fogalmuk sincs, hogy mit kellene tenni. A mi pillanatunkra a második tökéletesen illik. Csak bámuljuk egymást, ahogy a többiek pedig minket figyelnek. Én csak a lefehéredett borostás arcú apámra koncentrálok a zöld szemeire kissé ráncos napbarnított bőrére a hosszú lábaira kidolgozott testalkatára. Legalább három fejjel magasabb nálam. Hogy lehet, hogy én ilyen kicsi vagyok mellette? Biztos az anyámra ütöttem.

- Nathalie.. - csak annyit tudott kimondani a lehető leghalkabban. Nem tudtam rá mit reagálni teljesen lefagytam. Közeledni kezdett felém én meg bátortalanul hátráltam. Nem erőltettem, amikor látta, hogy én ellenzem a cselekedetét. - Annyira sajnálom.

- Mit? - kérdezek vissza reflexből.

- Mindent - hangja meggyötört. - Sajnálom, amit két éve tettem azóta megváltoztam - lép egy újabbat felém. Ismét a sírás kerülget, mert nem tudom, miről beszél.

Sorjában nézek végig az embereken. Van, aki nem ért semmit - Harry, Perrie, Leigh - van, aki megbánóan néz rám - Liam, Niall - ezek szerint ők tudják a történetet és végül vannak, akik segíteni próbálnak - Louis, Danielle.

- Tom. Nathalie nem emlékszik semmire - szólal meg elsőnek Louis. - Amnéziás - teszi hozzá halkan.

Látom a fiún, hogy magát okolja, mert nem történt volna ez, ha nincs az a baleset. De én nem hibáztatom, valamilyen szinten örülök is hogy „találkoztam” Louis-val.

- Micsoda? - kerekedik el Thomas szeme.

- Jöhetnek - nyílik ki a fehér ajtó újból egy férfi várva minket, hogy elinduljunk. Mi meg bevonulunk sorjában.

***

Általában nem tudom, hogy szokott lezajlani egy ilyen tárgyalásféleség, mert az enyém valami elviselhetetlen volt. A bíró egy köcsög némber volt, aki még a munkáját is halál unalmasan játssza. Nem volt benne semmilyen ember érzelem nem törődött velünk egyedül az ügyvéd történetét hallgatta végig azután minket kérdezett, hogy így történt e, majd miután elmondtunk, amit akartunk el is engedett.

Szerettem volna minél előbb távozni az apámtól elmenekülni és itt hagyni ezt az egész helyet. De meg kellene tanulnom, hogy amit én szeretnék, az sose történhet. A bejárathoz érve az üveges ajtón át rengeted riporter és újságíró várt, akik már egyből kiszúrtam minket következőben meg már fényképezőgépek százai kattogtak az ajtó túloldaláról. Louis rögtön a többiek háta mögé húzott, hogy takarásban legyek.

- Hogy a francba találtak meg? - szitkozódik az orra alatt Liam. Telefonját elővéve egyből tárcsázni kezd, és ha jól hallottam, akkor valami biztonsági őröket hívott maguknak.

- Nem igaz hogy ebben az épületben is ennyi pletykafészek van - forgatja meg a szemét Harry. Ő az egyetlen, akit nem értettem miért akart eljönni. Nem mintha zavarna csak fura.

- Két percen belül itt vannak az őrök, de akkora a tömeg kint hogy nem tudnak utat törni. Csoportokban kell elindulunk, valamennyire takarni kell az arcunkat és a sajtó kérdéseire ne válaszoljatok. Keressétek Markot és Paddy-t - adja ki az utasításokat Liam. Mindenki egyetértően bólintott én meg csak ott álltam és próbáltam felfogni a helyzetet.

- Nathalie - szólít meg valaki. Thomas-ra emelem a tekintetem kérdőn felhúzva a szemöldököm. - Nem tudunk valamikor beszélni? Nem szeretném, ha megint eltűnnél két évig az életünkből. A húgod is hiányzol meg Elizabeth - fejezi be. Ha azt mondanám neki, hogy fáj, talán nem értené miért. Pedig egész észrevehető nem? Miért nem mondja bele saját magát miért nem mondta, hogy neki is hiányzom, nem csak másoknak? Miért kell fájdalmat okozni egyetlen mondatával? Miért érzem, hogy régebben is ilyen volt? Talán tényleg találkozom, kellene a húgommal, hogy még tudjam milyen is volt az életem régen. Nem is olyan rossz ötlet.

- Persze. Majd lesz valami - felelem bánatosan.

A többiekhez fordulok vissza ott hagyva apámat és a hevesen vitatkozó társasághoz megyek.

- Ki megy Nathie-val? - hallom meg az első kérdést, amit Liam kérdez. Nem szóltam bele, mert nekem édes mindegy kihez osztanak be. Nagyjából kialakultak a párok egyedül én, Louis és Harry maradtunk. Mondanám, hogy számítottam arra, hogy Louis-val mehetek, de nem így volt. Mint egyszer egy fellépésükön - amit Danival néztem a tévében -, hogy ott is Louis kikerüli a hozzám kapcsolatos kérdéseket most sem számítottam többre.

- Nehogy felvállald - morogja az orra alatt Harry. Mellém lépett átkarolva a vállamat majd a kijárat felé indult.

- Mit csinálsz? - kérdezem rémülten szembe nézve a kint lévő emberekkel, akik a bejárat felé indulnak egymást fellökve.

- Kijutunk innen - feleli mogorván. - Hajtsd le a fejed, ne nézz fel, majd én vezetlek. A riporterek kérdéseire ne figyelj, a lényeg, hogy takard az arcod - hadarja le gyorsan és már nyitja is az ajtót. Kezét a derekamra helyezi, és úgy szorít magához.

Egyből meghallom a fényképezőgépek kattogását, nők magas sarkú cipőinek kopogását, érzem a túlzsúfoltságot a bezártságot és a kérdések moraját. Millió kérdést hallok egyszerre, amitől megfájdul a fejem, hiába van az arcom már majdnem Harry kabátjában így is látom a tömeget körülöttünk.

- Együtt vannak? Harry kapcsolatban áll a hölggyel? Miért voltak a bíróságon? A banda bajba került? Mióta vannak együtt? Mit szól Thomas Peterson hogy a lányával találkozgat, aki egy ideje eltűnt? Kérem, válaszoljanak!? Miss. Peterson hova tűnt az utolsó két évben?

Elég! Szeretnék elmenekülni, minél messzebb kerülni innen egy jó kis búvóhelyre ahol senki sem talál meg. Minden egyes kérdés egyre jobban szúrja a szívem. Olyanokat kérdeznem meg feltételeznek rólunk, amik nem igazak és ezt szeretnem nekik is elmondani. Harry a lehető legjobban próbál takarni, de szerintem már mindhiába, ha tudják, ki vagyok. Az állandó lökdösődés bökdösődés, amikor mikrofonokat nyomnak az orrunk elé kezd feldühíteni. Hát nem lehet egy hírességnek sem normális élete?

- Gyertek - valaki megragadja a karomat és az autóhoz vezet nyomomban Harry-vel és a sajtóval. Fellélegzek, amikor a kocsiban tudhatom magam biztonságban.

- Most azt fogják terjeszteni, hogy együtt vagyunk? - fordulok Harry felé a legelső kérdésemmel, ami az oldalamat fúrja.

- Igen.

Csak ennyi?

- Nem teszel ellene valamit?

- Majd elfelejtik - feleli lazán.

- Miért vagy ilyen bunkó velem? - kérdezem teljesen nyugodt hangon semmi felháborodást sem keltve benne.

- Nem vagyok bunkó - adja meg a rövid választ. Tényleg idegesítő.

- De az vagy. Ahogy mindig, amikor látlak.

- Van ilyen - rántja meg a vállát. Mély levegő be mély levegő ki. Beszív, kifúj. Nyugi be… stressz ki.

- Miért csinálod ezt? - még mielőtt válaszolna a kérdésemre azt, hogy ”Nem csinálok semmit” folytatom. - Állandóan bunkó vagy. Még egyszer sem beszéltünk, de a természeted elárulja, hogy nem bírsz. Nem tudom, hogy csináltam-e valamit, amivel megbántottam a lelki világod, de ha igen akkor sajnálom - hadarom le neki nem engedve, hogy a szavamba vágjon.

- Nem csináltál semmit - sóhajt fel arcát megdörzsölve. - Egy ideje ilyen vagyok.

- Van valami köze Louis-hoz? - próbálom tapintatosan kérdezni, de amint észreveszem, hogy az orrlyukai kitágulnak és élesen beszívja a levegőt, tudom, hogy rosszul mondtam. - Mármint látom, hogy nem vagytok jóban állandóan veszekedni akartok. De ahogy észreveszem, Louis mindig kötekedik az emberekkel - szépítem a mondandómat, ahogy tudom.

- Értem - bólint. - Louis most zűrös időszakon megy át, úgy az utóbbi négy hónapban. Nem fogadja, el a segítségünket bajba keveredik és iszik - néz rám. - De.. - folytatja újra előre meredve - amióta itt vagy kezd változni a jó irányba. Próbál kedves lenni helyrehozni a hibáit. Próbálja a régi önmagát visszahozni.

- De miért én? Nem csináltam semmit - nézek rá értetlenül.

- Mi sem tudjuk - túr bele az amúgy is kócos hajába. - Agyaltunk és arra jutottunk, hogy talán de mondom csak talán - hangsúlyozza ki - Te lehetsz egy biztos pont az életébe.

Mi van???

- Mármint teljes bűntudata van, amit veled tett azzal a balesettel. Tudja, hogy nem tudja azt véglegesen rendbe hozni, de mégis segíteni próbál rajtad, még ha nem is mutatja ki senkinek.

Hirtelen megsajnáltam Louis-t. Most értettem meg igazán hogy ő valójában tényleg szenved. Van egy múltja, amit szeretne elfelejteni, de én még csak egy, teher vagyok a hátán, amikor becsöppentem az életébe. Ha ő segít nekem, akkor én miért ne segíthetnék neki?

- De ti egyáltalán nem vagytok jóban? - látom, amint közelednek a lányok az autóhoz, úgyhogy igyekszem a kérdéseimmel haladni.

- De! De.. - hangja teljesen elhalkul. - Valaha a legjobb barátok voltunk, de mondom, amióta Louis ilyen mélyponton van eltávolodtunk egymástól - nem néz a szemembe, hanem kifelé bámul az ablakon.

- Próbáltál vele beszélni? - emlékszem, hogy a mi kapcsolatunk is attól lett ilyen jó, hogy tegnap egy egész délutánt átbeszéltünk. Csak erre volt szükségünk és a legtöbb gond megoldódott.

- Persze állandóan. De csak eltaszított magától - csalódott látszik a szemén. Nagyon megvan bántva.

- Nem állsz a sarkadra és így tudja, hogy könnyű dolgod van. Akard, hogy beszéljetek, ne várd, hogy ő is belemenjem.

- Szerintem ezt nem neked kell megmondani! - Üdvözöllek, kedves bunkó Harry.

- Szerintem igen. Nézz csak ránk - utalok rám és Louis-ra, aki most ér ide a kocsihoz a lányok mögött. - Mi sem lennék beszélő viszonyba, ha Dani nem akarta volna tegnap, hogy beszéljünk. Mi Daninak köszönhetjük ezt. Te meg köszönheted nekem - mosolygok rá halványan.

- Nem - morogja, mert a többiek beszállnak az autóba.

- Bunkó! Holnap azt mondod majd, hogy köszönöm - ütöm meg a vállát nem törődve a kérdő pillantásokkal és Harry mellé csúszok, hogy hazafelé tovább bosszantsam.

15. rész

Louis William Tomlinson

A tárgyalást időpontja már meg van, és ha nagyon pontos akarok lenni, akkor holnap lesz. Sikerült a lehető leggyorsabban elintézni a papírokat szerezni egy ügyvédet és némileg helyrerázódni testileg és lelkileg. Két és fél hetünk volt felkészülni a holnapi napra, ami még mindig nem elég. Sem Nathie-nak, sem nekem, a lányoknak és a fiúknak sem. Senkinek. Valahogy még mindenki feldolgozás alatt tárolja a hallottakat és próbálják tartani magukat. Én is. Nehezen. Ahányszor meglátom Nathie-t mindig összeszorul, a torkom a szívem összerándul, és teljesen idegessé válok magamat hibáztatva, hogy engedtem őt elfutni azon az estén. Ki tudja talán meg is menthettem volna magunkat ezektől a kellemetlenségektől, ha nem vesztem volna össze mindenkivel sorjában és lovagolok még mindig ezen a témán. Túl sokat agyalok az egészen és hibáztatom magam a dolgok miatt. Mindenki megmondja - minden áldott nap -, hogy Nathalie nem haragszik rám a történtek miatt. Próbálom elhinni a szavaikat, ha mindig, amikor egy helyiségben tartózkodom, a lánnyal nem nézne levegőnek. Nem mintha azelőtt nem ilyen lett volna a kapcsolatunk, de mostanság rám sem néz. Kerüli a tekintetem érzi, hogy hozzá akarok szólni és elmegy a szobájába. Látszik az arcán a zavarodottság valami miatt és állandóan zaklatott. A lányok nem mondanak, semmit pedig látom, hogy titkolnak valamit. Fel is adtam, mert tudom, hogy két hét után már biztos nem szedem ki belőlük. Pedig mindennél jobban szeretném tudni, hogy mi a csuda, folyik ebben a házban. De mindig azt mondják, hogy idő kérdése és minden kiderülni/ helyrerázódik. Úgy látszik, hogy elég sok idő kell, hogy még két hét után is itt tartunk, mint egy hónappal ezelőtt. Na, mindegy. 

A konyhába belépve magamon kívül még Nathalie-t találom itt. Nem vett észre és így nézhettem hogyan próbálkozik a felső szekrényből elvenni egy poharat. Kis termete miatt elég kevés dolgot ér el a házban, ami egy részről nagyon aranyos más részről pedig borzalmas a lány szemszögéből.

Lassan mögé sétálok - és igyekezve nem halálra ijeszteni -, hogy levegyek neki egy poharat.

- K-köszönöm - hajtotta le zavartan a fejét.

Kerüli, a tekintetemet próbál elmenni, de most nem tágítottam. Kezeimet a pultnak támasztottam ezzel bezárva a karjaim közé. A lábait nézte - amin, mint mindig most sem volt lábbeli - mintha annyira érdekes lenne. Elhatároztam már rég magamban, hogy egyszer beszélgetést indítok el vele, és amikor el is jutok addig a pontig nem terveztem megnémulást. Most, hogy itt van, ez az alkalom nem jutok szóhoz, ahogy Nathie sem.

Értetlenül kezdek el makogni különböző kérdésekbe belekezdve teljesen összezavarva őt.

- Bocs - nyögöm ki végül. - Minden rendben?

Nagy nehezen elértem azt, hogy felnézzen rám. Arckifejezése kissé zavart és ide-oda kapkodja a tekintetét. Szólásra nyitja a száját majd egy hang nélkül csukja be.

Bólintott.

- Nem fogsz hozzám szólni? - kérdeztem meggyötört hangon.

A nappali felé tekinget, hogy azért se keljen rám néznie száját egy vonallá préseli.

- Jól vagyok - suttogta. Egy másodpercre rám nézett majd szó szerint kifutott a konyhából.

Mi a csuda volt ez?

- Na, mi van haver? - Jön be Niall a konyhába egyenesen a hűtőt megcélozva.

- Sosem fog megbocsátani - motyogom az orrom alatt nem elég halkan, mert drága barátom egyből meghallja.

- Mi? - csámcsogja teli szájjal szemöldökét felhúzva.

- Mit kéne tennem, hogy ne haragudjon rám? - kérdezem kétségbeesetten.

Már nem tudok kiagyalni semmilyen hasznos tervet Nathie megbékélésével kapcsolatban. Számtalanszor próbáltam vele beszélni lányokon keresztül érdeklődtem róla vagy néha csak követtem, hogy tudjam minden rendben vele. Az utóbbi időben egyre többet aggódom miatta. Nem csak az miatt hogy a nap háromnegyed részét a szobájában tölti, hanem hogy amióta elájult nincs a legjobb formájában.

- Mondtuk, hogy nem haragszik rád egyáltalán - feleli Niall időközben.

Amikor aznap elájult a karjaimba véve vittem fel az ágyába. Senki sem tudta mi történt vele hirtelen csak aggódva szuggerálták a lányt, míg egymást kérdezgették a történtekről. Én voltam az egyetlen, aki csöndben volt és az alvó lányt figyelte. Minden egyes centimétert alaposan megfigyeltem; szemei beestek és a sírástól pirosak voltak, testén ott éktelenkedett az a rengeteg zöld, lila és szívásfoltok, kicsiny teste apró darabokra volt törve és amilyen sovány lett az alatt az egy hát alatt az mindenre magyarázatot adott.

- Akkor nem kerülne, mint aki utálna, és nem akarná, hogy ne legyek a közelében - akadékoskodtam tovább Niallnek.

Mindenki arra tudott következtetni, hogy nem jutott elég élelemhez a szervezete és ebből lett az ájulás. Sajnáltam. Pedig tudtam, hogy pont ezt nem akarja tőlünk. Ismerten ezt az érzést én is korábban, így tudom milyen átélni. Átéreztem azokat, amin most ő megy keresztül. Azért is próbálok a közelébe férkőzni a felébredése óta csak hát valami miatt nem bír szembe nézni velem. Bánt is. Pedig én lehetnék az egyik, aki megértené őt.

- Biztos, hogy van erre magyarázata.

- Igen én is erre szeretnék rájönni, hogy mi az, de nem megy. Érted? - kezdem felemelni a hangomat a srác felé.

- Ha beszéltek, akkor megtudhatod - mondja nyugodt hangnemben.

- Próbálkozom mindhiába. Állandóan kerül, nem válaszol, hogyha hozzászólok, zavarban van, ha egy helyiségben tartózkodunk mi ez, ha nem utálat? - kérdezem inkább már magamtól, mint Nialltől.

- Szerintem ezt kérdezd meg tőle - bök fejével az ajtó felé.

Megfordulok a tengelyem körül és Nathie-val találom szembe magam. Íriszei bánatosan merednek rám, valószínűleg hallhatta az egész beszélgetést köztem és Niall közt. Niall mit sem törődve velünk vonult ki a konyhában, kezében valamilyen édességgel és egy lágy lökéssel beinvitálta a lányt a konyhába.

- Ööö.. beszélhetünk? - kérdezi félénken lassan felpillantva rám.

Valamilyen szinten örültem is neki meg nem. Elértem végre odáig hogy beszélgetni tudjak vele, de azért tartok a végétől.

- Persze.

Most kell mindennek helyre rázódnia... Louis ez rajtad is múlik.

- Figyelj - köszörüli meg  a torkát és helyet foglal velem szemben az asztalon. - Első sorban tudnod kell, hogy tényleg nem haragszok és.. És tudom, hogy az utóbbi időben kicsit.. Nagyon fura vagyok - kezdi el a körmeit piszkálva.

- Igen észrevettem - veszem át én a szót, hogy ne legyen annyira kellemetlen a helyzet. - És tényleg sajnálom, hogy bunkó voltam veled az elején. Nem akartam, de most én sem élem a legjobb korszakomat.

Nem tervezek a múltról beszélni vele, mert is csak is róla van szó. Meg nem is szeretnék vele a történtekről beszélni. Elsősorban szeretném a kapcsolatomat rendbe hozni Nathie-val.

- Akkor egy cipőben járunk - mosolyog el lágyan. Milyen gyönyörű olyankor. Szeretném mindig boldognak látni, hogy tudjam tényleg nem haragszik rám.

- Igen - engedek meg én is egy mosolyt. - Jobban érzed azért magad? - kérdezek rá bizonytalanul.

- Persze - vágja rá egy kicsit gyorsan, amitől zavarba jön. - A lányok mindig elterelik a figyelmemet és szórakoztatnak, nem engedik, hogy búslakodjak bármi miatt is.

Figyeltem, ahogy beszél Daniról és a Little Mix-es lányokról. Hamar megtalálták a közös hangot és egész jól kijönnek egymással. Örülök is neki.

- Örülök, hogy velük jól ki jössz.

Próbáltam leplezni a csalódottságot, ami a mi borzalmas kapcsolatunkat illeti. Én i szeretnék vele ilyen jóban lenni.

- Én is - motyogja el az orra alatt. Feláll az asztaltól és egy újabb italt tölt magának. - Szeretnék tőled valamit kérdezni - fordul felém kezében a pohárral.

- Hallgatlak.

- Emlékszel.. Nem.. Vagyis tudod, hogy mi történt a.. - nem fejezi be láthatóan elharapja a mondat végén. Arca elvörösödik a zavartól. Próbálok rájönni, hogy mire gondol, de így nehéz.

- Mire? - felhúzom fél szemöldökömet segítve egy kicsit a helyzeten.

- A.. - láthatólag keresi a szavakat. - A balesetre.. Tudod amikor..

- Igen emlékszem - vágok a szavába, mielőtt befejezné. Amikor elütöttem… Miért érdekli ez pontosan? Én éppen azon vagyok, hogy elfelejtsem ő meg felhozza a témát.

- Sajnálom nem akartam felhozni - hajtja le a fejét. Ki akar menni a konyhából, de még időben elkapom a karját és magamhoz rántom. Nem csak őt, hanem engem is meglepett ez a hirtelen tett magam részéről. Lassan elengedem és hátrálok két lépést.

- Mit szeretnél tudni arról? - direkt nem mondom ki a baleset szót, mert az még kellemetlenebbé tenné az egész helyzetet.

- Amikor elájultam akkor volt egy álmom - kezd bele. - Vagyis szerintem a valóságot álmodtam meg, amikor elütöttél - beleiszik a vizébe.

Szóval tudja.

- Mi volt az álmodban? - kérdezek rá. Várjuk… Hisz ez jó! Ha erre emlékszik, akkor ez azt jelenti, hogy az emlékei nem mentek teljes homályba. Van rá esély, hogy visszakapja az emlékezetét.

Amikor az orvos azt mondta nekem, hogy, „Az is lehet, hogy az emlékei soha nem jönnek vissza” akkor azt hitten, hogy tényleg így lesz. Annyira képes voltam megcsonkítani az életét, hogy nem kaphatja vissza, ami az övé volt. Itt indult el bennem a teljes bűntudat. De ez hogy emlékszik legalább erre nagy előrehaladás.

- Annyi van meg, hogy futok, végig az utcákon miközben Jack a nyomomban van és ordít nekem, hogy ha nem állok meg akkor nagy baj lesz. Én pedig csak még gyorsabban futok és futok. Nem tudom meddig hajkurásztuk egymást, de vagy száz utcán át. Megpillantottam egy étteremféleséget egy kanyar után egyből arra vettem az irányt. Csak hát, amikor át akartam menni az úttesten nem néztem körül és egy hangos fékcsikorgásra megálltam pont középen. Ijedtemben ledermedtem és csak figyeltem, ahogy az autónak ütközöm. Ezután minden elsötétült…

Tudom, nem lenne szabad ennek örülnöm mégis úgy mosolygok, mint egy őrült. Amit Nathie elmondott - mármint a baleset része - az pont így történt meg másfél hónappal ezelőtt.

- Min mosolyogsz? - néz rám értetlenül a lány.

- Ez nagyszerű Nathalie - állok fel az asztaltól. - Nem a baleset mert az még számomra is rossz, hanem az hogy emlékszem. Visszajött egy emléked a múltból. Ez nagyszerű - ismétlem meg magam.

Nathie elgondolkodik a hallottakon és az arca egy pillanat alatt vált szomorúról boldoggá.

- Igazad van. Ez jó. Hogy erre miért nem gondoltam eddig - csap rá a homlokára.

Elnevettem magam most először négy hónap után. Fura. Pont Nathie miatt nevettem el magam először úgy tiszta szívemből és olyan jó érzés ragadott magával. Boldogság, hát persze. Ami hiányzik az életemből.

- A holnapi napra felkészültél? - térek át egy másik témára. Mos élek azzal a lehetőséggel, hogy beszélgetek Nathie-val ameddig csak lehet.

- Nem - mondja meg őszintén. - Nem tudom, mire számítsak, és egy kicsit félek is.

- Mitől? - vonom fel fél szemöldököm. - Jacktől? Tőle nem kell félned. Nem tud már bántani.

- Részben tőle is - néz ki az ablakon. Alsó ajkát harapdálja, látom, hogy mondani akar még valamit. - Az ügy véd még mindig ugyan az?

Oké.. Most mit reagáljak?

- Igen. Tom az. Miért? - egyre jobban érdekel, mi zajlik le ilyenkor Nathie fejében. De tényleg.

- Hát.. Ő.. Ő az apám - néz vissza rám.

- Mi? - kérdezek egyből vissza mintha nem értettem volna mit mondott.

- Az apám.

Thomas Peterson. Tényleg ugyanaz a vezetéknév. Hogy ez eddig miért nem tűnt ez fel nekem? Meg hogy hogy nem jutott az eszembe, hisz Tom már négy éve a Modest! ügyvédje. Említette is hogy vannak gyerekei, de annyira sosem foglalkoztam a témával, hogy rá is kérdezzek. Most meg olyan hirtelen ért ez az egész. Szóval elmegy. Itt fog hagyni. Miért?

- Ezt honnan veszed? - Valahogy sehogy nem áll össze a kép. Annyi mindent tud, amit nem mondott el és annyi fontos információ, amivel segíteni tudna a helyzetén.

- Jackson mesélt nekem a családomról azelőtt mielőtt be nem toppantatok a házába. Ő mondta - ismét a körmét piszkálja. Ez valami szokás nála csak tudnám mit jelent. - De Louis, én nem akarok vele találkozni. Az ösztöneim azt súgják, hogy nem jó ötlet - a hangja csupa kétségbeesés én pedig újból megsajnálom. Nem szabad.

- Figyelj, ott leszek melletted, oké? Csak gondolj arra, hogy minden rendben lesz. A lányok is ott lesznek, ahogy mindenki. Ha ő az apád, akkor tuti megismer és beszélni akar veled, azzal pedig nem tudunk mit csinálni. Én ott leszek melletted végig és segítek. Rendben?

Olyan jó volt ezt mondani és szeretném magam ehhez is tartani. Segíteni szeretnék rajta. Nem tudom mi történhetett a családjával milyen kapcsolatban áll velük, de a holnapi nap kiderül minden. És én ott fogok lenni mellette.

- Köszönöm, Louis - mosolyodik el újból.

Felállok az asztaltól és Nathie is követi a példámat. Azt hittem, hogy ezzel végeztünk is a beszélgetéssel, de nem. Zárásként Nathalie odalépett hozzám és megölelt. Karjaimat egyből kicsiny teste köré fontam és arcomat a hajába fúrtam. Fura jelenet ez, de mégis melegséggel tölt el. Ó, ez a boldogság…

I am.. I live in!

Nos, mint látjátok élek és nem tűntem el. (Na jó, csak egy hónapra. Sajnálom.)
Számtalan okom van rá, hogy eddig miért nem hoztam rész, de csak kettő okot mondok; kollégium, lustaság. 
Nem a legjobb dolog kollégistának lenni az én részemről. Egy; olyanok vagyunk, mint a robotok egyik helyről a másikra megyünk. Kettő; nincs egy percnyi szabadidőm ott. Három; semmi wifi amiről normálisan tudnék részt írni. Most jön az a kérdés hogy; Akkor miért nem írom le egy lapra és majd itthon begépelem a bloggerbe? Volt is eszembe és meg is tettem ezt a lépést. De nem ott hagytam a papírt amire megírtam a részt! Ki lehet ez a szerencsétlen, ha nem én? Így van. Nincs itt a papír és így nincs rész. :( Tényleg nagyon sajnálom.
Ott van a lustaság is, ami nem visz rá arra, hogy amit leírtam fejből begépeljem. Nem akarom, meg nem is menne, mert tudom, hogy nem lenne olyan, mint az eredeti. Csalódást meg nem akartam okozni. Bár, kétlem, hogy nem lennétek csalódottak, hogy most sincs rész.
Igyekszem tényleg. Tegyek ígéretet?
De tegyük fel a kérdést; Betartanám? Hát, ha rólam van szó nem hiszem. De, na. Próbálkozzunk.
Két- három héten belül itt lesz az új rész vagy előbb. Oké?

Kárpótlásként egy kis ízelítő: (és igen direkt nem a legjobb részletet hoztam el :P )

"Kerülte a tekintetemet próbált elmenni, de most nem tágítottam. Kezeimet a pultnak támasztottam ezzel bezárva a karjaim közé. A lábait nézte - amin mint mindig most sem volt lábbeli -, mintha annyira érdekes lenne. Elhatároztam már rég magamban, hogy egyszer beszélgetést indítok el vele és amikor el is jutok addig a pontig nem terveztem megnémulást. Most, hogy itt van ez az alkalom nem jutok szóhoz ahogy Nathie sem.
Értetlenül kezdek el makogni különböző kérdésekbe belekezdve teljesen összezavarva őt.
- Bocs - nyögöm ki végül. - Minden rendben?
Nagy nehezen elértem azt, hogy felnézzen rám. Arckifejezése kissé zavart és ide-oda kapkodja a tekintetét. Szólásra nyitja a száját majd egy hang nélkül csukja be.
Bólintott.
- Nem fogsz hozzám szólni? - kérdeztem meggyötört hangon.
A nappali felé tekinget, hogy azért se keljen rám néznie száját egy vonallá préseli.
- Jól vagyok - suttogta. Egy másodpercre rám nézett, majd szó szerint kifutott a konyhából."

Remélem sikerült egy kicsit elgondolkodtatnom titeket ezzel a kis semmitmondó részlettel.
Azért remélem vannak még itt emberek, akik kíváncsiak a történetre. Továbbra is maradjatok. Iratkozzatok fel és kommenteljetek, ha van véleményetek. És még egyszer sajnálom.

Love you, guys. Bye! - L. :)

14. rész

Sziasztok. :) És íme. Még egy rész nektek és ennyi is mostanra. Ezen a héten beteg voltam és azért sikerült összehoznom nektek egy részt. A következő már nem fog ilyen gyorsan jönni. Sőt, lehet egy hónap is kell, úgyhogy előre is sajnálom. Amiért még hoztam is a részt az az új design miatt is van amit nagyon szépen köszönök Betty-nek a YDMC /You Drive Me Crazy/ blogdesign egyik tagjának. Csodálatos lett. *-* Véleménnyiteket továbbra is várom. Jó olvasást. :)

Nathalie Hayley Peterson 

A kezemben lévő gőzölgő teát figyelve próbálom összerakni a fejemben a szanaszét heverő gondolataimat. Még mindig nehéz elhinni, hogy Louis házában vagyok és nem Jack-ében. Sikerült egy hét után elhozni engem onnan összetört lelki világgal. Félek, hogy ez is csak egy álom és egyszer csak kinyitom a szemem ugyanott ébredve, mint tegnap. De nem. Ez határozottan a valóság. Emberek tekintete figyel engem hosszú percek óta, míg én csak magamba burkolózva nézem a teát a kezemben. Kicsit zavar, hogy így figyelnek, de nem tudok mit tenni. Elég érdekes vagyok, így hogy a szemem a sírástól duzzadt egész testemben remegek a csuklómon lévő seb pedig mindenki szemét kiüti. Pedig ha látnák a többit...

Danielle előttem ülve simogatja a lábamat próbálva szólásra bírni a kérdésére választ adva. Nem csak ő kíváncsi rá, hanem mindenki. Mi történt velem? Jobb, ha nem is tudják. Nem akarom, hogy sajnáljanak, mert az úgy sem segít a mostani helyzetben. Visszatekerni nem lehet, az időt nem tudjuk megváltoztatni a múltat. Ami egyszer megtörtént az nem fog változni. Senki sem tud rajta segíteni. Rajtam sem. Olyan mély űr keletkezett bennem, amit nem lehet eltüntetni. Ezek az emlékek, amiket szereztem a hét során örökkévalóságig bennem maradnak. Ha csak nem leszek még egyszer amnéziás. Nem. Azt sem tudnám elviselni elég a mostani. Eléggé össze vagyok zavarna, semmi sem segítene a jelenlegi helyzeten.

Belekortyolok a teába, a bögre fölött elnézve látom meg a többi tekintetet is egyszerre. Letéve a bögrét mellém a földre sóhajtok egyet. Kezdjük... Az ismeretlen férfira nézek, akit eddig még nem láttam, de tudom, hogy ő is ott volt Louis-ékkal. Kezében ott egy kis jegyzettömb ingjén ott virít egy hatalmas jelvény. Nyomozó. Dani-ra pillanatok jelezve neki, hogy képes vagyok néhány szót kinyögni. Vette is a lapot.

- Hogy érzed magad? - teszi fel a legalapvetőbb kérdést. Szarul?

- Borzalmasan - félelem szűkszavúan gombóccal a torkomban.

- Beszélsz egy kicsit a történetekről? - kérdezi félénken. Megéri vissza emlékezni a történtekre és újra felhozni őket? Jó lesz újra sírni és felni? Várjunk most is ezt teszem. Aprót bólintok minden erőmet összeszedve. - Minden rendben lesz - simítja meg a lábamat Danielle.

- Kisasszony én fogok kérdezni öntől pár dolgot rendben? - kérdezi az ismeretlen férfi kicsit közelebb ülve. Neki is bólintottam egyet válaszként. - Mindenre emlékszik, ami történt magával azon a helyen? - egyből összeszorult a torkom. Tökéletesen emlékszem minden egyes pillanatra. El akarom felejteni, de nem megy.

- Igen.

- A férfi mit csinált önnel? - a legkellemetlenebb kérdéssel akarja kezdeni. Rendben.

- Bántott - az egész testemben megfeszültem. Nem mertem azt az egy szót kimondani, amit lebonyolítaná az egész történetet.

- Mióta? - egyre mélyebbre ássa magát a férfi minden szót jegyzetelve. Nem merek az ölemben lévő kezeimen kívül máshova is nézni. Nehéz.

- Az első naptól fogva - motyogom. Vagy két és fél éve? Melyik hangzott volna jobban? Egyik sem.

- Próbált elmenekülni korábban is? - faggatott tovább. Ki ne akart volna egy vadállattól elmenekülni? Hülye az az ember, aki maradna azon a helyen.

- Igen,  de lehetetlen volt -  feleltem. - Mindenhol ott volt. Nem sikerült egyszer sem, mert mindig lebuktam és.. És.. Megbüntetett - teljesen elhalt a hangom a mondat végére. A sírás meg csak kérdés sem volt. Az arcomon megint folytak le a könnyek megállíthatatlanul.

- Büntetett? Hogy érti? Mit tett magával? - kíváncsiskodott a nyomozó. Megerőszakolt. Megerőszakolt az az állat. Mond már ki Nathalie nem lehet igaz. Megerőszakolt!

- Minden lehetséges módon, ami nekem fájt - szipogtam. Nem megy, nem tudom kimondani azt az istenverte szót.

A feszültség érezhető volt a nappaliban. Mindenki csöndben hallgatott és engem figyelt. A nyomozó meg szorgosan firkantotta fel a válaszokat a lapjára.

- A csuklóján lévő seb is a férfi miatt van? - azonnal elrejtettem a pulcsim ujjába a kézfejéjemet a kérdés hallatán. Minden Jack miatt van, ami velem történik. Meg kell értenie mindenkinek. A bólintást választottam ismét válaszként. A könnyeimet letöröltem helyére pedig újak futottak végig az arcomon. - Okozott önnek még ilyen sebet a férfi kisasszony?

Itt az ideje Nathalie. Most kell felfednem testem apró millió hibáit. Nem kell félni, mert itt most nem bánthatnak.

Lassan kelek fel a kanapéról stabilan a lábamra állva. Mindenki érdeklődő pillantással néz rám. Próbálom minden önbizalmamat felszínre hozni és megmutatni a testemen rejlő hibákat.

Kardigánomat levetve a karomon az apró lila zöld foltok láthatóvá válnak a csuklómon díszelgő hatalmas sebre is jobb rálátásuk nyílik. Elborzadt tekinteteket látok mindenhol. Tényleg ennyire rossz látvány? A nyakam! Azt még nem is látták a magasított nyakú felsőm miatt. Istenem ne. Mindenki sajnál. Pedig pont ezt nem akarom. A sajnálat engem csak még jobban lekicsinyít és elgyengít. Az a rengeteg szívásnyom, ami a nyakamon éktelenkedik, mindenki szemét kiszúrja. A lányok már a sírás határán állnak magukban szörnyülködve. Az én könnyimről ne is beszéljünk, amik sohasem akarnak elállni. A könnycsatornáim nem adják fel pedig amennyit ebben a másfél hétben sírtam simán kiszáradhattam volna.

Nem akartam tovább sajnáltatni magam azzal, hogy a sebeimet mutogatom, de a nyomozó miatt kénytelen voltam megtenni még egy tettet. A pólóm anyagát is felhúztam annyira, hogy rálássanak a többi foltra a felső testemen. Ennyi elég is volt mindenkinek. Sorjában hagyta el mindenkinek a száját a „Jézusom” „Úr isten” „Juj” és az egyéb kifejezések. És ez még csak mindig a felső testem egy része. A mellem alá húztam fel csak a felsőt így is elég sokkba hozva mindenkit. A karjaimon lévő lila ujjnyomok a csípőmön éktelenkedő horzsolások a hasamat ért ütések és a derekamon elhúzódó hatalmas piros csík, amit ma szereztem, amikor az asztalnak estem, a legláthatóbb sérüléseim voltak. 

- Ez nem lehet igaz - inkább magának akarta mondani, mint másnak a nyomozó ezt a mondatot. Könnyfátyol mögül próbáltam ránézni a férfira mellettem. Teljesen el volt fehéredve az ujjai is megálltak az írásban. Egyetlen pontot nézett rajtam, ami a bordám bal oldalán helyezkedő Light feliratú tetoválás volt. Valamit tudott. Ahogy rám vezette a tekintetét jól megfigyelt minden egyes apró centimétert az arcomon. Magában ismételgette, hogy lehetetlen miközben újból végigmért. Talán tud rólam valamit? Kizártnak tartom.

Elég soknak tartottam azt az egy percet is, amit a sebeim mutogatásával töltöttem, míg vissza nem ültem a helyemre törökülésben. Danielle arca van előttem szemei könnyekkel megtelve. Nem akarom sírni, látni. Elég, ha itt most, mint mindig én sírok a többiek helyett is.

- Nos, Hay.. Kisasszony - köszörüli meg a torkát gyorsan a nyomozó. Értetlenül néztem rá a jelenlévőkkel együtt. Hayley? Azt akarta mondani? - Egy utolsó kérdés és utána hagyom is pihenni. Holnap még eljövök átadni az információkat a dolgokkal kapcsolatban - mutat végig rajtam kissé idegesen -, mert ugye ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Arra pedig készüljön fel, hogy bíróságon nagy valószínűséggel részt kell vennie vagy egy kihallgatáson. Rendben?

Ideáig fajultak a dolgok? Azt hittem ennél rosszabb már nem is lehetne, de tévedtem. Túl kéne esnem még egy csomó faggatáson, kérdezgetésen, beszélgetésen, ami csak arról fog szólni, hogy mi történt velem Jack-nél. Erre külön fel kéne készülnöm testileg és lelkileg.

- Oké - mondom nagyot nyelve.

- A kérdés és sajnálom, hogy ezt fel kell tennem - néz rám együtt érzően. - Meg erőszakolta magát a férfi? - És ennyi. Szédülni kezdtem már a kérdés hallatán. Nem elég hogy fáj a fejem állandóan és az émelygés is bennem van, de még meg is szédülök mellette. Kész vagyok. A levegő bennem ragadt a szemeimből a könnyek kétszer gyorsabban folytak le és az összes tekintet engem figyel feszülten. Térdeimet felhúzva kezemet átkulcsolom a lábszáramon és csak meredek magam elé. Nem, nem megy. Félek az összes reakciótól, ha kimondom azt a bizonyos "Igen" szócskát. Ott végleg megsajnál mindenki még jobban, mint most teszik. Muszáj, lesz. Tekintetemmel végignézek a társaságon. Nem kérdés mindenki a válaszomat várja. De egy tekintet a lelkembe tapos. Olyan mélyre ássa magát bennem, hogy már fáj. Azok a szemek, amik eddig sem mosolyogtak most romokban heverve néz rám. Tartom vele a szemkontaktus. A könnyek alól is látom, hogy feszülten kissé idegesen várja a válaszomat. Homályosodik a látásom. Száját egy vonallá préseli, kék íriszei már szinte könyörögnek a válaszért, vagy inkább ellenzik. Nem akarja tudni, látom rajta, de azért a kíváncsiság is vegyül közte. - Kisasszony? - szól rám a nyomozó.

Nem nézek a férfira akkor is Louis szemeit figyelem. Meg kell szólalnom. Oké...

- I-igen - nyögöm ki nagy nehezen. Nem én vagyok az egyetlen, aki velem együtt jobban felsír. A lányok sorjában jönnek oda hozzám egy csoportos ölelést létrehozva. Danielle, Leigh, Perrie, Jade szorosan fognak közéjük megnyugtató szavakat mormolva próbálják magukat is kontrolálni. A fiúkat nem látom sem azt, hogy őket hogy érintette a dolog a válaszommal kapcsolatban, de talán jobb is így. Bőven elég a sajnálatból egy életre. Csak az a baj hogy itt még koránt sincs vége. Nem lesz most a felépülésem olyan könnyű és gyors, mint azt, ahogy egyes emberek elképzelik. Az egész életemet újra kéne építenem, amihez kellenének a régi emlékek. Csak hát nincsenek. Ez így elég bonyolult és nehéz feladat lesz, amin túl kellene esnem.

Kibontakozunk az ölelésből újabb szempárokkal ránk ragadva. Olyan sokáig így lettünk volna? Nem van itt más is. Louis.. Nincs itt. Hova lett? Nem csak nekem tűnt fel, hanem a lányoknak is, akik érdeklődve néztek a fiúkra és Jesy-re. Nem vettem le senkitől sem valami érdemes választ Louis-val kapcsolatban így semmit sem tudtam meg. 

- Liam - szól oda a fiúnak a nyomozó. - Kellene még pár szót váltanunk veled és Louis-val a történetekkel kapcsolatban - vakarja meg a tarkóját, egy köteg papírt a kezében tartva.

- Rendben. Menjünk, a konyhába ott van Louis - mutat a helység felé elindulva.

A homlokomon egy pontot kezdek el masszírozni, ami a legjobban fáj. Szememet szorosan lehunyom a látásom sem olyan jó. A hasam felmordul valami élelemért könyörögve. Nem csodálom, hogy éhes vagyok hisz nem ettem jóformán semmit sem Jack-nél. Egyre erősebben masszírozom azt a pontot a fájdalom elmulasztásának érdekében, ami nem sikerül. Csak jobban fáj.

- Hé, jól vagy? - fogja le a homlokomon lévő kezemet Dani. Aggódó pillantásokat küld felém, mire felsóhajtok.

- Rettentően fáj a fejem - mondom lehunyva a szemem. Kihagyom azt a tényt, hogy homályos a látásom szédülök és nem ettem semmit sem az elmúlt héten. Talán ezek lettek volna a fontos információk. Na, mindegy.

-  Gyere, adok gyógyszert - húz aggódva maga után a konyhába.

Belepve rögtön egy egész társaság fogadott. Szinte az összes fiú itt volt a beszélgetésen. Louis is. Nem nézett rám, sőt ahogy beértünk rögtön elkapta a tekintetét és az ablakon bámult kifelé.

- Minden rendben? - kérdezte valaki a fiúk kötött. Nem tudom ki volt. A hang nagyon távolinak tűnt szinte olyan mintha kilométeres távolságból kérdezte volna az illető. A választ sem hallottam pedig láttam, hogy Dani valamit tátogott.

- Nats oké vagy? - ráz meg vállamnál fogva a lány. Kinyomattam a szemeimet - bár fogalmam sincs mikor csuktam be őket -, hosszasan bólogatva, ami szintén nem a legjobb cselekedet volt átvettem a felém tartott bogyót.

- Annyi a lényeg, hogy ha kell bíróságra vagy valamire menni titeket is ki fognak hallgatni - hallom meg a nyomozó hangját. Eddig nem beszéltek? - Nem kell semmit sem mondani a látottakon kívül. - Már megint elnémultak. Egy szót sem hallok. Magamat sem érzékelem, hogy hol is lennék. Látásom újra visszajön a konyhapulttal szemben állva szorongatom a poharat. Danielle mindig mellettem áll tekintete teljes aggodalmat sugall. - Mindenképpen kell egy ügyvéd maguknak.

- Igen, van ügyvédünk majd szólunk neki - háttal álltam, mint mindig és próbáltam megérteni, hogy miről beszélnek. Nehéz, ha csak mindig egy-egy hangfoszlányt hallok valakitől. Ezt sem tudtam beazonosítani, hogy ki. Szédülni kezdtem a fejfájás mellett. Újabb némaság fogad csak a sípoló hangot hallok majd újból emberek hangját. Elég már!  Bevettem a kezemben tartott gyógyszert.

- Igen az ügyvéd Thomas Peterson - szinte félrenyeltem a vizet a név hallatán. Thomas Peterson... Miért ismerős a név. Jack.. beszélgetés.. apám..  Jesszusom. Nem lehet. Csak egy hülye álom.

Ennyi volt. Lenyeltem a gyógyszert, amitől csak minden rosszabb lett. Éreztem, hogy már nem állok teljesen stabilan. A szememet most tényleg lehunyom. A fejem kettéhasadt a fájdalomtól, amire még a szédülés is rátett egy lapáttal. A kezemben lévő poharat visszaraktam a pultra, vagyis csak azt hittem odaraktam. Hatalmas csattanással ért földet millió szilánkra törve. Én pedig csak összeestem, de nem találkoztam a padlóval. Hogy miért? Valaki jóval előttem járt és az ájulásom előtt elkopott. A szememet már tényleg nem tudtam kinyitni még a hangok hatására sem. Valaki könnyed kézzel vett véglegesen a karjaiba, míg hangok sokasága hallatszott körülöttünk.  Fejem a vállán pihent, szívverése egyenlőtlen, testéből a meleg áramlott, az illata pedig csak egy személyhez tartozott. Louis... 

13. rész

Sziasztok!

Mint ígértem hozok egy rész a szünetben és itt is van. Sikerült nagy nehezen befejeznem.
Utólag is mindenkinek kívánok kellemes sikerekben gazdag boldog új évet.
Köszönöm azt a 10 féliratkozót és a kommenteket. Nagyon jól estek remélem továbbra is leírjátok a véleményeiteket a részről. Jó olvasást. L. xoxo

Louis William Tomlinson

Még mindig semmi változás. Nathalie eltűnt a nyomozók nem találják, mi meg itt ülünk a nappaliban reménykedve valami új hírért. De semmi. Ahogy az előző egy hétben sem találtak semmilyen nyomot. A napokban már saját nyomozót kaptunk, aki itt van velünk egész nap és segít nekünk. Kapja az információkat - már ha lenne -, és figyeli az itthoni körülményeket, ami csak egy szóból áll; borzalom. Mindenki már tiszta ideg a fiúk és a lányok egyaránt. Senki se megy, sehova vagyis mindenki hozzám költözött egy hete. Alig férünk el, de itt vannak, aminek örülök is. Így legalább nem érzem azt, hogy nekem most éppen el kéne ugranom az egyik bárba pár - jó pár - felesért és utána hullarészegen hazajönni, hogy ne emlékezzek arra napra. Ebből a szempontból nagyon hálás vagyok nekik. A másik pedig, hogy állandóan valaki a nyakamon van őrizve, hogy mikor akarok véglegesen is megbolondulni. Igen. Ezen a héten talán a kelleténél kicsit többször volt dühkitörésem, mint általában és ezt senki sem nézi jó szemmel. Elhiszem, mert én sem. Egyre furábban viselkedem főleg ha Nathie-ról van szó. Nem tudom. Egyszerűen csak felhúzom magam azokon a témákon. Most már ténylegesen elfogadom azt a tényt, hogy az egész az én hibám ezt pedig mindenki az orrom alá dörgöli nap, mint nap. Nem is csodálkozom, hogy már nem bírok magammal. Kellene egy kis változás. Ebben a helyzetben ez a lehetetlen. Minden nap éberen várni, hogy jöjjön egy telefonhívás, ami azt foglalja magába, hogy előkerült a lány és mindjárt hozzák, az egy nagy csoda lenne. Márpedig csodák léteznek. Nem igaz? Akkor miért ne lehetne ez a nap is egy csoda, hogy jön egy hívás? Lehetséges csak várni kell.

- Oké vagy? - ül le mellém Liam. Remek. Újabb váltást kaptam. Örülök neked Payno! 

- Persze. Valami hír? - nézek rá fél szemmel, de csal csalódottan megrázza a fejét. Minden embernél ez az első kérdésem, aki idejön és mind ugyanazt mondta. Semmi. 

- Nyugi meglesz - veregeti meg egy kicsit a vállam valami reményt átadva. Pedig már ő is tudja, hogy már csak egy kevés remény maradt mindenkiben. Ha negyvennyolc órán belül nem kerül, elő abbahagyják a keresést. Eddig tudtuk csak ráhúzni. Nem volt semmi elfogadható nyom, ami miatt el tudták volna kezdeni normálisan a keresést és így már az elején csődöt mondhattunk. És mi ezt tudtuk. De reménykedtünk. Idáig. Túl sokan feladták, míg csak mi maradtunk ki tudja meddig. Mert már csak egy kicsi cérnaszálnyi reményem maradt a többiekkel együtt.

Sóhajtva elterülök a kanapén és a plafont kezdem el bámulni. Mostanában ez lett a kedvenc elfoglaltságom, de mint mindig ezt is megzavarja valaki vagy valami. Ez esetben valami, amit a telefonom hangos csörgése zavar meg. Szitkozódva kelek fel a kényelmes pozíciómból majd meredek a telefonom kijelzőjére. Nincs szám. Mit számít, felvettem.

- Igen? - szólok bele a készülékbe. Az előttem ülő Liam is érdeklődve figyel én pedig csak a vállamat rántottam meg. Nem szólt bele senki, de hallottam a lélegzetvételt, ami egy kicsit egyeletlen volt. - Halló? - próbálkoztam ismét. Egy hatalmas sóhajtás volt a túloldalról a reakció. Éppen készültem lerakni gondolván, hogy lehet egy rajongó, akinek sikerült megszereznie a számomat és az ájulás határán van, mert hallotta a hangomat vagy esetleg kamaszok rosszalkodnak valahol, de csak megszólalt az illető.

- Louis... segíts!

Lélegezni is elfelejtettem, amikor meghallottam ezt az ijedt hangot. Nathalie. Egyből fölpattantam a kanapéról Liam elé lépve.

- Nathalie hol vagy? - hangom teli volt aggodalommal, ahogy hallottam halk szipogását. Sírt. Nem kifejezetten örültem ennek a ténynek jelenleg. Az előttem álló Liam-re pillantok, aki meghökkenve figyel engem. Hihetetlen tudom, még én sem hiszel el hogy ő az. Aprót biccentettem a fejemmel jelezve haveromnak, hogy szóljon a nyomozónak azonnal. Tette is a dolgát másodpercek alatt eltűnve a látókörömből.

- Nem tudom - csak ennyit mondott, de ez is akadozva sikerült neki. - Louis félek - megremegtem, ahogy ezt a szót kimondta. Segítenem kell, neki tudom, hogy bajban van.

- Nathie segítek, csak mond hol vagy - meggyötört voltam és ez a hangomban is hallatszott.

- Nem tudom - ekkor már keserves sírásba tört ki. A torkomban a gombóc kezdett növekedni a sírását hallva. Az én hibám. Miattam van rettegésben akárhol is van, és most még segíteni is alig tudok. Liam visszatér nyomában James-szel a nyomozóval.

- Ne aggódj, megtalálunk - próbáltam a lehető leghatásosabban beszélni hozzá, hogy egy kicsit is megnyugtassam. Kétséges, ahogy az én hangom is egyre rosszabbul cseng minden szó után, amit kimondok. Kihangosítottam a telefont, hogy a jelenlévők is hallják, ahogy sorba csörtetett be mindenki. Niall, Perrie, Leigh, Harry, Jade. Sorjában jött mindenki.

- Bántani fog - szinte suttogás volt minden mondta. Nehezen lehetett megérteni a hangjában rejlő félelem miatt is.

- Ki? - kíváncsiskodtam. - Ki fog bántani Nathalie? - próbáltam beszélő viszonyba keveredni vele csak a sírás sem segített rajta. Az előttem álló emberekre néztem. Mindenki kíváncsi tekintettel fürkészte a történéseket. Nem nyugodtam meg egy cseppet sem, ahogy egyre több aggódó szempárral találtam szembe magam. A nyomozó minden egyes másodpercet jegyzetelt magának és értesítette a többieket, hogy a lány életjelet adott magáról. Liam volt az, aki még úgy próbált koncentrálni velem együtt, hogy segítsünk Nathalie-n.

- Jackson - egy nevet mondott, de olyan undorral és félelemmel a hangjában, ami leírhatatlan volt.

- Ki az a Jackson? - Liam kissé türelmetlen hangja hangzott fel a némaságban. Nem volt a legjobb formájában az biztos.

- Aki elrabolt - szipogott aprókat a lány. - Egy pszichopata - elkerekedett szemekkel néztem magam elé. Úristen mit tettem. Egy agresszív ember életébe löktem Nathie-t. Egy megbocsáthatatlan tett ez számomra.

-  Hol vagy Nathalie az isten szerelmére hol a csudában vagy? - kaptam fel a telefonom nem a legkedvesebb hangnembe beszélve a lánynak. Liam kicsit visszafogottabban lefogta a vállaimat figyelmeztetve, hogy most bírjak magammal. Rendben.

- Nem tudom - zokog fel még keservesebben. - Valamilyen családi kis házban, Londonban.

- Ablak. Van ott ablak? Nézzen ki rajta kisasszony! - James minden figyelmét most már a telefonomra szegezte. Tényleg próbált segíteni minden erejét bevetve.

- Öhm - Nathie kicsit elgondolkodott halk lépteit még így is hallani lehetett. Szót fogadott a nyomozónak. - Csak házakat látok - mondja keseredetten.

- Nem baj, írja le egy kicsit a környéket - vette át az irányítást James.

- Oh. Hát tényleg rengeteg házat látok. Mind egyforma, de amelyikben én vagyok, egy kicsit elüt a többitől - elhallgat egy pár másodpercre, de folytatja. - Ha a távolba nézek látok egy éttermet vagy egy kocsmát. Nem tudom - sóhajtott fel. Homlokomat vakarva próbáltam beazonosítani azt a környéket, amit Nathie nagyjából leírt, de valljuk be ennyi információval olyan világos lettem, mint a Merkúr. (í. megj.: a Merkúr az egyik legsötétebb bolygó. Az orrod hegyéig sem látsz el.)

- Nézze meg jobban azt az épületet. Írja le egy kicsit bővebben - erősködik egy jobban a nyomozó. Mintha ablak nyitódását hallottuk volna a vonal túlsó felén és egy kicsit nagyobb zaj is lett.

- Téglafal veszi körül. - szólal meg újra Nathie - Zöld tábla lóg lefelé. PU.. PUB. Ha minden igaz ez van ráírva. - PUB..PUB.. PUB.. Már rémlik. Tudom. - Igen PUB. Igen, az a neve. Ezen az utcán hatalmas fák díszelegnek a házak előtt a kerítés sarkában. Mindegyikben kivéve egyet, amelyikben én vagyok. A kerítés fehér helyett barnán fest. Abba vagyok benn - kicsit összeszedve az erejét elég sok mindent el tudott mondani. James mindent feljegyzett még egy cím is szerepelt a papírján, amit bekeretezett. Nem volt rá szükségem hogy meglessen mi is volt az pontosan, mert tudtam. Ismertem azt  helyet elég jól.

- Tudom hol vagy. Elmegyek érted. Tíz perc az út - pattanok fel újból a helyemről. Nem várok semmire. Végre tudjuk, hol van, nem kell heteket várnunk, hogy valami történjen az üggyel kapcsolatban. Nem kell tovább tétlenkednünk Nathie-val kapcsolatban sem, mert itt van. Megtaláltuk. 

- Ne! - ijedten szólalt fel a lány a vonal túlsó végén. - Egyedül ne - vette magát visszafogottabbra. - Bántani fog. Többen gyertek. Louis, Jack veszélyes kell a segítség. - próbált tisztán beszélni, de minden szó után egy kicsit elcsuklott a hangja. - Jön. Úr isten. Kezdődik. Mennem kell - hadarja le gyorsan és lecsapja a telefont. Körbetekintek a nappaliban. Mindenki még egy kis sokk és hitetlenség tudatában van, ahogy elnézem. 

- Induljunk - sürgetem meg én is az itt tartózkodókat. - Liam jössz? - fordulok a haverom felé, aki egy bólintás után követni kezd a nyomozóval együtt. 

Nem foglalkoztam semmivel sem a környezetemben. A kocsiba beülve is csak az az egy volt a célom, hogy Nathie-t elhozzam arról az istenverte helyről. Egy autó ment előttünk, amiben James ült és két kollégája én meg mentem szorosan mögötte. Úgy volt, hogy tíz perc alatt odaérünk, de megfelelt húsznak is. Csak reméltem, hogy nem történik addigra vele semmi, mert azt már nem tudnám elviselni, ha mondjuk, megverve találnánk rá Nathalie-ra. Még a gondolattól is rosszul lettem. A kormányon lévő ujjaim teljesen elfehéredtek, ahogy egyre jobban szorítottam az idegesség miatt. Liam mellettem látta, de nem szólt semmit. Sejtheti, hogy úgy sem tudna megnyugtatni.

A távolról felismertem már a hatalmas zöld táblát fehéren rikító betűszínnel. PUB. Itt vagyunk. Egy utolsó kanyart beveszünk és már elénk is tárul az a környék amiről Nathie beszélt. Keresem azt az egy házat, ami elüt a többitől, ami nem hasonlít egyikre sem. És megvan. 

A motort leállítom, biztonsági övemet kioldva kipattanok a járműből. A nyomozók bevárnak minket és úgy indulunk el befelé. Az egyetlen barna kerítéses ház előtt megállunk és várunk. Valamire. Nem tudtam semmit sem észlelni benti zajokra. A nyomozók nagyban beszéltek mellettünk, míg mi Liam-mel csak tehetetlenül álltunk.

- Oké. A terv… - fordul felénk James -, halkan megközelítjük a házat. George - mutat a mellette álló nyomozóra - az ajtó mellett fog állni és majd jelez, amikor bemehetünk a házba. Világos? - nézett rajtunk végig. Mindenki bólintott megértésként, de nekem nem tetszett a terv egyáltalán nem.

A kis kapu hangtalanul kinyílt majd egészen az ajtóig osontunk. A távolban még semmit sem hallottunk itt ellentétben. Egy férfihang hangos kiabálása rendesen elhallatszódott hozzánk, amint kimondja Nathalie nevét. Vártam George jelzésére, aki csak hallgatózott továbbra is az én türelmemet fogyasztva. Liam-re néztem tekintetével szintén engem fürkészve. Láttam mire készült, mert ő sem tud tovább várni és bólintottam egyet neki. Egy határozott láblendítéssel tökéletesen berúgta az ajtót szabad utat adva. Nem tétlenkedtem tovább, kint hanem berohantam a házba nyomomban a többiekkel. A nappaliba értünk egyszerre egy meghökkentő jelenetnek részesülve.

Nathalie kisírt szemekkel remegő testrészekkel hátrál, míg az előtte álló személy hirtelen lendíti a kezét és el is találja a lány arcát ezzel elesve egyenesen egy kis asztalra. A düh olyan hirtelen járta át az egész testem, hogy nem gondolkodtam, hanem cselekedtem. Időközben a fiú már feleszmélt az érkezésünkre, de nem érdekelt. Olyan erővel rohantam neki, hogy egyenest ő is a falnak esett ajándékul még egy monoklit is kapott tőlem. Ezt megérdemelted te állat!

Nathalie felé siettem, aki a szilánkok között arcát eltakarva sírt. Szegényem.

- Vigyázz! - Liam hangja elég hangosan csengett fel hátulról mire ijedten megfordultam és egy ököllel találtam szembe magam. Nem is kellett több én is hátraestem a szám pedig felrepedt. Király. - Menj a lányért - szól rám Liam amint Jack-et átvette tőlem. Vagyis csak elintézi helyettem.

Odacsúszok Nathalie-hoz a két vállát megfogva magam felé fordítom. Megijedt az érintésemtől. Vizslatta egy ideig az arcomat, amíg meg nem erősítette, hogy tényleg én vagyok. Egyből a nyakamba vetette magát és jobban sírt. Felemeltem a szilánkok közül biztos talajt adva a lába alá. Felnézett rám még egyszer egy kicsit nyugodtabban, amíg a számra nem tévedt a tekintete. Eltorzult az arca, ahogyan meglátta azt a kis sebet. Kezével próbált megérinteni, de egyből felszisszentettem, ahogy megéreztem, hogy hozzáér. A fiú felé kapja a fejét és még nagyobb félelem ül ki arcára, amint meglátja, hogy bilincsre teszik. Ölembe kaptam, amikor láttam, hogy meging a hátrálásban. A fiúknak jeleztem, hogy elviszem az autóba Nathalie-t és elhagytam a házat.

- Nem lesz semmi baj - suttogom a kezemben lévő lány fülébe.

Beültetem az autóba mellette én is helyet foglaltam. Még mindig sírt vállai rázkódtak hiába próbálta magát csillapítani. Bizonytalanul a hátára simítottam a kezem és lassan simogatni kezdtem. Nem ellenkezett, hanem fejét félénken a vállamra hajtotta. Mély levegőt vettem a hirtelen jött tettéről. Nem gondoltam volna, hogy képes még a közelemben lenni azok után, amit tettem vele. De azért jól esett ez a gesztus.

Lepillantok, az ölébe ahol a kezeit tanulmányozza ami.. Véres? A szilánkok. Teljesen elvágták a tenyerét és a csuklóját. Nem. A csuklóján más sérülések vannak. Lila zöld és egy hatalmas seb.

- Ez mi? - fogom még lassan a kezét, de egyből elrántja. El is húzódik tőlem tenyerét a pulcsi ujjába elrejtve. Nem igaz.

Liam is megjelenik a kocsinál abban a megtiszteltetésben részesülve, hogy ő vezethet. De örült neki. A lényeg, hogy hazaértünk valahogy.

A házba belépve minden szempár ránk szegeződött. Vagyis Nathie-ra. A lány csak lefelé nézett kerülve a szemkontaktus. Kínos helyzet volt mindenki részéről. Hát még az enyémről.

- Ülj le a kanapéra - mondom a lánynak lassan elindulva mellette.

Mindenki lélegzet visszafojtva nézte Nathalie kicsiny testét, ahogyan leül a kanapéra. Én is most néztem rajta rendesen végig. Eléggé megviselt volt. Ez alatt az egy hét alatt rendesen megváltozott. Látszott, ahogy lefogyott, az arca beesett, szemei pirosak a sok sírástól és a kialvatlanság is látszott rajta. Ki tudja hogy mi történhetett vele így látszatra, de senki sem gondol semmi jóra az biztos. 

Az a néma csend, ami beállt közénk kezdett végtelenül kínossá válni. Nathalie halk szipogása hallatszott, néha ami miatt mindenki őt figyelte. James is itt volt továbbra is infókat várva a lánytól, amikor kicsit jobban lesz.

A bejárati ajtó ismét csapódik és megjelenik Danielle kifulladt alakja. Valakitől megkapta az üzenetet, hogy Nathalie előkerült így egyből elrohant a fotózásról, hogy ide tudjon jönni. Jó gyors volt. A nappali közepére ledobja az éppen kezében lévő táskáját majd ijedt tekintettel indult el Nathie felé. A lány megszeppenve figyeli, ahogy Dani megközelíti őt és térdre ereszkedik mellette. Kezét lassan az arcához emeli és megsimítja azt. Nathalie arcáról újra elkezdenek folyni a könnyek minden jel nélkül. Egy hirtelen mozdulattal Danielle megöleli az így is eléggé összetört kis apró testét ezzel egy zokogást kiváltva belőle. Nézni is rossz volt ezt az egészet. Minden olyan szívfájdító volt számomra. Dani-nak sikerült elérnie egyedül azt, hogy olyan közelségbe kerüljön Nathie életébe, hogy teljesen megbízzon benne. Nem tudom, hogy sikerült neki ezt elérnie pár hét alatt, de én nekem nem fog menni. Engem már ahhoz túlságosan is utál. Nincs erre már elég remény.

- Mi történt veled?